Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-27 / 49. szám

1975. FEBRUAR 27., CSÜTÖRTÖK ■iMHav Mözs, Főt, Szekszíírd Szövőszék és festőállvány Műteremlátogatás Mözsi Szabó Istvánnál Mözsön született, Foton ta­xát a Gyermekvárosban, Szek- szárd. várja műtermes lakással. Nem innen távozik, hanem oda érkezik. Ütőn van. Képletesen is, igazándiból csakúgy. A Népművelési Intézet nívódíját kapta szövőszakiköre, ő maga vásárhelyi ihletettségű művé­szetével bizonyított bajai, da- basi, ráckevei kiállításokon, ahol díjazták is festményeit. Az igazi rang azonban term i - vágyása népéért, az, hogy a népművészet éltető ösvényén haladva felkeltse az alkotás örömét. Ebben látja a művé­szet jövőjét, hogy a festmény mindenütt jelent kiálthasson az embernek, mert otthont épít minden látogatója részé­re. Forrása; gyermekkora. Az élmény tapasztalatokkal gya­rapodva festményben tér visz- sza, ez az útja Kaszakalapáló- jának, mely családi körből gyűjtődül képpé, a bütykös láb, a korsó és a lehajtó fej gömbös nyugalmából felvilla­nó kasza, melyet markos kéz kalapál acélossá. Mindebben nemcsak munkafolyamat, ha­nem a nyár tüze, a tárgyak néprajzi fontossága és a föld- mívelő ember mezei áhítata is bennfoglaltaüik. Másik nagy motívuma a bivaly. Hajdan megijedt a csordától, ma az élet csöndjét, erejét és méltó­ságát érzékelteti a Bivalyos­ban, ahol ember és állat pár­huzamos formában, ellentétes irányban azonce intenzitással pihen a közös földágyon. Az emberi világ, a hajdani falu minden élő és elmúlt eseménye érdekli, a Betlehe- mesek menete békét árasztó kucsmákkal. Minden művét emberek hitelesítik, az ő ke­zét nagyapja, Horváth Mihály bivalyos és Nyíri János már- télyi parasztember vezeti rajz­írásában, ugyanúgy, mint Ily- lyés Gyula verskezdo lendüle­tét Czabuk Pál. Mözsi Szabó István „ízes” ember, hagyományőrző elbe­széléseinek, mondásainak se szeri se száma, nem kívülről érzékeli a népköltészetet, ben­ne él, egyik hajtása. Régi mesterségek, szólások rögzül­nek benne, aztán megérlelőd­ve egy tárgy, egy emlék, egy tekintet, elindul benne képpé, úgy, hogy csak le kell jegyez­nie. Ez is a képzőművészet egyik útja, Mözsi Szabó István ösvénye, alki Kallós Zoltán gyimesi balladáit, a dunántúli parasztélet elmúlt emlékörök­ségét gyűjti, szövi, alakítja művekké. Szövi is — ténylegesen. Mi­közben a fóti gyermekszak­körének tagjait a takácsok legjobb hagyományainak szel­lemében neveli a régi lábitós szerkezetek hajtásával, de mai, korszerűen friss képzelet új igényével, maga is újraál­Mözsi Szabó István a szövőszéknél Kaszakalapáló (olajfestmény) módja új művekben a szövés ősi mesterségének új lehető­ségeit. Milyen egyszerű is a folya­mat! Pávák sétálnak nemcsak a magyar népköltészetben, hanem a Fóti Gyermekváros kertjében, nyugalmat terítve, mintha a pázsit lépkedő ék­szerei lennének, s Mözsi Szabó István rájuk talál, s addig nem nyugszik, míg szőttese­ken újra meg nem születnek, hogy hírt adjanak az emberi harmóniáról. Mindent számba vett előtte. A szatmári szőtte­seket ugyanúgy tanulmányoz­ta, mint a dunántúli népmű­vészet jellegzetességeit, a ta­kácsok feledésbe merült tech­nikáját, s új szemléleti ele­mekkel gyarapítva Az igaz­mondó juhász méséjét és a sa­Falúszötnyeg A pávás falikcndS játosan értelmezett Életfát faliszőnyeggé alakította közös emberi otthonunk színnel és igazsággal növelt központjává. Ezen buzgalmában nemcsak a kézművesség dicséretét zengi, hanem arra vállalkozik, hogy e feltámasztott technikába mai életérzést gyűjtsön. Ebben a közösségi magatartásban bontakozik ki eredeti tehetsé­ge. Gondolkozom, töprengek bo- kályokkal, tálakkal, korsókkal és saját műveivel zsúfolt szo­bájában ; hamarosan vándor­útra kelnek. Bevallom: job­ban örülnék, ha Mözsi Szabó István Foton maradt volna, de Szekszárd is a mi hazánk. S úgy távozik innen, hogy itthagyta munkásságának gyermekekben tovább nyíló lendületét, itthagyta eredeti művészetének tanulságait. Ügy távozik innen, hogy új művei­vel visszatér Pest megye ki­állításain. Nem búcsúzunk el tőle, hanem vendégszeretettel várjuk alkotásait. Losonci Miklós Felszabadulás: sorsforduló Tudományos ülésszak az Akadémián A szocialista országok fel- szabadulásának 30. évforduló­ja alkalmából szerdán kétna­pos tudományos ülés kezdő­dött a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében. Az Akadémia elnökségéneik javas­latára a Szovjetunió és a töb­bi szocialista ország tudomá­nyos akadémiáinak képviselői együttesen emlékeznek meg a közös évfordulókról. A kilenc baráti országból hazánkba ér­kezett tudósok a házigazdák­kal együtt a megemlékezésen túl elmondják, miben látják az eltelt 30 év jelentőségét ha­zájuk szempontjából, hova ju­tottak az egyes szocialista or­szágok fejlődésükben. Vasárnap megyei döntő Érden Hazánkról szóljatok szép szavak Vasárnap délelőtt tíz órai kezdettel Érden, a művelődési központban rendezik meg Hazánkról szóljatok szép sza­vak című vetélkedő Pest me­gyei döntőjét. A vetélkedőre eredetileg tíz együttes neve­zett, kettő azonban, az érdi Mikroszínpad és a szigethalmi 208. számú szakmunkástanuló intézet együttese néhány nap­pal ezelőtt lemondta a részvé­telt. így a vasárnapi daratón a következő nyolc együttes lép majd dobogóra: az érdi mű velődési központ irodalmi szín­pada és Pethes Imre színjét szó köre, a ceglédi művelődési központ Április 11. irodalmi színpada, a százhalombattai Barátság Művelődési Ház Vil­lon Színpada, a nagykőrösi Arany János Gimnázium együttese, a tápiószentmártoni művelődési központ irodalmi színpada, a tápiószecsői műve­lődési ház kamaraegyüttese és a veresegyházi művelődési központ Forrás színpada. A kiírási szabályok szériáit vasárnap még nem születik döntés arról, hogy mely együt­tesek jutnak tovább a már­cius 27—28—29-i váci területi döntőre, amelyen előrelátha tóan Nógrád, Heves, Komárom és Pest megye csoportjai kö­zül kettő-kettő lép majd do­bogóra. A legjobbak a Népmű­velési Intézet külön meghívá­sa alapján vesznek részt a vá­ci területi vetélkedőn. HETI FILMJEGYZET Óceán A Sirállyal búcsúzott a belgrádi vendcgszínház Szerdán a Nemzeti Szín­házban A. P. Csehov: Sirály című kétrészes drámájának előadásával befejezte buda­pesti vendégjátékát a Belgrá­di Nemzeti Színház együtte­se. A nálunk is népszerű klasszikus orosz drámát Pao­lo Magielli rendezte. A jugoszláv művészek utol­só budapesti előadásán meg­jelent politikai, társadalmi és művészeti életünk számos kiválósága. Jelen voltak a bu­dapesti jugoszláv nagykövet­ség képviselői. Közművelődés a múzeumban Zebegényi iljdonsdgoh A zebegényi Szönyi István Emlékmúzeum nemcsak gaz­dag anyagáról, s a határokon túl is jól ismert szabadiskolá­járól vált nevezetessé, hanem arról is, hogy az ország mú­zeumai közül itt folyik a leg­sokoldalúbb közművelődési te­vékenység. Tavasztól őszig hangversenyek, irodalmi estek, szellemi vetélkedők színhelye az ötholdas múzeumpark, amely egyúttal szálláslehetősé­get is biztosít az ide kiránduló diákoknak, az itt tanulóknak. A programokat gyakran egé­szítik ki ismeretterjesztő elő­adások és filmvetítések is. A múzeum baráti körének a szervezésében az ősz óta kép­zőművészeti szakkör is műkö­dik itt, hetenként egy alkalom­mal, szombaton. Nagymarosról, Szobról, Verőcemarosról jár­nak ide a fiatalok, hogy meg­ismerkedjenek a rajzolás, a festés művészetével. Ugyancsak az ősszel kezdő­dött a múzeum képkölcsönzé­si akciója. A kölcsönvenni szándékozó intézmények szom­bat onlcént tekinthetik meg a kiállított műveket a község klubkönyvtárában. Eddig első­sorban a dunakeszi és a szobi iskolák éltek a lehetőséggel, s mintegy tizenöt képet kölcsö­nöztek. A múzeum legújabb közmű­velődési szolgáltatása a hét- fönkénti ingyenes filmelőadás. Délután az iskolásoknak ját­szanak mese-, ismeretterjesz­tő- és képzőművészeti filme­ket, esténként pedig a felnőt­tek tekinthetik meg a képző- művészeti- és ismeretterjesztő alkotásokat, s a ráadás minden alkalommal egy-egy Gusztáv- film. Mindkét előadás iránt nagy az érdeklődés. Különös játéka a létért fo­lyó küzdelemnek: az ember számára nélkülözhetetlen táp­lálékok pazarló bőségű vá­lasztékát nyújtó Csendes­óceán kellős közepén, egy kis korallszigeten, két zsák föld szükséges ahhoz, hogy termő­talajt biztosítson egy életfon­tosságú növény, a kenyérfa számára. Az olasz dokumentumfilm- rendező, Folco Quilici az en­nek a két zsák földnek a meg­szerzésével járó nehézségek­nek és kalandoknak szövevé­nyére épülő filmtörténetében azonban sokkal többet kíván elmondani, mint magát ezt a jelképes, mondái szintre emelt tényt. Quilici — akinek az Iszlámról szóló sorozatát a közelmúltban láthattuk a te­levízióban — először is jól tudja, hogy a polinéziai szi­getvilágban zajlottak le azok a nukleáris kísérletek, ame­lyek nemcsak ennek a térség­nek, hanem az egész embe­riségnek életveszélyt jelen­tettek. A robbantások feldúl­ták az apró korallszigetek, vulkanikus eredetű szigetcso­portok évezredes nyugalmú életét, és megváltoztatták az itt élő bennszülöttek viszo­nyát a természethez és a kör­nyezetükhöz. De Quilici azt is tudja, hogy az atombomba­kísérletek nélkül is bizo­nyosfajta változásoknak kel­lett bekövetkezni ebben az idilli környezetben. Tudja, hogy az utolsó paradicsomnak nevezett szigetvilágot is el­éri, elérte a világ más tájai­ról érkező civilizáció, s hogy a természeti népek ősi élet­formája lassú, de biztos el­múlásra ítéltetett. Mint jó dokumentumfil­mes, kettős cé't kívánt elér­ni ezzel a filmjével. Kézen­fekvő volt — hogy akár egy ősi polinéz monda alapjain is —, bemutassa ennek a kü­lönös, szépséges világnak az életét, embereit, s ezeknek az embereknek a mindennapi küzdelmét a megélhetésért, a fajfenntartásért. Ez a szán­dék nagyszerűen megoldott képsorokban ölt testet. A film fiatal polinéz hősének, Tanainak izgalmas tengeri bolyongásai során óriási mennyiségű tény- és ismeret- anyagot képes közvetíteni Quilici. A tengerjáró benn­szülöttek szokásainak, a ten­ger élővilágában uralkodó ke­gyetlen és szigorú törvények­nek olyan lenyűgöző gazdag­ságú — s egyben elbűvölő szépségű — képét kapjuk, amelyet eddig így, egy film­ben, talán még nem is élvez­hettünk. A másik cél ezzel nyilvánvalóan összefüggött: a polinéz szigetvilágot fenyege­tő nukleáris veszélyt kívánta érzékeltetni. Ez is sikerült. Ám abban a pillanatban, amikor a dokumentarista esz­közök közé beszivárgott a já­tékfilmelemek egynémelyike, a film elvesztette báját, hite­lét és eredetiségét. Nem mint­ha manapság nem lenne el­képzelhető a dokumentum- és a játékfilmelemek együttes alkalmazása egy filmen be­lül. Erre sok példát láthat­tunk már. Csakhogy Quilici 'játékfilmi ötletei — ellentét­ben más, hasonló filmekkel — nem tudnak szerves egésszé válni a dokumentumelemek­kel. S nem is mozognak azo­nos művészi kategóriában, mivel a dokumentumrészek valóban mesteriek, a játékfil­mi elemek pedig erőltetettek, sablonosak, itt-ott majdnem giccsesek. A keresztapa másik arca Jelenet A keresztapa másik arca című filmből. Azért másik, mert van egyik is. Ez az egyik pedig a világsikert aratott Francis Ford Coppola film, A kereszt­apa, Marlon Brando fősze­replésével. Az eredeti film alapjában véve nem más, mint egy két­ségtelenül igen jól megcsinált gengszter (pontosabban: maf­fia) történet, a műfaj minden követelményével: cselszövés­sel, ellencselszövéssel, gyil­kosságokkal, bonyolult hatal­mi vetélkedésekkel. A filmet nálunk még nem játszották, s igen csekélyre tehető azoknak — főként szakmabelieknek — a száma, akik ismerik. Ilyen helyzetben kissé furcsa, hogy most műsorra tűzték azt az olasz—francia filmet, amely tulajdonképpen a paródiája az eredeti amerikai alkotás­nak. Ettől persze még megállhat önálló filmként is ez a Franco Prosperi rendezte mű. S bizo­nyos mértékig meg is áll, hi­szen maga a történet eléggé kerek, a poénok ülnek, s a parodizáló szándék sem ma­rad hatástalan. Különösen öt­letes, hogy a maffiavezér Ke­resztapát egy olyan színész — Alighiero Noschese — játssza, aki egyben a főnökre megté­vesztésig Hasonlítani képes át­változó művészt is alakítja. Ebből számos mulatságos hely­zet alakul ki, s általában jól is szórakozunk. Ám mivel a filmnek legalább a fele konk­rét utalásokat tartalmaz az eredeti, a parodizálni szándé­kozott filmmel kapcsolatban, sok mindent nem ért világosan az a néző, akinek nem volt módja látni Coppola és Bran­do filmjét. A négy muskéfá: Tulajdonképpen paródia ez a film is, de — szerencsére — egy olyan művet parodizál, amelyet mindenki ismer: Du­mas A három testőr című re­gényét. A nézőpont eredeti: miyel a három testőrnek — akik természetesen négyen voltak — feltehetően volt ina­suk is, ezúttal az ő szemszö­gükből látjuk az ismert kalan­dokat. Ezzel a csavarintással egycsapásra eltűnik Dumas történetének itt-ott erősen szenvelgő vadromantikája, s marad maga a puszta váz, a kalandok sora, de ezeket a szí­nük helyett a "isszájukról, a testőrök helyett a szolgák „ér­telmezésében” ismerjük meg, André Hunebelle rendező ren­geteg ötlettel, és néhol ferge­teges tempóban pergeti a fil­met, s közben nem feledkezik meg a nevettetásről sem. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents