Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-01 / 127. szám

8

k/áiitw

1975. JÚNIUS 1., VASÄRNAP

SIPŐCZ FERENCNÉ:

Elégtétel

? SipCcz Ferencné albertirs&I olvasónk harmadik dijat nyert a V. Pest megyei felszabad utófii irodalmi pályázaton, díjnyertes írá- / fiából közöljük az alábbi részletet.

A

mikor 1934-ben a gróf bérlője a községünkbe jött, én tizennégy éves . voltam- Az a hír járta, no^ nagyon fösvény, durva,

A Wrek nem voltak alaptalanok.

A ceglédieknek úgy fizetett,

ehen ne haljanak,

tüzelőt nem biztosított _

>,

szerezzetek, ahogy tudtok” — ez ,volt a szavajárása. De ha rajtakapta valamelyiket nogy „szerzett”, annak a béréből kíméletlenül levonta az larat. Nem érdekelte a síró tanya védekezése, hogy „csak ta gyerekeink miatt ment az luram egy bátyú fáért”, vagy éppen egy darab szerszámját vett fel valamelyik cseléd és hazavitte. A nagyságos ■úr végigüvöltötte a tanyát, és legtöbbször a csendőrökkel fenyegetőzött.

• Dúlt-fúlt a nagyságos úr, lés egyszer ebben a haragjában került elé édesapám. Időnként több társával napszámba mehettek a birtokra, mivel arató volt az apám. Kora tavasz volt, a kukorica éppen csak két-három le- Nélbe lévén, ezt kapálták. Apám haladt elől, mivel aratásnál is ő volt a bandagazda. A sor végén megállt, megtisztította kapáját, és leltörölte az izzadságot arcáról. Ekkor mint a farkas- iivöltés, végighangzott a nagyságos úr hangja a kukoricatáblán: — Hallod-e, hé?! iNem azért van a sor vége, hogy megállj, hanem hogy befordulj rajta! — Ezzel odament és jól megnyomta apám oldalát az embermagasságú bottal, amit mindig magáival hordott, még a hintóbán is. — Majd megmutatom én, hogy ki vagyok, ha kell, .csendőrt is hozok, ha nem dolgoztok — mondta.

Apám nagyot nyelt. Lenyelte a mondanivalóját, mert beteg felesége és a három gyerek juthatott eszébe. De este szomorúan ment a csapat élén. Nem tudom mire gondolt, de mikor édesanyám észrevette a vörös foltot, iami másnap-harmadnap kék- 'lett, és kérdezgette, hogy mitől van, apám csak legyintett — semmi az, ne törődj vele, majd elmúlik. •— Én tudtam mindent, mert láttam a történteket. Pár nap múlva apám kicsit szégyenkezve szólt hozzám: — Ne mondd meg anyádnak, mi történt.

Nem mondtam meg, de akkor a csillagos éjszakában ott az istállóban megfogadtam, ha én egyszer nagy leszek — nagyobb a nagyságos úrnál, visszaadom én az apámon esett sérelmet. Telt az idő, napszámba jártam, és olykor-olykor kaszáltam is. Később ott vágtam a rendet apám csapatában, apám a negyvenhat évével, én húsz évemmel a vállamon zsákoltam vagy takarmányoz- tam. Kerestem az összetűzést a nagyságos úrral, mint forró vérű ifjú siettetni akartam az időt.

M

egalakult nálunk is a termelőszövetkezet. Én az elsők között léptem be, és ha nehézkesen is, de megindult a termelés. Egyszer a növénytermelőiméi jártam, mint 'brigádvezető. Az egyik listán a szemembe ötlött a hajdani nagyságos úr neve. Többen kértek a vezetőségtől amolyan gyorssegélyt, általában öregek, vagy akit valami betegség, baj ért. Dönteni kellett: megszavazzuk — ne szavazzuk.

Végre eljött a nap, hogy tegyünk valamit. Készültünk egy kis ünnepélyre, hogy átadjuk a szerény ajándékunkat és pár forintot is.

■ Ekkor jutott eszembe a kék folt, vele megőszült apám és a nagyságos úr a hosszú bottal. Behívtam apámat a tsz-irodára, majd a kérelmezők kis csoportját. Mikor a nagyságos úr került sorra, a csomagot a kezembe vettem és megkérdeztem:

1 — Emlékszik-e arra a napra, amikor apámat, aki itt ■ül, megütötte? — Valamit dadogott, minden szem kettőnket figyelt, majd színtelen hangon annyit mondott: — Tudom, lecsukat, de legalább juttassa el a beteg feleségemnek, amit adni akartak.

— Hát nem csúkatom le, rendőrért sem kiáltok. — A csomagot odaadtam neki, amit ő megköszönt, ki tudja hányszor. Megmagyaráztam, hogy a sok megalázott, megbotozott Lovas Pista bácsik meg Csordás Pálok jussanak eszébe, amikor a csomag tartalmát eszi, mer azt ők küldték a közösből. i Amikor apámat hazakísértem, azt mondta:

— Fiam, nagyon szépen viselkedtél. Most nagy lettél, nagyobb, mint ahogy ott régen a lóistállóban tervezted. Bár anyád megérhette volna. Most már megmondanám neki, hogy mitől volt a kék folt.

BÓKKON GABOR:

Ébren

Éjszaka és hajnal pengeélén mikor álmaim faggatón torkon metszem legalább rozsdás vágyaim fele igaz lenne

Ilyenkor megelevenednek a sárgult esküvői képek Nagyapám pajkosan hunyorít

körbeülnek a székek tanácskozni mit is tehetnének velem Lapul a szőnyeg rája teste Emlékezni sem tudok már Arcom vissza lassanként enged.

SÁRKÖZI SÁNDOR:

Egyperc úr

Ezt a nevet úgy viselte Mint más a személynevét. Büszke volt, mert nem tehettek ővele nem, személycserét. «

Egyperc úr, ha színre lépett egy percet élt és ezalatt, percmutató a számlapon, már hatvanat körülszaladt.

Egyperc úr, egy percig színész, elegáns úr, merev lakáj, egy perc múlva, ha kilépett elfedte a sötét homály

De e percért, amit fényben estről estre mindig megélt, hálás volt és elégedett.

Nem cserélte főszerepért!--------------- valóban állva

I A fák I halnak meg. Lát.------------- tam őket, a füredi sétány fáit, álltukban kiszenvedni, hallottam is utolsó sírásukat a télen, hajnali ötkor, mert az erdészek korán kelnek. A körfűrészek jajgattak, persze, de egész Füred a fák hangjának vélte őket. Egész Füred és a fél magyar irodalom. Fasiratókat írtunk, éveken át, először cikkekben, azután feljegyzésekben a helyi és az országos hatalmasságokhoz: a négyes füredi fasort, a Balaton-part ékességét, a gyógyulok enyhelyét, a kirándulók pihenőjét, minden szem gyönyörűségét meg kell menteni!

A csatát elvesztettük. A nyárfákat januárban kivágták. A csatát megnyertük. Megnyerte az irodalom, mert a méltóságosan lehanyatló fák látványa nélkül nem született volna meg Keresztury egyik szép verse. És megnyertük mi mind, élet és irodalom, mert márciusban elültették az új fákat. Szebbeket, tartósabbakat, nemesebbeket. Platánokat. Megint hálás vagyak időnként ra- koncátlankodó szívemnek, hogy a fahalál után a faszületésnél is jelen lehettem. Tanúsíthatom: a fák állva születnek is.

I— -------------------éppen forI Születésük dítottja---------------------- haláluknak. Az öreg fák álltak, eldőltek, vízszintesen feküdtek a parton. A fiatal fák fekve érkeznek, vízszintesen hevernek néhány óráig a víz mellett, magukba szívják a Balaton leheletét, azután egykettőre ki- egyenesednek. Az ifjú platánok a Mohácsi Állami Gazdaságból érkeztek, Alsó-Dédéről, a határszélről. Hat-hét-nyolc éve nevelték őket a faiskolában, most végezhették el az általános iskolát, mert már szárnyukra bocsátották őket. Az erdőgazdaság, mint a mesék édesanyja, tarisznyát akasztott a nyaltukba, és ebbe nem hamuba sült pogácsát rakott, hanem önmagából,'az anyaföldből egy darabot. Az erdészek labdának nevezik azt a földcsomót, amellyel együtt emelik ki a fácskákat a talajból, és kiküldik a faiskolából az életbe.

T

e

herautón érkeznek Bala- tonfüredre, naponta tizenöt. Ennyi fér rá labdástul a kocsira. és ennyit tudnak beültetni egy nap alatt a füredi erdészBOLDIZSÁR IVÁN,

Faköszöntő

munkások. A kivágott fák helyén még a télen okos gépekkel nemcsak mély lyukat ástak, de összemorzsolták a halott fák gyökereit is. Ami bennmaradt a földben, nem akadályozza, hanem táplálja a fiatal nemzedéket. A nyárfagyökér hamar korhad, tanultam meg a füredi parton. A két méter mély. négyszögletes gödrökbe alul puha föld-derék- aljat vetnek a fagyerekeknek. Mindjárt otthonosan érzik magukat: a zsíros, sötétbarna földet is kocsi hozza Alsó-Dédéről. A csecsemő is az anyja mellén érzi magát legjobban.--------------------beállítják a

| A kis iát gödörbe.------------------ óvatos kezű

fa

gondozók ügyelnek arra, hogy függőlegesen álljon. A labda alja természetesen nem lapos, hanem gömbölyű vagy tojásdad. Ezért a fadajkák egy ideig egyensúlyozzák a fács- kát, ide-oda mozgatják, amíg a labda alja jól beleilleszkedik a puha földbe.Aztán ketten támogatják a még gyenge fát, jaj, csak el ne dőljön, de ettől nem fél más, csak az egykori fasirató, a mai faköszöntő, mert az erdészek keze biztos. Ketten ráhányják a hazai földet, magasabbra, mint a talaj

szintje, mert a föld majd megsüpped, amikor a labda és az alsó-dédei laza talaj, meg a füredi befogadó föld egybeolvad. Addig még, majd egy hét múlva eliszaposítják: öntözőkocsi halad végig lassan az újjászületett fasorban és bőven meglocsolja a fák alját.

Ez a kis platán tíz perc alatt született meg. Már álL, egyenesen, peckesen, három méteresen. Kopaszak még a fák, de a füredi sétány már nem kopár. A négy sor karcsú platán már lombtalanul is ígéri a nyár hűvös árnyékosságát. Az erdészek nem hagyják magukra a kétszázkilencven újszülöttet. Mindegyik köré három

vaskos póznából védőőrséget állítanak, ezt majd bedrótozzák, hogy egy hirtelen márciusi szélroham ki ne döntse, derékba ne törje, vagy haszontalan kamaszok meg ne rongálják a suhanc fákat.

j-------------------- a fácskámat,

I N

ézegetem | az enyémet,----------1---------- mert láttam

sz

ületését. Olajbarna a kérge, fényes, csillog a fiatalságtól. Mellmagasságban aranysárga foltot festettek rá. Így jelölték meg Alsó-Dédén azokat a kiváltságosakat, amelyek a Balaton partjára kerülnek. Mint

kitüntetést, úgy viseli a kis pia- tán. Törzse nem vastagabb, mint egy fiatal lány lábaszára, de olyan vonzó is. Megsimogatom. Sokszor fogom látni, remélem még, a következő években, mert ha merőlegesen egyenest húzok szokásos szív- kórházbeli szobám ablakából a Balaton-partra, a fát a vonal éppen érinti. Rálátok majd, figyelem. Ha megered.

Biztosan, nyugtat meg az erdészfőnök. Kilencvenöt százalékra kezességet vállaltunk. Ez annyit jelent, hogy a majdnem háromszázból legfeljebb hat- hét születhetik halva. De még annyi se. Ezeket pótoljuk. Azután nem lesz rá gondjuk az utódainknak, de még azok unokáinak se.

Igen, a platán sokáig él. Hatvannyolc májusában, a párizsi zavargásokkor, a Szent Mihály útján kidöntöttek olyan platánokat, amelyeket már Robespierre is láthatott. Az ő korában akkorák lehettek, mint ezek most.

Elélnek százötven évig, mondja a főerdész.

Biztos?

Biztos. Győződjél: meg róla, ha nem hiszi.

—-—■----------- hogyne hinI Elhiszem, | ném. Minden--------------------esetre megállapodtunk abban, hogy százötvenegy év múlva megmeóz- zuk a füredi platánfasort.

Al

konyat

— Nem lehetne mégis tenni valamit? — kérdeztem isimét, és jobban a fülemre szorítottam a telefonkagylót. — Az kérem teljesen lehetetlen, — jött a hang a vonal túlsó végéről. Maximum holnapután, tudunk szerelőt küldeni —, tette hozzá a kisasszony nagyvonalúan.

— Nézze — erősködtem —, már két napja, hogy elromlott a hűtőszekrény szabályozója és a hűtőtérben legalább mínusz 40 fok van ...

— Mondtam már, csal: holnaputánra vehetek fel előjegyzést. — Megfelel önnek, uram?

— És ha nem, mi mást tehetek? — böktem ki fásultan. — Hányra várjam a mesterit?

— Reggel héttől délután négyig..

— És ha le kell szaladnom a közértbe? — Sejtelmemmel ellentétben mégsem vágták le a kagylót — Hagyja a kulcsot a szomszédoknál, ha már a boltokban csámborog.

— Igazán köszönöm, — s kattant a készülék. A megadott napon türelmesen vártam a szerelőt, aki majd megzabolázza tavalyi kiadású Lehelemet. Délután már nem bírtam cérnával, beadtam szomszédnak a kulcsot és lémentem vásárolni. Mire visszatértem, a konyhában egy borostás, 45 év körüli zömök férfi ült és kibámult az ablakon. Lábánál kopott szerszámosláda.

— Mi a baj, kispajtás? — kérdezte rezzenéstelen arccal.

— Tudja kérem, elromlott a hűtőszekrény szabályozója...

— Tegezz csak nyugodtan — mondta csöppnyi biztatással. — Elővette a csavarhúzót és a kezembe nyomta. Ö maga pedig a csipőfogóval matatott a berendezésen.

— Ezeket csavard le! — kaptam az utasítást. Aztán munka közben váratlanul megkérdezte: — A kávét feltetted? — Ezer bocsánat, — szabadkoztam, és kirohantam, hogy bekapcsoljam a kotyogót. — Amikor behoztam a duplát, látom, hogy emberem vadászfelvágottat eszik, zsúrkenyérrel és zöldhagymával. — Jó étvágyat! — mondom és sóhajtok egy mélyet.

— Köszönöm!... Egyedül élsz?

— Nem egészen, az asszony vidékre utazott a gyerekkel... — feleltem.

— Én meg válófélben vagyok, —magyarázta. — Ma sem ebédeltem otthon. Hogy az ördög vinné el...

— Csak nincs komoly baja a fridzsi- d eremnek ? — szeppentem meg. — A

KOVÁI IVAN:

Emberbaráti

szeretet

Zsófiról beszélek — nyugtatott meg.

— Mindet csavarjam le? — érdeklődtem tapintatosan. — Mindet — bólintott, és egy erőteljeset harapott. Kisvártatva felállt.

— Szent egek! Hol a tévé? Most van a Fradi-meccs! — bekísértem vendégemet és bekapcsoltam az Oriont. Álltam, mint Bálám szamara. Néztem a szerelőt és a Fradi-csatársor támadásait. Egyszer csak vendégem felkiáltott a fotelból: — Addig szereld le a huzalokat.

Nyeltem egyet és munkához láttam. Vagy negyed óra múlva örömújjongást hallok, a mester majd kicsattan az

örömtől.

— Apám! — harsogta. — Branikovits akkora dugót ragasztott a jobb sarokba, hogy a labda tán még mindig ott van...

A zöld-fehérek előnye szemmel láthatóan megnyugtatta, mert bekapcsolódott a Lehel javításába. Egészen jól megvoltunk. Ügy látszik bizalmába férkőzhettem, mert azt kérdezte: — Mit gondolsz, kimondják a válást? — Attól függ — feleltem óvatosan, mert nem akartam elvonni figyelmét a munkától. Nem lehettem azonban túlságosan elővigyázatos, mert letette a szerszámokat.

— Unom, unom, érted! Tizennyolc évig semmi baj sem volt Zsófival. Most meg belébújt a kisördög. Rájött a kultúrszomj. A gyári műkedvelő együttesbe jár, hetente háromszor. És én ilyenkor csak hideget eszem esténként, — dühösen belerúgott a hűtőgépbe.

— Azok a pocsék hidegvacsorák!

Ezután perceken át némán dolgoztunk, mígnem kappanhangján újra ott folytatta, ahol abbahagyta: — De ha ez lenne a legnagyobb baj. Mert az ember még megeszi valahogy a franciasalátát, majonéze« burgonyát... Brrr... — megrázta a vállát —, hanem, amikor azt magyarázta a Zsófi, nézd a szomszédokat, egyikük kocsit vesz, a másik

telkei, a harmadik drága bútort, éreztem a tragédia szelét. Hát, aztán vegyenek... — válaszoltam —, nekünk nincs miből.

— És miért nincs? — Mert nem fusizol, te tehetetlen...! — Zsófi szépen kipakolt. — A kuncsaftok csak úgy dugdossák a százasokat. Amíg én a műkedvelőknél vagyok, egészen szépen kereshetnél. Mert te mindig csak a barátaidra gondolsz... — Szóval ezérl adtam be a válópert..., mert utálom a pénzt. Én elvből nem maszekotok — húzta ki magát. — Csodabogár vagyok, mi ? — és nevetett.

— Na, már fejrant is, — nézett a; órájára. — A szerszámokat itt hagyom.

Jelentőségteljesen rámnézett, amibö: rögtön megértettem: ajánlatos legalábl egy ötvenessel honorálni a precíz munkát. Előleg gyanánt.

Mivel másnap reggel nem jelentkezett, felhívtam a szervizt. A csicsergi kisasszonyt rögtön megismertem, és in gerülten azt kérdeztem, mi lesz a hű tőszekrényemmel.

— Nahát — mondta sértődötten — köztiszteletben álló dolgozónknak éle tében először van válópere és ön ilye neket kérdez, önből hiányzik az em berbaráti szeretet.

A következő reggel már óvatosabl voltam, a mester egészségéről, közér zetéről érdeklődtem. — Üzenete var hangzott barátságosan. — A mester ki vett két nap rendkívüli szabadságot, d< holnapután ismét jelentkezik a laka sán.

Alighogy letettem a kagylót, csönget tek, a küszöbön ott állt az én embe rém. Simléderes sapkáját mélyen szemébe húzta.

— Nem mondták ki a válásti bíróság szerint... — hosszasan magya rázott, amiből csak annyit jegyeztet' meg, mert igencsak felment bennem . pumpa: ehetem tovább a francia sals tát és a majonézes burgonyát...

— Kihalt az emberekből a szeret« — mondta leverten, de hogy megnyuf tasson. gyorsan hozzátette: — Szabi vagyok, holnapután azonban renc be tesszük a Leheledet.

— És most? — puhatolóztam óvatc san.

— Eiücsörgők nálad délig — jaler tette ki megfellebbezhetetlenül. — Et ben a rohanó életben benned mé megmaradt néhány szikrája az ember baráti szeretetnek...

Kiss Attila grafikája