Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-03 / 78. szám

Abonyi krónika Az új államgépezet mozgásba jön nemcsak térkép szerint viszi messze a szülői háztól. De hogy hová, nem tudhatta. Helsinkiben szerető gondos­kodással fogadták. A népfőis­kolái előadások októberben kezdődtek, addig ismerkedett a nyelvvel — néhány száz szót már itthon megtanult — s mire áprilisban befejeződtek a történelemét, irodalmat, földrajzot és mezőgazdasági ismereteket tartalmazó stúdiu­mok, a hagyományos rend szerint Sebők István is — 110 hallgató közt az egyetlen ma­gyar — finnül tartotta meg vizsgaelőadását. A főiskola után tovább folytatódott a rendkívüli él­mények sorozata. Osztálytár­sai sorra meghívták maguk­hoz, s ő még egy fél eszten­deig vendégeskedett az ország tájain. De minden jónak vége szakad egyszer. 1938 augusz­tusában, majdnem egy évvel elutazása után, haza kellett jönnie. Finnországi élményei azonban egy életre szóltak. Azóta már többen eljöttek hozzá, ide Magyarországra finn barátai közül, s ő is két­szer járt újra, 1965-ben és 1972-ben Finnországban, egy- egy hónapot időzve barátai között. Méghozzá családostul, feleségével és Gábor fiával. Amikor hazajött, tanácsta­lanul nézett szét az itthoni világban. Mihez kezdjen? Bi­zonyos dolgok persze, világo­sak voltak. Lelkesen és nagy ügybuzgalommal vett részt például a tárcsái parasztfőis­kola szervezésében és mun­kájában. Csakhogy tanulni szeretett volna. De hol? Nem volt könnyű a megoldást megtalál­ni. Magánúton elvégezte háti a négypolgárit,De .ezzel le:is zárült áz út'. JfélWntfcézett ta­nítóképzőbe, kérvényét azon­ban elutasították. Várnia kellett a felszabadu­lásra. Érett emberként 1945 után Sebők István többfelé dolgozott, kőműves­ként is például. De azért c A szovjet hadsereg által fel- *r szabadított területeken a dol- E gozó magyar nép nyomban f megérezte a szabadság új le- = vegöjét. Minthogy a régi ál- = lám hatalom emberei tóbbségük- j= ben elmenekültek, az ottmara- = dottak pedig visszahúzódtak, az = új demokratikus állami életet § a széttört, széthullott régi ál- § lamgépézet helyén új erőkkel = kellett megindítani.. . — (Dr. Münnich Ferenc cikkéből.) Az abonyi krónika így ír: Az 1748-ban kapott mezővá­rosi státus valami nagy és ma­radandó alkotásra ambicio­nálta a múlt századvégi abo- nyi vezetőket... Így épült meg 1904-ben I. Ferenc József, Magyarország Apostoli Kirá­lyának uralkodása idején, Jab- lonszky Ferenc műépítész ter­ve szerint, Papp György és Papp Sándor mesterek által a — városháza. A közigazgatós székhelye és jelképe, amelyet 1945 után új tartalommal kellett megtölte­ni. . — Pontosabban 1944. no­vember 4. után — mondja Zelei István —, azon a na­pon, november 4-én, estefelé Szabadult fel Abony. Embervásár a téren Zelei István a Nagykőrösi Konzervgyár abonyi telepé­nek párttitkára küldött volt a megyei pártértekezleten. Ö volt a község első — kommu­nista — rendőrparancsnoka. — 1930-ban Abonyban sze­reztem meg a segédlevelet és évekig Újpesten asztalosse­gédként dolgoztaim. A hétvé­geken jártam csupán haza. Az illegális kommunista mozga­lommal itthon Nagy Béla ré­vén kerültem kapcsolatba, 1931-ben ... 1945 januárjában Ácsai Imre, a kommunista párt titkára azt mondja ne­kem: öcsém, te leszel a rend­őrkapitány! Másnap behivat­nak a Nemzeti Bizottságba, ahol a kommunista pártot Mucza János, Nagy Béla, Pó­lyák István és Skultéti Béla képviselte, és kérdik: válla­lom-e?!