Pest Megyi Hírlap, 1975. április (19. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-03 / 78. szám

Egy tsz-elnök emlékére RIPORT DOKUMENTUMFILM (Folytatás a 9. oldalról) FORGATÓKÖNYV (1. KÉP.) A magasból feltűnik a dabasi Fehér Akác Tsz birodalma. Helikopterre szerelt kamerával a gép mozgását követve rögzítjük a képeket. Csodálatos, ezüstösen csillogó, modern kikötőhöz ha­sonló épületsorok állnak mér­tani rendben. Még nem tudjuk, hogy mi ez. A nézőben tu­catnyi kérdés ötlik fel. Lehet re­pülőgéphangár, lehetnek kikötői dokkok, akár olajfinomító is. Las­san ereszkedik lefelé a gép. A kép nem szakad meg. Ellibegünk egy- egy hatalmas, karcsú testű hajóhoz hasonló épület fölött, majd le­ereszkedik a helikopter. (2. KÉP.) A kamera a földön áll. Totál kép. Látszik az épületvonu­lat, most már közelebbről, feltűnő fi l makulátlan tisztaság. (3. KÉP.) A kamera előtt fehér (köpenyes, fiatal férfiak és nők járnak el. Szembeötlő a kapkodás­mentes, nyugodt, jól szervezett tempó. / (4. KÉP.) A kamera alacsony lá­bakon áll és tengelye körül forog 3fi0 fokos szögben. Ezalatt a fel­felé irányuló optika látja az ener­giatelepet, a központi takarmányo- zót, az eddig látott épületeket és közöttük a tsz földjeit. (5. KÉP.) Amikor megállt a mozgás, megjelenik a képen a központi kapcsolóterem kívülről. Európa-szintű, modem technikásai felszerelt épület. Ránézésre is lát­szik, hogy gondosan tervezett ob­jektum. Míg e képeket látjuk, kellemes 2>enc szól, a dinamikus hangok ele­ve lelkesült hangulatot sugallnak. A képek alatt ez a zene segíti a nézőt, hogy a fejlődés e néhány évtizeddel ezelőtt még hihetetlen szárnyalását könnyebben megértse. A zene keményebb taktusai olyan érzést keltenek, ami talán újabb gondolatokat ébreszt a nézők­ben, hogy eszükbe jusson, meny­nyi verejték hullott, mennyi aka­dályt tört szét, míg a rossz talajon virágzó mezőgazdaság született, míg a jelenlegi szintű iparszerű, szakosított gazdálkodás megvaló­sult. (6. KÉP.) Személyautók, teher­autók rakománnyal telve meghatá­rozott időben, ahogy a munka ritmusa kívánja, kanyarodnak ki a főbejáraton. (7. KÉP.) A kamera egy magas épület tetejéről lefelé fényképez. Látjuk a hatalmas gabonatáblákat és a táblák szélén álló, modern gazdálkodásra utaló üzemépülete­ket. (8. KÉP.) Eles vágással a ka­mera a riportert mutatja. A ripor­ter a modern épületek között áll, háttérben folyik a munka, és még mindig nem tudjuk, hogy hol va­gyunk és pontosan mit mutatunk. RIPORTER: Talán azt hihet­nénk első pillantásra, hogy ke-1 Jeti kikötőben járunk. Hiszen minden íehér, és az épületek is hajóra emlékeztetnek. Sze­münk máshoz szokott, mikor mezőgazdaságról esik szó. Na, de hát ezek csak külsőségek, jóllehet fontosak és egy pilla­natra sem elhanyagolhatóak. De még mindig nem tudjuk, hogy merre járunk, Magyar- ország melyik pontján talál­tunk rá erre a modern mező- gazdasági kombinátra. Mielőtt elmondanánk, előbb annyit az elején, hogy vagy tíz évvel ez­előtt itt csak panaszos szó hangzott, a naponta kilépők veszekedésétől visszhangzott a szövetkezet irodája. Ma pedig rang, ha új tagot befogadnak. (9. KÉP.) A filmben — eddig először — apró, rózsaszín malaco­kat látunk. Gördülő ketreces szál- lltóalkalmatossággal az egyik épü­let nyitott ajtaján eltűnnek, i (10. KÉP.) A modern épületek közötti utcában a kamera autóra szerelve lassan végigutazik és a belülről megvilágított termekbe