Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-08 / 133. szám

1975. JÚNIUS 8.. VASÁRNAP —

%HMop

9-Alkotói? f-^eót megyeien

Bemutatjuk Kiss Gusztávot

Kiss Gusztáv, a szentendrei Vajda Lajos Amatőr túdió tagja. Vállalja az amatőrséget, hiszen szintén utodidakta módján képzi magát, de valójában nem dönthető amatőrnek. Világképe, intellektualizmusa, :akmai tudása és érzelemgazdagsága a most 26 éves lűvészc a legjobb grafikusok közé emelte.

Kisújszálláson született; édesanyja Mosonyi Magolna keramikus. 1963—66-ig a Képző és Iparművé- ;eti Gimnáziumba járt. 1968 óta rendszeresen részt esz a szentendrei szabadtéri kiállításokon. 1971-ben a ácsi amatőr képzőművészek országos kiállításán nívóíjat nyert, önálló kiállításai voltak: Fiatal Képzőmű- észek Klubja (1972), Műszaki Egyetem Vásárhelyi Pál ollégiuma (1973). Eddig 21 csoportos kiállításon vett iszt.

Egyszerű eszközökkel — tussal és tollal — rajzol, linden a helyén van, minden vonal és pont átgondolt, ogy miért? „Nem a rajz elkészítése tart sokáig, haem a téma formába öntése. Amikor rajzolni kezdek ’.ár tudom, hogyan fogom csinálni” — mondja. Szinte myképhitelességű rajzai mégsem nevezhetők elidege- edett, hiperrealista műveknek.

Témái között első helyet foglalnak el: a háború ookaliptikus megjelenítése, a fegyverek formája és őrünk gépei. „A romboló gép a fejlődés során túlment ; emberi ész és logika határán, korunk őrült techni- li zsenijének az emlékművévé vált” — vallja. Szemcsés esetekben a szép és a hasznosság elve összefo- ódik, hiszen akkor szép igazán valami, ha funkciója van. Korunk fegyverei formai szempontból kétségte- nül szépek, mivel a XX., sőt már a XXI. század chnikáját illusztrálják. De milyen funkciójuk van? z a „negatív esztétikai élmény” nyugtalanítja Kiss usztávot.

Világképe mégsem pesszimista vagy anarchista,

iszen műveinek kidolgozottsága és tartalma is a ren- ít, a szépet kéri számon ott, ahol az még nincs meg. adigépei Bosch metafizikus szörnyeihez hasonlítha- ik. Fegyverei, gépei azért szépek, mert elidegeníte-. ek bennünket az önpusztító hajlamunktól.

Menyhárt László

Csend.

Ősz

Kiss Gusztáv alkotásai

K

oszorúzások, megemlékezések ünnepélyein először az illetékesek szólnak és koszorúznak. A szó tisztes, pozitív értelme szerint illetékesek, hivatottak.

Utánuk következnek azok — ünnepségek sokaságán látni őket —, akik nem szólnak, csak leteszik a koszorúk mellé ineg közé a maguk kis csokrait. A kicsi csokrok közt sok az ügyetlen, a borzas, az alig két szál virágnyi. Fontos csokrok ezek. Magánköszönet, vallomás, önkéntes elkötelezettség csokrai.

A szó tisztes, legpozitívabb értelmében illetékesek és hivatottak könyvtárnyi Thomas Mann-tanulmánnyal,, előadással, beszéddel, cikkel, tudományos konferenciával, irodalmi elkülönüléssel idézik a Nagy Európait születése századik évfordulóján. Fölkészülten és hivataluk szerint elmondják, megteszik, ami ilyenkor megteendő. Már-már csak ismételni lehet a gondolataikat. Vagy: melléjük tenni a ma- gánköszönetet, egyéni vallomást, önkéntes elkötelezettséget. Az olvasóét.

Fontos. „ ... együtt vagyunk veled mindannyian — kinek emberhez méltó gondja van”: mindannyian az olvasók. Minden író szándéka műveiben valósul meg, művel az olvasókban kelnek életre. Thomas Mann nagysága olvasóiban él.

Olvasó gondol itt Thomas Mannra.

F

iatalabbak nem tudják már, mit jelentett a magyar olvasónak Thomas Mann a harmincas években. Ha mégis tudják, már csak az értelmükkel, történelmi ismeretüket segítségül híva. És tudják még azért is, mert József Attila versé — Thomas Mann üdvözlése — sokszorosan több volt a maga napján —, akkor, amikor a m. kir. rendőrség nem engedte meg, hogy fölolvassák —, több egy üdvözlő versnél, ma pedig az általános irodalmi műveltség része, mondhatni a modem magyar líra tananyaga, benne a számtalanszor idézett József Attila-i mondattal: „az igazat mondd, ne csak a valódit” — meg a cselekvő humanista típusának klasszikus meghatározásával: „fehérek közt egy európai”.

Idősebbek tudják, mi módon hatott rájuk a Buddenbrook- család, amelyet olvasva döbbenten kellett tudomásul venniük, de irgalmatlanul tudomásul kellett venniük, hogy egy nyugat-európai polgár kimondta az ítéletet a maga saját polgárságára és nem forradalmárfölismeréssel, sem szokványos polgárradikaliz- mussal, hanem a történelmi fejlődés és változás tudatával. Hitelesen. Idősebbek tudják azt is, mit jelentett a harmincas években olyan olvasmány, mint a Mario és a varázsló. A fiatalabbak ismerik a fasizmus történetét is, ezt az elbeszélés-remekművet is, jelentőségét is, de nincs meg az az élményük amit a Mario a maga idejében adott, a művészet felsőrendű eszközeivel teljesítve a művészet célját, funkcióját. Ami ma sok olvasónak remekmű, az negyven éve remekmű és agitáció volt, esztétikum és politikum, időtlen szépség és időszerű célirodalom. Akik a harmincas években olvasták, meglátták a világtörténelem-varázslók démonizmusát, fölismerték a fa- sizálás tömeghipnózis-trükkjét, éles szemmel látták a tömeg- fölvonultatások, a varázslatpillanatok köré gyilkos pontossággal odarendezett szeméBor Ambrus:

Csokrok Thomas Maim ünneplésére

lyiségmegsemmisítést, tűz- és halálvarázs-kultuszt, a rettentő szélhámosságot.

Voltak Magyarországon, Európában, akik Thomas Mann segítségével is ismerték föl a történelem változását és parancsát.

A

z olvasó gyakran hiszi azt — ma is; ne szégyelljük ezt, de mondjuk ki minél gyakrabban, mert tévhitről van szó —, hogy' a művészet nem politika. A művészet legyen szép. A művészet helyezze át a hétköznapok emberét egy másik világba, egy szebb és jobb világba.

Nem művészet az. amely más világba próbál áthelyezni. Nincs másik világ. Van be- nyálazó ábrándirodalom, van világszerte hőspótlék- és cso- dapótlék-irodalom, van áltudományos álfantasztikum, amely sohasem-lesz jövőbe röpíti a jelenre képteleneket, de művészet csak egy van: politikus. És ennek az igazságnak egyik legnagyobb művész-tanúja ebben a században Thomas Mann. Űtjáért az, pályájáért, életművéért. Éppen azért, mert nem a fejlődés, a haladás, a forradalmiság, a szocializmus feltételei közé született, hanem a konzervatív polgárságba. Mert lübecki nagypolgár volt — Európa egyik legelőkelőbb polgártípusa —, aki indulásakor arisztokratikusan és keményen elhatárolta magát a nyugtalanítónak és zavarosnak ítélt politikumtól, hiszen tanulmányt írt, amelynek címében politikától mentesnek nevezte önmagát. Alig néhány év múlva már politizált. Aztán élete végéig ezt tette. Vaskos kötetet állíthatna össze a szorgos kutatás azokból az európai és világpolitikai fölismerésekből, amelyek Thomas Mann írásaiban, levelezésében, beszédeiben közvetlen, áttétele- zetlen politikumként vannak jelen és most —'ünnepi tanulmányokat olvasva, hallva látja csak igazán az európai olvasó, hogy az „unpolitisch” lübecki polgár igenis elment a szocialista eszméig, megérkezett: Lübeckböl Weimarba.

Ebben az a lenyűgöző, hogy egy mindvégig szuverén, sem túlzást, sem behódolást nem ismerő művész egy történelmi kényszerpályán haladt végig. Az, hogy a lángész nem külön világot fedezett föl magának,

vagy nem konzervált magának valamilyen világot, hanem: ha elhatározta, hogy megismeri a világ és a társadalom törvényeit, akkor következetesen megfelelt ennek az elhatározásának, és miközben megfelelt, arrafelé haladt, amerre a fölismerések logikája szerint haladni kellett. Az a csodálatos és példamutató a manni pályában és életműben, hogy egyetlen korai politikaellenes irat után egyszersmindenkor- ra vége a politikai elfogultságnak: érzékek és értelem következetességet parancsolnak: ebben az életműben nincs habozás, csak haladás, előre, előre.

A humanista, magánhumanista európai nagypolgárból harcos humanista lesz, az apolitikusból politikus. És ez azért is lenyűgözően hiteles, mert a változás egy szuverén, egyre tökéletesebb művészet keretei közt is zajlik, és a változó mindvégig megőrzi, mondhatni tökéletesíti a maga polgár-megjelenését, szokásait, szigorát, pontosságát: belsőleg alakul át, a régibe fogadja be az újat. Korokat köt össze.

rís a mi politikus jelenünkig ben? Nem mindegy számunkra, rendkívül fontos számunkra, hogy Thomas Mannt, amíg mi ünnepeljük, mint a nagypolgári Lübeckből Weimarig, a szocialista német kultúra tiszteletreméltó városáig — szimbolikus városáig — a maga meggyőződése szerint elment, oda megérkezett szellemi nagyságot, addig világszerte más módon is megpróbálják értékelni, hogy magukénak mondhassák. A több szuverén részre szétvált, több államban élő németek mind a magukénak vallanák, a maguk történelem- és irodalomértelmezése szerint.

Azért kellett, kell a magunk tényföltáró módján, irodalom- történet és olvasóélményék 'tiszta eszközeivel föltárnunk Thomas Mann útját, élete és műve szocialista fejlődés felé mutató, bizonyító tartalmát, a magunk szocialista objektivitásával, mert azt kell keresni, ami áthidal, ami különböző nézetekben közös, nem azt, ami megkülönböztet. A baráti NDK úgy ünnepli Thomas Mannt, mint aki két Németország határán áll, és keletnek néz, és nyugatnak ismétli, ismétli a maga igazságait. Erre van szükség.

S a mi politikus jelenünkben még egyre.

Nehezen, lassan szabadul a világ a népek, fajták, nemzetek téves megítéléseitől. Sok az olyan ember, aki tudatosan vagy féltudatosan megmarad valamiféle „népjellem”- és „népegyéniség”-elképzelésnél, összetéveszti a történelem, a népsors, a környezet kiformálta jelleget valamiféle karakte- rológiai jellemsummázattal. S ilyen alapon véli tudni, milyen a német, az angol, a magyar, a francia, az orosz. És ilyen alapon táplál még mindig burkolt ellenérzést magában a német néppel szemben, amelytől, úgymond, rettenetes megpróbáltatásokban -volt része, elnyomatásban, terrorban, fasizmusban, embertelenség iszonyataiban.

Kellenek a Thomas Mannok. Kellenek mindazok a németek, akik keresztül-kasul, ízig-vérig németek voltak, Thomas Mann tói Ernst Thälmannig, Helmuth James Moltke gróftól Saefkowig és Büstleinig, kell az emigrációba kergetett haladó német irodalom és képzőművészet és zene, a német tudomány és filozófia, kell a kisebbségi puccsok, az igenis kisebbségi puccsok ördögi eszközeivel Idirtott munkásmozgalom minden alakjának és eseményének minden részlete. Mindaz kell, ami a német nép múltbeli történelmét összeköti a jelenével meg a jövőjével. Szabadulnunk kell az előítéletek kísérteiéitől. Nem lehet fölmentenünk senkit azért, ami a horogkereszt jegyében történt, legkevésbé sem lehet a második világháború fasizmus-rettenetét szívós ügyvédkedéssel valamiféle szabályos („szabályos”) német háborúvá és köz-világháborúvá átmagyarázni, átideológizálni — ahogyan ez ma Nyugat-Euró- pában igencsak észlelhető, az NSZK történelmi irodalmában igencsak észlelhető —, de azokat kell keresnünk, néznünk, tisztelnünk, akik egy nép tiszta történelmének múlt és jelen közötti kapcsai. Thomas Mann azért is kell, hogy előítéletektől és hosszan sajgó sérelmektől szabaduljon az ember: német volt, akkor is német, amikor keserű iróniával sajnálta, hogy az. És elindult Lübeckböl, és megérkezett Weimarba.

THOMAS MANN:

Nehéz óra

(RÉSZLETEK)

Oft állt a kályhánál, és fájdalmasan megerőltető, szapora pislogással nézte a munkáját, melytől menekült az imént, ezt a nyomasztó terhet, ezt a lelki gyötrelmet, ezt a tengert, amelyet ki kellett innia, ezt a rettentő föladatot, amely büszkesége és nyomorúsága, mennyországa és kárhozata volt. Vonszolódott, elakadt, pangott a munkája — már megint, már megint! A rossz idő okozta ezt, meg a hurutja, meg a fáradtsága? Vagy a művel volt a baj? Magával a munkával? Ezzel a boldogtalan, ezzel a kétségbeesésben megszentelt fogantatással?...

•

Ls mégis. — Ki hát a művész, ki a költő, ha nem ő, aki szembeszegzi magát a másikkal? Ki teremtett úgy, mint ő, a semmiből, a tulajdon szívéből? Nem úgy született-e meg lelkében egy-egy költemény, mint a zene, mint a lét tiszta ősképe, sokkal előbb, mintsem a jelenségek világából jelképi köntöst öltött volna magára. Történelem, világbölcselet, szenvedély: mind csak ürügy, semmi más, út és eszköz valamihez, aminek hozzájuk nagyon kevés köze van, amely orphikus mélységekből származik. Szavak, fogalmak: csak billentyűk, amelyeket művészete megütött, hogy rejtett húrok játékát zendítse meg. Tud erről valaki? Magasztalták őt nagyon a jó emberek, az érzület erejéért, amellyel egyik vagy másik billentyűt megütötte. És kedvenc szava, végső pátosza, a nagy harang, amellyel a lélek legmagasztosabb ünnepeire harangozott, sokakat összetoborzott. Szabadság ... Való igaz, többet, és kevesebbet értett rajta, mint azok, akik ujjongva ünnepelték. Szabadság — mit jelent ez? Csak nem egy kis polgári önérzetet, fejedelmi trónok előtt? Sejtitek-e álmotokban is, mi minden érteimet mer tulajdonítani e szónak egy igazi szellem? Szabadnak lenni? Mitől szabadnak? Mi mindentől vajon? Talán legvégül még a boldogságtól is, az emberi boldogság selyem béklyójától, amely lágy bűvöletével a földhöz nyűgözi a lelket.

Boldogság ... Ajkai megremegtek; a pillantása mintha befelé fordult volna — lassan két kezébe temette az arcát. — Átment a belső szobába. Kékes fény szivárgott az éjjeli mécs felől és a virágos függöny szelíd redőkkel borult az ablakra. Ott állt az ágynál, lehajolt a párnán pihenő édes fej fölé... Egy fekete hajfürt gyűrűzött az arcon, mely halványnak látszott, mint az igazgyöngy, és a gyermeki ajkak kinyíltak a szendergésben .., Feleségem! Szerelmem! Követted a vágyamat és mellém álltái, hogy a boldogságom légy? Az vagy, csak pihenj! És aludj! Ne vesd most fel bűvös, hosszú árnyékot vető pilláidat, ne nézz rám tágra nyílt, sötét szemeddel, mint annyiszor, szinte kérdezőén és engem keresve! Isten látja lelkemet, nagyon szeretlek! Csali néha nem tudok rátalálni az érzésemre, mert gyakran nagyon fáradt vagyok a szenvedéstől és attól, hogy birkóznom kell a feladattal, amely elé saját énem állít. És én nem lehetek túlságosan a tiéd, sohasem szabad egészen boldognak lennem tebenned, tiltja a küldetésem.

Megcsókolta az asszonyt, aztán elvált alvásának jóleső melegétől, körülnézett és visszament a szobájába. A harangütés figyelmeztette, hogy késő éjszakára jár, de mintha egyúttal jóságosán jelezte volna azt is, hogy véget ért egy nehéz óra. Föllélegzett, szája szorosra zárult; odament és tollat ragadott. C$ak nem töprenkedni! A lelke mélyebb, semmint töprenkednie szabadna! Csak nem leszállni a káoszba, vagy ha már leszáll, nem időzni ott sokáig! Hanem a káoszból, amely a teljesség, napfényre hozni azt, ami képes és megérett rá, hogy formát öltsön. Nem töprengeni! Dolgozni! Elhatárolni, kikapcsolni, alakítani, elkészülni!

És elkészült a kínok-szülte mű. Talán nem lett jó, de kész lett. És amikorra kész lett, lám, már jó is volt. És a leikéből, zene és eszme mélységéből, új művek törtek felszínre, zengő és sugárzó képződmények, melyek a forma szentségében sejtették a végtelen hazát, miként a kagylóban zúg a tenger, ahonnét kihalászták.

(Fordította: Lányi Viktor)

I