-T Az első feladatunk az volt, hogy .. megalakítsuk a rendőrőrsöket fiatal, lelkes de — így mondom — praxis nél­küli kommunistákból. A vas­út, a 4_es főút biztosítása volt a feladatunk és az, hogy — nyugalom legyen. Akkor érez­tem meg, hogy nálunk Abony­ban már béke van, amikor — 1945 január utolsó napjaiban — az első állampolgár betért hozzánk azzal, hogy ellopták a kerékpárját — Mit említene az elmúlt 30 év legnagyobb eredménye­ként? — Ezt a teret — mondja és kimutat a tanácsiháza előtti parkra, a Kossuth térre. — Itt volt a múlt társadalmi rendszer embervására, szolga­vására. Itt becsülték fel a munkavállalók és megbízott­jaik az ember — mint az ál­lat — erejét. Az ember pedig, az abonyi kubikos, napszá­mos nem azt nézte, hogy mi­lyen munkát és mennyiért kap, hanem hogy kap-e egy­általán, hogy kell-e éhbérért is az ereje valakinek. A fejlődés folyamatossága Történelmi tény: 45 előtt nem engedték a szegényt a bírói székbe. Kúriák lakói — és ilyen volt néhány Abony­ban —, ültek a díszesen fara­gott asztal mögött. Az abonyi krónika szerint: A Nemzeti Bizottság javasla­tával és jóváhagyásával elő­ször került 1945. május 9-én kommunista főjegyző — ifj. Szabó Máté — és kommunista bíró — Nagy Béla személyé­ben — a község élére. Nagy Béla maga is o'.t volt a szegények között, az ember­vásáron. — A bírói széket nem ta­láltam sehol — mondja —, igaz, nem is kerestem. A Fu­tárától hoztak oda két rossz asztalt, meg két széket, az egyiket a főjegyzőnek, a má­sikat nekem. Aznap délelőtt kukoricát vettem. A Nemzeti Bizottságtól küldtek értem, azonnal jöjjek be. Bíró lesz holnaptól, mondták. — kiás nap jöttek hozzám az emberek: Bíró úr, ez meg LÁSZLÓ ANNA: LÉPÉSEK Az évek során többször is a köze- lébe kerültem, talán, hogy erőt merítsek ezekből az alig-találkozá- sokból. Ö csak a nevemet, egyszeri hangomat ismeri, és egy vásárlót is­mer a temérdek közül. Anélkül, hogy a nevet-hangot-elsuhanó látványt egymáshoz társítaná. Két évtizede annak, első regénye­met akartam kézírásból lediktálni, s egy idősebb írót kérdeztem meg: nem ajánlhatna-e gépírónőt. Felcsillanva említette Molnár Mártát: sok író jár hozzá, és kitűnően dolgozik. Hanem tudnom kell valamit... fel kell ké­szülnöm __ha váratlanul éri az em­be rt, megdermed, elnémul, vagy más módon, de mindenképpen rosszul vi­selkedik ... Molnár Márta igen szép fiatal lány volt, életszerető, életvágyó. Állásában kezdő, ezért kevés szabadság járt ne­ki. Nyári szabadsága első napjában hajnalban indult a Balatonhoz. Kés­ve ért a pályaudvarra, a vonat már mozgott. Nem akart elmulasztani egyetlen órát sem, felugrott a lép­csőre. Visszaesett, a kerekek alá ke­rült. Mindkét lábát amputálni kellett. Tőből. Amikor a történet izgalma elcsitult bennem, telefonáltam Molnár Már­tának. Már harmadik éve gépelt a la­kásán. Vállalná-e az én regényemet is? Derűs, energikus hang felelt: máskor örömmel, most azonban kép­telen időt szakítani rá, egy hét múl­va lesz az esküvője, tudom bizonyá­ra, mennyi ilyenkor a tennivaló, a jövés-menés ... Így mondta: a jövés­menés ... |if iután férje hozzáköltözött, az ap- rócska garzonlakás alkalmat­lannak bizonyult a diktálok fogadá­sára Márta felhagyott a gépírással. De a munka az ő számára még fon­tosabb ... nélkülözhetetlen