belát. Ezeken a képeken mulatjuk meg, hogy egy-egy karcsú épület­ben sok ezer különböző nagyságú kertést nevelnek. (Míg e képeket látjuk, addig a riporter hangját bálijuk.) RIPORTER: Ha humorizálni akarnék, akkor könnyen vála­szolhatnék, hogy mit láttunk eddig. Ezek hagyományosan disznóólak. Csak ki meri azt mondani egy ilyen tiszta, gé­pekkel fölszerelt épületcsodá­ra, hogy disznóól. A riporter semmi esetre sem. De hát fél­re a humorral, ma már ez a valóság. És a sertések „megbe­csülik” magukat. Gyorsan híz­nak, jól szaporodnak. Ezért az­tán megérdemlik a modern „szállodát”. A dabasi Fehér Akác Téeszben pedig adnak a módira. Valahogy úgy fogal­mazzák az emberek, hogy ke­resni kell a modernet, az újat, ki kell próbálni, hátha jobb a réginél. No persze ez nem megy kockázat nélkül. (11. KÉP.) A kamera az egész telep legalacsonyabb és legkevésbé reprezentatív épületét mutatja kí­vülről. RIPORTER: Ez az Iroda­épület. Nem is baj, hogy szebb a sertéshizlalda és modernebb, hiszen az irodában alig-alig tartózkodnak az emberek. Itt másféle fényűzés van. Valami olyasmi, ami a gazdaságot vi­lágosítja meg. (IS. KÉP.) Mintha csak a ripor- tér véleményét akarná erősíteni, a képen megjelenik a rendkívül pu­ritán iroda. Falai furnérból ké­szültek, néhány kép, tárgyalóasz­tal, körülötte egymás mellett szo­rosan ülnek a vezetőség tagjai. Hajnal van, bár itt azt mondják, ez már késő; a pontos idő fél hat. Miután túljutottak az idei év drá­mai izgalmakkal bővelkedő beta­karításán, már a zárszámadásra készülnek. Az elnök viszi a 6zót. (13. KÉP.) A kép ‘az asztalfőn ülő Márczis Antalt mutatja. Szikár, kissé megviseltnek tűnő, de kelle­mes arc, ősz haját (mely alig il­lik fiatalos külsejéhez) fiúsán el­választva hordja. MARCZIS ANTAL: (Az elő­zetes megbeszélés szerint arról beszél, hogy úgy tűnik, ebben az évben is valamivel többet oszthatnak a tavalyinál, pedig voltak már olyan pillanatok, amikor a legoptimistábbak is megkongatták a vészharangot.) Emlékeztek, biztos, hogy ami­kor szorult a kapca, akkor a szövetkezet valamennyi dolgo­zója, legyen az adminisztrátor vagy főkönyvelő, kiment a föl­dekre. és csak a második mű­szakban, végezte adminisztra­tív vagy műszaki munkáját. Jó érzés volt ezt a múltkor a tag­sággal megbeszélni, és megkö­szönni nekik. Nagyszerű pró­bakőnek érzem, mert kifejezi, hogy mennyire összeforrott a dabasi Fehér Akác gárdája. (11. KÉP.) Amíg az elnök beszól, a kamera végigpásztázza a vezető­ség tagjait. Elidőzik az arcokon, mintegy lehetőséget adva a néző­nek, hogy megismerhessék ma­guknak azt a vezetőséget, amely sikeresen vezette ki a tagságot a hullámvölgyből, a jól működő szö­vetkezetek közé. (15. KÉP.) Vége a reggeli rövid „harci” értekezletnek. Szemláto­mást mindenki tudja az aznapi fel­adatát, elnyomják a cigarettákat. Kezet fognak és elindulnak az aj­tó felé. (16. KÉP.) Fiatal lány jön be, valószínűleg adminisztrátor, és ki­tárja az ablakokat. Az elnökhöz fordul. ADMINISZTRATORNÖ: Mi­ért nem kímélik magukat, el­nök elvtárs? Annyi füstöt nyeltek, hogy egyszer még megfulladnak. Miért nem tet­szik megtiltani a dohányzást az ilyen értekezleteken? •Sj HiARCälS ANTAL: Megtil­tani? Hat lehet megtiltani? Akkor se tehetném, ha én ma­gam nem szívnám. Na jól van, majd kiszellőzik. (17. KÉP.) Kedvesen megcirógat­ja az arcát, és elindul ö is ki a szobából. (1*. KÉP.) A kamera kint fogad­ja az elnököt. Az épület előtt be­ül a tsz kocsijába. A riporter mel­léül. (19. KÉP.) A kocsi elindul és ki­megy a képből. MARCZIS ANTAL: (Míg halad a kocsi, az elnök be­szél.) Három faluból egyesült ez a szövetkezet. Három falu három téeszét kaptam. Azt hi­szem, nem kell mondanom, hogy mennyi veszélyt, bukta­tót, izgalmat jelent egy ilyen egyesülés. Ha csak azt veszem, hogy mindegyik téesznek volt elnöke, meg helyettese. Hát nem mondom, én sok segítsé­get kaptam tőlük. Megértették az egyesülés jelentőségét. Hoz­záteszem, hogy ráadásul még nem is vagyok idevalósi. De szaladjunk körbe a Fehér Akác birodalmában. (20. KÉP.) A kocsi mellett elsu­hannak a hatalmas, összefüggő táblák, feltűnik a gépszerelde. MARCZIS ANTAL: (Míg halad a kocsi, tovább beszél.) És már nemcsak a földek biz­tosítják az életet. Persze én máig is azt vallom, hogy a ter­melőszövetkezetben első a me­zőgazdaság, és csak utána az ipari tevékenység. No, de hát megváltozott az élet, megvál­toztak az igények. Nem elégíti ki a tagságot, ha kizárólag a földdel foglalkozik. Meg egy­re több fiatal, feleség keresi az ipari munkalehetőségeket és szeretne szülőfalujában ma­radni. Ha nem adunk munkát, elvándorolnak, ingáznak. 'S a célunk, hogy őszinte, odaadó, a szövetkezetért lelkesedő után­pótlás váljék belőlük. De le­het-e mindig csak kérni, és sohasem adni? Azt hiszem, er­re a költői kérdésre senki sem vár választ. Ezért mi igyek­szünk adni is erőnkhöz képest. (21. KÉP.) Feltűnik a kocsi ab­lakából az automatizált csomagoló­üzem. Körüljárjuk, a kamera meg­mutatja az épületet és a rakodást. get adni, ebben a modem gép­sorokkal felszerelt csomagoló­üzemben. Most már ott tar­tunk, hogy lassan-lassan mun­kaerő-feleslegünk lesz. Nem elmennek, hanem jönnek ide a fiatalok. És ez még nem min­den. Partnerekre találtunk és a gépműhely mellett létrehoz­tuk az lektromos alkatrésze­ket gyártó és szerelő kis üze­münket. S ez már igazi ipari tevékenység. Komplett teker­cseket is gyártunk. És bármi­lyen furcsa, büszkék erre té- esztagjaink. Szinte hivalkodva mondják, hogy lám, nemcsak vetünk, aratunk, jószágot ne­velünk, de a műszaki kérdé­sekhez is értünk. Valahogy így került közel, lesz lassan gon­dolatilag társ, paraszt és mun­kás. (22. KÉP.) Amíg az elnök be­szél, addig nagy totál képekben látjuk a csomagoló automata üze­met. Belül csupa neon, a futósza­lagon éppen rágógumit és Negró cukorkát csomagolnak. A lányok fehér köpenyben, fityulában szor­goskodnak. Előtérben az ifjúsági brigád, bizonyítva, hogy mennyi itt a fiatal. De szemmel láthatóan teljes egyetértésben, jó barátság­ban dolgozik együtt a különböző korosztály. (23. KÉP.) Közeli. Arcokat lá­tunk, lányokat, asszonyokat, aztán ügyes kezeket, ahogy boszorká­nyos gyorsasággal hajtogatják a dobozokat, a zacskókat. (24. KÉP.) Üj képsorok következ­nek. Az új gépműhely mellett fel­épült és elkészült szerelde látható kívülről. Előtte traktorok, munka­gépek mennek keresztül a képen. (25. KÉP.) A szereidében, belül, első pillantásra üzemi hangulatot idéznek a képek. Ez már nem afféle összetákolt kis borkácsmű- hely, hanem jól szervezett ipari üzem. (36. KÉP.) A gépműhely «161 el­indul a kocsi, halad, a kamera másik kocsiból követi, amíg eltű­nik a képből. (27. KÉP.) Az elnök kocsija be­gördül a téesz központjába. Fékez, és megáll az energiaközpont előtt. Kiszállnak a kocsiból. A riporter követi az elnököt, föl a torony te­tejére, ahonnan végig lehet látni az egész központi telepen. (28. KÉP.) Felérkeznek a tíz emelet magas épület tetejére, me­net közben folyik a beszélgetés. 