Pest Megyi Hírlap, 1975. március (19. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-09 / 58. szám
975. MÁRCIUS 9.. VASÁRNAP w LLÁSTI LÁSZLÓ: Fő az óvatosság ( apomaki megkérte kartársát: — Légy szíves, menj át egy percre a szomszéd szobába és fieljl — Mire figyeljek? — A hangomra. Ne kérdezz -nyit, menj át! Kovácsi átment és figyelt, em hallott mást, mint szó- izlányokai. A szavakat nem tette meg. — Visszajöhetsz — ordította falon keresztül Kapornaki. rután megkérdezte Kováit: — Mit hallottál? — Semmit. — Na, ákkor meg vagyok jugodva. Ugyanis . tegnap adtam a dirit és később tud- :m meg, hogy a szomszéd ■-obában volt Bányainál. Fél- im, hogy meghallotta. Most gyanolyan hangerősséggel eszéltem, és örülök, hogy em hallottad meg a szavai- íat. Kovácsi a fejét csóválta: — Ne légy ilyen betegesen votes. Mindentől és mindem, ■itől félsz. Rossz nézni, hogy n-ilyen túlzott tisztelettel be- zélsz például Eperjesivel, a iatal gyakornokkal. Elnézed i lógásait is. — Hát nem tudod, hogy a tövére a főosztályvezető tit- támője a központban? — Na és? Azután itt van a akarítónö. Azt miért dédelgeted, miért hozol neki miniig ajándékot? — Még nem mondtam, hogy i lánya a kislányom tanítónője az általánosban? Bárányost jött be. Cigarettát vett elő. Kapornaki abban a pillanatban felugrott és csattogtatni \kezdte az öngyújtóját. — A fiatal kádereké a jövő — magyarázta halkan, mentegetőzve Kovácsinak, amikor Bárányost kiment. — Lehet, hogy egyszer a főnököm lesz, ezért siettem neki tüzet adni. Óvatosnak kell lenni. Megszólalt a telefon: Kovácsi vette fel. — Menj át a dirihez a Kelemen-aktával — mondta Ka- pomakinak. — Rohanok. Az ajtóban látogatóba ütközött. — Kapornaki kartársat keresem. — Nincs itt — válaszolta Kovácsi hidegem — Csak egy pillanatra akartam zavarni és... — Mondtam, hogy nincs itt! — szakította félbe a látogatót Kovácsi. Amikor Kapornaki visszajött, Kovácsi megjegyezte: — Valami türelmetlen alak keresett. — Ja, az új főigazgató volt. Bejött, hogy mindenkinek bemutatkozzék. Biztosan neked is be akart mutatkozni. — Az új főigazgató? — dadogta ijedten Kapornaki. — Igen. Én a folyosón találkoztam vele és nagyon kedves voltam hozzá. Pedig az első pillanatban még nem is tudtam, hogy kicsoda. Tőled tanultam meg, hogy mindig óvatosnak kell lenni...--------------- fél három. Dé lután | A világos --------------- bútorokkal berendezett irodában fullasztó hőség. A két ventillátor surrogva forog a becsukott ablakok felett. A falak remegnek. Alig ötven méterre, a gyáregység tégla alakú behemót üzemcsarnokában a tíztonnás kalapács iszonyú erővel csap Le az izzó anyagra. — Valaki nyisson ablakot — mondja az íróasztalnál ülő gyáregységvezető. Ősz hajú, jó ötvenes férfi, szeme alatt duzzadt könnyzacskók, fehér pólóing, a csuklóján csillogó arany karóra. A brigádvezető — alacsony, zömök ember — lép az ablakhoz. Az irodaház előtt tolató mozdony. Vékony, éles hangú siója szól. A helyiségbe beárad a gyár zaja. — Talán mégse kellene nyitva tartani — néz a gyáregységvezetőre Tarpai, a fiatal, kezdő üzemmérnök. Ott ül a hosszúkás dohányzóasztal végén, a három fotel egyikén. Szembe vele a főmérnök, bal oldalán a zömök, harmincas brigádvezető, Rátóth. — még ötvenen------------------------1 innen, sű rű kefehajú, hosszúkás arc, kék szem, vékony ajkak — idegesen pillant a karórájára. — Inkább kezdjük — mondja. Finom hófehér zsebkendő-- vei törli homlokát. Megvetően néz az ablakok felett küszködő, surrogó ventillátorokra. — Azt hiszem, röviden végzünk — gyújt rá a