volt. Tár­sult valakivel, trafikot vezettek, fel­váltva. Kollégámtól hallottam ezt, a trafik címével együtt. Arra akadt dolgom egyszer, gon­doltam, megnézem: hogyan boldogul Márta. A nap legforgalmasabb sza­kasza volt, a keskeny helyiségben sorba kellett állnom. Közben megfi­gyelhettem a részleteket. Pult faltól falig. A pult mögött jólöltözött, fino­man kifestett fiatalasszony, magasí­tott, friss frizurával. Alakja csak de­rékig látszik. Jobbra-balra, hátrafor­dul, minden árut könnyedén elér. Hosszú ujjai feltűnően ügyesek, se­bes mozgásúak. Oly hibátlan, hogy mégsem lehet Molnár Márta. Talán a váltótársa. Egyik vevő keresztne­vén szólítja. Ö az, Márta. A sorbanállók között egy nagy da­rab, sportoló külsejű férfi türelmet­lenkedik, megpróbál jogtalanul előz­ni. A trafikosnő szigorúan rászól. Egyik törzsvendég különleges szivart kér, és rögtön hozzáteszi: — El vehe­tem? Ugyanis az elrendezés a polco­kon a legtisztábban ésszerű, Márta közvetlen közelében vannak á gyak­ran keresett áruk, s minél ritkább holmi, annál távolabb tőle.’Én adom! — felel, és oldalt kinyúl a különleges szivarért. Hangja barátságos, de igen határozott, némi rendreutasítás is bujkál benne. Szó szerint és átvitt ér­telemben: kézben tartja a trafikját, jpn következem. Nem tudok pa- rancsolni a szememnek: tekin­tetem kissé áthajlik a pulton ... Sem­mi sem látható. Csak egy gyűrhetet- len anyagú, vidám-mintás szoknya bő redői. Ügy érzem: Márta minden le­hetséges eszközzel titkolja fogyaté­kosságát. Bevásárolok egy hónapra való cigarettát, a jóízlésű kis dísztár­gyak közül is válogatok magam­nak, csakhogy húzzam az időt. Sze­retnék kapcsolódni Mártához. A hely­zet is alkalmatlan erre, váltig sűrű a forgalom, és ő sem kívánna megnyíl­ni. Valószínűleg éppoly kevéssé fog­lalkozik most sajátmagával, mint az őrtálló katona a posztján, bűvész a közönsége előtt, vagy egy vezető egyéniség jelentékeny munkája köz­ben. Míg töprengve távolodom a trafik­tól, egy összefoglaló mondat motosz­kál a fejemben: lépése nincs, de fel­lépése van! Majdnem tíz év telt el, mire me­gint arra jártam. Estefelé, egy nem­zetközi futballmeccs közvetítésének órájában. Az utca kihalt, a trafik üres. Márta elszámolásokkal dolgo­zik, az adminisztrációt végzi. Éppoly ápolt, divatosan öltözött, mint az­előtt. De arca a kor-oldotta vonások­kal: érettebb. Egész lénye lágyabb. öngyújtót vásárolnék, oldalt hajol érte, halkan, de szisszen: belenyilallt a derekába. Mosolyog: — Csak a fáradtságtól... Három gyerekem van, főznöm kell rájuk... /összeszedem minden önfegyelme- met, hogy leplezzem a csodál­kozást... Ö folytatja, egy lélegzetre: — Hajnalban megfőztem, azóta itt vagyok. És nekerh mindkét lábam hi- , ányzik. Felkiáltok: — Bámulatos! Különös pillanat. Egyfelől a tragé­dia, a nyomoréklét bevallása. És vá­laszul rá a magasra csapó lelkesedés. Márta nem is sejti, hogy nekem nem most kellett tudomásul vennem ... De talán nem is baj, hogy így reagál­tam ... Gyerekeiről érdeklődöm. Két fiú, egy lány. Épek, szépek, egészsé­gesek. Üj vevő jön, búcsúznom kell. Ha­zamenet ismét összegezni próbálok. Mártának helye van a világban. Szá­mos egészségesnél biztosabb helye. És szívósabb gyökerei. Vajon ekkora erő honnan származhat? A növekvő ere­je! Hiszen már nem is akarja eltit­kolni ... A napokban újra 6, ha nem is sze­mélyesen ... Madarászék népes tár­saságot hívtak meg. Együtt voltunk már, csak egy Stefán Gusztáv nevű ismeretlen férfi hiányzott. A háziasz- szony mentegette: segít a feleségé­nek, mielőtt eljön, befejezik az esti tennivalókat. — A feleségét nem hív­tad? Madarászná elmondja, hogy Molnár Márta szabadsága első dél­előttjén okvetlenül úszni akart a Ba­latonban ... ‘C’él tíz tájban érkezik Stefán Gusz- táv. Jó arcú, derék termetű, negyvenes férfi. Mérnök, a realitások embere. A háziasszonynak ajándék- csomagot ad át: Márta küldi. Majd a társaság felé fordulva megjegyzi: fe­lesége a három kisgyerektől képtelen elszabadulni. Később, amikor már bemelegedett a beszélgetés, és ittunk is egy keve­set, a társaság egyik lázas szemű nő­tagja nem állja tovább, megkérdezi a könnyű spiccben: — Bocsásson meg, ugye még ar előtt vette el? Stefán Gusztáv rögtön felfogja a kérdést, higgadtan válaszol: — Nem, már az után — majd a sűrű hallgatást ő töri meg, ő folytat­ja. — Valódi emberi nagysággal in­kább csak az olvasmányaimban ta­lálkoztam addig... Míg meg nem is­mertem Mártát... Tudom, most az jár a fejükben: a férfiak nem az em­beri nagyságot szokták feleségül ven­ni. Márta szép is, vonzó... mond­juk így: szekszepiles ... Megpróbál­tuk, hogy ne vegyünk tudomást az. árnyékokról... Még vastagabb a csend, mint az imént. Azt gondolom: lépése nincs, de túllépett a sorsán ... Ez a férfi se­gítette ... l?gyikünk sem képes fennhangon kifejezni az érzéseit. A megille- tődött csend ellenszeréül bekapcsolja a magnót valaki. Két fiatal pár is van a társaságban — táncolni kezdenek. Stefán Gusztáv felkéri a háziasszonyt. Szemlátomást örül a banális tánclé­péseknek. Nem szereti sokáig viselni a különleges ember maszkját. Maszk — hogyne. Hiszen ők egyszerűen él­nek, köznapiam i A tanító rossz tanácsot adott. — Miért akarja taníttatni a fiát? — kérdezte a hozzá i forduló Sebők Istvántól. — Szellemi ínségmunkás legyen ; belőle? Az én fiam is tanul, de ki tudja, lesz-e majd állása? i Nézzen körül a világban. A legbiztosabb kenyér most még- i iscsak a föld. A tanító elkeseredetten beszélt. Sebők István, a tekin- ; télyes, olvasgató nagy tárcsái parasztember tudta, hogy va- I lóban igazat mond. A harmincas évek elején járt a világ, s j csakugyan tele volt állástalan diplomásokkal. A szülők akarata sem segít így aztán a fiú, a tízéves kis Pista, nem tanulhatott városi iskolában. Pedig az apja is szerette volna. Annak idején, amikor ő járt iskolába, az osz­tály legjobbja volt, a cinkotai tanító fiával versenyezett a tanulmányi előmenetelben. De neki nem sikerült, s úgy lát­szik, a fiának se fog. És azt is be kellett látnia, igaz, amit a felesége hajtoga­tott folyton: az öt fiú közül ép­pen a legnagyobb, a Pista hagyja itt a házat, a falut, aki a legtöbbet és a leghamarabb tudna segíteni a tíz hold kö­rül? Csakhogy a sors másképpen fordult. A négy másik gyerek ugyan valóban nem tanult, az egyik vasúti kalauz, a másik karosszérialakatos, a harma­dik gépkocsivezető, a negye­dik segédmunkás lett, s ma is a szakmájukban dolgoznak. De a legidősebb testvérnek, Pistának másképp fordult az élete. Tanár lett. Váratlan meghívás Történt pedig, hogy 1937 nyarának elején egy szép na­pon Sebők Istvánék házába bekopogott a tanító. Pista ek­kor már 17 éves legény volt, hat osztállyal és sok mezei munkával a háta mögött. A tanító örömhírt hozott, meg­hívást. Nem is akármilyet. Elmondta, hogy Pistát a távoli Finnországba akarják küldeni. Akkoriban ugyanás a finn népfőiskolái mozgalom, amely a parasztfiatalság képzésének volt máig élő, eleven fóruma, kapcsolatot keresett a magyar nyelvrokonokkal. Meghívtak kát magukhoz egy magyar parasztfiúf, tanulni, világot látni;- A- választás ra nagytar- csai Sebők Istvánra esett. Amíg három napon át zaka­tolt vele a vonat a távoli vi­lágba, az öröm, az izgatott­ság, a szorongás érzései kö­zött — mert azért egy ilyen utazás akkoriban nemcsak egy 17 éves parasztlegény számá­ra volt nagy dolog — az is eszébe jutott, hogy ez az út neteben, hogy munkást, pa-§ rasztot, lakóhelyét szerető, ér-1 te cselekvő embert ilyen for-| mában megbecsültek volna, § És vannak, akiket meg lehet, | meg kell becsülni, elég talán, | ha ehhez csupán egy szám-| adatot mondok. — 1974-ben f 3 és fél millió forintot ért az| abonyiak társadalmi munka-1 ja. Az itt élők mindig ismer-§ tek voltak arról, hogy büsz-1 kék arra: abonyiak. A múlt-i ban ez a szegények, az agrár-1 proletárok összetartása, büsz-1 kesége volt. A szocialista tar-1 talrnú lokálpatriotizmusról a| felszabadulás után és azon | belül is főleg az utóbbi 10—| 15 évben beszélhetünk. A két-1 szintes, hatalmas épület hóm-1 lokzatán egészen 1950-ig, a = tanácsok megalakulásáig fenni voltak a nagy bronz betűk:! VÁROSHÁZA. Ma már ta-1 nácsházának hívják, kivétel § nélkül, még az idősebbek is, I és az elnevezés megváltozása | mögött gazdag tartalom van. [ Ezt az 1971-ben elfogadott Ta- ! nácstörvény Így fogalmazza ; meg: A tanács és szervei a[ •nép hatalmát megvalósító szó- ! cialista államnak a demokra- j tikus centralizmus alapján ; működő néplképviseleti-önkor- [ mányzati és államigazgatási \ szervei. Jelképpé lett víztorony — Mit említene az elmúlt! 30 év legnagyobb eredménye- ; ként? — Talán elsőnek és mindé- j nekelőtt a 37 méter magas! víztornyot — mert jelkép is! lehetne. Az idén minden va-! lószínűség szerint befejeződik ; a vízhálózat építése és ígyjö-j vőre 80 kilométer hosszú lesz! a nagyközség vízrendszere. ] Említhetném a téglagyár 25 ! millió forintos rekonstrukció-! ját, a három termelőszövetke-! zet társulásából 36 millió fo- ; rintért létrejött sertéskombi- ; nátot, amely évente 7 ezer [ sertést bocsát át, az ország el-! ső falusi zeneiskoláját, ahol I négyszáz abonyi gyerek taiuri- j Já "a zenét, ar SiVöl ciaüd kas^ j télyából átalakított strand-és j kádfürdőt, a Kinizsi Pál gim- i náziumot, azt, hogy 2500 la-! kosra jut egy körzeti orvos, j Vagy Abony címerét, a három; búzakalászt tartó kart, amely; fölött ott van az ötágú csil-; lag. Deregán Gábor = az kéne ... Halljátok-e, ne csúfoljatok engem, nekem ne mondjátok azt, hogy bíró úr, mert... Nehéz idők voltak azok, semmi nem volt, ásóval, kapával kezdtük az életet. A villanyon, a szénen, az étola­jon, a vetőmagon, az állaton kívül nagy szükség volt ab­ban az időben a szívre, a lé­lekre is. — A bíró feladatai közé tartozott például az igazság- tevés is. Azt vallottam: le­gyen, de szép szóval. Tyúkpe­rekkel, mezőrendőri kihágá­sokkal kerültek elém az embe­rek. Soha nem büntettem. Fi­gyeljen rám jóember, ha ma­gát lopták volna meg, mit szólna ahhoz? ... Illetve egy- szer megbüntettem egy asz- szonyt, mert a kertészetbe be­eresztette a malacait. — Mit