Pest Megyi Hírlap, 1975. március (19. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-16 / 64. szám
8 %/fíiiav 1975. MÁRCIUS 16., VASÁRNAP .MM P„t mentjében Molnár Sándor és a szigetcsépi táj Szigetcsép töredezett erdei, loncsos ligetei, Holt Durva- ága, hosszúkás parasztházai révén ma is hamisítatlan falu. Ezt látja, figyeli Molnár Sándor, a festő, aki számára a táj és népélet vizuális átalakítása élethivatás, nem 'kenyérkereset, vagy érvényesülés. 1 1935-ben született Budapesten, közelebbről Angyalföldön, * ez meghatározza „vagányos” életvitelét. Érdes magatartásában melegszívű ember rejtőzik — ez a kéz nemcsak hamarabb üt, gyorsabban simogat, ad kenyeret. Ráckevén hajdan nézeteltérése támadt, így a Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségizett, mégis festménnyel küld üzenetet az „öreg kévéi diák” az Ady Galériának. Amikor a Csepel Vasműben dolgozott, ákkor a Csepel Munkásotthonban festett Gádor Emil és Buna Konstantin irányításával. Itt lett barátja Ná- meth Miklós, aki hasonló megszállottsággal őrzi és jeleníti világát. Molnár Sándor eredeti tehetség, tavaly 8—10 képpel szerepelt a szigetcsépi presszóban, civilben a Csepel Autógyár művezetője. Mit is fest tulajdonképpen? Bakancsos csendéletet, zilált öblöt, öntözést, borosüveggel telített esti hangulatot, roskadt tetőket, zsákhordót, csoszogó nagymamát — családi eseményeket és a falusi munkáshétköznapok festői híreit. Hogyan fest? Szenvedéllyel. Felületei viharosak, akár bortól ázott arcot, akár az Erzsébet-hidat mintázza festőkéz- zel (ujjal — soha nem ecsettel), de mindig zaklatott őszinteséggel. Igaz, értékei nem egyenletesek, de legjobb alkotásaiban egyedi erővel jeleníti a képileg megnevezett valóságot. Szigetcsép magányos község a Kis-Duna mentén. Volt egy pillanata, amikor Rideg Sándor a „Damszegi vasárnapokéban megszólította e magyar—német—szerb etnikai elemekből épült helységet, s közel az idő, mikor festője, Molnár Sándor is kilép a közvélemény porondjára, hogy áitadja e megszakítottam tagolt hepehupás vidék képi üzenetét. Losonci Miklós Szigetcsépi erdő Zsákhordó Molnár Sándor festményei PARDI ANNA: A megbeszélhetetlenség A megbeszélt időpont — maga a megbeszélhetetlenség. Midőn hívott, hogy elküldjön. midőn elküldtem, hogy megelőzzem, mikor hallgattunk, hogy kibéküljünk, miután kibékültünk, hogy kevésbé szeressük egymást, halogatva a pillanatot, hogy farkasszemet nézzünk 3z elválások, az ismétlődések, a visszahozhatatlanság sokszoros rendszerével, amelyben elhagyatottan didereg a Szerelem, egy margaréta szirmához, s egy közönyös, tülekvő világhoz tapadva, amely magához keményíti, hasonlítja, esztergálja az emberi lelkeket. Családlátogatás A mikor a fiatal férfi hazaérkezett és a kulcsot a zárba illesztette, egy idős férfi állt meg az ajtó előtt. — Hozzánk? — kérdezte a fiatal férfi. — Igen. Remélem, nem jöttem rosszkor ? — Tessék bejönni. Miről van szó? — Családlátogatás. Segíteni szeretnék. — Ön nekünk? — hülede- zett a fiatalember. — Hogy érti ezt? — Kérem, bizonyára hallottak már arról, hogy a fiatalabb korosztály tagjai, tanácsi kezdeményezésre, meglátogatják az öregeket, meghallgatják panaszukat, igyekeznek segíteni rajtuk; kitakarítanak, megmelegítik az ételt és így tovább. Bementek a lakásba. A fiatalember bemutatta a feleségét. Az öregúr lelkesen tovább magyarázott; — Arra viszont senki sem gondolt, hogy olykor a fiataloknak is segítségre van szükségük. Szükségük van valakire, aki tanácsokat tud adni az új élet startjánál. Ön a tanácstól jött? — kérdezte a férj. — Nem, kérem, nem hivatalosan jöttem. önzetlenül szeretnék segíteni a fiatal házasokon. — De miért? ... — Hogy miért csinálom? Örömet szerez nekem, ha segíthetek. — Hány éves ön? — Nyolcvankettő. — És nem fárasztó az ilyen látogatás? Az a sok lépcső! — Még elég jó kondícióban vagyok. Tehát miben segíthetek, kérem? — Igazán nem tudjuk, hogy miben. — Sok hasmos dolgot tapasztaltam életemben, talán átadhatok belőlük néhányat maguknak, fiatal barátaim. — Nagyon kedves, de mi harmonikus házasságban élünk, rendes állásunk van, nem hinném, hogy most szükségünk lenne az ön segítségére. Az öreg elkomorodott. — Mindenhol ugyanezt hallom. Senki se kér tanácsot tőlem. Udvariasan elküldenek. Van, aki viccel velem. Tegnap például egy fiatalember megkért, hogy mondjam meg neki a lottó nyerőszámait. Pedig úgy szeretnék segíteni! A házaspár összenézett, az asszony vállat vont, a férfi szemében felvillant a megértés fénye. Az öreghez fordult: — Kérem, nekem van egy problémám. Az igazgatómmal kapcsolatos. — Jó helyre fordult. Voltam én főnök is, alkalmazott is. Mi a probléma? — Rideg ember az igazgatóm. Az ötleteimet, javaslataimat el sem merem mondani neki. Mintha egy fal lenne körülötte. A családlátogató elmosolyodott. — Ismerem ezt a típust. Tud valamilyen szenvedélyéről? — Horgászás. — No, akkor horgásszon maga is. Tudja meg, hogy hová jár, menjen oda és véletlenül találkozzanak. Régi bevált módszer. Meglátja, leomlik körülötte a fal. Ha az igazgató gyomorbajos lenne, akkor azt kellene mondania, hogy ugyanaz a baj kínozza. — Értem. Köszönöm a tanácsot. — Szívesen — válaszolta jókedvűen az öreg. Amikor elment, az asszony megkérdezte: — Mi a csodát találtál ki? Az igazgatód nem rideg és mindig meghallgat benneteket. — Persze, persze, de nem vetted észre, hogy az öregnek mennyire fáj, hogy nem hasznosíthatja magát? Kitalálta ezt a családlátogatást, hogy egy kicsit tevékeny legyen. Az ő korában ez a legjobb orvosság. Megsajnáltam. Az asszony kinézett a folyosóra. — Most csenget be a Kelemenékhez ... A férj nyomban felemelte a telefonkagylót és tárcsázott: — Kelemen? Szervusz! Ugye, ott ül nálad az a szimpatikus bácsi? Az istenért, nehogy elküldjétek. Kérjetek tőle tanácsot. Mindegy, hogy mit... Minél komplikáltabb, annál jobb. Palásti László THIER Y ÁRPÁD: Egy hölgy Venezuelából Szokása szerint korábban érkezett. Moszkvai mérnökvendégét várta. A hallban hátradőlt egy kékhuzatú plüsszé- ken, lábait átvetette egymáson. A homályos terem sarkaiban elvesztek a barátságtalan bútorok, a tapétás falak megfakultak, mint egy századeleji színmű díszletei. Bodnár nem értette, hogy a moszikrvaiak miért szeretik ezt a szállodát. A nő egy oldalajtón lépett a hallba. A rossz világításban kivehetetlen volt az életkora, a rövid szőrmekabátban és bokáig érő szarvasbőr szoknyájában testformájával együtt eltűnt a járása. Idősebb pincér érkezett a nyomában. A teát hozta. Bodnár örült a fordulatnak. Egyedül érezte magát a hatalmas, kietlen teremben. A nő leült szemben, a háromágú falilámpa alá. Arca a gyönge fényben maga volt a megtestesült múlandóság. Bodnár arcfigyelő ember volt. A nőre pillantott futólag: kissé megpróbálta az idő, állapította meg magában. A nő arca gondolkodóba ejtette, mégis a mozdulatot ismerte föl: ahogy megfogta a teáscsészét, megemelte, és a szájával föléje hajolt. A lány a szemben levő házban lakott albérletben, egy katonatiszt hozta át magával egy erdélyi nyilvánosházból, de sorsára hagyta. Magányosan élt, türelemmel várta a háború végét. Az estéket náluk töltötte. Körülülték az asztalt és a szaharinos teát szürcsölgetve a havasokról, Tusnádról, Temesvárról és a Bégáról beszélgettek, ahol Bodnár anyja fiatal korában többször megfordult. Bodnár tizenhat éves villanyszerelő inas módjára ült esténként a lánnyal szemben, arcán egy kis erőltetett szemtelenséggel és anélkül, hogy az anyjának fogalma lett volna erről: magába fogadta a lány elválasztott, sima haját, kissé elálló kagylófüleit, vastagszélű, csüggedt száját, csontos, ikonformájú arcát. A pincér szolgálatkészen meghajolt. — Uram? Bodnár felpillantott. — Ki az a hölgy odaát? — kérdezte. — Egy özvegy Venezuelából. — Aha... — bólintott Bodnár helyeslőén, mint aki ezt a választ várta. A pincér úgy állt, mint egy leeresztett szárnyú, öreg madár, mégis valamiféle reménnyel. Sőt repülésre készen, — Tetszik neki üzenni valamit? — kérdezte. SIMÁI MIHÁLY: Te is Te is indultál valahonnan kalászokkal a homlokodban ujjaidban veres sarlókkal szavadban szófián aratókkal piros tetőkkel cserepes szádon kéményfüsttel cigarettádon mindenki zsákját lisztért-hozva morajló messzeség-malomba Lisztje közt lisztté fehéredtől sok őrlődés közt megőrlettél Magad kenyérré gyúrtad végül erősségünk eledeléül KISKUN FARKAS LÁSZLÓ: Reggel (Variációk egy témára) Az ég kimosdott, és finom, piros bársonyba öltözött, de unta, hát magára vett szikrázó-kék selyemködöt. Majd jött a sárgálló arany. Megbámulták az új ruhát a madarak, a bokrok és a reggelzöld útszéli fák. És így indult el a Világ, mint szép menyasszony, csinosan, s karonfogva a vőlegény, lelkesen, büszkén: jómagam. II. Az ég ma reggel kéken született, kékebb kéken a piros csillagok pirosánál, a fekete éj feketéjénél. Ma reggel kéken született a nagyszerű, a határtalan Élet. Emberek mentek át a hídon, feszülő mellel ébredt a világ. Az éj: erély. A nappal: a szabadság. Az éj hallgatni készteti a fákat, a házakat, az utakat, lelkek sokát. Dicsértessék tehát a reggel, a fény, a nappal! Drága emberek, estére újra nagyobbak leszünk! Bodnár a nőre nézett, megpillantotta azt, aminek a megértéséhez sok évvel ezelőtt még gyönge volt: a távolban tanyák füstöltek, a keményre fagyott szántóföldről hatalmas, fekete varjak rebbentek föl, a lány arca megnyúlt az utazástól és bekormozódott a vonat tetején, a lábai idegenül, máx-már szánalmasan mozogtak a magas szárú cipőben. Mindkettőjükben feltámadt a kétség, hogy lesz-e majd, a'ki befogadja őket, vagy pedig az idők végezetéig bolyongnak a fagyos tájon álmosan, és tiszta ágy után vágyakozva, amikor a tanyaudvaron észrevették őket a komondorok, és csaholni kezdtek. A lány megszorította Bodnár kezét: — Azt fogjuk mondani, hogy az öcsém vagy ... A pincér meghajolt a túlsó oldalon. — Az a kopaszodó úr érdeklődött ön utón — mondta. A nő Bodnár felé fordult, a hosszú idő után visszatérő ember pillantáséval, amikor mindenkit ismerősnek érez, de ezzel az érzelgősséggel együtt megszületik benne a gyanakvás is. — Ki az a férfi? — kérdezte. A pincér is Bodnárra pillantott. Felhúzta a vállát. — Fogalmam sincs, kérem — mondta, és magához vette az üres teásedényeket A nő leakasztotta a nyakában függő miniatűr töltőtollat, a rétikul mélyéből kis noteszt húzott elő, kitépett belőle egy lapot, ráfirkantott valamit, maid gyors, elégedetlen mozdulattal, mint aki egy pillanat műve alatt megbánta: összegyűrte a papírt. Átnézett Bodnárra. Arca figyelmes volt, mintha egy megfejtésre váró dalt hallgatott volna. A férfi álláig növesztett ősz oldalszakálla, a feje tetején fehérlő kopasz folt, az évek folyamán kihegyesedett orr-idegen volt, de a tekintet furcsa szigorúsága, mely megmaradt a múltból: kétséget támasztott benne. Töredékek bukkantak fel. Egy régies szoba elmosódó tárgyai, a tehervonat kormos, fojtogató füstje, egy Ms fiatalember, aki minden áron villamosmérnök szeretett volna lenni, hatalmas, fehér kutyák csaholása, kehely alakú teáscsészék és valamiféle kényszer s félelem egy ostoba kis levél miatt. Gyötrően töredékes volt. Hiába próbálta egymáshoz illeszteni: szétestek és tehetetlenül visszahallottak. Oldalt fordult. A fény úgy esett az arcára, hogy az orra mellől Mlátszott a kis szemölcs. A nő bizonytalanul elmosolyodott, de tudta:1' öreg már az ilyen mosolyhoz. Bodnár most már mindenre pontosan emlékezett. Az anyja este megtalálta Klári céduláját: „Holnap Szolnokon az állomásnál várom ...” — Mi ez? — kérdezte döbbenten. Bodnár nem mert válaszolni. Anyja Mcsomagolta a hátizsákot, lefeküdtek aludni. Éjszaka Bodnár felkelt, mindent óvatosan visszarakott a hátizsákba és megszökött. Kora reggel a szolnoM állomáson az orosz katonai járőr igazoltatta. A lebombázott állomás mögé kísérték. Százan lehettek. Szuronvos őr vigyázottt rájuk, a bajusza minden kérdésre elmosolyodott: — Kicsi robot... Egész nap lőszeres ládákat hordtak a cukorgyárban. Ke-
