Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-11 / 109. szám

1975. MÁJUS 11., VASÁRNAP

yáriav

9

j-----rr-rr-----—-----r — pillant fel RóI — Későre jár! j zsa a vasaló mögill.

— Későre, addig nem nyughattam, míg el nem kaptam ezt a süldőt — emeli ki oldaltáskájából az üveges szemű nyulat —, idei, oiyan finom gyenge húsa lesz holnapra, mint a csuda.

Ősz feje fölött áthúzza a táska szíját, leveti a foltos kabátot, táskástól viszi a nyulat. A kiszűrődő lámpafénynél a lugas alatt megnyúzza. Mire elkészül, Rózsa odakészíti a tálat, a pohárka bort, felteszi melegedni a levest.

Csendesen kanalaznak. Mihály kenyeret szél, szalonnát aprít, tölt a sárgászöld borból, Rózsa tojást üt, kavar- gat, ráönti a piruló szalonnadarabokra. Lassan falatoznak.

— Levél jött Istvántól — szól Ró2sa ■—, és a rádió alól kihúzza a levelet.

— Hazajön karácsonyra? — törölge- ti kezét Mihály, a pohárért nyúl.

— Nem akar hazajönni, a barátai hívják.

— Végre, lesz egy közös karácsonyunk.

— Ne beszélj így, hónapok óta nem láttam, írok neki, megszakad a szívem, ha nem jön az ünnepekre.

— Értem egy pillanatra sem fáj a szived. Négy év óta itt bújkálok a házadban, ha jön a fiad, feléd sem nézhetek, egész nyáron csak akkor látlak, ha erre visz az utam.

— István nem tudhat semmiről.. Ezt már sokszor elmondtam! — vág közbe erélyesen Rózsa.

— Házas sorban levő férfi az már, megértheti, nem lehet így élni.

— Ne kezdd újra! Írok neki, hazahívom.

Mihály kedvetlenül az ablakhoz megy, Rózsa a vasaló fölé hajlik, megnyugszik, Mihály félrehúzza a függönyt.

— Hajnalra fagy lesz, elromlik az Idő. Lehullott már minden levél. Holnap pakolnak a régészek is. Azt mondják, majd tavaszon folytatják a kutatást.

— Tüzelőd van otthon? Be tudsz fűteni karácsonykor?

— Fa van elégséges, van keresztem is, ami alatt áhítatoskodhatom.

— Miket beszélsz te? — fordul Rózsa a fal mellett álló Mihály felé.

— Keresztem, olyan, mint a tiéd, a régész elhajította, mert azt mondja, e századi.

Tenyerében felmutatja a rozsdás feszületet. Rózsa döbbentén néz a falra, majd Mihály tenyerére. A vasalót sarkára állítja, arcáról elfut az összes vér, kezével homlokáról elkotorja előre hulló haját.

— Olyan, mint ez itt a falon, pontosan olyan — nyújtja Rózsa felé.

Rózsa kezébe bújtatja, nézi, forgatja.

— Hol vetted?

— A kápolna kőlapján találtuk, leomlott téglák, cserepek, csontok között.

— Hát mégis elpusztult, elpusztult szegény... — mondja akadozva, asztalra görnyedve Rózsa. Mihály ügyetlenül tolja oda a széket, átkarolja remegő vállait, leülteti. Zokogása megtölti a szobát.

TAKÁCS PÉTER:

Andrej

— A férjed?

— Nem — néz fel könnyes, csodálkozó szemmel Rózsa —, a férjem a fronton halt meg, hisz mondtam már neked.

— Nem a férjed?

— Nem! István apja, egy lengyel, egy lengyel fiú, Andrej, csak te tudsz róla. Öt vártam évekig. Nem, nem tudtam, hogy nem jutott át a határon. István az ő fia, azért szőke, azért magas. A faluba összesúgtak, azért nem költöztem be soha. Itt éltem, itt vártam. Férfi te vagy az első, akit azóta megtűrök a házamban.---------■--------------------------------- Nem

I — Akarsz róla beszélni ? | mu-------- ' száj.