említene az elmúlt 30 év legnagyobb eredménye­ként? — ötvenhárom éve lakom itt Abonyban, a legkülönbö­zőbb területeken dolgoztam, a tanácsok megalakulásától, 1950-tól egész/n 1973-ig ta­nácstag is voltam. Járhatok ma is a tanácsülésekre, felszó­lalási joggal. Ott is mindig elmondtam, s amit elmond­tam az nem sok, de abban azt hiszem minden benne van: a 30 év legnagyobb eredménye az, hogy a fejlődés — folya­matos. Ez a folyamat, ez a fo­lyamatosság — erről van szó. Tanácsháza — új tartalommal Ennek a folyamatos fejlő­désnek résztvevője, formálója és krónikása Győré Pál, a ta­nács vb-tit)kára. 1942 óta dol­gozik a közigazgatásiban, azon kevesek közé tartozik, akik ottmaradtak, de nem húzód­tak vissza! — 1945-ben nagy dolgok történtek. Az abonyi ember ha bejött ide — akkor még így nevezték — a városházá­ra, gyűrte a kezében a süve­gét és bizony . jelkapta a fe­jét a szóra: Bátyám, «íjon. le, magáméi' á’széicen a helye, s a kalapjának sem az asztal mellett, hanem az asztalon. Üj hang volt ez, jólesett hallani és jólesett kimondani. Azt hi­szem, ennek egyenes és tö­retlen folytatása az, hogy ma évenként öt személynek átad­juk az Abonyiak — Ahányért Emlékplakettet. Soha nem volt még arra példa Abony törfcé­**/ e/A &z apának nem sikerült nerUIOUl - legalább a fia lépjen előre 1947-ben, már 27 éves korá­ban Kunszentmártonban még­iscsak a tanítóképző hallga­tója lett. Apja is reszt vett Nagytarcsa közéletében: meg­választották bírónak. Csakhogy két év után a kunszentmártoni képző, a dolgozók iskolájának ez a ma már ismeretlen formája meg­szűnt. Életre szóló emlékei ugyan megmaradtak és tovább kísérték Sebők István életét. A felejthetetlen nap, 1948. március 15. emléke például, amikor mint kiváló népi kol­légista együtt vonulhatott fél sok ezer társával az ünneplő Budapesten. És megmaradt a tanulás elszántsága, akarata. A gyularemetei képzőben ta­nult hát tovább és ott kapta meg 1951-ben, már 32 évesen, tanítói diplomáját. Közben megnősült. Felesé­gével a képzőben ismerkedett meg.' Ma együtt tanítanak a péceli általános iskolában. Nem volt könnyű Húsz esztendővel ezelőtt, 1954-ben kerültek Pécelre. Előtte Sebők István Tiszasüly egyik tanyai iskolájában dol­gozott. Józanul, takarékosan éltek — máskülönben aligha tudtak volna egyszerre dolgoz­ni és tanulni — házat vettek Pécelen, mindennel felszerel­ték, mint egy városi lakást, gázfűtéssel, fürdőszobával, s éppen most készülnek Skodá­juk átvételére. Igaz, az autó­vásárláshoz a szülőktől kap­tak több mint húszezer forin­tot. A ma 81 éves idős Sebők István életútja ugyanis a falu­si bíróság után a termelőszö­vetkezetben folytatódott. És úgy látszik, nem rosszul: vég­tére is nem mindenki tud 80 évesen húszezer forintot köl­csönözni tanár fiának. És Gábor, a fiú? Az ő sorsa nem kanyargóit kerülőutak on. Tanulhatott rendesen, kitérők, nagyobb gondok nélkül. Ma a Gödöllői Agrártudományi Egyetem másodéves hallgató­ja. Ha végez, gépészmérnök lesz valamelyik nagygazdaság­ban. r— Nehéz volt? -j- kérdezem •YÓeül ;£ebók Istvánt, — Nem volt könnyű. De akármilyen nagy gondok ás nyomasztottak, soha egy pil­lanatra sem éreztem, hogy most aztán abba kell hagy­nom. Ha nehezen is, ha ké­sőbb is, mint másoknak, de sikerült, amit akartam. Ezért vagyok elégedett ember. ökrös László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents