Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
1975. JANUÁR 1; SZERDA MILOS MÁCOUREK Állattan Az imádkozó sáska Reggel van. ismerős a kép, süt a napocska, szép idő lesz, talán fürödni is lebet, a legyeknek remek hangulatuk van, a hernyóknak is. szép nap virradt ránk, a kék legyek egy léggömbbel játszanak, a pettyes hernyók sétálnak, gyűrűznek az ágakon, elmesélik egymásnak, mit fognak délután csinálni, de nézd csak, egy valaki nem pajkoskodik, egy valaki csak ül és komoly dolgokra gondol. aiz imádkozó sáska ez az egy valaki, aki imádkozik, meg se moccan, lélekben ő máshol jár, lélekben a Szentiéleknél jár, és csendesen társalkodik vele, a férgekről és a kis pety- tyes hernyókról, akik nem gondolnak az üdvösségre, hanem mindenféle bolondságra, strandra, kirándulásra, málnaszörpre, miközben a sáska imádkozik az ő üdvösségükért is. az áttetsző szárnyacs- kájú kis legyek üdvösségéért, ilyen szárnyakat csak a legjobb divatszalonokban lehet kapni, ahová a sáska nem jár, mit is keresne ott. minden szökőévben egyszer jut el a szabóhoz, és akkor is közönséges levélből varrat ruhát magának, semmi háromnegyedes újj vagy valami ehhez hasonló, az Ür szolgáló leánya vagyok, és a szabó mértéket vesz, nem könnyű feladat, a sáska hosszú és szikár, a levél úgy lóg rajta, mint a fogason, de a sáskának ez tökéletesen megfelel, nem jár sehová, imádkozik a kis ragyogó legyekért és a pettyes hernyókért, akik sétára indulnak az ágon és azt gondolják magukban, no néad csak, egy levél, milyen éhes vagyok, még ma nem ettünk és odamennek ehhez a levélhez, az imádkozó sáskáihoz, és beleharapnak a ruha ujjába, de ezt nem kellett volna tenniük, ez valóban nem illendő, imádkozás közben zavarni valakit, ez a Szentlélek megsértése, nem csoda, hogy a sáska nem tud napirendre térni az ügy fölött, és leharapja a fejüket, aztán a kis testüket, meg a lábacskáikat nem lehet ezen csodálkozni, ájta- tossógában zavarták meg a buta hernyók, akik csak a hasukra gondoltak, míg a sáska a lelkűkre is gondolt, a buta hernyók lelkére, az ösz- szes buta csillogó legyecs- kékre, akit valaha is felfalt, miközben sütött a napocska és meleg stramdidő volt. Az elefánt Az egészen kis fülek semmire sem jók, akinek nagyon kis füle van, az szinte semmit sem hall, még azt sem tudja, jár-e egyáltalán a karórája. De a túl nagy fül sem kimondott gyönyör. Az elefántnak hatalmas fülei vannak, s el sem hinné az ember, mennyi baja van emiatt. Mikor az elefántok még kicsik, majdnem olyan a fülük mint a tietek, hallják távolról a vonatfüttyöt és közelről a mehet, hallják a madarak énekét és az eső dobolását, mindezt hallják és nem találnak ebben semmi rendkívülit. És tényleg, mj van ebben rendkívüli? De az elefántok nőnék, nö- vögetnek, mind nagyobb és nagyobb lesz a fülük is, és egyre több dolgot hallanak. Eleinte ez még csak szórakoztatja őket, oldalba bökik egymást, hallottad, lehullott egy vakolat, vajon hol, hisz itt nincs semmiféle fal. Hát szóval, a kis elefántok irigylik a nagyobb elefántokat, mert hogy azok annyi mindent hallanak, s alig várják. hogy ők is felnőjjenék. De az idősebb elefántok is nőnek, növögetnek, lassanként akkora lesz a fülük, mint egy kisebb fajta főtér, és megszámlálhatatlanul sók dolgot hallanak. Teszem azt, megy két elefánt a magas fűben, széles határban fű se rezdül, a kis elefántoknak úgy tűnhetne, hogy mindenütt teljes csend van, de a két nagy elefánt zajt hall, minden lehetőt meghallanak, hallják a távoli ajtócsapkodást, és üvöltözést a gangon, ágyúlövéseket, nevetést, rikkancsok ondítozását, szaxofon bőgősét rikácsolását, üvegcsörömpölést dörömbölést, az ajtón, és húsz szirénát. Mindezt hallják a magas fűben tett sétájuk alkalmával, ott ahol széles haÚjév Kiss Attila rajza tárban fű sem rezdül, beszélgetni szeretne egymással a két elefánt de nem tehetik, saját hangjukat sem hallják, és azt gondolják magukban, ezt nem lehet elviselni, s rohannak vattát vásárolni a fülükbe, de hált hol vegyenek ilyen hatalmas fülekbe ennyi vattát? Az elefánt sok. a vatta kevés, mást sem kellene termelni, mint fülbe való vattát s minél öregebbek az elefántok, annál dühödtebbek, nem tanácsos egy ilyen dühödt elefánttal találkozni, messziről meg lehet ismerni, rohan a magas fűben, mert azt hiszi, hogy megszökhet a zaj elől. de aztán belátja, hogy minden hiába és trombitálni kezd az ormányával, nagy zajt csap felemelt ormányával, hogy legalább egy pillanatra túlharsogja azt, amit nem tud nem hallani. És akikor a nagy elefántok szeretnének kis elefántok lenni, amit viszont a kis elefántok képtelenek megérteni. Bojtár Endre fordítása cán érezte, hogy huzatban áll, a terem minden ablaka nyitva volt, a széksorokra pillantva azonban megfedelkezett a hidegről, a nyitott ablakokról: a terem zsúfolásig megtelt. Nincs nekem olyan írásom, amivel én ezt meghálálhatnám, gondolta elérzéke- nyülve. örömmel fedezett fel néhány ismerős arcot a régi időkből, öröme azonban csak pillanatokig tartott. Zavartan nézett végig a furcsa arcokon, amelyekről oly sokszor megírta, hogy mennyire hasonlít rájuk, mint ahogy a gyerekkorát is felnagyította, magasztalva a kudarcokat is, és emiatt oly sokszor érezte hazugnak és hálátlannak magát, aki a régi dolgokkal szemben helyrehozhatatlan igazságtalanságokat követett el. S ahogy figyelmesebben körülnézett a teremben, egyre különösebb volt: furcsállta a bundák előkelő fényét, az illatos cigaretták füstjét, megborzadt a fényképezőgép-lencse csillogásé tekintetektől. A felfedezés megdöbbentette. Eltelt egy kis idő, akkor kihúzta zsebéből a novelláját, belelapozott, de mielőtt belekezdett volna, nyílt az ajtó. A kultúrház-igazgató keze benyúlt a résen, és türelmetlenül integetni kezdett. Frank odament hozzá. Az igazgató kihúzta a folyosóra, megragadta a karját. — Az isten szerelmére, nem ez a maga közönége! Frank elcsodálkozott — Hanem? — Ezek mások. — Hát kicsodák? — Beutaltak. Vissza akarjuk vezetni őket önmagukhoz, akik eredetileg voltak... Az álom félbeszakadt. Elég késő volt, mire meghallotta a fűtő- ház felől a pihenő mozdonyok szuszogását, majd kis idő múlva a párából előbukkant az utcák higanygőzlámpáinak fénye is. Még mindig otthonos volt a városnak ezen a részén. Emlékezett hogy a gabonaraktár és a vasutassportelep között a háború alatt német katonai barakkok sorakoztak, a nagy szőnyegbombázás azonban harminc perc alatt mindet eltüntette a föld színéről. A romok pedig napokig füstöltek. Átkelt az iparvágányon, amely a sportpálya betonkerítését és a bádogtetejű lelátót megkerülve a járműjavító vaskapuja elé kanyarodott. Az iparvágányon túl terült el a vasutaskolónia. A kertes házak között a háborúból maradt néhány betemetetten bombatölcsér. Az esővíz időről időre összegyűlt bennük, a kráter eliszaposodott, a mocsaras víz szélén néhány szál nád lengedezett, bizonyítva az öregek elbeszélését, hogy hajdan a telep helyén mocsár volt. A kráterek annyi év után már nem nagyon hasonlítottak bombatölcsérhez, csak az itteni lakók tudták, hogy a helyükön valamikor családi ház állt. Frank szeretett volna mielőbb átjutni a telepen. Nyoma sem volt benne a régi meghatottságnak és fellélegzésnek, amiért hosz- szú csavargásaiból visszaérkezve senkinek se tűnt fel, hogy megjött, mint ahogy a távozásáról se beszéltek. Egy ódivatú, boltozatos kapu alatt, amely hajdan városszéli csapszék bejárata volt: borotválatlan, pálinkaszagú öregember várakozott a sötétben. Frank rögtön megismerte az öreget, és futó gyöngeség fogta el. A nevére is emlékezett. Amikor a kolónia még a külváros külvárosa volt, a gyerekeket az öreg nevével ijesztgették, de ennél többet nem nagyon tudtak róla. Volt ugyan, aki emlékezett állítólag, hogy az öreg valamikor a járműjavítóban dolgozott, de valójában azt se tudták, hogy mikor látták először, hogyan került a telepre, esetleg mint egy mesealak, az itt mindent körülvevő, behintő szürke salakkal együtt keletkezett. Az öreg pedig, miközben kiismerhetetlen maradt, ő mindenkit ismert vagyon, név és felfogás szerint. Esténként a csapszékben az üres hordók tetején üldögélt, soha más italt, mint pálinkát, nem ivott. Időnként napokra, hetekre elcsavargott. Ilyenkor a város tnásik végén, a folyóparton, a vízmérnökség lassan úszó, terméskővel megrakott uszályait nézegette, vagy gyógyfüveket gyűjtött, máskor a telep utcáin kószált, bebámult az udvarokba, ha megszólították, röviden, de barátsággal válaszolt, és egyszer se mulasztotta él, hogy a telep halottjait kikísérje a temetőbe. — Mi szél hozott? — szólította meg Frankot. Frank a sötétbe bámult. — Csak jöttem és megyek. Ennyi az egész — mondta. — Azt mondják, hogy könyvekkel foglalkozol. Frank az árnyékban az öreg arcát kereste. Földerengett az idő, amikor gyerekkorában napokig együtt cserkésztek az erdőkben s a folyó mentén, és ha elfáradtak, ' az öreg a lábait fájlalva leült a földre, vászontáskájából előhúzta a bibliát, és fennhangon olvasott belőle. Frank az emlékektől meghatódott, de nem túlságosan, sőt távolról felrémlett előtte, hogy könnyen elkéshet, ha leáll beszélgetni. — Egyszer láttam egy embert, aki ugyancsak könyvekkel foglalkozott — mondta az öreg. Térdig állt a folyóban, és parafaöv volt a derekán. A gyerekei kint ugráltak a parton, és biztatták, hogy ússza át a folyót. — Átúszta? Az öreg halkan vihogott. —. Rossz volt nézni, amikor kalimpálni kezdett. Kövér volt a szerencsétlen, és mint egy üres pálinkásüveg, úgy forgolódott a víz tetején. Hol a hasán feküdt, hol meg a hátán. Sehogy se tudott megállapodni. Az öreg elhallgatott. Frankot egy kis honvágy fogta el, de ez inkább a régi időnek szólt, s nem a helynek. Az öreg hangja riasztotta feL T» Te aztán ... — Mi van velem? — kérdezte Frank, — Hát ezek a könyvek. — Mit akar a könyvektől? Az öreg nem válaszolt. Frank szeretett volna valamit mondani arról, hogy még mindig a fogadalmai szerint él, s ha egyszer szükség lesz rá, képes feláldozni magát egy fontos ügy érdekében, de gyerekes félelemmel, már-már ostobán vart a szavakkal, mintha mégsem lett volna igazán biztos a dolgában. Az öreg kidugta a fejét a kapu boltozat* alól. A gyönge fényben is látszott, hogy sokat ivott. Türelmetlenül megcsörrentett valamit a zsebében. Pénz lehetett, vagy kulcscsomó. — Nem sok az egész — mondta lekicsinylőén. — Sőt, semmi az, hogy könyv... Az a valami, hogy fel tudsz-e emelni egy nagy követ?... Mi?... Lángra tudod-e lobbantam a nyers fát az erdőben?... Mi?... Az öreg visszahúzódott az árnyékba, é* elégedetten vihogni kezdett. Frank nem válaszolt, de a régi idők rövid varázslata megszűnt benne, egyik pillanatról a másikra. Az öreg szánalmasnak tűnt a szemében, és szánalmas volt minden, amit a múltból magával hozott. Alaposan beivott, gondolta Frank közömbösen, mtpt akit már semmi sem fűz a másikhoz. Mindennek okát az öregben látta. Az öreg megvárta, míg Frank biztos távolságba ért, mintha egyszerre tartani kezdett volna tőle, s akkor magas, elvékonyodott hangon vinnyogva, mint akit a sírás főj taglalt, elindult utána, és a kolónia széléig kísérte. Frankot, ahogy ment, kis időre megint elfogta a gyöngeség, már-már visszafordult, hogy magához öleli a vén részegest, akihez gyerekkorának legnagyobb csodái fűzték: a víz, a növények, a kövek és az állatok megismerése. Irtózott az ostoba érzelmeskedéstől, és így nem győzött újra és újra megküzdeni önmagával, mert hajlamos volt az elérzékenyülésre, de másoktól megtanulta, hogy egy idő után az ember életében nincs helye a régmúlt dolgokkal szembeni elérzékenyüléseknek. Ügy gondolta: roman- tikázni veszélyes dolog, sok embert romba döntött már, s így ment tovább, anélkül, hogy egyetlen mozdulatot is tett volna visz- szafelé. A kultúrház lépcsőjén az igazgató várta. \ ILLYÉS GYULA: A fenn lengő Holdhoz Falusi gangról nézem:— kerekül óriásra december holdja \ oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő száll csak mit se sejtve, hü egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecilia hol hegedülget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Oj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobná. Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. * Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arról mondd el egyszer a titkainkat. \ S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? SIMÁI MIHÁLY: Csönd és szó között Holdsarló hangon, pontosan olyan ívben mint a farktollaik, elsőt kukorékolnak a korahajnali kakasok. Szaggatott, súlyos tarajukat hátraveták, szárnyuk néha beleakad a félhomályba, ' verdesnek csönd és szó között; de végül percenként párosabbakat robbanva, újra meg újra szétveti csőrüket a szivükből-szakadt kiáltás. Mert kell, hogy fölpárkadjanak egyszer a bronzba-zárt arcok, s hogy a virradat lovai hasig harmatban és kalászban gázoljanak át a gyönyörű buzaföldön. WEÖRES SÁNDOR: >» Évvég Burkolva nehéz felhőbe, hajol a tél az erdőre. Ejente, aztán naponta, jobban és jobban befonja. Föléje havat takargat, először hamar elolvad, de lassan fehér mintázat keríti mind be a fákat, fölkúszik kopár gallyakra, gyümölcsként súlya lehajtja, domborul sötét tönkökre, mintha ott lakna örökre. Fagyos szél árad, a messzi párákat kővé dermesztő. Félénk napsugár vigasztal: Majd olvad egyszer, tavasszal. i BOÖR ANDRÁS: Újévi- hajnal Tegnapi bánat régi nóta Beletaposva sárba hóba Alszik a hajnal ........ leng a pára Ku porgó házak számlapjára Elhagyott varjú szól a télben Katona-cinke fut merészen Tavalyi bánat régi móka Beletaposva sárba hóba JÉKELY ZOLTÁN: EL L. emlékére Két szál rózsát tettem a sírra; egyik bimbózó, már holnap kinyíló, üde-hamvas. Másik, a régi-kibomolt hervadozó, szíved fölött hullassa rendre szirmait el, s mint könnyeim, most. a szempillámon: ragyogjon rajtuk a hűvös hajnali harmat.