— Most már akarok — nyeli el köny- nyeit Rózsa.

Mihály szemben ül vele, a kicsiny vasdarabot nézegeti.

— A fiamnak soha nem merném elmondani, mással nem nagyon állok szóba. A férjem zaklatott, izgága ember volt, úgy hozott ide, anyám akaratával, tizenöt évesen. Soha egy pillanatra nem voltam boldog vele. Jött a háború, elvitték. Egyedül gondoztam a rengeteg állatot, apám járt át a szomszéd faluból segíteni. A férjem, ha megjött, ivott, verekedett, féltékeny volt. Apám látta, jól ismerem a határt. Ismerek minden utat, ahol az őrök között át lehet jutni. Kérdezte, útbaigazítanám-e egyik barátját, egy ismerősét. Szökött katona volt. Segítettem. Az ország fele már szabad volt, mikor Andrejt hozta, karácsony előtt egy héttel.

— Ádám és Évakor kell átmenni, akkor minden csendes, sokan fognak akkor átszökni — mondta, és azzal elment. A legtöbb szökevény hátra ment, istállóban, padláson aludt. Andrej állt az ajtóban, szemével kísérte apám alakját a holdvilágnál.

— Rendes ember, az utakon fényszóróznak, lőnek minden mozgó pontra, nem félti az életét.

— Nem félt ő soha, azért verték félholtra.

I — Mosdani szereinek | ta, és az. zaj j,ncjuit

a konyhába. Vizet töltött a tálba, derékig vetkőzött, hatalmas, izmos karja, széles válla, göndör szőke haja, szép, férfias arca gyöngyözött a víztől.

■—rí Úszik a konyha, hé! — kiabáltam

rá.

— Majd feltőrlöm, hozz egy törölközőt, puhát, mint anyám kendője.

— Vörösre dörzsölte testét, otthonosan mozgott, felmosta a konyhát, inget cserélt a szekrényből, nevetett, hogy feszül a vállain. Megemelte a fedőket, tálalt, vacsorához hívott, nevetett álmél- kodásomon.

— Kínzó napi munka után, az esti

kapkodás, hogy minden rendben legyen, éjszaka félájult alvás — ebből állt az életem, soha egy csöpp öröm. A férjem hetente a hasamra csapott, „na, üres vagy még?”, ha jóllakottan oldalra fordult. Utáltam mindent, a tisztátalan, bűzét, azt, hogy még a macskát is többre tartotta nálam, mert az legalább nyávog, és nem beszél. És most itt van egy férfi, «»lyan, mint apám fiatalon, csak nem bozontos, fekete, éppoly kedves, vidám. Mesélte szökését két határon át, mesélte a hosszú két évet a gróféknál, ahol mindent ő szerelt, javított.

— Itt is megjavítok mindent, aztán egy hét múlva megmutatod az utat.

A szűk világban élő ember könnyen nem tudja hova tegye kezét, hova a lábát, hogyan nevessen, hogyan tartsa a fejét. Látta, hogy meg vagyok zavarodva.

— Karácsonyfád van már? — kérdezte.

— Még nincs, de minek is nekem?

— Hol a fejsze, ha addig élek is, hozok egy fenyőfát. Tudtam, felesleges szólni, rohant, hozta az ágat.

— Gyere, feldíszítjük. Süssél habos karikát! Dió a padláson?

— Igen a padláson, a gyertya meg a fiókban.

— Lesz mégis karácsonyom, egy héttel rövidebbre fogjuk ezt a keserves évet — mondta.

Nevetve kötöztük az apróságokat, a pincéből bort hoztunk fel. Nyakláncát levette, felérti nyújtotta.

— Ez a karácsonyi ajándék. — Zavaromban nem tudtam, hova kapjak, ezt a feszületet adtam cserébe, nevetve dugta hátizsákjába, és rázendített egy karácsonyi dalra. Éjfél lehetett, mikor kipirultan a kevéske bortól, a sok játéktól, itt ültünk szemben egymással, habos karikát nyalogatva.

i — Van férjed, ugye?

— Igen, van.

— Szereted?

