Pest Megyi Hírlap, 1975. március (19. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-16 / 64. szám
19*3 'TARCTUS 16., VASÁRNAP Hogy milyen kalandom volt egyszer a Marne-parton, Párizstól néhány kilométerre, egy vasárnap reggel, erről még nem beszéltem soha senkinek. „Könnyű neked!”, mondták volna idehaza barátaim, „egy idegen országban, idegen környezetben, ahol a lányok is olyan veszettül modernek...” Izgatottan hallgatták volna történetemet, aztán csodálkozva, leesett állal azt vágták volna a fejemhez, hogy hülye vagyok, hagytam futni a szerencsét, nem erdemlem meg a hideg vizet sem, nemhogy egy ilyen csinos, gazdag lányt, aki csak arra várt, hogy beszállnak a kocsijába és elhajtson velem egy erdészéire... Dehát mit csináljak? Kikerültem ösztöndíjjal egy idegen ország egyetemére és ott nemcsak a c iiha tározói mellékmondatok szórendjét tanultam meg a franciában, hanem azt is, hogy én csak egy sovány egyetemista vagyok. Egy tejeskávé színű Austin Diesel-kocsi állt meg csaknem az orrom előtt, a kávézó üres teraszánál, egy vasárnap reggel a Marne-parton. És kiszállt belőle egy lány. Egy karcsú, fiatal lány. Barna szeme volt és ,síma, duzzadó szája. Kockás sportruhát viselt, ilyen lábakat még sohasem láttam. Én azért mentem ki a Mar- ne-partra, hogy nyugodtan tanuljak a jó levegőn, egy feketekávé mellett, melyet meg félig sem ittam meg, hogy ne ürüljön ki egyszerre a pohár. Csak időnként kortyoltam belőle és szívtam a Parisienne cigarettát, Párizs legolcsóbb cigarettáját, melyet a diákok Pécate-nak neveznek. Vasárnap délelőtt egy ilyen kis kávézó a Marne-parton még teljesen üres, hiszen itt vasúti megálló sincs, vagy húszperces sétával ér ide az ember vagy kocsival. Én idesétáltam. Az a lány meg kocsival jött és ő is egy feketét kért. Ö egy Dunhill-ciga- rettára gyújtott, de ez csak most jut eszembe, ahogy visszaidézem a képet, mert out nem igen vesz észre ilyesmit valaki, hacsak véletlenül nem, de akkor sem következtet belőle semmire. Olyan közel állt meg hozzam, hogy akaratlanul is láttam vékony, formás alakját, amire ráfeszült a kockás ruha s még azt is, amikor leült a közelemben, hogy olyan kényelmesen hátradől a foÖRVÖS LAJOS: Kaland a Marne partján nőtt széken, úgy ül, mintha feküdne, s hátul összekulcsolja tarkóján a kezét. Egy szempillantás alatt tűzbe jöttem, egy ilyen sovány egyetemistával ez hamar megeshet, talán az arcom is kigyúlt, ezt persze nem láttam. És gyorsan ráhajoltam nagy, sokszorosított jegyzetemre, hogy belemerüljek az alárendelt mondatok szórendjének tanulmányozásába. Időnként kortyoltam kevéskét a feketéből, amely most nagyon jól esett, mert egészen kiszáradt a torkom. De fel sem néztem sokáig, csak olvastam buzgón, nem akartam tudni a világról, a fodrozó vízre se néztem, csak a fodrozó betűkre. Egy idő után mégis olyan érzésem támadt, mintha ez a lány engem nézne. Mintha le sem venné rólam a szemét. Már egészen sütött a tekintete, pedig magam is ingujjban ültem ott, egy csinos rövid ujjú ingben, amit szokás szerint magam mostam diákszobámban a csapnál, s gallérjának egyik csücske kicsit felkunkorodott, a csuda tudja miért. Lopva rálestem, s akkor meggyőződtem róla, hogy valóban engem néz. Olyan különös tekintettel, ahogy én bámulhattam az imént a kocsi ragyogó ablakán át a parti bokrokat és a vizet. Vajon mit nézhet rajtam? Itt nem szokás ilyen kitartóan nézni valakit. Önkéntelenül végignéztél» magamon, nincs-e valami feltűnő rajtam, de, igazán nem volt semmi. S akkor úgy láttam, mintha úgy távolién el is mosolyodna. Kicsit bátrabban néztem rá, hogy kiolvassam szeméből a titkot. Halkan megszólalt. De tiszta hangon, akár a víz csobogott volna. — Egyetemista? A cigarettámat kerestem, de már nyújtotta is az övét. Rágyújtottam. A finom füst egészen elkábított. — Igen — feleltem szinte álomban. Csak ennyit. Semmivel se többet. Hiszen csali gyetlenül nehéz, kemény ládák voltak. Rendes ebédet kaptak, alkonyat után, amikor befejezték a napi munkát, vacsorát is. Este visszakapta a hátizsákját. Aliig felfegyverzett katona kísérte vissza az állomásra. Nehéz, fénylő díszkard fogott az oldalán, géppisztoly a vállán, pisztolyok és kézigránátok az övében, a hátizsákban kenyér és konzerv helyett lőszert cipelt. Kamasz volt ő is, de erŐ6 karjai, mellkasa valósággal feszültek a vászonzubbonyban. Nyugtalan vizslaszeme, 6zőke dróthaja volt. Keveset beszélt, ha mégis: krá- kogva, legtöbbször azonban hallgatott, s bujkáló mosollyal figyelt. Az arcában volt valami, ahogy Bodnárra nézett, s az övében is lehetett valami kölcsönös. Fény alig volt az állomáson. Az egyetlen épségben maradit vágányon tehervonat vesztegelt Bodnár a vagonok mellett mászkált s izgatottan kérdezősködött. S akkor az egyik vagon tetejéről Klári kiáltott. Felkapaszkodott melléje. A hátizsákot és a lány kofferjét felhúzott lábuk alá szorították. A lány kabátja összegyűrődött, a nyúlszőr prémnek vonatfüst szaga volt. Egymás mellett kuporogtak a zsúfolásig telt vagon tetején. Bodnár úgy érezte; nem több az egész élete, mint a saját óriási szívdobogása. Maga előtt látta alanyt, ahogy látni szokta otthon: pongyolában, kissé borzasán, film- szín észnő módjára, ,lassan nyújtott lépésekkel, mintha egy palota lépcsőjén haladt volna lefelé, olajfényű szemében a szörnyű mélységgel, amibe minden alkalommal belezuhant és elveszett. A vonat tetején kuporogva biztos volt: nő soha többe az életben ilyen közel nem lesz hozzá. A lány magához húzta. — A legközelebbi állomáson leszállónk, és keresünk valahol egy ágyat, mert álmos vagyok — mondta. Kinyílt a liftajtó, és Bodnár moszkvai mémökvendége lépett ki. Szélesen, tárt mozdulatokkal közeledett. —r Jánosom!... Jánosom!... — kiáltott messziről örömmel. ' Bodnár mielőtt felállt, futó pillantást vetett a venezuelai nőre, s okosan úgy gondolta: olyan volt ez, mint egy bonyolult pályaudvar, ahol minden a sínek és váltók acélszorításán múlik. A moszkvai mérnök kamaezosan sugárzó arcára pillantott, majd tekintete lecsúszott a vodkásüvegre, amely úgy dudorodott ki a zsebéből, mintha a legutóbbi találkozásból maradt volna meg. Bodnár arca felderült. Megfeledkezett a gyomorbántalmairól: sültek szagát és italok nemes ízét érezte. A mérnök fehér ingéből, nyakkendőjéből s az arcáról kesernyés mandulaillat áradt. Megölelték egymást. A mozdulat olyan volt, amilyenre ritkán sikerülnek az üdvözlések. Benne volt a rájuk váró teljes nyolc nap: a feszültségekkel telt hétfő, a kedd, a szerda, a csütörtök, benne volt, hogy ezen a négy napon annyi idejük sem lesz, hogy eszükbe jussanak a fiatal évék, amikor még minden vaskosan és elérhetetlenül állt a távolban, de benne voltak a negyvenöt éves férfiakhoz nem illő komolytalanságok is, a fáradt, rossz órák, és az esti társaságok, amikor szó sem esik majd a villamosiparról, csak élnek, élnek, élnek.., ezt kérdezte. És mit fűzhet hozzá az ember? — Errefelé lakik? Vagy csak ide jött ki tanulni? — Párizsban lakom. Csak itt sokkal nyugodtabb, itt semmi nem zavar, jobban bele tudok merülni az anyagba. — Én sem zavarom? Elmosolyodtam. — Maga sem. És elbiggyesztett szájjal hozzátettem: — Jó néha abbahagyni a tanulást is. Csalt nincs miért. Nincs rá alkalom. ' Felnevetett. — Hát most van. Odaülök magához. És felállt, odaült mellém. Olyan könnyedén, az , egész csak egyetlen mozdulat volt. — Meddig marad itt? — Ügy délig. Akkor visszamegyek Párizsba. Az egyetemi étkezdében ebédelek. Hosszan nézett rám. — Nincs kedve velem jönni? — Hová? — Reims-be megyek. Néhány perces dolgom van csak ott. Szép, ritkás erdők húzódnak ott a város mellett, ott leheveredek kicsit a takaróra. A közelben egy parányi fogadó, ott ebédelek. Jöjjön el velem! Valamit hebegtem, hogy megvan az ebédjegyem. — Ugyan, az nem vész el! Én hívom meg magát. S mert lehajtottam a fejem, felemelte egyik kezével az államat és csodálkozva nézett rám. — Ne legyen már ilyen gyámoltalan! És lassan hozzám értette az ajkát. Mintha álmodtam volna. Élesen nyilallt belém valami különös érzés, és ugyanakkor a fájdalom is, hogy holnapra már csak afféle kalandra emlékezik vissza, olyan kielégült mosollyal, mintha egy falusi fiúval ismerkedett volna meg az • erdőszélen, akivel bolond kalandba keveredett, de azután semmi, semmi. És talán ez az érzés bátorított fel, hogy átkaroljam és szorosan magamhoz húzzam. Eh, talán mégis felkeres egyszer Párizsban, vagy mit tudom én Most az enyém. Síma szája egészen szétnyílt... Nem tudom meddig ültünk ott egymáshoz fonódva. Senki nem jött arra, s a tulaj nő sem jött ki. Arra rezzentem fel, hogy halkan begyulladt már az Austin motorja. Bent ült a kocsiban, leeresztett üvegnél Csodálkozva bámultam rá A kezemben füstölgött a Pécate. Olyan frissen éreztem még a száját, hogy e sem tudtam hinni, a képzelel játéka volt az egész. Mert hogy szüntelen nézett rám abban nem tévedhettem. Néha el is mosolyod ott kicsit olyan furcsán, olyan távo- lian és mégis olyan közelről. De miért nézett rám olyan hosszan? Miért mosolygott olyan titokzatosan? Hát elment. Valamit mégis itthagyott nekem. Legalábbis én így éreztem G. SZABÓ LÁSZLÓ Bükkfanyelven Fiatal bükkfák fegyelme üde zöld-szürke színek napfénnyel oldva-kevérve — példája mindenkinek. Agatok ujjhegyéről szárnyakat ujjongva bont s egek lágy kékje felé tör frissen a tavaszi lomb. Mit se zavarja, hogy árnyán millió bátyja hever avarrá fonnyadva árván egy tűnt nyár izeivel. Hölt szivét hullt leveleknek sarjadó fű döfi át: nincs helye könyörületnek — így küzdi fényre magát... S mégis, a bükkösök nőnek — víg élet nedve kering bennük egy ősi erőnek ősi parancsa szerint. Fiatal bükkfák fegyelme csodállak, nem tagadom — fiatal bükkfák fegyelme izzúl át csontjaimon, fiatal bükkfák fegyelme — vezess maradék utamon! Műszerek felállítása A Vácott alkotó festőművész a Fővárosi Tanács és a Képcsarnok hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára hirdetett közös festmény pályázatán e művével a Képcsarnok II. dijJl nyerte ek Nagy B. István festménye Miklosovits László tusrajza TARJÁN ISTVÁN: Életet hozó hajnal A petróleumlámpa gyér fé- nyétől kísértetiesre nőtt a kicsi parasztszoba ágya mellett kétségbeesetten álló férfi árnyéka, s a falon úgy emelkedett ki a dunyhából, mint sírdombból a karját vesztett kereszt. Az ágyon fiatal asszony feküdt. Haja szétziláltan omlott szét a párnán, ujjai görcsösen markolták a férfi kezét, szemében a kín és félelem fénye világolt. — Bálint, nem bírom tovább ... — meghalok — nyöszörögte zokogásba fúló hangon. A férfi hangtalanul sírt. Tenyerével végigsimította asz- szonya verítékes homlokát, majd térdre zuhanva belefúrta arcát a dunyhába, amely alatt ott dobogott a jövendő élet. Mennyire várta, s most mégis jobban szeretőé, ha hetekkel, hónapokkal késleltetni lehetne efkefcéséf. A község bábaasszonya — aki, mielőtt átkocsizott az. országhatáron, az órájáért megtett még annyit, hogy délután megnézte asszonyát — azt mondta: néhány óra, legfeljebb egy nap, s akkor... — Miért jöttünk el hazulról?! ... Végem van ... A gyerekünknek is — sírta elhalón az asszony. Válasz helyett artikulálatlan hangok hagyták el torkát; minden erejére szüksége volt, hogy fel ne ordítson. Fájdalma szünetében maga előtt látta az alföldi tanyaházat, amelynek udvarán késő ősszel kocsira rakta asszonyát, s azóta vándorol vele faluról falura. Pénzük elfogyott, egyetlen értéktárgya, az órája sincs már meg ... Miért is?!... Ügy gondolta, hogy átjön a Dunántúlra, itt várja be a háború végét. S már jó ideje belédöbbent, hogy rosz- szul tette. Akkor úrrá lett rajta a menekülési ösztön, amelyet ellenállhatatlanná növelt benne kicsi párja várandós állapota. Menni, nyugalmas helyre vinni ezt a drága teremtést, s azt a másikat, aki semmit sem tudva a földi bajokról, nemsokára világra jő... Még szerencse, hogy' utolsó állomásukon ezt a házat a gazdája rájuk bízta. Ö a feleségével és a fiával átmenekült a határon; futtában hívta őket is, de nem mehettek, három napja vajúdik az asszony ... Odakinn ijesztő némán kus- hadt a határ menti falu, a vihar előtti csend nyomasztó súllyal telepedett a házakra, a szobára. Az asszony rémületbe merevedett tekintettel feküdt, a férfi megsemmisülten térdelt, árnyékuk halma mint ravatal festett a falon. ükkor dörömböltek a bezárt-LJ konyhaajtón, s nemsokára éktelen káromkodás recsegett bele a csendbe. — Bá-lint... Németek... — ocsúdott fel elsőnek az asz- szony. — Bújj el... Elvisznek. A férfi körülhordozta tébolyult tekintetét a szobán, rászegezte az ajtóra, s józan eszének maradékától ösztönözve végül is az ágy alá mászott. Az utolsó pillanatban, mert ekkor ökték be az ajtót. A nyiladékában telt pofájú katona állott. A nyakán pléhtábla lógott, a kezéből ijesztően meredt befelé géppisztolyának halált osztó csöve. A katona meglátta az asszonyt, torz vigyor- ral az ágyhoz közeledett, s hirtelen felrántotta a dunyhát. Az asszony felsikoltott, s ettől nem hallotta a német, hogy az ágy alatt megmozdult valami. Elbiggyesztett szája résén gúnyos röhej csapott ki belőle, s ördögi hahotával elhagyta a szobát. Bálint zokogva ölelte át asz- szonyát. Folyt a megaláztatásuk könnye, s annak tengerében úgy érezték, megállt felettük \ az idő. Azt sem hallották, hogy ismét nyílik az ajtó, s valaki szapora szóval kérdezi; „Nyemci nyet?” Fiatal, csillagos sapkájú katona magasodott a küszöbön. Pillanat alatt megértette, hogy hova csöppent, s megveregette a férfi vállát, majd rámosoly- gott az asszonyra, és mintha zavarnák, az ajtó felé lódult Onnan még visszakiáltotta; „Doktor...” Negyedóra telt el, vagy az örökkévalóság? Ki mérte az időt? A rettenetes csend mintha agyonnyomta volna azt is. De halld csak! Géppisztolyok ropognak egyre közelebb, teherautó motorja zúg, valahonnan hurrá kiáltásának hangfolyama hömpölyög a szobába — s nagy bajuszú, fehér köpenyes férfi siet az ágy felé. Mögötte, orvosi táskával a kezében, katonaruhás leány. A férfi nem is érti, hogyan, •^parancsolták-e neki, vagy sem, de kinn van a konyhában, s tesz-vesz igyekvő szorgalommal. Tűzre való rozséért az udvarra siet, s a hajnali derengésben ekkor látja, hogy a házat géppisztolyos szovjet katonák raja őrzi. Távolabb tankok dübörögnek, fegyverek dörögnek, s ahogy a pokoli hangegyveleg vonul nyugat felé, majd elhal egészen, úgy érzi a férfi, lassan leomlik róla a félelem és kétségbeesés fekete palástja. Mintha csak a barátai volnának, biztatóan mosolyognak rá az ajtó közelében álló csillagos katonák. Megmoccant az idő, a konyha tűzhelyén felforrt már a fazék víz is, és a kicsi szovjet leány otthonosan sürög-fprog ki-be. A férfi kérdő tekintetére huncutul kacsint, de a szoba küszöbén minduntalan neto- vábott int neki. Ólomlábon cammognak a másodpercek, s jegyszer csak hirtelen sikoltás hasít a csendbe, majd gyereksírás hangja leng, akár a kibomló zászló. Távolból, a hegyek felől ágyúk össztüze remegteti meg a földet. Bálint ott áll már az ágy mellett, s csak elpilledt asz- szonyát látja, meg a szívén élete folytatóját, azt a pihegő emberbimbót. Nem veszi észre, hogy az orvosnak éppen most jelentenek valamit, mire az odamegy hozzá, s tört magyar szavakkal ezt mondja: „Magyarország ... haza ... szabad!” íAdakinn díszsortűz dördül, s árnyékot űzőn a szoba falára vetődnek a hajnal első sugarai.