10 MARCZIS ANTAL: (közben ............................mi........ folytatja) Például itt Sáriban, a sz abadság Dabas körzetében több száz midennapjai nőnek tudunk munkalehetősé­RIPORTER: Hány méter magasra megyünk? MARCZIS ANTAL: 25 mé­terré. Ez áz épület ad otthont az energiaközpontnak; a •vető­mag-előkészítésnek és a takar­mánykeverésnek. (29. KÉP.) Az épület tetején áll az elnök és a riporter. Alulról fényképezi a kamera őket, ezért parányinak látszanak. (30. KÉP.) Vált a kép és a ka­mera elölről fényképezi a beszél­getőket, miközben lelát az épUlet tetejéről a hatalmas sertéskombi­nátra. RIPORTER: Szóval ez az a kombinát, ami a lábunk alatt elterül? Szóval ez az, amiért ön is több mint egy évtizedet adott az életéből? (31. KÉP.) Az elnök arcát látjuk közel. Míg gondolkodik és fölidézi az elmúlt évtized harcait, melynek eredménye ilyen világos és egyér­telmű, melyet láthatunk mi is vele együtt az épület előtt, szemmel lát­hatóan ellágyulnak a vonásai, a munka örömének megrendítő meghatottsága suhan át az arcán. MARCZIS ANTAL: Azt hi­szem, hogy ha országos mére­tekhez hasonlítanám ezt a lé­tesítményt, azokhoz képest bi­zonyára eltörpülne. Mert mondjuk a tiszai vízlépcsőhöz képest valóban parányi. De az ember olykor erejéhez, telje­sítményéhez kell, hogy hason­lítsa az epedményt. A mi szö­vetkezetünkben és az én alko­tói tevékenységemben ez a sertéskombinát nagyon nagy jelentőségű. Mintegy 20 millió forintos beruházással épült. (32. KÉP.) Az autóra szerelt ka­mera a modern hizlalóépületek kö­zött halad, és be-benéz a patika- tisztaságú termekbe. MARCZIS ANTAL: Ha ven­dég jön, nem tagadom, büsz­kén mutatjuk meg ezt a tele­pet. (Pajkosan hunyorít és biccent egyet a fejével.) Ha na­gyon sok vendég jön, akkor is csak tíz-húsz ember viheti el munkánk hírét. De most, a te­levízió segítségével, egyszerre sok millió vendégünk érkezett. Hadd mutassuk meg hát min­denkinek. (33. KÉP.) A kamera követi, míg az elnök belép az 1. számú fehér épületbe, az elletöbe. Előtte gon­dosan letörli a lábát a fertőtlení­tőben. (34. KÉP.) Az eiletfl belül, me­lyet itt a dolgozók „szülőszobá­nak” hívnak, steril, tiszta, és az elszívó berendezések hatására szagtalan. Az embernek más el­képzelése van egy sertéshizlaldá­ról, no de ha már a technika ilyen modern, itt az ideje, hogy a gon­dolatvilág Is változzon. Ellésre vá­ró kocák bevernek. MARCZIS ANTAL: Itt kez­dődik a kismalacok útja. Jöj­jenek csak, alig várjuk már, hogy minél több legyen. Hosz- szú utat járnak be. Itt szület­nek, mennek a kismalacok kö­zé, aztán híznak, és értékesít­jük őket (35. KÉP.) Míg az elnök beszél, egymás után, képösszeállftásban (montázsszerűen) látjuk a malacok útját. (3€. KÉP.) A helyszín a frissen ellett, parányi, visítozó. rózsaszín malackák „lakosztálya”. (37. KÉP.) A kismalacok után kö­vetkezik a néhány hónapos ma­lacok „szállodája”, a legmoder­nebb boxos állattartás megoldás­sal. Mesterséges takarmánnyal hizlalják őket, egészen a következő állomásig. (38. KÉP.) Itt már a száz kiló fölötti disznók az elszállításra vár­nak. Az egymást követő gyors montázsképek után egy pillanatra leáll a pergés és a riporter az el­nökkel néhány jókora kandisznó mellett áll. RIPORTER: Tudom, hogy ezzel nem illik dicsekedni, mert könnyen levonható belő­le hiányos