Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

8

1975. MÁJUS 11., VASÁRNAP

j)La p.d

megyében

Szepcs Gyula érdi műtermében

f Amikor minden helyi értéket számba veszünk, a fényszóró megáll Erden, ahol Szepes Gyula született 1902-ben. RippI- Hónai József ajánlotta a Képzőművészeti Főiskolára, melyet '1930-ban végzett el Glatz Oszkár tanítványaként. Ö volt az, aki 1945-ben megalapította a Csepel Vasműben az azóta hírnevessé vált képzőművészeti szakkört. A hatvanas évek elején hosszabb ideig tartózkodott Párizsban, ahol kiállítása is nyílt, melynek anyagát később Budapesten is bemutatta. A festés mellett a tehetségápolás is fontos része életművének, 11963 óta vezeti az érdi Nagy Balogh János szakkört. Része Ivan abban, hogy több amatőr lépett elő művészjelöltté, s ké- tsőbb kész festővé, szobrásszá.

Idézzük önvallomását: „Hűséges vagyok a természet iránt, (02 impresszionizmusból indultam ki, színben és vonalban ^transzponálom a látott motívumot”. Mindez csak a kiindulás. ^Szepes Gyula érzékenyen figyeli a számára feltáruló világot, •mely zsúfolt konyhasarokkal, téglagyári csillésekkel, odvas faitörzsekkel, Százhalombatta éjszakai fénylátomásával jelent- \kezik. Érdeme, hogy e monumentális ipari környezet éjszakánkként felvillanó színkristályát megörökítette. Nem ártana, ha ebben a körben tájékozódna tovább, hiszen a téli Érd, a tDunánál fürdőzök, a szentendrei háztetők kicsit festői múltját jelentik, de Százhalombatta tágasan panorámikus és feszülten gyülekező labirintusa fejlődésének is tartalmas fogódzója lehetne. Annál is inkább, mivel Szepes Gyula nem fukarkodik a harsogó tónusok alkalmazásával, s ezt az önmagából is nyíló karaktert a „klasszikus ipari táj”-já bővült ‘környezet állandó látványaként, heroikus pompával szolgáltatja.

Portréiban egészséges természetlátással jegyzi fel a figura külső megjelenésének tartozékait, de ügyel arra is, hogy jellemző tárgyakkal hírt adjon a modell sajátos hangulatáról.

Szepes Gyula hetven esztendő határát elhagyva is frissen, fiatalos energiákkal törekszik művészi ambícióinak teljes és maradéktalan kibontakoztatására. Megérdemli a kincsszerző állapotot, s bizton tudjuk, hogy az ősszel nyíló érdi kiállításán életművének ezt a haladási irányát összegezhetjük.

i Losonci Miklós

Szepes Gyula festményei:

w

Szentendrei

háztetők

Szobasarok

Tél Erden

B

ata Kázmér banktisztviselő elhatározta, hogy elgázol egy autót! Nem volt őrült ez a Bata íázmér, vagy még nem egészen az, legfeljebb fanatikus, es már nagyon régi gyalogos. Azt a másfél évet leszámítva,, amíg megtanult járni, már negyven éve gyalogolt. A sok íyaloglástól bokasüllyedése keletkezett, azonkívül állandóan ingerült volt és fáradt. Sokszor állt türelmetlenül az útkereszteződéseknél, a gyalogosoknak festett sávok előtt, kizárólag a lábára támaszkodva, és sokszor rázta fölöslegesen az öklét az önfeledten .ovábbrobogó autók felé.

Amikor először merült fel íenne az ötlet, kivihetetlennek találta, és magában megmosolyogta ezt a képtelenséget! De aztán egyre többet gondolkozott a dolgon, latolgatva az esélyeket, és kezdte igyelni a különböző autómárkákat, mint lehetséges el- enfeleket egy különös összecsapáshoz.

— Nagy kocsit semmi esetre sem! Volvót, Volgát, Skodát, Wartburgot kizárt dolog! Msrcedesről vagy Fordról nem is beszélve*! Maradnak ehát a kis kocsik.

Most már kizárólag a ki- ebb kocsikat kezdte figyelni, la meglátott egy parkoló ■’iát 500-ast, odament, körbe- árta, megtapogatta, kicsit nekifeszült a vállával, Ismerkedett vele. Ugyanígy tanulmányozott egy Volkswagent vagy egy NSU Princzet is.

— Nehéz lesz! — bukkant öl benne néha a józan fel- smerés és olyankor nagyon elkeseredve ment haza. A fe- esége nem tudta mire vélni gyakori szótlanságát, vagy maga elé motyogásait, és azt az újfajta szenvedélyét, hogy még a WC-papírra is autókat rajzolt.

— Kázmérka, csak nem a iánkban történt valami? — kérdezte ilyenkor gyöngéd tapintattal, közben persze arra ’ondolt, hogy ezt a szerencsétlent egy vörös démon be- íálózta, aki autót akar, és most sikkasztásra hecceli.

Bata csak legyintett a kérdésre, majd némán megette lecsót, mert tudta, hogy erve végrehajtásához erőre esz szüksége.

A régen lappangó elhatározás abban a pillanatban vált véglegessé benne, amikor egy részeg autós szürke Volkswagenével a szeme láttára ütött el egy öregasszonyt a kijelölt gyalogátkelőhely cözepén. Az öregasszony fel- Duklencezett, és azután már

TÓTH-MA THE MIKLÓS:

Ballada egy gyalogosról

addig sem élt, míg a kezéből kirepült, felszakadt, zacskós tej elfolyt a kövezeten.

Bata a szerencsétlenségre összeverődött tömegben állt, és hideg elszántsággal mondta egy mellette álló fiatalembernek:

— El kell gázolni! Higgye el uram, nincs más mód! Ha ő gázol, én is gázolok! Értve?!

— Értve! — bólintott a fiatalember, mert ő a kocsiból előkászálódó kövér tulajdonosra gondolt, és ugyancsak meglepődött volna, ha tudja, hogy Bata kijelentése az autóra vonatkozik.

ttól a naptól kezdve Ba- A ta tudatosan készült a

fJL nagy összecsapásra.

Nem volt éppen gyenge ember, de tudta, hogy még nagyon sokat kell erősödnie. Vásárolt egy expandert, és reggel, este húzogatta, természetesen e mellett más torna- gyakorlatokat is végzett. Hetenként háromszor uszodába járt, és a házban, ahol lakott megkérte a szomszédokat, hogy télire a fát ő vághassa össze. A szomszédok csodálkoztak, de mert jó szivük volt, megengedték.

Később már ez sem • volt elég. Felesége legnagyobb megdöbbenésére otthagyta banktisztviselői állását, éppen főelőadóvá való kinevezése előtt, és elment a TÜZÉP-hez szállítómunkásnak. Ott is, ha csak lehetett dupla terhet cipelt, és ebédszünetben, vagy amikor erre lehetőség volt, a legerősebb munkásokat kérte még, ho?v birkózzanak vele.

Szeszes italt nem ivott, csak különfajta gyümölcsszörpöket, és ezért a munkások között nem örvendett valami nagy népszerűségnek, de mert sokszor mások terhét is cipelte, elnézték neki a furcsaságait. Sőt lassanként már ők is rágcsálni kezdték a szőlő- meg krumplicukrot, ugyanis Bata hirdet,tje,.azok erősítő voltát, és nem lepődtek meg azon sem, hogy egy üveg mézet evett meg naponta.

Felesége lassan belenyugodott ebbe, sőt kezdett neki nagyon imponálni a megváltozott Bata. Különösen akkor, amikor félholtra vert három részeg huligánt, akik egy esti sétájuk közben kikezdték velük. Kettőt rögtön elvitt a

meníő, a harmadiknál sokáig bizonytalan volt, hogy ne inkább a hullaszállítóknak telefonáljanak-e?

— Herkules! — nézte rajongva férjét Batáné, és újra beleszeretett. De Bata csak legyintett és eltűnődve mondta:

— Ez semmi, de majd ... ! Majd egyszer, szívem! Majd egyszer! Akkor majd olyat csinálok, amit előttem még soha senki!

Ojra eltelt két év. Amikor már Bata olyan erős volt, hogy hazafelé menet csak úgy szórakozásból behajlított néhány vasosziopot, miután a buszmegállót jelző táblát egyetlen rántással tépte le róluk. Ezért természetesen szigorúan megbírságolták, és a vasoszlopokat vissza kellett egyenesítenie.

— Mit szórakozik itt?! — nézett rá összehúzott szemmel a rendőr. — Ogy tótom, magát ezután szemmel kell tartani. Az mégse -járja, hogy valaki viccből hajlítgassa itt a vas- oszlopokat! Ez kérem állami tulajdon! Ha maga annyira szeret vasoszlopokat hajlítgat- ni, hát vegyen néhányat, aztán hajlítgassa otthon, vagy a cirkuszban!

Bata boldog volt. Ügy érezte, most már eljött az idő nagy terve megvalósításához.

— Előbb egy Volkswagen! Egy szürke, bogárhátú kis Volkswagen! — tervezgette. — Utána aztán jöhet egy Fiat 500-as, vagy egy NSU Princz. Aztán, ha belejövök, talán majd megy egy nagyobb kocsi is.