gyáregy- sógvezető. — Különben is, ez a rögtönzött összejövetelünk csupán afféle előjáték, no idézőjelben mondva. Végső soron a vállalati fegyelmi bizottság dönt ebben az ügyben. Igaza van mérnök úr, kérem Rátóth elvtárs, csukja be az ablakot. Az ember a saját szavát sem hallja. A ventillátorok surrogása felerősödik. A falakból árad a hőség. Vakító fénnyel világol a szomszéd üzemcsarnok újonnan lemezeit teteje. — Tessék, főmérnök elvtárs. A főmérnök a gyáregységvezető felé biccent Bár kisujHOLDÍ JANOS: Útvesztő A főmérnök jában az egész ügy, az asztalon heverő műszaknaplóból olvassa: —... a henger esztergálását Rátóth Imre szocialista brigádja vállalta. Miután Rátó- thék négytagú csoportja eddig is kiváló munkát végzett, a gyáregység vezetősége úgy döntött, hogy ezt az erősen kvalifikált munkát rábízza erre a brigádra. A henger határidőre elkészült, a meó azonban sélejtté nyilvánította. Az ok: hat milliméteres eltérés mínuszban. A kár: nyolcvanezer forint. _---------------- belesimul a I A hang | ventillátorok -----------i------ zümmögésébe, a gyáregységvezető kérdően pillant Rátóth felé: A brigádvezető zömök teste megfeszül a fotelben. Tömzsi, rövid ujjai rátapadnak a karfára: — Csak azt mondhatom — néz a gyáregységvezetőre —, amit már mondtam. A rajz szerint dolgoztunk. Ügy emlékszem, mintha ma lenne: ötszáztizenöt milliméterről volt szó. Különben itt van Tarpai elvtárs. Kétszer is ellenőrzött. Így van? — Felőlem hivatkozhat akárkire — mondja a főmérnök. Hosszúkás arcán verej- tókcsepp, a kék szemek hidegen merednek Rátóthra. Hirtelen mozdulattal lekapja a gyáregységvezető asztaláról a csörgő pauszpapírt és Tarpai elé löki. — Tessék, mérnök úr, itt van, ezt a rajzot látta. Mert ezen világosan és félreérthetetlenül ötszázhuszonegy milliméter az átmérő. — Igen — feleli —, valóban, mintha ez a rajz lenne. De szinte hihetetlen. Magam is emlékszem arra a méretre, amit Rátóth elvtárs mondott. — Csak nem képzeli, hogy a főmérnök elvtáns hazudik? Gondolkozzon mérnök úr. Alig három hónapja van nálunk, az üziemi élet hétköznapjaiból még keveset látott Lehet magát a féktelen futásba. A fiúk magukkal húzták a két kislányt, akik ösztönös együttérzéssel bámulták a harmadikat. Szepegtek és sajnálkoztak, azzal a túlzó, megjátszott, mégis őszinte odaadással, amit az a jóérzés táplált, hogy nem őket fenyegeti a büntetés veszélye. — Mit csináltál te itt? Mit műveltetek odabenn? — kérdezte Csávoly. Ép lábával esetlenül dobbantott. A torka annyira elszűkült, hogy a hang torzan, durva bicsaklással szorult ki rajta. A kislány ösztönösen hátrálni kezdett, válla, háta meggörnyedt abban az igyekezetben, hogy minél jobban összehúzódjon. — Semmit sem... Osak játszottunk ... Buksival... H ebegve válaszolt, de világoskék szeme a sapka és a frufrusam nyírt sima szálú, szőke haj alól bujkáló és alattomos pillantással fordult felfelé. — A pincébe? Oda kellett a kutyát levinni? — kiáltott rá Csávoly. — Hogy az istenbe jutottál te oda? — A többiek hívtak... — suttogta alig hallhatóan Tuci. — Én csak azért... mert hogy ők hívtak... — Játszani! — ordított fel Csávoly. Tenyere tompán csattant a kislány arcán. — Miféle játékot... — meg mered vallani, te utolsó... te! A kislány megingott az erős ütéstől, áttetsző bőrén piros csíkok ütköztek ki. Szemében megcsillant a rémület. — A többiek mondták, hogy van itt egy üres pince... Hidegben nagyon jó, mert nem kell fázni... Nem csináltunk mink ott semmi rosszat... Hirtelen megrándította a félelem. Még odébb húzódott, hogy kivédhessen egy újabb ütést. A