— Nem.

— Szeretnék veled végtelenül boldog lenni. Ez az egy életünk van, szeretnék még egyszer ölelni, csókolni, szeretni. Megfogtam a kezét, megszorítottam, értésére adtam, hogy mindent elfogadok. Egy hét az életem, ennyi volt mindösz- sze. Egy hét boldogság. Szenteste útjára engedtem, azt mondta, a kápolnában gyülekeznek, és együtt megy át mindenki. Nem hallottam semmi gyanús zajt. Vártam. A férjem halálhírét egy hét múlva hozta egyik barátja. Andrejt vártam. Májusban vége volt a háborúnak. István megmozdult. Istvánnak hívtam, mint apámat. Egészséges, szép fiút neveltem belőle. Hat éve már, hogy elment, tanul, dolgozik. Négy éve, hogy befogadtalak.-------------------------- asztalt és ágyat

I — Bcfogadr.il, | adtál, de ha jön a-------------*----------- fiú, voníthatok,

mi

nt a kivert kutya.

— Sajnállak, de nem anyának való dolog mosakodni a fia előtt.

— Jó járású esze van a fiúnak, engedd, hogy beszéljek vele, szót értünk, mi férfiak.

— Nem bánom, beszélj vele.

Tavaszi nap

Kiss Attila rajza

OLÁH JÁNOS:

Példabeszéd

Engem nem tanítottak madarat látni; ez a fészektől elváló és visszatérő vonal ott jár mégis a jövőben.

'Egyre tágabb köröket írunk a mélyarcú otthonok fölé, fénybe hunyt szemünk az önmagába mélyült völgyhöz lesz hasonló, de útunk veszélyes kanyarulatán túl már a jólismert nappalok fogadnak: megtaláljuk a visszatérés örök csodálatát.

VLKEY TAMÁS:

Kérlelő

Ahogy betetőzi a mozdulat királyi díszét álomszerűén az enyhe kék, sírnék egy dalt, hogy visszajöjj Te hasonlíthatatlan s mégis oly egyszerű ne hagyj el.

7.6 év tavaszán kiosztották a földet.

A

' prilis 6-án jelent meg a Földigénylő Bizottság Muca János vezetésével, és megkezdte a munkát. Tagjai között a cselédek kénviseletében ott volt László Pál.

Harminc év távlatából csak képekre emlékezem. Láttam a láncot, vetőölet. mérőszalagot. amivel részekre osztották a birtokot. Hallottam a balták zuhogását. amikor a karókat leverték. Arcokra emlékezem, kemény, fájdalmas vonásokra, könnves szemekre, gyermeklármára, kacagásra.

A 95 családból először csak öt merészkedett ki a méréshez. Féltek az emberek, hátha visszajön az uraság. De harmadnap már mindenki jött. Akkor került sor László Pali bátvám földjének kimérésére is. Ö, Észten néném meg a hat gyerek, az nvolc. Nvolc holdat kaotak. Földiük egészen kinyúlt az országúiig.

Az asszonyok csak messziről nézték a munkát, de Eszter néném ott volt. Csendesen lénegetett a csípős szélben a fekete kalanot. ünneplő ruhát viselő férfiak mögött. Feje azzal a fekete kendővel volt bekötve, amelyikben egy esztendőben egyszer a faluba szokott menni a templomba hálaadásra. Kezében imakönyvet tartott és fekete szélű zsebkendőt.

Amikor László Pali bátyám leverte az utolsó karót, Eszter néni letérdelt és sírt. Felhő futott a nap elé, esőcsepoeket vágott az arcunkba. Pali bácsi eleresztett fejszéje belesüppedt a zsíros fekete földbe. Gömye- déshez szokott teste kiegyenesedett, és így szólt:

— Boldog vagyok! Megértem, amire vágytam! Boldoggá tehetem a családom életét! Kutyák a mezsgyén a vérem felnyalhatják, de a földem vissza nem adom!

Nagy csend követte szavait. Tudtam, amit ő megígér, az úgy is lesz.

