Pest Megyi Hírlap, 1975. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-06 / 183. szám

1975. AUGUSZTUS 6., SZERDA „Hely hiányában.. Továbbtanulási lehetőségek és gondok Néhány napon belül megér­kezik, vagy van, ahová már megérkezett az egyetemek és a főiskolák értesítése (a jelent­kezők címére. Rövidesen ki­derül, kinek-kinek sikerült be­jutni az általa választott is­kolába. Kétségtelen, hogy . idén is kézbesít a posta kedvezőtlen hírt, hiszen a felsőfokú tanin­tézetekbe már helyhiány miatt sem juthat be minden egyes jelentkező'. Az elutasítottak túlnyomó többsége azután munkaalkalmat keres. A me­gye városi tanácsainak és já­rási hivatalainak munkaügyi előadói felkészültek minden eshetőségre és segítségükre lesznek a jelentkezőknek. Vo­natkozik ez főleg a szakközép- iskolát végzettekre, akik szak­mát tanultak és így könnyeb­ben elhelyezkedhetnek. Tud­nak azonban továbbtanulási lehetőséget ajánlani a gimná­ziumi érettségizetteknek is, úgyszólván valamennyi ipari és mezőgazdasági szakma szí­vesen várja és fogadja be őket. 1 A 10. ezé!" 500 továbbtanulás­ra jelentkezett, az általános is­kola nyolcadik osztályából idén kikerült fiatal közül jóforfhán valamennyi akadálytalanul folytathatja a tanulást, legtöb­ben abban a tanintézetben, amelyet jelentkezési lapjukon első helyen jelöltek meg. Mindössze 290-en vannak, akik sem az első, sem a második he­lyen megjelöltbe nem juthat­tak be. Szakmunkásképző-iskolába 135 fiatalt nem vettek fel. Csaknem valamennyien az úgynevezett divatoß szak­mák valamelyikét szándé­koztak kitanulni, vagyis autó­szerelő, szobafestő, vagy női, illetve férfi fodrász pályát vá­lasztották. Túljelentkezés kö­vetkeztében több leányt eluta­sított az idén megnyíló ceg­lédi egészségügyi szakiskola is, s bár mind a kereskedelmi, mind a vendéglátóipari szak­mákban nagy a munkaerő- hiány, nem mindenkinek ju­tott hely, sem a ceglédi, sem a váci szakmunkásképzőben. Helyhiány miatt a váci egészségügyi szakközépiskola is kénytelen volt sok jelentke­ző előtt leereszteni a sorompót. Nem_ vehetett fel minden je­lentkezőt sem a nagykőrösi, sem a gödöllői óvónőképző szakközépiskola. Mindent ösz- szevetve a Pest megyei szak­középiskolák 115 jelentkezőt utasítottak vissza, a gimnáziu­mok pedig 40-et. A felvételt nem nyertek je­lentkezési lapja a Pest megyei tanács pályaválasztási tanács­adó intézetébe került még május és június folyamán. Az intézet azután mindegyik el­utasított fiatalnak több to­vábbtanulási lehetőséget aján­lott, éspedig vagy lakóhelyük­ről könnyen megközelíthető, vagy kollégiumi ellátást biz­tosító tanintézetben. Július végéig közülük 144 elfogadta valamelyik javaslatot és beis­kolázásuk már megtörtént a szakmunkásképzőbe vagy a középiskolába. A többi 146 úgy látszik még nem döntött. Egyébként a divatos szak­mákat kivéve, általában min­den Pest megyei szakmunkás- képzőben még van felvételi lehetőség. Főleg a halásztelki kertész, a péceli állattenyésztő és a váci öntő szakiskolában. De van még hely több intézet­ben is, elsősorban a hegesztő, gépi forgácsoló és a különböző építőipari szakmát elsajátítani szándékozóik részére. A megyében levő szakközép- iskolák megteltek, kivéve a kollégiummal is rendelkező aszódi gépészetit, ahol fiúk és lányok számára egyaránt van még hely. Felvesz továb­bá egy-két első osztályost a Dunaharasztin idén meginduló vízügyi szakközépiskola is. A gimnáziumok közül teljes az elsősök létszáma Cegléden, Nagykőrösön és Vácott. A töb­bi néhány növendéket még fel vehet, sőt az ácsaiba és a szentendreibe több első osztá­lyosnak van még helye. Sz. E. KIÁLLÍTÓTERMEKBEN Augusztusi körkép ALKOTÓTÁBOR SZADÄN Szada fontos esemény része­se; a nagy feső műteremházá­nak parkjában megalakult és augusztus 10-ig működik a Székely Bertalan, Képzőművé­szeti Alkotótábor, László Lil­la festőművész irányításával. A hallgatók főleg gödöllői egye­temisták. de Szegedről és Pécs­ről is többen érkeztek. Mindez a kezdet csupán. Programjuk­ban modellrajzolás, tájfestés szerepel, augusztus 10-én most készült műveikből kiállítást rendeznek, képeket adomá­nyoznak a szadai nagyközségi tanácsnak. A megnyitón részt vett Dr. Lökös László, a Gö­döllői Agrártudományi Egye­tem rektorhelyettese, dr. Nagy Sándor, az egyetem pártbizott­ságának titkára, Kovács Dezső egyetemi KISZ-titkár és Ná­daski László községi tanácsel­nök. Szada községe és Gödöl­lő egyeteme együtt, vállalta a patrónus szerepét, hogy az or­szág főiskolásainak festői to­vábbképzését itt valósíthassák meg, elsősorban Székely Ber­talan művészetének ma is ér­vényes útmutatása nyomán, aki egyformán lényegesnek tartotta a képzelet szárnyalá­sát és a műhelymunka komoly­ságát. Ma még csak húszán dolgoznak Szadán, de ha a szervezők ambíciója nem csap­pan, hanem növekszik, akkor Szada hamarosan felnőhet Ze- begényhez, a tehétségápolás feladatvállalásában, országos ügyet teljesítve. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének Gerlóczy utcai ki­állítótermében megnyílt a BOLÍVIAI FESTŐK kiállítása, hazánkban először. Bolívia négymilliós lakossága kecsua és ajmara indiánokból, spanyol származású kreolokból tevődik össze, s ez a sokoldalú­ság meghatározza festészeté­nek realista áramlatait. A tár­latot Bolívia függetlenségének 150. évfordulója alkalmából rendezték, megnyitót maga a követség ügyvivője mondott. A festői hangvétel friss és ere­deti, — indián, mesztic, spa­nyol forrás az alapja. Erős az ember és nehéz munkája iránti I együttérzés, melyet Gildaro I Bakallár József festőművész rendezte, akinek soroksári, szi­gethalmi, ráckevei tematikájú képeit hamarosan a japán kö­zönség is láthatja Tokióban. A Stúdió Galériában augusz­tus 14-ig tekinthető meg RÄTKAI GYÖRGY grafikusművész kiállítása. Egy- egy festői témának teljes fo­lyamatát ábrázolja a Szindbád, Űrhajózás és Ikarus változa­tokkal. Eredeti tehetség, biz­tató indulását remélhetően igé­nyes kibontakozás követi. Losonci Miklós A fesztivál alkalmából Szovjet vendégművészek Pest megyei építőtáborokban Négyszáz művésztagja lesz annak a szovjet küldöttségnek, amely az augusztus 8-án kez­dődő magyar—szovjet ifjú­sági fesztiválra érkezik ha­zánkba. A szovjet vendégművészek a fesztivál egy hete alatt csak­nem 100 alkalommal lépnek majd közönség elé. Például műsort adnak Zánkán az út­törőtáborban, fellépnek Szé­kesfehérvárott, Szegeden és Baján. Augusztus 8-án számos építőtáborba is ellátogatnak — Halásztelekre például a Kob­zon együttes s a Mziuri-cso- port, Budakeszire a Vidas kvartett, Törökbálintra a Szverdlovszki együttes, Csille­bércre a Makarov-trió, Rákos- polotára a Rosztovi együttes. SZENTENDRE, BVM 1 Tárlat az ebédlőben Jörge Imaná: Kislány Antezana, Irmod Jaimes mű­veiben érzékelhetünk elsősor­ban. Kékbe temetett, magány­ból türemlik föl Jorge Imaná Kislány portréja, de a formai­lag és eszmeileg egyaránt szé­les skála más-más eszközzel érinti a Pulykákat cipelő férfi, az űrhajós, a Vendégfogadó, a Fal, a Kadminvörös alakzatok környezetét. Drámai erejű Ge- naro Ibanez Jilacata arcmása, vonásait szemlélve úgy érez­zük, hogy utazunk és itt Bu­dapesten érkezünk Bolíviába, a kép, a művészet segítségé­vek Ilyen úton érkezhetünk meg Japánba is, ha a XX. kerületi Kisduna-Galériában rendezett HAGYOMÁNYOS JAPAN MŰVÉSZET című kiállítást megszemlél­jük. Sajátos világ ez, az érzé­kenység és átszellemültség könnyednek látszó, de annál mélyebb bravúrja, mely Noko­sai és Utamaró műveit annyi­ra jellemzi. A tárlatot az a Mosolyogva lép a műveze­tői irodába. Mozdulatai hatá­rozottak, mintha a maga mun­káját végezné. Ez a rendít­hetetlen nyugalom, a félszeg- ség hiánya korosztályának stí­lusjegye. A főnök szobája nem félelmetes terep. S ma­ga a főnök sem. Néhány év lehet köztük. Tegeződnek. Pistyur Imre, a BVM Szent­endrei Gyárának csőszerelője, a Korvin Ottó aranyjelvényes szocialista brigád tagja. — Ezzel a mondattal tulaj­donképpen be is mutatkoz­tam — jegyzi meg mosolyog­va —, a gyár ebédlőjében ki­állított képeim már csak ap­ró kiegészítései a portrémnak. — Nem zavarja, hogy az ebédlő a tárlatterem? — Egy csöppet sem. örü­lök a lehetőségnek, hogy azok előtt is megjelenhetek ké­peimmel, akik között élek, akik ismernek, mint csőszere­lőt, de talán kevésbé, mint embert. — S megértik? — Legalábbis megnézik a képeimet. Olyan is akad, aki megmosolyog azért, amit csi­nálok, olyan is, aki szemem­re veti, hogy érthetetlen má- zolmányok a képeim. Csak közömbös nincs egy sem. — Láttam a képeket. Min­degyikről sugárzik az érzé­kenység a közösség dolgai iránt. Mi a mondanivalójuk? — Előbb talán arról, hogy V égiül vessük tekinte­tünket valamivel mesz- szebbre és akkor kide­rül, hogy a reális tény­anyagból némely hazai betyár köré sugárzott népi mondakör nemcsak a velük évszázadokon át közös államban élt más nemzetisé­gű szegénylegények: Jánosik, vagy Pintye Gligor alakját övező eseménycsoportokkal rokon, hanem a térben távo­labb eső országok társadalmi képletének időleges hasonló­sága is meglepő párhuzamo­kat termel. Csak utalássze­rűén említjük meg, hogy pél­dául Sobri Jóska és olasz kortársa, az „II passatore” — a révész néven Ismertté vált romagnai betyár: Stefano Pel- loni kalandjai között nem egy elgondolkoztató átfedést ta­lálunk. ★ Ha felismerjük — és elis­merjük — a különböző kor­szakok, a különböző nemze­tiségű osztálytársadalmak egyedi lázongásba, erőszakos­kodásba, bűnözésbe, bújdo- sásba — betyárságba szorított nincstelenjeinek, kivetettjei­nek sorspárhuzamát, akkor nyomban kiviláglik, hogy milyen hamis és milyen ne­vetséges az a negédes sovi­nizmus, amely szegénylegé­nyeinket, különösen betyá- rainkat valami tősgyökeres magyar, a világ valamennyi népi zsiványától velejéig kü­lönböző, sajátos úrigavallériá- val kicifrázott istenteremt­ményének glorifikálja. A valóság, hogy nálunk is, Kelet-Európábán is, nyu­gaton is a betyárfélének a belső kizsákmányolók elleni lázadását, visszacsapását adott esetekben is időlegesen át- meg átszövi, módosítja, visz- szafogja, felfüggeszti az ide­gen elnyomókkal szemben BÉKÉS ISTVÁN: © dSoc^áv mre nótája. vállalt vagy kényszerült harc. A néphőssé formálódott mon­dái igazságtevő az angolszász és normann hűbérurakat egy­ként pusztító-fosztó Robin Hood; „a férfiak által be­csült, asszonyoktól csodált” spanyol haramia: Jósé Ma­ria, más nevén „tempranino” — a koránkelő; a szegények reménye, gazdagok réme, a fentebb említett olasz brigan- ti: Stefano Pelloni; de a ma­gyar Sobri Jóska és Rózsa Sándor is, hogy csak a leg- isrnertebb „nyugati” és hazai betyárokat említsük, históriá­juk ismert visszhangjával cáfolják az ellenpontozást, hogy „külföldön a vétkes mindenképpen bűnös, bukása nem kelt a köztudatban fel­háborodást”, viszont hazánk­ban „a közvélemény irántuk érzett rokonszenvével nem­csak sajnálkozik rajtuk, ha­nem úgy érzi, hogy voltaképp az ő magyar ügyét védik a maguk szilaj eszközeivel”. A legendás Robin Hoodot, a lo- vagias Jósé Máriát, a regé­nyes Pellonit, az ifjú Sobrit, az öreg Rózsát nemzeti el­határolódás nélkül közönséges haramiának, rablónak, gyil­kosnak kárhoztatták egyfelől, (s ennek megfelelően igyekez­tek eljárni ellenük), másfelől dicsőítették, hőssé eszményí­tették, meg is dalolták őket — aszerint, hogy kizsákmá­nyoló vagy kizsákmányolt, el­nyomó vagy elnyomott szem­szögéből, szegény vagy gaz­dag, földesúr, vagy földönfu­tó érdekében alakították ki azt a bizonyos „közvéle­ményt”. Bízvást Iderögzíthet­jük, hogy nemcsak a szegény- legények, betyárok létét ha­tározta meg az osztálytársa­dalom, de lényegében szemé­lyek vagy csoportok osztály­helyzetéből adódott megítélé­sük (sőt elítélésük) is. Természetes, hogy amint a betyár alakja számos szín­nel, fénnyel, folttal árnyalt, a róla alkotott vélemény sem mindig szabatos, s még rit­kábban egyértelmű. A gaz­dasági alap és a társadalmi képlet mesterséges összeku­szálásával a gáncs és dicsé­ret, a kár hozta tás és ma­gasztalás formái megkevered­nek, gyökerük többé nem a valóság, hanem a téveszme és a fantazmagória. Az egységes parasztság és az osztálytalan nemzetszemlélet téveszméjén alapul, többek között, az a patriarchális megállapítás, hogy a betyárokat mindig csupán valami egyéni, sze­mélyes konfliktus vetette ki békessége« otthonukból; az ámító-önámító fantazmagória példája pedig, mikor a betyár­romantika problémáit boncol­gató jeles folkloristánk az alföldi szegénylegényt a Beöthy Zsolt-féle ókonzerva­tív irodalomtörténet ősmagyar ábrándképével 'rokonttja. — „Emlékezetünk ködében déli­bábos, végeláthatatlan pusz­ta képe dereng — így hang­zik a századunk huszas évei­re annyira jellemző fogalma­zás —, s a gomolygó porfel­hőből kiválik egy vizsgasze­A „lakkozott”, népszínművéé, félrevezető betyárábrázolás. mű lovas képe. Bújdosó be­tyár, árva szegénylegény; a puszta szélén üldözők fegy­vere csillan: mennyire ' ha­sonlít Beöthy volgamenti fi­gyelő magyarjához!” Ettől a jóhiszemű (de ko­rántsem ártalmatlan) képzel­géstől, már csak néhány bak­ugrás a turáni sámánkodásig és a fajteoretikusok zagyva- ságáig. Mert utóléri az „ár­va betyárt” a korai talajgyö­kér és vérrög-halandzsa is, amely a betyárvilág' iránti né­pi szimpátiákat meglovagolva, sejtelmesen kinyilatkoztatja, hogy „... nagy sorsfordulók fojtott izgalommal tele nap­jain mindig fantaszta a ma­gyar, mindig különös delí- riumba esik ... a szegénylegé­nyek, a múlt század betyár­jai mind ezeknek a nagy de­lirium napjainak a hősei.,. A magyar züllés hősei voltak ők”. ★ A XIX. század első felének ebbe a körképébe beletekint­ve, érthetjük meg teljességé­ben a „Bogár Imre nótájá”- val költészetté kristályosodott emberi és osztálytragédiát. Sajnos: a betyárköltészet­tel és betyárromantikával együtt tovább élt a sallangos áiromantika és hamisító ha­landzsa is. Az álromantika és halandzsa — s nem kis mér­tékben a történelmi tények semmibe vétele — kuszálta és kuszálja ma is össze az ide­gen zsarnokság és belső el­nyomás pokolméhében szüle­tett betyárt a századvégi rab­lókkal, zsiványokjtal —> kap- cabetyárokkal. „Bogár Imre nótája” histó­riájának, hátterének, keletke­zése körülményeinek ismárte- tése azt a célt is szolgálta, hogy a „betyárság”. a „be­tyárvilág” ma is gyakran el­homályosított fogalmát olva­sóink előtt sokrétűen megvilá­gítsa és egyértelműen tisz­tázza. VÉGE kihez akarok szólni. Túlságo­san is divatosnak tűnik, de ér. mégsem félek kimondani: a mellettem térdelő 'csőszere­lőhöz, a tűző napon daruzó munkásasszonyhoz, a fontos­kodó portás nénihez, a mázsá­kat megmozgató melóshoz. Szeretném nekik felmutatni önmagukat. Képi eszközökkel megjeleníteni olyan fogalma­kat mint a becsületesség, cél- tudatosság, akaraterő, vagy ezek ellenpólusait, a tunyasá­got a részegséget, a gyűjtö­gető életmódot. Szenvedélyes témám a vita a polgári élet­forma összes sallangja ellen, meggyőződésem, hogy a mű­vészet a legnagyszerűbb fegy­ver ebben a harcban. — Ha valaki jól csinálja ... — Tudom, nagyon fontos a mód is. A forma, a technika, amelynek segítségével elbe­szélek. Sokhelyütt próbálkoz­tam megtanulni mindazt, amit a festészetben meg le­het tanulni. Jártam a . szent­endrei stúdióba, Pomázra, két főiskoláshoz, sőt az ismert ne­vű festőhöz, Szegvári Károly­hoz is. Nem tagadom, a tech­nikám sokat fejlődött az ő segítségükkel, de ma mégis egyéni módszereket keresek mondanivalóm kifejezésére. Azt mondják, a szürrealiz­mushoz áll közel a stílusom. Nem tudom. Azt azonban ér­zem, hogy a realizmus lehe­tőségei végesek a valóság fel­tárásában, felbontásában, a gondolat „mélytengerének” vizsgálatában. — Testvérek, barátok? — Négy fiútestvérem van. Mindannyian megnősültek, élik a maguk munkáséletét. Én nyugdíjas szüleimmel élek egy szoba-konyhában. Egy grafikus fiúval vagyok jó ba­rátságban. Kapcsolatunk elvi alapja a szigorú kritika ön­magunk és egymás tevékeny­sége iránt. Nem tudjuk elvi­selni az ürességet még a flör­tökben sem. A mellettünk ülő Mészáros Mihály eddig egy szót sem szólt, pedig az ő kovácsoltvas­munkái, rézdomborításai is ott függnek az ebédlőben. Ö lakatos, már másfél évtizede dolgozik a gyárban. Egy bri­gád ban van Pistyur Imrével. — Azt mondják, sokáig ti­tokban maradt ez a hobby... _— Nem vertem nagydobra, bár a fiúk itt körülöttem • tudtak róla. Inkább csak a gyárban keltett feltűnést ez a mostani kiállítás. Hány éve is, hogy elkezdtem? Magam sem tudom. Egyszer unal­mamban ütögettem egy le­mezt és lepattant róla egy „őszirózsa”. Megtetszett. Hát­ha kisarjad valami más is a kezem alól? Egyre tudatosab- bá vált a dolog, már szenve­délyesen kopácsoltam, alakít­gattam az anyagot, s lázba hozott, vajon mi lehet belő­le? Soha sem tudtam előre, hogy mi születik a holt anyagból. Rajzból nem dolgo­zok, az olyan „iparosmunka”. Bár ezt sem tartom művészet­nek. Ha valaki ráfogná, tilta­koznék ellene. Inkább csak kézügyesség. Bár újabban ér­deklődöm a szakma irodalma iránt is. Mindent elolvasok erről, ami a kezem ügyébe kerül. Csak a személyes ta­lálkozás hiányzik a vassal, fémmel dolgozó művészek al­kotásaival. Seres Attila A i i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents