Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-05 / 4. szám

1975. JANUAR 5., VASÁRNAP 9 «««» *$!£/? Jf x/ustim KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Anyagismeret Az előzményekből —;------------------------ annyit, hogy ez előtt néhány esztendővel a bútorgyár vezetője egyik napról a másikra elbo­csátotta egyik munkatársát. A munka­társ tiltakozott, a pártszervezethez, a szakszervezethez fordult, végül egyez­tető bizottsághoz. Hiába. Mennie kel­lett. . Boldogult, de a tüske bent mairádt a szívében. Szerette a szakmáját, szeret­te a bútorgyárat, s fájt, hogy másutt kell dolgoznia. Most, hogy a Dun.a-par- ton sétált, megpillantotta a vezetőt. Az is sétált. — Áh, áh, Kovács szaki, hát magát is lehet látni? — Ha olyan fontos lett volna, hogy lásson, Takács kartárs, akkor nem rú­gott volna ki — felelte Kovács. — Még mindig ezen rágódik? — Az igazságtalanság miatt. Takács kartárs az állát dörzsölgette, ügy kérdezte: — Maga szerint tehát igazságtalan­ság történt, Kovács szaki? Amaz bólintott, hogy úgy van, az tör­tént. — És a részleteikre emlékszik? — Kérem, igazgató kartárs, én soha­sem tagadtam, hogy hibát követtem el. — Átvett egy nagy tétel műbőrt, pe­dig bőrt rendeltünk, s a kereskedelem is bőrhuzatos garnitúrákat várt tőlünk. Ebből rengeteg kár és kellemetlenség származott. Mindenki reklamált, nem győztünk mosakodni. — Sajnos, az a színtiszta igazság, a hibás én vagyok. — No hát — tárta szét a karját a vállalatvezető. — Csakhogy nem minden esetben könnyű felismerni a műanyagot. Külö­nösen manapság, amikor több a mű­anyag, mint az igazi. Takács körülhordozta tekintetét, majd a szeme megállapodott a Margit-hídon. — Ha van egy kevés ideje, mindjárt bebizonyítom magának, Kovács szaki, hogy a műanyagot felismerni gyerek­dolog. Emberi értelem sem szükséges hozzá. — Bebizonyítja? — állott meg Ko­vács harciasán. — Hát arra igazán ki­váncsi volnék. — Akkor jöjjön velem. — Bocsánat — mondta Takács, fel­markolt a földről néhány kavicsot, majd betért egy boltba, aztán két má­sikba. Még^ néhány perc, s a hídon ál­lottak. A víz fölött, a főpillér körül si­rályok röpködtek. — Idenézzen, Kovács kartárs — mondta a bútorgyár vezetője, zsebéből zsemlét vett elő, a letört darabkákat a levegőbe dobta, a karcsú, hamvas tollú madarak vijjogva vetették magukat a zsákmány után. Volt aki elhibázta, be­húzott szárnnyal zuhant lefelé, s az utolsó pillanatban kapta el a zsemleda­rabot, még mielőtt a vízbe csobbant volna. — Micsoda remek aQcrobaták! — je­gyezte meg Kovács szaki. — Azok — bólogatott Takács —, de nemcsak azok, hanem az anyagismere­tük is kitűnő. Mindjárt meglátja. Néhány kavicsdarabot ' ,. ______t__.______________ vett elő, s a zsemle darabkákkal együtt a levegőbe dobta. A sirályok odairepülitek, a zsem­lét elkapták, a kavicsot hagyták a víz­be hullani. — Jó vicc — vonta meg a vállát Ko­vács —, épp elég kavicsot láttak. Meg­tanulták, hogy a kavics nem ennivaló. — Igaza van, Kovács kartárs. Pró­báljunk mást. Ezzel dugótörmeléket kevert a zsem- lediarabok közé. A sirályok ezúttal sem ^védték. — Dugót is láthattak — vélte Ko­vács. — Ha máshol nem, hát azokon a pa­lackokon, melyekbe utolsó üzenetét zárta egy süllyedő hajó kapitánya vagy szakácsa. — Ahogy mondja. — És radírgumit? — Ahogy így röpdösnek a Duna men­tén, s bepillantanak a hivatalok abla­kán, dögivei láthatnak radírt. — Jó — nyugodott bele a bútorgyári vezető —, akkor radírral nem is pró­bálkozom. Rátérek a műanyagra. Tes­sék, most darabokra töröm ezt a bake­lit hamutartót. Hadd lám, felismerik-e a sirályok, vagy átejtem őket, mint ahogy magát is átejtették a bőrután­zattal. Kovács szaki. Hadd lám. Azzal a levegőbe szórta a hamutartó maradványait. Minden darabhoz oda­repült egy sirály, rápillantott, s unot­tan elfordult. — Látja — mondta Takács —, ezek nem tanultaik anyagismeretet, mégsem tévednek. — Ezzel azt akarja mondani...? — Azt, hogy magával nem történt igazságtalanság, Kovács kartárs. Mert mit csinál egy sirály, ha ismeretlen anyaggal találkozik, ránéz, s a másod­perc egy ezreléke alatt megállapítja, hogy használhatatlan. A Kutya vagy a macska hasonló esetben nézegeti, sza­golgatja, de a végén eldönti, hogy meg­felel-e céljainak a kérdéses anyag, vagy sem. Egyedül maga képes erre, Kovács kartárs. Ez nem szégyen, de nagyon nyomatékos figyelmeztetés arra, hogy változtasson pályát. Amihez én hozzá­segítettem. No, Isten vele, remélem, most már megnyugszik, hogy nem bán­tunk magával igazságtalanul. — Ha nem naigyon siet, az igazgató kartárs, megkérném, maradjon még egy percig. Hadid tegyek én is próbát ezek­kel a mindentudó sirályokkal. — Kérem... — mondta, s szokásá­hoz híven az állát dörzsölgette, közben bólogatott, mintha valakinek igazat adna. — Pillanat — mondta a hajdani al­kalmazott, a zsebébe nyúlt, s a válla­latvezetőnek hátat fordítva matatott. Aztán kinyújtott tenyerét a másik orra elé tartotta. A tenyerén barna bőrda­rabkák, Takács a derékszíja végét ál­dozta föl a próba kedvéért. — Idenézzen, igazgató kartárs! Széles mozdulattal a levegőbe szórta a bőrdarabkákat. A sirályok szinte undorral fordultak el a zsák­mánytól. Kis híján tiltakoztak, hogy tovább szórakozzanak velük. — Na? — kérdezte várakozón. — Hát igen — kezdte a vállalatveze­tő a maga lassú módján —, azt bebi­zonyította, hogy a sirályok éppúgy nem tudnak különbséget tenni műbőr és igazi bőr között, mint maga, szaki- kám. És tudja, milyen következtetésit szűrök le én ebből a kísérletből? Azt, hogy protezsálhatja bárki, sirályt nem szerződtetek anyagbeszerzőnek. jére húzta a takarót, mintha ezzel minden közösséget meg akarna most szakítani velünk. Apám sokáig forgolódott, so­káig nem tudott elaludni. Később felült az ágyban, de nem kelt fel, nem gyújtott világot. Mintha attól tartott volna, hogy a lámpafénynél szembe kell nézni mindenáron valami kelle­metlen dologgal. Nem emlékszem, meddig ült így ágyában. Nekem lidérces, nehéz álmom volt ezen az éjszakán. A medika összeszedte a lázmérőket, aztán berajzolta a lázgörbéket. A fekete lány kis szünet után folytatta: — Apámat nemsokára elvitte a légszomja. Anyám maga vezette a növény,magboltot. Amióta megtudtam, nem ő az édesanyám, valahogy nem volt többé maradásom. Nevelő­apám halálával pedig úgy éreztem, minden kötelék feloldó­dott, ami ehhez a házhoz kötött. Egy szegény családhoz kerültem dajkának. A háziék mindketten dolgozni jártak. A férfi vágóhídon, a nő pedig egy kifőzdében dolgozott. Élelemmel bőségesen