Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-01 / 127. szám
1975. JÜNIUS 1., VASÁRNAP Stkki W xslmiw I Tónásné siet az utcán, ka- “ Pa van hóna alatt, m©gy cukorrépát kapálni. Mert amikor a pásztorkodás megszűnt, a téeszbe léptek a gazdák, beállt Jónásné is. Osztottak neki is kapálni- valót, mint másnak. Akkora cukorrépaföldet fogott fel, hogy végignézni is nehéz volt rajta, nemhogy térden végig-hosszig csúszkálni benne, soronként. De Jónásné azt mind megkapálta, ösz- szel mind felásta, neki is járt, ami másnak. Pénz, búza, krumpli, hogy várta az árszámadásokat! Így mondta csak, hogy árszámadás. Jaj, mennyi baja vcrtt neki a csoportban. Igen, mert az asronómusoknak, brigádvezetőknek így mondta, hogy fiam. Ahogy a többi idős asszony, ö, Jónásné, brigádvezetőket csak úgy lefiamozott... Le, még az elnököt is. Jaj, mennyi elnököt leszavazott Jónásné! Feltartotta a kezét mindegyik gyűlésen, ha azt kérdezte a kiküldött, kívánják-e az elnök leváltását! Feltartotta a kezét, aztán rázta is. A kiküldött megkérdezte, hogy miért rázza? — Mert nagyon akarom! Volt nevetés, de mekkora! IDersze, hiába rázta a kezét Jónásné, az elnök maradt. Neki adták a legrosszabb háztájit, neki szántották fel legkésőbb, neki csak akkor vitték haza fogattal a részt, amikor már megfagyott a cukorrépa. Ment Jónásné az utcán, ment, aztán ha volt, aki hallja, ha nem, mondta: hej, elintézted ő még egyszer ezt az elnököt! Felült a buszra, be a járási pártbizottságra! Az előszobában megkérdezték tőle, kit keres, mi a panasza? Panasza volt annyi, hogy azt elég lett volna sorba-számba venni egy egész ügyvédi munkaközösségnek, igaz, Jónásné egymaga el» tudna látni munkával egy iroda ügyvédet. Arra meg, hogy kit keres, úgy felelt, hogy azt, aki a szegényt pártolja! Egy olyan embert! — Itt mindenki olyan! — Az lehetetlen! — Miért volna lehetetlen? — Azért, mert olyan hely nincs! Leültették, kifaggatták Jónásnét. Valahogy úgy voltak vele, hitték is. nem is, amit moo». dott. Mert ki hiszi azt el manapság, hogy egy olyan asszonynak, mint Jónásné, bent az irodán az áll a kartonján, hogy kapott nyoc mázsa búzát, ennek az árával megterhelik a zárszámadásra, aztán nem nyolc mázsát, de nyolc szemet se kapott. Aláírás nincs, de hát Jónásné nem tud írni ... Nem hitték, mégis kivizsgálták. Jónásné- nak lett iglaza. Persze, mert ha ő egyszer azt mondja, akkor az úgy igaz! TV a, de hol van már az az elnök? Se hfre, se hamva, az elnökök mennek, Jónásné marad. — Engem váltson le valaki! Bent az irodán írnak összevissza. Csakhogy Jónásnét nem lehet a falhoz állítani! Bemegy, számon kéri az igazát. — Ha itt nem intézkedik senki, tudom én, iogy hova kell menni. Ismerek a bizottságon, így elvtársat, aki megpártolja a szegényt Hej, ha az egyszer ide kijön! — Jaj, Jónásné, ne menjen sehova, el lelet a maga dolgát intézni itt is! — No, ugye! Hogy a fene a bőrötöket! Jónásné megy az utcán, elmondja azilyesnit is. — Persze, hogy elintézik, csakhogy az az ávtáre ki ne jöjjön. Ahá! Értem én! Jön a boltból, megrakva, felpakolva. Majd .eroskad a nagy tere, minden alatt. Kenyér, iszt, zsír, só, paprika, ecet, konzerv, jaj, nennyi minden kell! Most talán még többen vannak, mint ré- ;en. Mennyi az unoka! Az mind a Jónásné lyakán. Uramisten, hány gyereket is nevelt el? Gizi, Jóska, Pista, Feri, Juci, Anikó, íargit, Bori, a legkisebb gyerekei kisebbek, aint az unokák nagyja. — Mind rám marad! Éhes gyerek, rongyos gyerek a ház körül tincs. Nincs, amíg Jónásné él! Van már déd- cnoka is. Hát az kire marad, ha az apja, ínyja a téeszbe jár? Majd Jónásné... Most már van járda. Mióta nem jár már ónásné az út közepén. Mert, amíg járda nem olt, ott ment. Sokszor még a teherautók is ikerülték, úgy fel volt pakolva. Hova szo- ítsák le? Karján, kezén batyu, kosár. Fején agy, fekete kendő, megy, szálldos, mint egy egyes csőrű, kopott tollú öreg, fáradt madár, t fészekről ki, ar fészekbe bej ott a sok éhes záj, azt mind meg kell rakni! VÉGH ANTAL • Jónásné Volt már Jónásné valaha ’ beteg? Jaj, csakhogy akkor is éhes a gyerek, akkor is van dolog. Majd az vár, amíg J ónásné felgyógyul, ugye ? Még mit nem! Jónásné tud nevetni! Pedig azt hihetné akárki, hogy ilyen száraz, beesett arccal, ilyen imitt-amott beesett fogakat, fogcsonkokat kimutató szájjal neveni se lehet. Fejkendője kis csücskével töröli a szemét, csak úgy pereg, gyöngyözik a nevetése. De, mi is az, amin Jónásné tud nevetni? Az, hogy megint bent járt Gyarmaton ... bent járt, és elintézte ...! Ö, az árvíz óta mennyi helyen járt bent Jónásné. Elmondta, amikor hazajött. Az a te- méntelen sok iroda. Abban az irdatlan sok ember, mind asztal mellett ül! Mind körülrakva papírral. Az asztalok, a szekrények, a polcok. Te jó Isten, mennyi, de mennyi huncutság azokon a papírokon. Amikor az árvíz volt, elment Jónásné háza is. Az lett volna az igazság, hogy az övé maradjon. Akkor. De később már látszott, hogy nagy igazságtalanság történik, ha a Jónásné háza marad. Csakugyan, szerencse, hogy ösz- szeomlott, talán legelsőnek. Mert most a Jónásné udvarán egy szép új ház van. Lent a kertben még egy ház, az csak vályogból, azt Pista építette oda, Jónásné adott neki helyet, hát Pistának is keid lakni valahol, nem igaz? A Jónásné új háza cserépből, jajveszékelésből, téglákból, kisírt könnyekből, kőből, betonból, nevetésből, OTP-kölcsönből... Jónásné vette fel. Készült neki is tervrajz, mint másnak. Hej, azok az idők. Az árvíz után Jónásné ment végig legelőször az utcán. Jött a rengeteg csomag. Azt hordani kellett hazafelé. Ruha, cipő, pokróc, eccájg, jaj mennyi ócska ruhát kapott Jónásné! ^sakhogy Jónásné nem vak! Akihez berakták a csomagokat, akik azzal voltak megbízva, hogy osszák szét, először átválogatták. Gyerünk a javát! Jónásné int a kezével maga felé. Aztán, hogy a darabszám meglegyen, az elosztó bizottság tagjai tettek oda a feleségeik rongyaiból... Ezt ismerte meg Jónásné... Nem tudtak mit szólni, amikor felmutatta. Ez így volt! Aztán jött a kátéesz, az emberekkel, ó menynyi huncut ember járt itt akkoriban. De meg mennyi jó, rendes. Legtöbbje, mint egy falat kenyér! Jószívűek. Kenyérre lehetett volna némelyiket kenni —, Jónásné így mondja. "Ktßülük senki nem kérdezte ázf, amit* itt a faluban sokan..., hogy jön ahhoz Jónásaié, hogy új házat építsen... kölcsönt vegyen fel... Hát még neki is jár? ... De bolond világ .., Áll a Jónásné háza. Megy Jónásné az utcán, megy a postára, viszi a csekket, befizet. Minden hónapban kell fizetni. Ez elég nem jól van így, mert kiesd a kereset a csoportban! Gyűjti a csekkeket, szépen, sorban, egymás mellé, a következőt hozzáölti az előzőekhez, tűvel, cérnával. Mennyi csekk van már, de mennyinek kell lenni, mire letelik. Sose írják ki jól, hogy mennyi hát az a pénz! Vagy kell még fizetni, vagy küldenek vissza egy pár forintot, de sose pászol. Mert ugye, volt a saját erő... Azt a kátéesz először nem számolta. Csakhogy tudja Jónásné, az OTP- ben is van egy ember, aki meghallgatja a szegényt! És a kátéeszben is! Jaj, hányszor járt ő már azoknál. Legelőször a folyosón kezdte. Jöttek kifelé az irodából. Minden papír megvan. Még az a jó. Mert először a tiszta állami segélyt sem vonták le, azt is törleszteni kellett. Most visszajár Jónásnénak egy csomó pénz, de nem veszi fel, hadd menjen az is a törlesztésbe, mert azért a szegény se olyan szegény máma már, mint régen. »i egy az utcán Jónásné, megy, aztán jön, ■L’-l hozza a befizetett csekket, jaj, csak azért ez ne volna, ez a törlesztés. Van, akinek ingyen épült árvizes ház a faluban, van, ez biztos, de az nem Jónásné. Ez is biztos! Jónásnénak van nyugdíja. Ember hallott ilyet? összeszedte ő azokat az éveket a nyugdíjhoz mindet, mindet, amennyi csak kellett. Beszámoltatta azt is, amit a téeszben töltött el, meg amikor még a falué volt. Így mondta a pásztorság éveit, ötszázhetvanhat forint. Nem sok, de ezért már nem kell dolgozni semmit. Ezért nem, így a jó, mert amúgy Jónásné egy hajszállal sem dolgozik kevesebbet az idén, mint tavaly, amikor még nem volt nyugdíjas. Hogy is gondol valaki olyat, hogy ő befejezte? ö, Jónásné? Megy, megy az ember az utcán, amíg menni kell, amíg menni bír, amíg él. Cipel, viszi haza, amit haza kell vinni. Néha megáll az utcán, egyik-másik kapuban szót váltaná, vagy csak azért, mert amit visz, nehéz, néha le kell tenni. Mert hiába szokta meg a kar, a láb, néha belereszket a cipekedésbe. Ha pihent, szorít, markol a kéz megint. Megsimulnak az erek, aztán ki dagadnak újra a Jónásné kezén. Tónásné keze -- örökkévalóság. Csupa " ránc, csupa görcsös, remegő szorítás. Würtz Ádám illusztrációi József Attila-versekhez a-j-:—u. TÖREDÉK ZELK ZOLTÁN: Egy emlékkönyvből Igazad, van, az voltam: martalóc. Vittek is vasraverve, s évülhetetlen bűnöm vezekelve, mintha hű cellatársat láttam megülni tömlöcöm falán az árnyad. Es voltam bohóc, kicsapott pojáca, ki csámpás láncát egymagában járva, bukfencet vetve és tótágast állva jajt röhögött egy porhanyós sírdombon. Mert az lett a porondom. Aztán ezer has mesés után föltápászkodva és a zúzmarát arcomról letörölve, a sírkeresztek tapsát megköszönve, hajlongtam minden temetők előtt, fejem fölött tudván isten kegyelmét, a csillagokkal kirakott ponyvasátortetőt. Es most? Hatvanhat ronggyá foszlott év, ha öltözöm is, már csak vetkezem de jő a nap, mikor majd fölveszem: elnyűhetetlen jelmezem: fűszálakból szőtt rétjeim, fenyvesekből fant hegyeim, szemfödő tengerem. FIATAL ASSZONYOK ÉNEKE (A kötet a könyvhétre jelent meg) DÓKA PÉTER: Búcsú a lépteidtől Indultál akkor és húsomban kút fakadt zuhogott számból az égszínű szó. A házak mind elédbe csúsztak sóvár meleget fújtak feléd s duzzadt a föld cipőm alatt míg bohócnak álcázva inait a, tél. Fekszel most csöndben. Arcodra vásári álarc terül s vacogva görnyed földre az ágy ha gondmarta tested ránehezül. CSANÁDI IMRE: Ibolya Már borzolják a szellők, ébresztik, csikandozzák, — mocorog is a vén hegy, nyújtózik, dolgához lát. Nedveket noszogat szét tetszhalott, nyurga fákba, bokrok avar-alomját ibolyával kihányja. Ibolya nyit fehéren a roncs-présház farában,— anyám ültette egyszer, talán még lánykorában. Földajkálta magának tulajdon gyermekének — Most fehér ibolyával parádéz az egész hegy FAZEKAS LAJOS: Az embert a messzeség hívja Ismerem a vas keménységét, az utak ritmusát, az acélhidak lágy lengését: vonatok futnak át a hidakon és gépek, gépek, gépek száguldanak. Az utak beton-szalagjai kötik a tájakat. Ismerem a vas keménységét karcsú sínné öntve. — Az ember erős lett, hogy a vasakat úttá kösse, folyó fölé hidat emeljen s alkosson gépeket... Az embert a messzeség hívja — utak, tájak s egek. Feszültség |1! ‘É 1 '■ ■' Andorai Mária grafikája
