Pest Megyi Hírlap, 1975. március (19. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-09 / 58. szám
8 Xt&hm 1975. MÁRCIUS 9., VASÁRNAP JUtotÁ P«t megyében Lukoviczki Endre, a geometrikusság művésze Békéscsabán született 1939-ben. Az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, tanárai: Dudás Jenő, Hincz Gyula, Molnár Jenő és Rákosi Zoltán voltak. 1965 óta rendszeresen kiállít itthon és külföldön. Feleségével, Bálint Ildikó festőmű- vésszel Szentendrén, az új művésztelepen él. Állandó részvevője a szentendrei és a Pest megyei tárlatoknak. Tavaly októberben, a Művésztelepi Galériában rendezett kiállításán legújabb grafikáit, gipsz- és linómetszeteit és faliszőnyegeit mutatta be. Kiállításon vagy múzeumban általában első dolgunk, hogy megnézzük a kép vagy szobor alkotójának nevét. De, ha az utcán egy-egy szuggesztív plakát hívja föl a figyelmünket, ritkán gondolunk a művészre. Lukoviczki és felesége a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség megbízásából készítenek plakátokat és grafikákat. Ez utóbiak megalkotásánál —- amelyeket először gipszalapra karcol és arról a mintáról készít nyomatot — felhasználja a fotót is. Általában egyszerű tárgyakat — többnyire kockákat — fest. E látszólagos témaszegénység mögött azonban kimutatható a konstruktivizmus és a kubizmus szellemet fegyelmező hatása; a megfontolt válogatásra és az egyensúlyprobléma megoldására való igény. A tárgy nála azonos a formával. Legjobban sikerült alkotásain ezek a geometrikus formák érzelmekkel is telítődnek, annak ellenére, hogy következetesen betartja a háromdimenziós ábrázolás szabályait (néha még a szerkesztési vonalakat is föltünteti). Szereti a geometrikus metszéseket és a formataláikozásokat, amelyeket az ábrázoló geometria törvényei szerint szerkeszt meg. Képtereit is geometrikusán tagolja és merev, néha az építészetre emlékeztető kompozíciókat dolgoz ki. Közben mintha túl nagy szerepet juttatna a szerkesztésnek, ami csökkenti a mű elevenségét és ezért a dekorációs jelleg kerül előtérbe. Tárgyakat ábrázol, amelyek — anélkül, hogy külső megjelenésükből valamit is veszítenének — belső jelentéssel gazdagodnak, mintha a szemnek lehetősége volna nemcsak körüljárni, hanem belülről is szemügyre venni azokat. Mintha kétféle szemmel, s egyszerre néznénk valamit. Olyan festői szerkezeteket alkot a vásznon, a szőnyeg kétdimenziós síkján, amelynek a látható világban gyakran nincs megfelelője. A tárgyak közötti és az azokat körülvevő térnek ugyanolyan jelentősége van, mint magának a tárgynak. Iparművészeti alkotásainak gyakran több köze van a művészethez, mint a látványhoz; képi világa szerkesztett világ. Csak a harmónia kedvéért töri meg néha az egyenesek rendjét egy-egy görbe vonallal. Le kell fordítani a képzőművészet nyelvére azt, amit a dolgok karákterének szoktunk nevezni. A művészet tehát nem verseny a természettel, hanem az a célja, hogy térré fordítsa át az ember szellemét — mondta Réth Alfréd, s Lukoviczki is ehhez tartja magát. Példának álljon itt két képe. Menyhárt László Térforma Duett Mikor sötétedni kezdett, az asz- szony magára kap- tata vattás rékli- jét, kiment az udvarra, s az eperfánál leoldotta a láncáról a nagy szürke komondort. Egy pillantást vetett az országúira, ahol valamilyen megkésett gépkocsi vágott vörös csíkot a téli estébe, mert már sűrűn esett a hó. A szomszédos tanyák felé nézett még, amelyek elmerültek a zúzmarás esti csendben, aztán olyan gyors lábbal iramodott vissza a házba, mintha üldözte volna valaki. Magára zárta a konyhaajtót, pedig még nem akart lefeküdni. Talán csak elbóbiskol majd a kisszéken, amíg haza nem jön a fia. Kinyitotta a sparhert ajtaját, hadd világítson a pirosán izzó parázs. Nem volt még öregasszony. Talán az ötve- nen is innen volt még, de már abban a korban, amikor az asszonyok félni kezdenek. Kérte is a fiát, ne maradjon el sokáig a táncban, de annak megvolt már a szeretője, hajnal előtt hiába várta volna haza. A komondor belefogott az esti ugatásba, de csak a szomszédos kutyákkal felese Ige tett. Az istállóban a tehén, is megmozdult az almon, hallotta a falon át, hogyan rántja meg a kötőféket. Nem volt oka félelemre, s ő mégis félt. Az ajtóhoz lépett néha, s lélegzetét visszafojtva hallgatta az éjszaka ismerős neszeit, aztán megnyugodva ült ismét vissza. Ha férjhez menne újra, vége szakadna a gyötrelmes magánynak. Akkor belenyugodna, hogy a fia elmegy a háztóL Ha volna valahol egy jámbor agglegény, vagy rendes özvegyember, akinek ő eszébe jutna! Milyen jól elgazdálkodhatna ő még pár esztendeig, amíg a munkát bírja. — Na, Lidi, mikor gyűjjék érted kérőbe? — kiáltotta vidáman Péter, az útkaparó az őszön, amikor a malomiban járt. Mert akkor is volt egy kevés a fejében, mivel szerette az italt, azért szólt hozzá olyan hangosan, hogy mindenki hallja. — Éppen ilyen fehércseléd nagyon elkelne nálam! Nem .vette 5 akkor komolyan Péter ajánlatát. De azóta egyre többet gondolt rá. Piros arcú, tagbaszakadt ember volt. Ellen- zős sapkában járt, kis piros zászlót tűzött ki a kilométerkő mellé, ha az országúton dolgozott. Talán csak azért ivott, szegény, mert ott volt az a boldogtalan lánya. Ha egy jóra- való asszony kicsit törődne vele, otthon fogná, józan, rendes ember lehetne belőle. Egy asszony sokat tehet az újáért! Egyszer, még lány korában, együtt voltak egy lakodalomban Péterrel. Hangos, jókedvű, erős legény volt. Nemcsak a lányok; a fal mellett ülő mamák is álmodozva néztek rá. Hát hogyne! Hiszen a háborúba se vitték el, fél volt mentve, visszatartotta az útépítési hivatal A zenészeket dirjgál- ta folyton abban a lakodalomban, de őt nem kérte fel. Csak hajnaliban állta el az útját az ajtóban, megfogta az állát és hosszan, mintha akisor látta volna először, a szemébe nézett, s csak annyit mondott: — Kislánynak ágyban a helye! Azóta se felejtette el, amit mondott, s ahogy ránézett! De hát azóta Péter már öreg ember, s ott van vele az a féleszű lánya. Pedig hogy megnézte őt azóta is, valahányszor találkoztak! Didergősen húzta össze magán a nagykendőt, és ahogy félálmából fölriadt, mintha a nevét hallotta volna, mintha valaki szólította volna. Nem a fia hangján, nem az ura után való nevén, nem is úgy, ahogyan a bajbajutott ember kiált bárkinek a segítségért, de lágyan és kedveskedve szólította őt ez a hang kétszer is: — Lidi! Lidi! De ő csak ült, fejét a mellére ejtette, s ahogy újra elbóbiskolt, észre se vette, hogy elmosolyodik magában. S mintha csak megint ott lett volna abban a lakodalomban, lánykorában, ahol Péter másokkal táncolt, s a zenészeket dirigálta, mire ó odalépett hozzá csendesen, s azt mondta: — Elég volt, Péter! Most már gyerünk szépen haza. A plébános úr megkezdte a hajnali misét, idehallatszik az orgonaszó. Készülnünk kell az esküvőre nekünk is már! Világos volt, amikor a fia dörömbölésére ébredt és felugrott ajtót nyitni neki. Vastagon fehérlett a zúzmara a sapkáján, a bekecse gallérján, de-még nagyobb volt arcán az iszonyat, amikor lihegve kiáltotta, miközben leverte lábáról a havat a konyha kövére: — Hát ez elkészült önökre! — Kicsoda? — Péter bácsi, az útkaparó! — Jézusom! — rebegte ő szinte hangtalanul maga elé. — Itt találtunk rá nem messze a tanyánktól. Megfagyott. De nem is csoda! Mondják, nem találta meg a kilincset a Baigi-kocsma ajtaján, olyan részeg volt, mikor elindult hazafelé. Idáig még eltántorgott valahogy, aztán mint afféle részeg, biztosan gondolta, majd megpihen egy kicsit. Mire megtalálták, olyan keményre fagyott, mint a kő! Mindezt lihegve, felindultan mesélte a legény, s még csodálkozott is, hogy anyjának egy szava sincs az útkaparó halálára. Csak nézett maga elé a konyha havas köveire, szemébe húzott kendője alól, s csupán annyit mondott, vagy azt is inkább sóhajtotta: — Csakhogy itthon vagy már édes fiam! HERCEG JÁNOS: Magány ÍbARANYI FERENC: Pilis Pilis, Pilis, szülőfalum, látom magamat kiskorún: átdöcögtünk a Dolinán Hudoba Palkó kocsiján, Potrák Zsuzskával bizsergő sétára várt a kiserdei, Kovács Bandi a Haleszck felől biciklin érkezett, egyszer gom hoztam is vele, már nem tudom: legyoztem-e Ila Kántor Géza viccéke mesélt — az eső megered s bőrünk alá csurgott a víz Jó emlékezni erre is, no meg Illanicz Gyurira! Kettőnkben egy volt a hiba nevettünk mindig mindé nen hogy létünk indokolt legyen Jó emlékezni s néhanap megkeresni, ki ottmaradt, olyankor szíves, biztató szavakkal kínál Reisch Dodo jó azt megtudni tőle is hogy kicsit büszke rám Pilis szemmel kísér szülőhelyein hogy létem indokolt legyen.. C sávoly befordult a szűk, rövid utcába. Nehézkesen járt, az egyik térdét szeles, hűvös időben úgy szaggatta a tompa, mégis erős fájdalom, mintha valaki meg nem szűnő, kegyetlen kitartással kalapácscsal ütögette volna. Végighaladt a páros oldalon, s nagy- nehezen megtalálta az egyik háromemeletes bérház kapuja mellett a pincét. Négy lépcső vezetett le a félkörívű mélyedésbe vágott vasajtóhoz. Az apró üvegkockákból összeillesztett két ablak lábszárközépig ért, s olyan szürke volt a vastagon rárakódott portóipiszoktól, hogy nem lehetett belátni rajta. Csávoly percekig ácsorgott a töredezett kőlépcsők feleit az aszfalton, s csak azután vette észire, hogy a rozsdától foltos ajtószámyakon, a két karikában nincsen lakat, önkéntelenül megmozdult, már kinyújtotta fájós lábát, hogy lelépjen az első fokra, de mégsem tette meg. Valami névtelen erő visszafogta. Hátha lódított a szomszédiasszony. Ki tudja, vannak-e odalenn, vagy nincsenek. Hiszen azért, mert hét karikát forrasztottak jobbról- balról a kulcslyuk fölé, még nem bizonyos, hogy lakattal is védik az üres helyiséget. Hátha csak kulccsal zárták be. Kívülről. Ha meg belül van a kulcs és többen vannak odalenn... Ezt a gondolatot nem fejezte be. A vége beleveszett abba a fájdalomba, ami a térdét gyötörte, a kétféle kín. összeolvadt, s nem is akarta kettéválasztani. .A magyarázat, amit magának adott a megtorpanása miatt, az volt, hogy neki egy személyen kívül semmi köze nincs azokhoz, akiket odalenn találna. Annyira nincs, hogy el sem tudja képzelni őket. Semmi gondja rájuk. M ozdulatlanul ácsorgott a pinceajtóval szemközt. Szürkeborostás. középen süppedt arcát még jobban beszívta, ez szokása volt, amióta kétoldalt foghíjas lett az ínye. Meredten figyelt, de a pincéből semmiféle hang nem hatolt ki. Csak valami tompa morgást észlelt, mintha haragos kutyát ingerelne valaki. De talán nem is belülről jött ez a morgás, hanem a kinti szél hozta idáig valahonnan, vagy a füle zúgása csapta be. Átlábalt az úttesten. A pincelejárattal rézsútoson szemközt mély volt a kapualj, behúzódott a csukott kapu- szárny sarkába. Ott nem érte a szél, csak ha előrehajolt, hogy jobban lássa a rozsdás vasajtót. Két öklét a hosz- szú, vásott felöltő zsebébe dugta. Ebben a régen viselt, szűk kabátban még soványabbnál-: látszott. Hogy gyorsabban teljen az idő, számba vette, mit kell ^.vásárolnia. Húslevest akart főzni, a felesége azt kérte tőle. De ki tudja, meddig keU itt ücsörögni. Este hétig nem fő meg a hús. Neki meg nyolcra ott kell lennie a mémökék Pest környéki villájában, hogy felaprítsa a vastag tuskókat. Mert ezek már tüzelnek, és csak a vékony fa fér be a kály- halyukba. * Most, hogy támaszkodás nélkül állt a hideget kisugárzó fal, meg a kapu- szárny zugában, hajlott gerincén, háBIHARI KLÁRA: A pince ián újra meg újra végigsajdult a nyolcórás műszak fáradtsága. Régen húzza már az igát, még három év, és hatvanéves lesz. Egész nap emel, cipel a műhelyben, s ha nem folytatja az alkalmi munkákkal, ha engedi, hogy az iz- mok-eson t ok • ráeszmél j enek a pihenés vágyára, akkor hirtelen rátör a fáradtság. És mint most, kétszeresen is, mert a testi elcsigázottság mögött mőoorog, feszül egy másik is, amitől keserű a szája, a lelke, mindene. Hiszen, ha a felesége nem lenne béna... Akkor még örülne is a közeledő nyugdíjnak. De így... csak munkát fog jelenteni az is. Nem a dologtól fél. Inkább attól, hogy elapad a hozzávaló erő. Megint a rozsdás ajtót nézte. S mintha kötelek szorítanák le, hogy ne moccanjon, hogy ne próbálja meg, bezárták-e, vagy sem. És hogy el se menjen, várjon, ki tudja meddig. A rövid utcában kevesen jártak. Üzletet nem látott sehol, a sarokházak bejárata a forgalmas, hosszú utcákra nyílt. Szürkén és kopáran meredeztek az időtől megviselt, piszkos homlokzatú épületek. Csupán két alagsori műhelyt fedezett fel, a homályos ablakok mögött sejtelmessárgán égett a villany. Azoknak, akik végigkopogtak az aszfalton, megakadt a szemük Csávolyon. Nem lassítottak, annyit nem ért meg a gyanú, amit az ő makacs, rejtőzködő ácsorgása felvillantott. Csávoly sem törődött' velük. Tudta, miért áll itt a kapubolt alatt, s nem érdekelték az idegen sorsú emberek, akik eltűntek a fordulónál, és az ő számára soha többé nem bukkannak elő. Már sajgott a talpa, előregörbedő sovány nyaka, s a meredt nézéstől könnyezni kezdett a szeme, mikor a túloldalon felvonított a rozsdás pinceajtó. Lassan tágult rajta a rés. Hosz- szú hajú fiúfej bukkant elő, óvatosan hajolt jobbra-balra, azután hátrafordult és biztató mozdulattal intett feje fölé emelt kezével. Mellette, vékony lábszárait félrenyomva hosszú, izmos testével, nagy kutya ugrott fel a járdára. Póráza végén két tizenöt-tizenhat éves kamaszt rántott maga után. Mögöttük egy alig tizennégy éves fiú és három, nála is fiatalabb kislány törtetett ki szorosan és szándékos lökdösődéssel, mintha az erő, s a vágy a játékra szünet nélkül bugyborékolna bennük. Valamennyien felajzottnak és izgatottnak látszottak. Ezt különös módon éppen az emelte ki, hogy mozgásukat, hangjukat, tréfálkozó szavaikat kinn az utcán már visszafogták. Ez az önkéntelen lefojtása a kis síkban fásoknak, s a ki-ki - sikló kamasznevetésnek, viháncolásnak sűrűvé és fűtötté tette a levegőt körülöttük. Az első fiú, a legidősebb, hátramaradt és kulccsal bezárta a vasajtót. Nylon zubbonyt, szűk farmernadrágot viselt. A hosszú hajából kiálló füle pirosán tüzelt, mintha vérbéíű narancs két gerezdje lenne a fejéhez illesztve. E lakadt a lélegzete Csávolynak. Az izgatott, összeszokottságot sejtető fecsegés és kuncogás hirtelen úgy tört ki a gyerekekből, mint a puk- kadásig feszes, szűk szájú tömlőből a levegő. — Etuci! Tuci! — kiáltotta végül rekedten. A három kislány közül az egyik megmerevedett, lába odanőtt az aszfalthoz. A másik kettő, amikor észrevette a kapu alól kilépő idős férfit, megnémult és lassú hátrálással odébb húzódott. Ijedten néztek sovány, borostás arcába, azután az utca egyre növekvő térségén magányosan és ösz- szehúzódva álló Tucira. A távolság fokozatosan nőtt közte és köztük. A fiúk is arra fordultak, hetykén, szemtelen mo. sollyal, mégis készen a menekülésre. A kutya szétterpesztett mellső lábakkal, felemelt fejjel figyelt, póráza megfeszült. A szíj hirtelen megrándította a nyakát. Az állat visszafordult, megérezte a pórázt tartó kezekből kiinduló biztatást. Játékosan ugrott egyet, s ügetni kezdett az utca torkolata felé. A négy fiú és a két lánv utána lódult. A saroknál gomolyba tömörültek, s onnan néztek vissza. A kutya azonban elunta a várakozást, s szinte függőlegesen felemelkedett, hogy belevesse
