Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-08 / 133. szám
8 %fßda„ 1975. JŰNltTS 8., VASÄRNAP BÉKÉS ISTVÁN [Tärgyaimi Semmi se karcsúbb nálam. Se csípőm, se vállam, alakom csupa ételiem: se tomporom, se mellem, se vádlim, se bicepszem ... Bizis ten, nem dicsekszem: de tárgyak, holmik, dolgok közt nincsen karcsúbb egy sem. Mint szép, szárnyatlan lepke, cikázom gyolcs-leplekből finom selyem-leplekbe. Fárad ha ta tlan örd ög: öltést, öltésre öltök, göbbel, boggal, hurokkal, cik-cakkal és sorokkal, fűzéssel és tűzéssel tűnik a repedés el, s lészen egésszé forrva, formátlanságból — forma. Ó, tündér karcsú lényem! Szikrát csillantó fényem! Ö, hasznom! Ö, erényem! S huncut, ravaszdi kényem: ügyetlen ujj-bégyecskén boszorkányos bökéssel sebet-verő hegyecskén... Végigtekintve ennyi adaton, nem indokolt az öntudatom? S fejemben a cérna, a tekergő, még ő meri mondani, hogy... Na mondhatom...! Hol vagy? Hol vagy megint? E kínt — te szörnyű lény — jaj, hányszor sajdítod belém? Hányszor ma még? Elég! Most vesztettél el tizedszer — többé ma már ne vessz el... Hol vagy? Hát nincs füled? Mert én, én, én, én, én szegény szemüveg — nem látok nélküled. Ne bújj el! Ne lapulj! Ne rejtezz! Nagyúr, kétségbe ejtesz, úgy el tudsz tűnni nyomtalanul, mint a pára. De elég mára! Kellek vagy nem kellek? Itt heverek a virágcserép mellett, az ablakpárkányon, s szemeidre vágyom. > Vágyom nyargalni orrod nyergén^ repülő sárkányon, szökellő zergén .., Folytassuk vagy elölről kezdjük csodák csodáját: látni együtt. Lépj mellém halkan, nesztelen, s találj meg végre, Mesterem! Ha nem — hát jó. Megfogózom a szélbe. Egy pillanat. És nem látsz többé élve. Bujkálok sok szűk ing-lyukon. Kabátodat nyitom-csukom. És kikacsintok — adta-fékom! — a keskeny n ad rág- hasítékon. Lepattanok — a parketen a napsugarat kergetem, s míg hajszolsz, A gomb én-hip-hip-hurrá! elbújok a szekrény alá. De sajnos — rámvirrad a holnap Takarításnál kikotornak, s a vége mindig ez a dalnak: dupla cérnával, hegyes tűvel gályapadomra visszavarmak. A rajzszeg A golyóstoll Szenvedek.' 1 Mért írod alá velem csupán a nevedet? Miért nem vár rám más hivatás, helyettem becstelen billentyűk háremjéből vagy negyvennégyet ?! Olykor nem fáj szíved belül? Hisz tiéd volt e toll egyedül tiéd, amikor száz titkod nem fecsegte szét az írógépi szajha-nép, amikor ujjad közé bújva, sort-sorra róttam,. újra... újra ... A szót, mi szívedből kiolvadt, mint toldás-foldás, javítás? Ö, mért hogy erélyes kezed cikk, tárca, költemény, történet titkaiba be nem vezet? Mért vagyok rabjaid utódja? Mért várod, hogy hegyem golyója bcszáradjon, te nagy, te bölcs...? Hogy elhajíts ...? Hogy újratölts? Mért hagytál el, ó mért, ó mért, mért... ? Mért hagytál el egy írógépért, 6 mért igáz le borzasztó lényed némán tette papírra tollad, tollad leghívebb kis cseléded, mindig csak kettesben levéled, mindig csak veled, teveled ... S most legyek boldog, ha kegyeskedsz aláírni egy levelet...! Sóvárogva, felajzva várok a rajzra, amit a papir-szegelet négy sarkán a rajztáblára szegelek. Várok... Egy remény-vesztett a sok között kit sorsa a konyhapolcra, díszcsík-rögzítéshez száműzött, s csörgő fazekak-csuprok, e badar bazár lim-lomja börtönében hivatására vár. Testvéreim! Mérművek, metszetek csücskére csüccsent, boldog rajzszegek, segítsetek rajtam hamar, kit konyha gőze pácol, s rozsda mar. Segítsetek, hiszen vakvégzet vétke, hogy doiga-végezetlenül kerül testvéretek szemétre! A papírvágó Az ősöm tőr volt. Dömöcki penge. Köszörült heggyel, két élre fenve. v Gyémántos, rubintos arany a tokja, amiben gazdája hordozni szokta. Kik voltak gazdái? Remélem, sejted. Nem holmi firkászok — szultánok, sejkek, hatalmas hercegek, kegyetlen kánok ... Az ősöm tőr volt: sebeket hasított, s nem papírt vágott. Bánatra keblemben ezernyi ok van. Egy buta ollóval szorongok egy tokban. Tőrök ivadéka — egy suta, életlen iroda-ollóval lakom társbérletben. Én, akinek őse annyi vért eresztett — Könyveket nyirbálok, kuvertát repesztek, árkust nyesegetek, levelet metélek — őseimre mondom: gyalázatos élet! Gyalázatos élet, rabszolga-öröklét, de a börtön-tokomból egyszer kitörök még. Papírt szelő élem busongva nem herseg, csak jöjjön értem a mesebeli herceg... Kezével rántson ki, markába vegyen fel — s döfjön a szívedbe keserű hegyemmel! A cipökanál Kanál vagyok, kanál vagyok, tralala! De nem undok táplálkozás kanala. Nem bütykölök mártásba, se levesbe, senki fia a szájába nem vesz be. Mosóronggyal, mosólébe nem mosnak: joggal mondom mesterségem urasnak, okkal mondom Igényesnek e pályát — szolgálom a nagy kétlábú emberi lény bokáját! Kanál vagyok, kanál vagyok, kanálka! Nem kutyáinak se csuporba, se tálba. Nem pancsolok melegbe, se hidegbe — vigyázok a sípcsontnál és szárkapocsnál dudorodó bokacsonti idegre ... Távol tőlem A gyufaszál és a radír Azt mondja a gyufaszál a radírnak: — Nézem, ahogy elkoptat a papírlap, ahogy csekély ellenállás , megőrül — s megvetéssel tekintek rád felülről. Bezzeg, derék társaimmal mi mostan dicső percre várunk itt a dobozban, emelt fejjel várunk dicső percekre, hogy kigyúljunk rettentőét sercegve, lángot vetve szikrázzunk át a légen, s megpihenjünk hamutartó ölében. A naptár \ egy terv, * s egy firka: egy talány — titkos találka volt talán ... Mi megvalósult és mi — nem: őrzöm szenvtelen-ridegen, mint kőtábla, írott cserép: holt múltadat tartom eléd. Ez itt sivár históriád: ahogy háromszázhatvanötször faképnél hagyott a világ. Vigyázz! A naptár már lejár. Lejár január, február, kedves tavaszi lapjaimra * rátelepedik majd a nyár. A nyarat letépi az ősz, az őszt leszaggatja a tél — Szilveszterre — míg megtelek, egy évnek megint vége lett, s a kalendárium — ítél. Eldobhatsz — köztünk nincs harag. Szemétre dobhatsz — a szeméten, cafatban, rongyban, minden órád és minden betűd megmarad! _j Vigyázz! Itt minden megmarad. Megőrzőm minden titkodat. Amit felróttál Rám: örök — i ha gyáván le is törölöd. Sok régi hónap, régi hét, , régi nap — tiéd volt, tiéd, de csak egyszer haltak veled: a kalendárium pereg... Sorban a régi sorokon: egy tárgyalás, egy telefon, Megpihenjünk, mert nem éltünk hiába: fényt ontottunk a szomorú világra! A radír csak hallgatja, s szól: — Kibírom, hogy lassabban köpök el a papíron ...! A varrótű A szemüveg etetés és itatás. Az én munkám, hogy úgy mondjam: létvédelmi hivatás. Mert mit ér a nagy kétlábú két lába, hogyha csupa hólyagos a bokája? Hogy haladjon előre a menettel, s ha cipője, harisnyája a bokáján sebet ver? Nem kell más, csak kis bonctani ismeret — s egy pár cipő két rántással fent lehet, és mert hanyag, felületes nem vagyok, a kétlábú úgy sétálhat cipőjében egész nap, mint fellegen az angyalok. Pihenőben némán várok a szögön, várom, hogy majd munka után nagy kétlábúm rámkacsintson, s halkan szóljon: — Köszönöm!