mezőgazdasági fel- készültségem, de komolyan mondom, én még ekkora disz­nókat nem láttam. MARCZIS ANTAL: Nem is csodálom. Ezek a hatalmas ál­latok messzi földről érkeztek, hogy egy fajtát honosítsanak meg itt Dabason. Hát ezekkel kezdődött. Ez olyan sertésfaj­ta, amelynek semmilyen előz­ménye nem volt nálunk. De nézze meg (rámutat a csupa hús, izom, szinte zsírtalan óriás sertésekre) ezek az álla­tok a legkeresettebbek közé tartoznak a világpiacon. Hi­szen közismert, hogy manap­ság mennyivel nagyobb ára van a hússertésnek, mint a zsírra hízó fajtának. Arról nem is beszélve, hogy ez a faj­ta, azonkívül, hogy csupa hús, ráadásul négy sonkája van. RIPORTER: Ügy tűnik, ahogy végigvezetett minket ezeken az állomásokon, egy ki­csit szemlátomást megköny- nyebbült. Talán úgy is mond­hatnám, hogy ahogy ismét le­pergettük az eseményeket e képek formájában, ismét átél­te, és talán úgy érzi, hogy túl van a nehezén. Nem akarom elkiabálni, de legszívesebben azt mondanám, sikerült! (39. KÉP.) Az elnök irodájában Ölünk. Rágyújt, kavargalja a ká­véját, elgondolkozik, miközben a riporter az előző helyszín kérdését ismét fölteszi. DtfifTf RIPORTER: Tehát sikerült? MARCZIS ANTAL: Tulaj­donképpen talán túl nagy bá­torság lenne azt felelni, hogy sikerült. Nem hiszem, hogy az én egyéni gyávaságom, vagy éppen a korszellem diktálja, hogy kitérően válaszoljak. In­kább úgy magyaráznám, mi­ért nem vágom rá a sikerült szót, hogy még semmi sincs be­fejezve. Azt is mondhatnám, hogy most már könnyebb in­nen folytatni. Sokat gondol­koztam az eddig megtett úton, az elvégzett munkán, az ered­ményeken. Ha az ember el­múlik 50 éves, akkor hajla­mos a bölcselkedésre, örülnék, ha nem tűnne annak, de né­hány következtetést az évtize­dek alatt levontam. Az alap­hozzáállás kérdésében szerin­tem kétféle embertípus van. Bár mikor ezt mondom, egy kicsit máris vitatkozom ma­gammal, mert én szoktam kétségbevonni az „embertípu­sok” fogalmát. Mégis azt mon­danám, hogy az egyik típus mindig elégedett az elvégzett munkával, a jelenlegivel, a meglevővel. Tehát annak örül, ami van. Ennél sokkal többet nem akar. Ezek a jelenidős emberek. RIPORTER: És ön nem örül annak, ami van? MARCZIS ANTAL: Dehogy­nem. Csak sokkal jobban örü­lök annak, ha mindig több lesz a jövőben, mint ami ma van, és jobban dolgozunk majd holnap, mint ahogyan ma dol­gozunk. Ezért én magamat in­kább a másik típushoz, a jö­vőidős emberekhez sorolom. Ez valami furcsa láz, de ez az, ami előrehajt. RIPORTER: Mi fizet job­ban, a sertés vagy a növény- termesztés? MARCZIS ANTAL: Me­gint paradoxonnal válaszolok. Kategorikus kérdés, amire nem lehet kategorikusan vála­szolni. Mondhatnám azt is, hogy bátran belevághatnánk a monokultúrába, akár 50 em­berrel vállalnám, hogy hozom azt a hasznot, búzával, amit most 1700 emberrel e sokféle termeléssel. MARCZIS ANTAL: A szö­vetkezeti csoportérdek felett van ám egy másik érdek is: a közérdek. Még akkor is, ha er­ről mostanában nagyon sokan megfeledkeznek. Egyszerű el­képzelni, mi lenne akkor, ha holnaptól egyszerre minden mezőgazdasági termelőszövet­kezet a legegyszerűbb megol­dást választaná, és csak egy­féle tevékenységet folytatna. Vagy ha csak azt vennénk fi­gyelembe, hogy min tud a leg­többet keresni, már akkor is könnyen előfordulhatna, hogy pillanatok alatt eltűnne a ku­korica, vagy a búza, vagy ép­pen bottal üthetnénk a sertés­hús nyomát. RIPORTER: Nem tűnik úgy, hogy