elláttak, olykor egy-egy darab ruha is került rám. Az asszony egy napon az­zal állított haza, hogy hírét hallotta anyámnak. Valamelyik társa úgy emlékezett, hogy anyám Bécsben él. A hír egészen felkavart. S amikor egy napon anyám címét is megszerezte, azt hittem, kiugrik a szívem az örömtől. Levelet írtam. Száz­szor elkezdtem, s százszor összegyűrtem a papírt, elégedetlen voltam mindig magammal. Szerettem volna valami nagyon szép levelet írni anyámnak. Volt egy kék fedelű irka a ház­ban, minden lapját kiszedtem már, mire elkészültem a végle­ges levéllel. Miután elküldtem a levelet, napról napra bizako­dóbb lettem. Múltak a napok, hetek, s mindig nagy szoron­gás fogott el, amikor befordulni láttam utcánkba a postást. Pontosan kiszámítottam, mikor ér házunk elé, mikor halad el ajtónk előtt. Naponként eljárt előttünk, de csak nem csenge­tett be a várva-várt levéllel. Már a reménytelenség bontogat­ta bennem szárnyait, s végleg le is mondtam néhány hónap után arról, hogy valaha is megismerhetem szülőanyámat. Egyik délután Míircsi bnrátnőm volt nálam a szomszédból. Ö volt egyedüli vigaszom, akinek mindent elmondhattam, aki sosem fogyott ki a vigasztalásból. Volt egy csomag cigány­kártyája, abból jósolta meg nekem naponként, hogy hamaro­san látni fogom anyámat. S amikor ennek a várakozásnak már megkopott a varázsa, azt jósolta, nemsokára férhez me­gyek. Mert a legtöbbet mostanában csak erről beszélgettünk. A kiságyban felsírt a gyerek, s magamhoz vettem, hogy meg­nyugtassam. Marcsi meg csak keverte a lapokat. Éppen az én eljövendő szerencsémről akarta vallatni a lapokat, amikor csengettek. Marcsi sietett ajtót nyitni. Első pillanatban még arra gondoltam, hogy a postás jött annyi meddő várakozás után. De mégsem. Felcicomázott, meghatározhatatlan korú nő libbent be. — Farkasék Itt laknak? — Igen. De csak este lesznek itthon. A nő mit sem törődve válaszommal, csak nyomakodott befelé. Előbb engem, majd a karomon ülő gyereket vizslatta. — Jaj, ez a kis csórikás gyerek csak nem a tiéd?! — kérdezte. — Miért lenne az enyém? — Jaj. már egészen megijedtem! — Miért kell magának megijedni ettől? — Kislányom, borulj a nyakamba! Mióta kutatok én utá­nad! Olyan nevethetnékem támadt, hogy még a könnyeim is kibuggyantak. Eszelősen nevettem, mintha kiugrott volna egy kerekem. — Higgyél nekem, kislányom. Nemrég kaptam meg a leveledet. Nagy kerülővel jutott csak hozzám. Régóta nem élek már Bécsben. öt éve itt lakom a Rét utcában. S hogy • eddig nem akadtam rád! Mennyi álmatlan éjszakám volt miattad! No, de a legfőbb ideje, hogy kezembe vegyem sorso­dat. Nem hagyhatom, hogy ilyen mocsokban élj, más gyere­két pesztráld! Most ugyan nincs sok időm. Itt a címem, jöjj el hozzám vasárnap délután, majd mindent megbeszélünk aprólékosan. Gyönyörű ruhát, cipőt veszek neked. Te leány, úgy kiöltöztetlek, hogy nem ismersz magadra! Jaj, de máris sokat késtem, mennem kell, bocsásd ezt meg a te anyádnak. Vasárnap tehát várlak, ne feledd! Festékes arcát hozzám dörzsölte, s a szája elcsúszott az én szájam fölött. Éppen csak érintette az arcomat. Amikor elment, úgy éreztem, mintha megcsaltak volna. Kongott bennem az üresség és bolondul zakatolt a szíveim. Istenem, hányszor vágytam, hogy lássam őt, a szülőanyámat! Lélekben hányszor éltem át a találkozás perceit. Mindig azt hittem, messze, távoli’ városban él, sok-sok kilométer van köz­tünk. S ím, a végén kiderül, egy városban élünk, olykor ta­lán egy moziban voltunk, talán el is mentünk egymás mel­lett az utcán. Sarkig kitártuk Marcsival az ablakot utána. Öregedő, szi­kár férfi várt anyámra a túlsó oldalon, egy hársfa alatt. Ami­kor anyámat megpillantotta, órájára nézett. — Pontos, nagyon pontos voltál. Két perc, ahogy ígérted, egy minutummal sem több. Ott parkírozott egy öreg kocsi is, amelybe beszálltak, s csak kavargó porfelhő maradt utánuk. Inkább Marcsi unszolására, mint a magam jó kedvéből mentem el vasárnap délután a megadott címre. Anyám bo­káig érő, vörös pongyolában fogadott. Arcán most nem volt semmi smink, s így sokkal öregebbnek látszott, mint első ta­lálkozásunkkor. Ezekben a percekben mégis úgy éreztem, tudnám szeretni őt. Levetkőztetett, aztán beledugott a fürdő­kádba. Alaposan megsikált, aztán nekem is kerített egy ba- tisztpongyolát. Beléptem egyik parafa talpú szandáljába, az­tán megálltam a nagy tükör előtt. Hirtelen arra gondoltam, ha Rudi így látna, most bizonyára nagyon tetszeném neki. — Ki az a Rudi? — kérdezte az írónő. Eddig nem szólt róla. — Rudi? Persze, róla még nem szóltam semmit. Rudi darukezelő volt az építőknél. Olykor elvitt magával a moziba. Szerettem vele moziba menni. Olyankor mindig megfogta a kezemet. Egyszer meg is csókolta. Az én kezem csúnya, vör- henyes, sosem akarta még senki megfogni. Rudi meg is csó­kolta. No de, hogy a fonalat ott folytassam, ahol abbahagy­tam, hadd térek vissza anyám szobájába. Anyám is elégedet­ten lapogatta a tomporomat, amikor csengettek. Az ajtóhoz ugrottam, mivel ez a szerep a gazdáméknál is mindig nekem jutott. Ugyanaz a szikár, sovány férfi állt az ajtóban, akivel anyám elhajtott az öreg autóban. — Malvinkát keresem! — Anya, téged keresnek! A szikár férfinak elnyúlt az ábrázata, mint a hegedűtök, ádámcsutkáján ugrálni kezdett a nyakkendője. — Nahát, Malvinka, nem tudok hová lenni a meglepe­téstől! Ekkora lányt maga el tudott tagadni előttem?! Ezen még gondolkodnom kell! Ezzel sarkonfordult és otthagyott bennünket. Anyám leroskadt a legközelebb álló fotöjbe, és hisztérikus roham tört ki rajta. — Nem kellett volna így szólítanod! Most elvesztettük ennek a jó embernek a támogatását. Élhettünk volna úgyis egymással, mint barátnők. Én vagyok a hibás, szólnom kel­lett volna neked ... Ell\he Szédülést éreztem. Olyan nehezen járt rá a szám er­re a szóra: anyám, pedig oly régóta formálgatom a szót magam­ban, kóstolgattam, ízlelgettem, s éjszaka is hányszor súgtam ta­Kerítésjavító Papp Albert festménye BÁKDOSI NÉMETH JÁNOS: Hómező Ez a nagy, fehér Nirvána megnyugtat engem, elborít, leplébe úgy bújok bele, szakállam hóvirág-csokor, a csönd ujjam hegyére fagy, szívemben nincsen szenvedély, ami közel volt, messze van, egybefoly álom és való, s belém olvad a messzeség, zenébe olvad minden át, fehér hó, Vjersem, szállj te is, adj hírt a roppant semmiről, hogy ég, föld, minden összeér s halál, vagy élet, csak szavak, vakíts meg, végtelen havas. karóm alá. Most olyan őszintén, olyan hirtelen szalad a számra, s máris rosszat tettem? Nem lett volna szabad kimondanom? Miért? Ezt nem értettem, mint ahogy semmit nem értettem abból a világból még, amelybe hirtelen belecseppentem, anyám Világába. Vígasztalhatatlan lettem. Anyám is megbánta már a ki- fakadását. Nyugtatott, hogy szobát vesz ki nekem. Keres majd valami hozzám illő munkát is. Egyszer aztán, amikor nálam találta késő este Rudit, ki­kelt magából, s hisztérikusan kijelentette, nem hajlandó töb­bet rám áldozni, ha nem változtatok szokásaimon, nem til­tom el Rudit magamtól. Nemrég találkoztam vele az utcán. Akkor már úgy vol­tam. Át akartam menni az úttest másik felére, hogy megkí­méljem mindkettőnket egy kellemetlen jelenettől, de ő nem hagyta, hogy kitérjek.----Aztán mondd csak, elvesz téged az a pemahajder?! — Én ezt sosem kértem tőle! — Nem vagy normális, te lány! Ml lesz veled? Istenem, csak ne az én véremet örökölted volna! Talán nincs még baj, gyere, beviszlek a klinikára, van ott egy ismerősöm, ő meg­teszi nekem, amit még megtehet. Nem akarom, hogy olyan élet várjon rád, mint anyádra! — Miért lett neked ennyire fontos az én életem, ha any- nyi éven át felém sem néztél?! Mi jogon formálsz magadnak annyi bátorságot, hogy beleszólj az életembe? Lehet, hogy valamikor csakugyan életet adtál egy kis porontynak, de az nem én voltam. Egyszerre felhangzottak a Klinika folyosóján a sűrű lépések dobbanásai. Tizenegy óra volt, a terembe betódultak a láto­gatók. Mindenkihez jött ismerős, hozzátartozó. Az írónő fér­je is berobogott. Hatalmas szegfűcsokorral, s egész kosár ele­mózsiával. Az asszony kissé rosszkedvűen fogadta férjét', ki­csit bosszantotta, hogy félbe kellett szakítani a fekete lány­nak az elbeszélést. A férj nem értette felesége rosszkedvét, ar­ra gondolt, talán megint elővették a fájások. Aztán megfeledkeztek a fekete lányról. Amikor a terem­ben mindenki elmerült a fálatozásban, beszélgetésben, ismét nyílott az ajtó, apró öregasszony jött be, kereső tekintete vé­gigszaladt az ágyakon. Amint megpillantotta a fekete lányt, arcán egyszerre szétfutottak a ráncok. Odaröppent a lány ágyához, fogatlan szájáról apró kis csókok röppentek el. — Drága kislányom! Tegnap hallottam a hírt, hogy itt vagy. Ugye sikerül megtartani a kicsit? Nagyon vigyázz ma­gadra, a kicsire is! Hányadik hónapban vagy? Az ötödikben? Milyen boldogság! Én erre vágytam egész életemben, s ne­kem nem adatott meg ez az öröm. Régen voltál már nálam, úgy elkerülöd a házamat. Pedig én mindig visszavárlak, bí­zom is benne, hogy megtérsz a te gyermekkorod színhelyére. Annyi gyümölcs érik már, amit szegény apád ültetett. A fekete lány megfogta a kis öregasszony kezét, megsi­mogatta a ráncos, kiszikkadt kezet. — Mióta elkerültem a háztól, sokat gondoltam magára. Igazán csak most ébredtem rá, hogy mégiscsak maga volt az én igazi anyám. Az apró öregasszony kétszer-háromszor is körülröpködte az ágyat, s aztán hozzálátott a kosár kibontásához. Az írónő férje megállás nélkül fújta, ml újság bent a mun­kahelyen, hogyan vannak a macskák, papagájok otthon. Az írónő azonban félszemmel a fekete lányt és a kis öregasszonyt figyelte, s arra gondolt, hogy itt be kell fejezni a történetet, ennél jobb befejezést nem tudna kitalálni sem. I i l A

Next

/
Thumbnails
Contents