könnyek végigcsurogtak keskeny, sápadt-fehér arcán. De alulról felfelé fordult, rettegő tekintete mögött ott bujkált az előbbi rejtett, leselkedő alamusziság. A második pofon ottmaradt Csávoly félig felemelt tenyerében. Keserűen nézett a vékony kislányra. Valami idegenség volt benne, ahogy ott állt világoskék, feszes nadrágjában, nylonzubbonyban, vállát verő szőke haján a félrecsapott sapkával, ö öltöztette így, a nehezen szerzett forintokból. Magának semmit sem vett. csak ha már levásott testéről a ruha. Mindent a beteg asszonyra, meg erre a későn érkezett kislányra költött, akinek a vi- lágrahozataláért olyan keserves árat fizetett a felesége. Azt hitte, két-három esztendő múlva egészen rábízhatja a háztartást. Nem azért, mintha neki nehezére esett volna a házimunka. Nem sokallta, mert nem tudta életét a ö folytonos gondok, kötelességek nélkül elképzelni. De úgy vélte, hogy a kislánynak is hozzá kell szokni a felelősséghez. Már csak azért is, hogy felkészüljön az asszonyi életre. Most még nem akart komoly terheket hárítani rá, hadd tanuljon, vigye valamire. Ne legyen belőle is segédmunkás, mint az apjából, meg a fivéreiből, akik most, mint családapák kezdik' bánni, hogy nem tanultak szakmát. — Arra való a szabad idő, hogy a fiúkkal kódorogj ? — rivallt rá a kislányra. — Hogy a szomszédok, meg még az idegenek is megszóljanak? Megállj, az istenedet, ezután másképp pen lesz! kiét fenyegetően megrázta. Tud riadtan hőkölt hátra. Azután, óvatosan odébb lépett. Megsejtette, hogy a nehezén már túlesett, s ezért a még mindig szédítő és sajgó ütés ellenére is összeszedte magát, és igyekezett felnöveszteni szemében, arcán a fájdalom és félelem kifejezését. Apja sovány, hajlott alakja mellett elnézve látta, hogy a többiek a sarokról figyelik. Később még azt is észrevette, hogy a kutya nekiiramodik az utcának, s hogy két barátnője a fiúkkal utánaveti magát, felemelt karral, mintha valamilyen magaslatról lódulnának neki a boldog és szabad repülésnek. Csávoly megint közelebb lépett a kislányhoz és rákiáltott: — Hova bámulsz? Rám nézz, ha hozzád beszélek! — De hiszen én apukára nézek... — felelt Tud clrpelően vékony, engedékenységet és lágy alkalmazkodást mutató, nyújtott hangon. A sarok már üres volt, közömbös járókelők tűntek fel és el mögötte. — Így hálálod meg a jóságunkat, hogy fiúkkal járogatsz a pincébe? Csávolyt a saját szavai döbbentették rá, mi minden történhetett odalenn. Visszaemlékezett a fojtott, izgatott vi- háncolásra, á kamaszok égő fülére, s a felindulás fejébe zúdította a vért: — A beteg anyád otthon fekszik, azt hiszi, hogy az osztálytársadnál tanulsz. Hogy nem sül le a képedről a bőr, te mocskos, te szégyentelen! Tucit a hang és az arc arra késztette, hogy homloka elé kapja a kezét: — Jaj apuka, neee... — Ezt tudpd csak ... kibújni a büntetés alóL De arra nem gondolsz, hogy én mennyit dolgozok érted ... Hogy még egy korsó sört is csak vasárnap ... Hogy ez az egy ruhám van, de neked megvettem ezt a kék nadrágot, a kabátot, meg a piros csizmát, meg télre a korcsolyát. Hogy szakadásig emelek, hajolok... És soha semmit, ami pénzbe kerül, nem engedek meg magamnak, mert... Amíg beszélt, egyszerre váratlan erővel érezte át élete kopárságát, az örökös lemondás súlyát. S annak a homályos reménynek a hiábavalóságát, hogy ezért valahogyan, valakitől kárpótlást kap. A Tud bezárt, oda nem figyelő, értetlenségtől közönyös arca, a pusztán osak az ő büntető szándékát kémlelő, leselkedő pillantása idézte fel ezt az érzést. S az a távolság, ami őt elválasztotta