Néhány nap múlva már égett a munka az emberek keze alatt. Sietni kellett. A tanyában 6 ló maradt, a hetediket, egy sántát az oroszok adták. Pali bátyám teste ismét meggömyedt. Befogta magát az eke elé. Ö húzta, Eszter néném és a gyerekek tolták. Hullt róluk a veríték, de mosolyogtak. Csodáltam őket akkor is, mint ahogyan csodáltam egész gyermekkoromban.

A

z én családom útja töretlen volt. Mi is kaptunk földet, de szüleim hamar belátták, hogy saját erőnkből keveset tudunk termelni. Ősszel, mikor a hadifogságból hazatért katonák ta- gosítva kérték a földjüket, mi is csatlakoztunk hozzájuk, és elsőként léptünk be a termelő- szövetkezetbe. Pali bátyámék kimaradtak. Nekik nem kellett a közös, csak a maguké.

Én iskolába kerültem Budapestre. ösztöndíjat kaptam, kollégiumot. Elvégeztem az egyetemet. Ritkán jöttem haza, többnyire segíteni. Üj házat építettünk, bevezettük a vizet, villanyt.

, Megváltozott a környék is. Lebontották a cselédsort, új, modern tanyaközpont jött létre.

1958-ban, mikor országosan megindult a földek szocializálása, a kisárútermelésről a

nagyüzemi' gazdálkodásra való áttérés sok helyen nehéz időszaka, minket, fiatal értelmiségi párttagokat is falura küldtek segíteni. Én a saját falumat választottam.

Jó volt apámmal járni az ismerősöket, meggyőzni őket a nagyüzemi gazdálkodás szükségességéről, a fejlődés útjáról.

Komoly problémánk nem volt, csak László Pálra gondoltunk nehéz szívvel, aki még mindig egyénileg gazdálkodott. Gyermekei szétszéledtek: a lányok férjhez mentek, három fia Pestre, Pali egykori barátom, a faluba költözött. A nyolc holdhoz ketten maradtak Eszter nénémmel, aki már nyolcvanharmadik évét taposta, és szívesen aláírta volna a nyilatkozatot, de a fia nem engedte. Mikor három évvel ezelőtt hívták őket a tsz-be, mindenkire megharagudott, és azt mondta:

— Soha!

I

f tolsó nap mentünk hoz- , zájuk. Alkonyodott. A novemberi szürke délután egyre sűrűbb és nehezebb lett. Köd ereszkedett az utcákra, kertekre. Nedves, sáros, hideg volt minden. Kutyákat ráztunk le magunkról, szárkúpok mellett haladtunk el, míg elértük az udvar mélyén fekvő házukat. Gyermekkorom két fényes alakjára gondoltam közben, vártam a velük való találkozást.

Alig léptünk be a konyhába.

— Eszter néném hol van? — kérdeztem.

Csak vállrándítás volt rá a felelet.

Hideg indult a szívem felé. Ez nem az a László Pál, akit én ismerek.

A beszélgetésre alig tudok

figyelni. Nézem a csöpp, üveg nélküli petróleumlámpát,

melyből szabadon száll a korom, meg a pernye, feketére festve a falat, mennyezetet, fullasztóan sűrűvé téve a levegőt. Nézem a sarokba támasztott kukoricaszárat, a hideg tűzhelyet, a piszkos báránybőrrel letakart deszkaágyat.

» Végre mégis megértem apám lassú meggondolt beszédét.

— Eredményeinket hasonlítsd össze a tiéddel, hiszen mindennap magad előtt látod! Nézd a száz házból álló tanyaközpontot, a villanyt, a tsz gépeit, állatait, az új iskolát, egészséges, szépen öltözött gyermekeinket!

— Velünk voltál mindig! Együtt voltunk cselédek, katonák. 18-ban együtt tűztünk sapkánkra őszirózsát, aztán hazajöttünk, hogy felosszuk a gróf úr birtokát. Emlékeztesselek tovább, menekülésünkre és eskünkre, hogy utolsó csepp vérünket adjuk a földért és a szabadságért!

— Elég! — kiáltott a házigazda. — Ne mondd tovább! 1945-ben én is tagja voltam a földigénylő bizottságnak. Könnyeimmel áztattam a földem, mikor először azt mondtam: Enyém.

— Akkor álltái meg — folytatta apám könyörtelenül. — Mert makacsnak kellett lenned egész életedben, nem tudtad, hogy lehetnek percek, mikor a makacsság bűn. Tíz körömmel a földbe kapaszkodni már a megállást jelenti. Szenvedélyes szerelmed a föld iránt ködöt vont a szemed elé, ezen keresztül a fénytörés más, az igazságot másképpen látod. Apáink földéhsége benned teljesedett ki. S te. aki példaképünk voltál erőben, bátorságban,

áldozatok tételében, lemaradtál tőlünk.

— Nincs közöm a tsz-hez, megférek mellette. Nem bántalak titeket, ti se bántsatok engem! Rajtam kívül még négy egyénileg gazdálkodó család van kint az országút mellett,

— Tegnap mind a négy belépett a tsz-be — szólt apám változatlanul halkan és lassan.

— Hát így vagyunk! — kiáltotta az öreg haragosan. — Mindnyájan elhagytatok! Magamra hagytatok! Azt mondjátok, a szövetkezetben könnyebb? Hát ne legyen nekem könnyebb! Azt mondjátok, fejlettebb mezőgazdaságot akartok? Nem kell semmi új! Nem kellenek a gépek! Mióta eszemet tudom, hajnalban kelek, későn fekszem. Pihenésem is a munkából áll. Csak azért éltem, hogy elmondhassam valamire: az enyém. Nem adom a földem! Ha erőszakkal jöttök, erőszakkal felelek!

Az utolsó szavakat már úgy hörögte, hogy alig kapott levegőt. Mintha egész életének fájdalma, évszázadok minden paraszti terhe, könv- nye nyomná, úgy görnyedt össze. Kezét leengedte. Elfáradt. Szavainak már csak súlyát érezte, de igazságát nem.

Az ajtóhoz botorkált, kinyitotta :

— Menjetek!

Mint éles kés a kenyeret, úgy vágta ketté a friss levegő a kormos füstöt. A lámpa sárga lángja meglibbent, és elaludt.

Szótlanul haladtunk a sötétben az utcai lámpák vidáman hívogató fénye felé. Mázsás kő nyomott, éreztem, még nincs vége a mai estének.

A kukoricaszárkúpok felől mintha gyenge sírást, halk nyögdécselést hallottunk volna. Megkerültem az egyiket, elemlámpával rávilágítottam. Egy kunyhó volt, keskeny bejárattal. A következő pillanatban bent térdeltem Eszter néném előtt. Mint mikor az állatát béklyóba verik, úgy erősítették neki is egyik lábát vaspánttal egy cölöphöz. A szárizikről apró csöppekben hullt csapzott ősz hajára a víz, lefolyt arcára, könnyel vegyülve benedvesítette kezét, ruháját.

— Ne haragudjatok rá! — ingatta csendesen Eszter nőnem a fejét.

S

zarka csörgött a közelemben. Májusi nap ragyogott az égen és lassan visszatért belém is a fény.

Megfordultam, és ismét keresztül haladva a községen, mintegy ötszáz hektár földet karéjba fogva, a másik oldalról próbáltam megközelíteni a kukoricaföldeken dolgozó gépeket. A kanális hídján túl utam gyalog folytattam. Az erdő felől rigófütty hangzott. Törött fűszálak keserű illata keveredett a levegőben a fenyők friss gyaniaillatával.

Gépek dohogását hozta távolról a szél. Ott dolgozik a legfiatalabbik László Pali, a harmadik nemzedék. Erősen, fiatalon. Neki nem jelent gondot a mezőgazdaság nagyipari termelése, a tsz terjeszkedése, mert nincsenek korábbról emlékei.

Emlékezni mi szoktunk, akik sok mindent láttunk. Mi sem mindig. Csak néha, egy önkéntelen képzettársítás sorén újra éljük, érezzük, látjuk, halljuk, amit a múlt belénk égetett.