a gazdaságosság kérdését másodlagosnak tekinti? MARCZIS ANTAL: Dehogy­is. Sőt! Ezen belül kell megta­lálni a leggazdaságosabb mód­szereket, és ez már valami, ez feladat! Ezért érdemes küsz­ködni! Keveset aludni, sokat használni a szürkeállományt az agyban. Nem mondom, hogy nem volt olyan idő, mikor én is arra a következtetésre ju­tottam, különösen az elején, amikor még nagyon döcögött a sertéstelep építése, maradok a földnél... Egy disznót se tele­pítsünk ide. RIPORTER: Akkor mégis miért csinálta végig? MARCZIS ANTAL: Azt hi­szem, már tettem célzást a jövőidőre. Valamit feltétlen ki kellett találni, hogy előrelép­jünk, mégpedig úgy, hogy ne csak a saját érdekünket, a téesz érdekét tartsuk szem előtt, hanem úgy, hogy az egész ország velünk együtt gazdagodjon. Tavaly még 3,8 millió forintot ráfizettünk a sertéstelepre. De bízni kellett és meg kellett értetni minden­kivel, hogy ez a hiány kama­tostul megtérül. A pénz, az energiánk, a verítékünk, szak­tudásunk már benne van az egész fejlesztésben. Még nem tudta hozni a hasznot az új tenyészet, de ha továbbra is ilyen lelkesedéssel hajt az egész gárda, akkor, higgye el, gazdag lesz itt az aratás. (40. KÉP.) Miközben az elnök szenvedélyesen beszél, közelről lat­juk az arcát. (41. KÉP.) Aztán az ablakon ki­tekint. a kamera.. Teherautók áll­néhány forintról, hogy holnap mindannyian többet kapja­nak. — Több mint tíz éve is­merem az elnök't. Sohasem sumákolt, megmondja, mit akar, hogyan akarja elérni, és hogy velünk akarja elérni. Ed­dig még mindig hozta a vál­lalását. Én azért szavaztam erre, mert benne is bíztam, a vezetőségben is, és a tagság­ban is. — Ma már a paraszt- ember is másképp gondolko­dik, egyre kevesebben eléged­nek meg azzal, hogy saját kis gazdaságukban elég, ha min­den rendben van. Hosszú esz­tendők óta élünk szövetkezet­ben, igy hát nemcsak a siker, a kudarc is .közös. Egyet meg­tanultunk, hogy vállalkozás nélkül nem lehet siker. Ezért szavaztam meg az elnök ja­vaslatát. (43. KÉP.) Ismét az elnök szobi­jában ülünk, és folyik a riport to­vább. RIPORTER: Nem érezte so­ha, hogy nem sikerül, hogy belebukik ebbe a vállalko­zásba? MARCZIS ANTAL: Nem, soha! Bár most érezhető egy kis megtorpanás. Bár ez min­dig úgy van, mint a sportban. A sok sikeres mérkőzést tör­vényszerűen követi egy-egy vereség. Persze engem nyu­godtan leválthattak volna, ha ez nem sikerül. De az iparoso­dást, a modern mezőgazdasá­got, amit itt közösen megva­lósítottunk, azt nem lehet le­váltani. RIPORTER: Ha egy idegen hozta volna az ötletet, hogy létesítsenek a semmi helyén egy sertéskombinátot, a tagság hogyan fogadta volna? MARCZIS ANTAL: Szerin­tem kidobták volna. RIPORTER: Személy szerint ön jól járt, vagy rosszul járt ezzel a vállalkozással? MARCZIS ANTAL: Nekem ez a kockázat több tízezer fo­rint mínuszt jelentett. Addig ugyanis az elnök nem vehe­tett fel nyereséget, amíg nem dőlt el a vállalkozás sikere. RIPORTER: Mégis, miért vállalta az izgalmakat, a vesz­teséget, ezt az egész kockáza­tot? MARCZIS ANTAL: Egysze­____ rűen nem tudom elképzelni, na k me* a sertéshlziaíók előtt, hogy. ne legyen itt, egy ekkora hajtják fél rájuk az ellenkező, si- CÚ., r-Y valkodó disznókat. Kiindulnak a szállítmányok, hogy visszafizessék a szövetkezet tagságának a befek­tetést. Ki szavazta millió forintos RIPORTER: Akkor nem búzát termel? miért iázclásáihánj ihájtf ötezer hek­táron szarvasmarha, ló, egyál­talán háziállat. Annál is in­kább, mert a mi szövetkeze­tünkben már repülőgéppel is dolgoznak. Ügy vélekedek: ha van birkalegelőnk, legyen rajta birka, ha van abraktermő le­gelőnk, nem adjuk el a ter­mést, inkább állatokat tenyész­tünk, még akkor is, ha pilla­natnyilag csökken az árbevé­tel, de ha majd beüt a sertés­kombinát sikere, akkor megfi­zeti a fáradságot. (44. KÉP.) Míg az elnök szenve­délyesen beszél, képsorban látjuk felvillanni a birkákat, a szarvas­marha-állományt, a lovakat. MARCZIS ANTAL: Szakma­szeretet nélkül semmire sen» mentem volna. RIPORTER: ön vállalta az egyszerű, a sima helyett a bo­nyolult, a göröngyös utat. MARCZIS ANTAL: A koc­kázatot valóban egy személy­ben kell vállalni, de a megol­dáshoz gárda kell. Itt a koc­kázat nem is az elsősorban, hogy egy újfajta sertést hono­sítottunk meg, hanem a hare az elégedettség ellen. Mindig a változás az izgalmas, ha lát­juk a célt, a szélcsend pedig mindig unalmas. De kockázat az Is, hogy minden területre sok-sok fiatal, tehetséges szak­embert állítottunk, akik még sehol sem bizonyítottak, itt kell nekik először letenni va­lamit a közösség asztalára. Ez pedig fűti őket, de benne van a bukás lehetősége is. RIPORTER: Hogy érzi, mi­lyen hangulatban fogadta a tagság ezt a kockáztató veze­tői stílust. MARCZIS ANTAL: Megér­tették, hogy az itt levő érték az övék, az épületek, a te­nyészállatok! Emellett persze alapjelszavunk: hogy biztonsá­got kell teremteni a tagság­nak a munkára, és természe­tesen a megélhetésre is. Alig egy évtizede pár zsák termék volt a nyereség, ma pedig van már mit a tejbe aprítani! ]?zt mondta volna el Márczis Antal, ha az élet engedi. ■Lj így sajnos szuggesztiv alakja, beszédstílusa helyett csak én tehettem kísérletet, hogy gondolatait meg­őrizzem és átadjam mindazoknak, akik tisztelik, becsü­lik a bátor, cselekvő embereket. Átadjam az utána kö­vetkező újabb nemzedéknek, mely máris átvette, át­veszi posztját. Regős István RIPORTER: meg ezt a 80 beruházást? MARCZIS ANTAL: A tag­ság! RIPORTER: Néhány évig így csökkent a nyereség, keveseb­bet ért a munkaegység. De mindendenesetre nem növeke­dett a tagok jövedelme. Ho­gyan sikerült itt a magánügyet háttérbe szorítani, hogyan lett elsődleges a közügy? Miért fo­gadták el a javaslatait? Mit gondol? MARCZIS ANTAL: Tíz éve általában elfogadták a vezető­ség és az én javaslataimat is. Bármilyen furcsán hangzik is ez a logikai levezetés: Így ezt is elfogadták. A bizalom nagy dolog. A sikereket, amiket kö­zösen értünk el egy évtized alatt, részben ennek a biza­lomnak tulajdonitom. A tagság viszont, s ezt oly sok esetben elmondták, és különbözőkép­pen kifejezésre juttatták, a vezetőségnek tulajdonította az elért sikereket. Ha pedig ez így van, akkor olyan nagy az egyetértés, hogy ennél na­gyobb vállalkozásba is bele­kezdek a Fehér Akác tagságá­val. Most is legtöbbször azt mondogatták: vágjunk bele nyugodtan, ha az elnök is jó­nak látja. (42. KÉP.) Téeszkluh. Néhány téesztag biliárdozik, sakkozik, kár­tyázik. Velük beszélget a riporter. RIPORTER: Nem féltek-e, hogy a téesz erejéhez mérten túl nagy fába vágták a fejszé­jüket, mikor hozzákezdtek eh­hez a hatalmas sertéstelephez? (Miután külön-külön nem be­szélgettem részletesen velük, ezért a válaszokat nem név­hez kötöm.) VÁLASZOK: Senki se örül, ha elszámoláskor kevesebb van a borítékban. De az okos em­ber hajlandó lemondani ma

Next

/
Thumbnails
Contents