ettől a finom alkatú, úria- san öltözött, a tánciskola és korcsolyázás közeledő örömével eltelt gyerektől. Akitől — ezt élesen átérezte ebben a pillanatban — nemcsak az életkora választja el. Ahogyan ott állt a sűrűsödő szürkületben, az őszi szél suhintásaival hajlott hátán, tehetetlennek érezte magát. Csak ütni tud, de abba a másik világba behatolni nem, amelyikben Tud él, abban a gondtalanságban, s a magasabb iskoláknak és igényeknek abban a természetességében, amit ő, az apja tesz lehetővé. — Ezután otthon maradsz a szabad idődben is. Nem mehetsz sehová. Megértetted? — szólt rá a kislányra. T udta, hogy ezt a tilalmat Tud sokféle hazudott, vagy igaz ürüggyel kijátszihatja. Hiszen ő későn jár haza, a gyereket az anyja kénytelen a boltokba, meg a rokonokhoz, ismerősökhöz küldözgetni. A pinceajtóra nézett. Lehet, semmi nem történt a sötét, üres helyiségben, de az is lehet, hogy... Ezt soha nem fogja megtudni. És igazában nem is akarja, mert nehéz lenne elviselni ezt a tudást, és hallgatni róla a beteg asz- szony előtt. — Na, lódulj! Jössz velem haza! — kiáltott rá Tucira. A kislány készséggel, engedelmesen elindult. Az utasítás az előbbi félelem végét jelentette. Hol az apjával egyvonalban, de tőle a lehetőségig eltávolodva, a járda szélén lépegetett imbolygó járásával, egy belül szóló táncdal nem hallható ütemére, hol hátramaradt, vagy eléje került. De így is, úgy is legalább két méternyire volt tőle, menekülésre készen, a távolság biztonságos fedezékében, hogy a netán újból kirobbanó düh csapásait kivédhesse. Időnként lopva felnézett az apjára, ö is idegenséget érzett iránta. Nem értette ennek a görnyedt, borostás öregembernek az indulatosságát. De a panaszos hangból, s a szemrehányásokból kiolvasta, hogy valamiképpen mégis győzött az apja fölött. Világoskék szemében, ahogy ellenőrző, kémkedő pillantásával körültapogatta, megnőtt a csillogás. hogy Rátóth szaki szimpatikus magának, de a tények, tények. Itt nyolcvanezer forintról van szó. És ne feledje, a tervezőirodánk egyik csoport- vezetője, a főmérnök elvtárs felesége készítette ezt a rajzot. A felesége!-------------------- elhal a Vá ratlanul | gyáregy---------------------- ségvezető fortisszimóba ívelő hangja. Belehull a fojtóan száraz, meleg, izzadságszagú levegőbe. Sárga kockás zsebkendővel törli a könnyzacskók duzzadó hasát, közben a fiatal üzemmérnököt nézi. Tarpai elgondolkozva mered a rajzra, amely imitt- amott olajfoltos, ujjnyomokkal tarkított. Agyában az elmúlt hetek képei villannak; Rátóth hajol az esztergagép fölé, rövid, tömzsi ujjai között csavarkulcs. mesteri gyorsasággal húz meg egy lazának tűnő csavart. Azután a kész munka. A méret pontos. A rajz, igen a rajz! Miért osak két hét múlva pattan ki a selejt? Érthetetlen!' — Márpedig — mondja Rátóth — akárki készítette a rajzot, azon ötszáztizenöt milliméter volt. A főmérnök a brigádvezető elé löki a pauszpapírt: — Vegye a kezébe Rátóth szaki és vizsgálja meg négy- zetmilliméterenként. Csak nézze bátran, kerek egy hétig bámulhatták, mégis eltolták. Nyolcvanezer forintot vettek ki a gyár zsebéből, nem beszélve a határidő eltolódásról A vállalat presztízséről van szó. A maguk brigádjának a presztízséről is. Azt hiszi, ezek után magukra merünk bízni egy kvalifikáltabb munkát? Nem, barátocskám! Ilyen baromi tévedés után semmiesetre sem! Csak ne szimatoljanak valami szabotázst a dolog mögött!