C

sináltatott egy ruhát, amit tripla szivaccsal béleltetett ki. Olyan volt benne, mint egy jéghokik apus. de természetesen ezzel törődött a legkevésbé. Nein divatozni akart: ösz- szeütközni!

A terve készen állt. Kinézett egy kevésbé forgalmas utcát az egyik peremkerületben, és úgy döntött, hogy akkor fog az autónak rohanni, amikor az a sarkon befordul. A kanyar következtében az autós csökkenti sebességét, ezáltal a legjobb alkalmat szolgáltatja az összeütközés szerencsés lefolyásához Bata szempontjából.

Ügy döntött, hogy pénteki napon hajtja végre tervét, nem volt babonás, de ebben

az esetben nem árt egy kis kabara sem. A kijelölt péntek előtti csütörtökön táviratot adott fel az MTI-nek, a Rádiónak meg a Televíziónak ezzel a szöveggel:

„Holnap délelőtt 10 és ÍZ között eigázo.ok egy autót. A közlés, beismerem, fantasztikus, de ha eljönnek, a saját szemükkel győződhetnek meg állításom igazáról.

Egy gyalogos.”

E

*s a kijelölt napon ott állt a Remete utcában egy hirdetőoszlopnak ctoive, várva az ellenfelet. Nem érzett izgalmat, inkább kíváncsiságot, és valami titkolt büszkeséget, hogy olyanra vállalkozik, amire rajta kívül senki.

Az utcában kevesen voltak. Nem volt kint a TV, a Rádió, de még csak egy árva fényképészt se látott lődörögni.

— Fognak csodálkozni, ha mégis bekövetkezik, amit megtáviratoztam! — állapította meg kárörömmel, és gondolatban már látta a nagybetűs címeket a magyar meg a különböző világlapokban: EGY EMBER ELGÁZOLT EGY AUTŰT! A GYALOGOS BOSSZÚJA EGYEDÜLÁLLÓ! VILÁGSZENZÁCIÓ!

Egy órája várakozott mái-, és még nem jött Volkswagen. Mindenféle más márkájú kocsi jött már, de Volkswagen nem. Kezdett türelmetlen lenni, közben az is megfordult a fejében, hogy változtat eredeti elképzelésén és nekimegy egy Fiat 500-nak. Az már kettő is jött. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, és tovább várt.

És végre fölbukkant egy Volkswagen. Szürke, bogárhátú, pontosan olyan, mint arpi- lyennel annakidején az öregasszonyt elgázolták. A sarkon nem lassitott, gyorsan kanyarodott be, aztán még nagyobb sebességre kapcsolt... és Bata szíve nagyot dobbant. Egész testében megfeszült, mint egy ugrásra kész vad, artikulátlan hangon felüvöltött, majd elrúgta magát várakozási pontjától, és teljes sebességgel ne- kiszáguldott az autónak!

Aztán még sokáig ott feküdt a földön, barna csomagoló papírral leterítve.

TEHER JANÓ SHE:

támadásra, visszavonulásra. Doboltam hírt, verset, éneket.

Emlékezés a hosszú útra

Az alábbi Írás szerzője, az abonyi Fehér Jánosné, a Pest megyei felszabadulási írod almi pályázaton munkájával II. díjat nyert.

H

ogy lehet az, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk elfelejteni? Színek, ízek, hangok, események, arcok, mozdulatok örökre megmaradnak bennünk. Visszük magunkkal. Létezésükről szinte nem is tudunk, de néha újra éljük, érezzük, látjuk, halljuk a múltban belénk maródottálcát.

Hogy lehet az, hogy nem érzékeljük mindnyájan egyformán fényesnek az utat, melyen haladni kell? Hogy sokan az egyszerűn és egyenesen is nagy kitérőkkel, meredeken hatódnak ?

K

ét hete ígérem a legfiatalabb László Palinak, hogy megnézem az új, fotocellás, önmagát ellenőrző, több műveletet végző gépeket, melyeket a zárt rendszerű kukoricatarmeléshez vett a termelőszövetkezet.

Gázt adok a kocsinak. Keresztülhajtok a főtéren, elhagyom a házakat, és már kinn járok az országúton. Jobbra a József Attila Tsz földjei látszanak. Az első dűlőútra, a Táborhegyre fordulok, homokon futok tovább. Aztán hirtelen elvesz alólam az út, frissen munkált földben forognak a kerekek. Meg kell állnom.

Előttem hatalmas kukorica- tábla. Kelő zöld sorai végeláthatatlanok. Ezt nem tudtam: a

tanyák eltűntek, a dűlőket felszántották.

Visszahajtok az országidra, majd próbát teszek a Sarokhatárral, Tatárhányással, Csor- dakútJtal. Alig két eaztendsje még valamennyi lenyúlt a község szélén kanyargó kanálisig, amelyiken túl a fenyőerdők következnek. Mo«t néhány száz méter után mindegyik a kukoricatáblába fut.

Kiszállok a kocsiból. Egy marék földet veszek a kezembe. Morzsolgatom. Gyermekkorom jut eszembe.

A község túlsó szélén — látom — egy dombtetőn kastély emelkedik. Tőle távol, meglapulva, mélyen, hosszú, pajta- szerű épületek, a cselédházak sorakoznak. A közös konyhák ételgőztől füstölgő ajtajai nyílnak szemben. Ablakai hátra, a Jiósöoörte, széliárta, vihartépte földekre néznek. Érzem a földes szobák savanyú szagát, hallom a hajnalban megkon- duló cselédharang testet-lelket gyilkoló szavát.

Pereg a föld egyik tenyeremből a másikba. Hányféle játékot játszottunk mi vele? Különösen háborús játékainkra emlékszem: bombákat, ágyúgolyókat készítettünk, és egvre vadabb csatákat vívtunk.

Irtóztam ettől a játéktól, de soha ki nem maradtam belőle, összefűzött a többiekkel a cselédsors, az éhség gőgje, a rajtunk kívül álló dolgok iránti gyűlölet. Barátom. László Pali is mindenben benne volt.

ő apjától, László Pali bátyámtól tanult bátorságot, hetykeséget, vad nekirugaszkodást.

László Pali bátyám volt az uradalmi kovács. Műhelyében hajnaltól késő éjszakáig égett a tűz. surrogtak a fújtatok, a kalapács nyomán zengett a vas. Pali bácsi verejtékező, lángoló testtel hajolt, dolgozott. Keveset beszélt, de okosan, ritkán ütött, de nagyot.

Néha besompolyogtam a műhelybe. Soha nem zavart el. Kezembe adott, egy-egy szerszámot, segíthettem neki. Csodáltam őt és szerettem. Haragudtam azokra, akik suttogták róla. hogy a felesége a politika miatt hagyta el, és minden hónapban jelentkeznie kell a csendőrségen, mert el akarta venni a gróf úr birtokát.

Hat gyerekkel bajoskodott. Ö meg az édesanyja: Eszter néném, távoli rokonunk. Fekete szemű, szikár asszony volt. 70 éves lehetett. Ha haragudott. gyorsan eljárt a keze. és olyankor nem tett különbséget köziünk, gyerekek között. Sokszor adott egy-egy karaj kenyeret vagy pogácsát is Tőle elfogadtuk. Mástól soha. Ha valamelyik társunk evett, inkább elfordultunk, ne látszódjon rajtunk az éhség.

Életem legboldogabb napjai közé tartozik, amikor László Pali bátyám segítségével eey régi vödörből dobot fabrikáltam magamnak a kovácsműhelyben. Attól kezdve mindig doboltam. Doboltam csatára,

T

izenkét éves voltam azon a télen, mikor észrevettem, hogy rokonok, ismerősök, akik máskor csak aratás, cséplés, répaszedés idején jöttek ki a birtokra dolgozni, most szinte minden este megérkeznek. Különösen Muca János, Kovács Pista, Nagy Béla, Válóczi János volt gyakori vendég a cselédházakban. Közülük egy, mintha csak cigarettázna, kint maradt az ajtó előtt. Az országút felé figyelt, nem jönnek-e a csendőrök. A szívem megtelt izgalommal.

Egyik este a vendégek nálunk ütöttek tanyát. Átjöttek a szomszédok is. Figyelni kezdtem. Muca Jani bátyám arról beszélt, hogy most már a németek biztosan elvesztik a háborút. Az oroszok jönnek a magyar határ felé, és ha ideérnek, kiosztják a földeket. Ezt a kétezer holdas nagy grófi birtokot is, és minden cselédnek jut majd belőle. Nem leszünk többet szegények, a mások kutyái. Szép házakban fogunk lakna, es tanulhatunk.

Nem bírtam tovább magammal. Ügy éreztem, szétszakadok a nagy boldogságtól. Távoli, meg nem fogalmazható érzések, vágyak keletkeztek bennem. Kirohantam, vertem a dobot és énekeltem: — jón az orosz, fut a német, a főid mégis a miénk lesz!

A harmadik ajtónál hirtelen erős tenyér csattant a számon.

— Te szerencsétlen! — hallottam Eszter néném hangját. — Jönnek a csendőrök! Behúzott a konyhájukba, és rázott, rázott kegyetlenül.

Nem doboltam többé, de mégis igazam lett. Á követke-