-------------------- — TarI — Ez túlzás. I pad ma------------------------ gaelé rá ntja a rajzot, s a hidegen- kék szemekbe néz. — Ez túlzás — ismétli — a gyáregység legjobb szocialista brigádjától beszél főmérnök úr! Tény, hogy magam sem tudom mi történt. S ha reálisan nézzük a felelősségrevonás kérdését, nekem is ott kell ülnöm a vádlottak padján. De most már határozottan állítom: ezen a rajzion ötszáztizenöt milliméter volt. — Hogy mer a konkrét tények ellenére így beszélni mérnök úr? A felettesét akarja meghazudtolni? Ott van maga előtt a corpus delicti, nem hisz a szemének? Vagy talán ezzel a... ezzel a... — a gyáregységvezető kapkodva keresi a megfelelő szót — szóval a népszerűség keresésének vannak okosabb útjai. Szinte fantasztikus, hogy diplomás ember létére egy ilyen egyszerűnek látszó szakmai tévedést ne látna be. Mert mi történt? A brigádvezető kapott egy rajzot, egyszer megnézte, be- állitotta a gépet, s többé elő sem vette. Inkább a részrajzok érdeklik... — De én is megnéztem... — És maga, fiatal barátom, maga nem nézhette el? De sok mindent elnézünk az életben.--------------p a gyöngyöző I T arpai | homlokú gyár---------------- egységvezetőt né zi. Ez az ember — gondolja magában —, hiszi amit mond. Ez szentül meg van győződve Rátóth ék szakmai balfogásáról. És mégis... Meleg, cigarettafüst, ezek az _ átkozott ventillátorok nem bírnak a hőséggel. Üzemcsarnok, forgó henger, megnézem a rajzot, kezemben a ceruza, s egy halvány vonás a centrum méret alá, ösztönös mozdulat, egyetemi szokás, te jó Isten! Két hét után derül ki a selejt. Addig el lehet készíteni a másik ugyanilyen rajzot. Egy kis oljafolt, gyűrődés és az ötszáz- tizenöt helyett ötszázhuszonegy milliméter kerül a rajzra. És erről a rajzról hiányzik az a halvány pici ceruzavonás. S ha megmondom? Nem! Ez nem érv! Ez nem bizonyíték! — Azt hiszem, befejezhetjük — mondja a főmérnök — a többi a vállalati fegyelmi bizottság dolga. A tények sajnos tények, kedves mérnök úr és Rátóth szaki. Azért nem kell elkeseredni. A bizottságban van egy-két jó emberem. A gyáregységvezető csenget. Középkorú, teltkarcsú titkárnő lép be: — Tessék Túrái elvtárs —• néz a gyáregységvezetőre. — Legyen szíves nyisson ablakot és telefonáljon a feleségemnek, hogy fél óra múlva ebédelhetünk. í--------—j Meglibbenő cigaI Zaj. I rettafüst. A ven---------- tillátorok lassú, fá radt morgással leállnak. Tarpai szájában kialudt fél cigaretta. Agyában gondolatok légiója; útvesztő, igazságtalanság, kihez forduljon? Nagy irodaház, földszint; vezérigazgató, első emelet: vállalati főmérnök, második emelet: jogügyi irodák, harmadik emelet: nagyüzemi pártbizottság. Gondolatban belép az ajtón. BORBÉLY TIBOR: Hiány Mint sikkasztó az összegezhető hiányt, a naprakész nincset tudom, takargatom. A jóhiszemű ellenőr napok átsiklanak felette, s nincs, ki nékik azt jelentse. Csak a van látszik! Ha életemen „Leltár” tábla lóg, sikolt a sok hiány, de máir csak így: ez se volt, az se volt — pedig már most hiányzik! >így is szeretsz-e ? A kicsi költő, e lucskos, furcsa télben: szívig érő sarat dagaszt, s a gyávasághoz — elfogyott a mersze. Anyám, te már csak versben létező! így is szeretsz-e? BECS ERNŐ November Jöjj el hozzám, mert rozsdásra bámul az egek vasa, s a füvek megremegnek. Ordas szél szalad az erdő árkaiban, s az esték lába elé hevernek a délutánok. Tüzet rakok a dombon, hogy megtalálj engem, mert az éjszakák, a gonosz banyák fekete talárban a hegyekre ültek, hálójukba eltévedt embereket fognak. Adok neked karcsú ibrikben tejet, s friss kenyérrel kínállak. Jöjj el hozzám, mert az egek vasa rozsdától bámul, s a hajnal kék-taréjú kakasa belevágja csőrét a gubbasztó világba.
