Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-12 / 10. szám
8 V/Iiyycyfy i973> ,anuar n-< vasarnap JLa p.d 'l eben A Dunakanyar festője — Dániel Kornél Ezúttal nem a Szőnyi István Emlékmúzeum jogosan országos hírnévhez jutott igazgatójáról beszélünk, hanem a festőről, Dániel Kornélról, aki szintén nagyon hosszú utat tett meg addig, míg a művekig eljutott. Ez a hosszú út szenvedésekkel, fölismerésekkel, küzdelmekkel telített: található benne az érzelmi, értelmi állapot, a kín-örö-m váltása, de szervesen és mindig előre haladón. 1923-ban született Nagyváradon, és 194S-ban végezte el Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát Boldizsár István és Pór Bertalan tanítványaként. 1958 óta tevékenykedik megyénkben, a Munka Érdemrend, a Szocialista Kultúráért és a Pest megyéért Emlékérem tulajdonosa. Kiállítása volt már Salzburgban, Torontóban és Vácott, Dorogon, Balmazújvárosban, Dabason. Nagy térkép ez, egy földrész sem fér el rajta. Egyszerűnek tűnnek az adatok, de közben háború, betegség zavarta e többrétű életprogramot; ezer baj, melyen erős akarata, hivatásérzete mindig úrrá lett. Igaz, ebben a táj is segített — Zebegény, mely a látomások terülj asztalát teszi elé. A fény hegyeket, vizet borzoló játékával, melytől a szemközti Pilismarót az egyik pillanatban meseország, a másik percben hatalmas dráma. Ezt oldja fel, ezt sűríti a kép szelídítő ünnepében. Ez az, ami festői mondatként Dániel Kornélra maradt Szőnyi István hagyatékaként. Rátalált, rácsapott erre a kincsre, öt nem a Malom-patak, a temető, a vasúti híd izgatja, nem a kimosott gyökerekkel viaskodó oroszlánesordás víz, hanem, ami eddig számon kívül maradt; a hegyekkel egy- beomló felhőzet és a folyó megújuló pompája. Bensöség és monumentalitás két záróköve között áramlik minden rajza, festménye — valamelyiknek mindig elsőséget ad. Hol a Börzsöny vad ritmusát hangolja felhevült női formára a tóvá öblösödö Dunával, hol rózsatúzzel lángol föl a Pilis színes fénnyel viaskodó hegyizomzata olyan sistergő látványban, hogy a kék víz a képen függőlegesen iramlik fölfelé, és a dombhátakra kapaszkodik szorgalmas vándorként. Pasztellsorozatában tollszerűen vázolja föl a tájat úgy, hogy az madarak nélkül is madár; szárnyal maga a létezés. Mondhatná valaki; könnyű Dániel Koméinak, hiszen a táj olyan monstranciás ünnepi oltár, hogy kincseiért csak le kell hajolnia, ö lehajol érte, és megragadja a látvány lelkületét. a mindenség Dunakanyarra és Zebegényre osztódó ringását, mely általános emberi harmóniává alakul művészetének közreműködésével is. Dániel Kornél a természeti erőket humanizálja — megfigyeli a fény vízre is terülő, hegyeket is simogató, szobába is özönlő színes táncait. Ebből születik a mű, ez a forrás — maga az Élet, mely Dunára, emberekre tagolt tér és időritmus. Itt és így él Zebegényben Dániel Kornél, már a saját festői anyanyelvének önálló hullámhosszán azzal az egyre biztatóbb lehetőséggel, hogy a természet állandósult esztétikumát az emberi szépség gondolati tartalmával gazdagítsa. LOSONCI MIKLÓS Csend Várakozás Dániel Kornél festményei MEZEI ANDRÁS: Például Mastroianni K-**• ölesönt adnak rá ... Ilyen bájosan se sértettek meg életemben. — Látom magam a Via Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok között: leüljek? A talp- és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze, hogy leül a turista, ha a pénztárcája engedi. Öröm az ülés. Oh, Itália! Egyszerű kerti székek. Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Róma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem. A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák forgataga fölött. A lábát mossa egy kiskaitona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott korsóból hátrahajolva, mintha a vizet okádó koszom yeteggel gúnyolódna. /'■'secsemőnek minden új. — Ülök elfogódottan. Köny- nyűnek érzem magam most, második este Rómában, mikor az asztalok között fölbukkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóban ő közeledik ebben a pincérszerepben ? Sebaj. Van 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen elüldögélek... — Kérek egy pizzát — mondom, mielőtt megállna fölöttem enyhe és fölényes mosoly- lyal, melyben azonban (ezért gondolom, hogy ő lehet Mastroianni?) nincs lenézés, megvetés, csupáncsak könnyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert, egy pizza — ellenőrzőm az árlapot —, pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy alhassak, akár signorina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a magas és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arc mosolya néhány arasznyira: „Valami átallt, uram? Mit hozhatok? Mondjuk egy kok- kot?” — Hallom a kok-kantást először Itáliában. Azt hadlom, ahogy a coca-colát i‘tt egymás közt becézik. Na, mondjuk összesen 500 líra. Van szoba 1500-ért is. Hát lehet egy ilyen kokk-ot visz- szautasítani? Hol töltöm az utolsó éjszakámat? ... H ol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze, Róma. Via Nationale. Szökőkutak. Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradéká-, val. Cooa-coia jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! — Tévedés — mosolygók az egyenlőtlen helyzet ellenére. — Nem, uram. Ez az ön számlája. — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen — bólint Mastroianni. — Na és? Tovább? Ha ez háromszáz líra, akkor mi a többi? — „A Kókk” — azaz a coca- cola ötszáz líra. — Hogy ötszáz?! — Természetesen, uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az ár- la pon. Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! — mondom meggyőződéssel, oly könnyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgyis, mint magyar, úgyis minit kelet-európai. De hát a fennmaradó hétszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez, uram? ! /~Ih, dehogy, signore! A ser- ” vice! A felszolgálás há- > romszáz líra. — Hallom és ’ Mastroianni itt elhallgat. Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 300 + 500 + 300 = 1100 líra. Mastroianni kivárja, hiszen pincért alakit az idegenforgalomra berendezkedett Olaszországban. Fontos jelenet, hiszen az intermezzo mélyebben világít bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei — sugallja Fellini szelleme. — Na és a további négyszáz líra! — kérdem kétségbeesettnek tűnő tétova felháborodással, attól félve, hogy a valóságosnál is nevetségesebb helyzetbe hozom magamat. — Oh, a négyszáz, uram? — csillog a nikkeltálca fölöttem. — A négyszáz líra a music. — A zene? — ismétlem tompán, fahangon, miközben elő- kotrom a gyűrött olasz pénzt a fairzsebemből és fizetek Mastroianninak, „akár egy katonatiszt”. Az intermezzo ezzel véget ért. Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök iitt. Kellemesen langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, haza! __ M ié rt ne ülhetnék iitt reggelig is, ha nincs pénzem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma.” — Hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy, öreg hölgy Kaliforniából. Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? — Cinkos mosoly- lyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla. — Engem is becsaptak, hölgyem, hétszáz lírával — mondom. — Ehhez képest önt: becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem — csupán csak én nem? Az én asztalom más, mint a többi asztal? A kontrasztot pedig most én magam képviselem. Én, a konok ülő Róma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroianni a legjobb formájára emlékeztetve jön a zenekar felől. Bal karján fehér asztalkendő. Figyelme felém összpontosul. Mi van még a zenén és felszolgáláson kívül, amit fölszámíthat? — Jobbjában most veszem észre a kis fehér porcelántányért, melyben damaszt szalvéta alá csúsztatja a pénzt, az előkelő vendég. Mit fogyasztottam még, amit ki kell fizetni? Éjszakai pótlék?! Ülök. Megadom magam a sorsnak. Nem néz- degélek. Nem mosolygok visz- sza. Nem. Most én vagyok én, néhány másodpercig azonos vagyok önmagámmal. Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve ülök szoborként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neoreális szubstancia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra Kedves Kosztya! Zavarban vagyok. Sehogy sem tudok időt szakítani a személyes találkozásra. Ezért írok levelet. A mama említette, hogy a főnök általad kérdezteti annak az okát, amiért nem járok be dolgozni. Elhatároztam, hogy neked mindent elmondok. Június végén eljött hozzánk a nagynénikénk, Valja mami, és megkért engem, hogy tegyek az Édesipari Főiskolára felvételi vizsgát a másod-unokatestvérem, Vovocska helyett. Emlékszel, amikor megvédtem a disszertációmat, akkor odajött hozzánk egy fiatalember, hippiöltözékben? Hát ő ez a Vovocska. Egy évvel fiatalabb tőlem. Gyerekkorunkban sülve-főve együtt voltunk, de aztán a sors szétszórt bennünket, öt a jazz- zene vonzotta, én meg atomfizikus lettem. Az ismerőseink közül valaki az én fényképemet küldte meg a Vovocskáé helyett a főiskolai jelentkezési lappal. Így aztán én mentem el a felvételi vizsgára. A felvételi sikerült, mármint az általam adott felvételi, és Vovocskát — azaz engem — felvettek a főiskolára. Szeptember elején ismét megjelent nálam Válja nagynéni, és a lábaim előtt térdre borult. Nagyon megijedtem. És mint később kiderült, nem is ok nélkül. Az a személy, aki az én fényképemet csempészte a Vovocskáé helyére, lebukott, és most nincs, aki visszacserélje. Válja nagynéni azt mondja, hogy az adott szituációból csak egyetlen kiút van: Nekem kell tanulnom Vovocska helyett. — De Válja néni — próbáltam tiltakozni —, ezt én, a matematika-, fizikatudományok doktora, nem tehetem. Én nem tanulhatok egy cukrásztechnikus helyett! — Hát jó, kedveském — mondta sírva —, de azért azt is figyelembe vehefcnéd, hogy te még csak mindössze huszonöt éves vagy, ráadásul zseni, mit neked megszerezni még egy mesterséget is adó diplomát. A kedvéért, hogy felszárítsam a nagynéniké könnyeit, elkezdtem tanulmányaimat az Édességipari Főiskolán! — E bene? Rendben vagyunk? — adja vissza a pénzt, barátságosan megvere- getve a vállamat. Oltódnak ki köröskörül a reflektorok. Fei- lininek úgy látszik ez a megoldás tetszik. Stáb haza. Vége a forgatási napnak. Én meg csak ülök, ülök a visszaadott háromszáz líra fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt késő éjszaka. Ilyen egy magyar turista Itáliában? Süllyedhet ilyen mélyre? „E bene?” Valóban? Miért ne lehetne rendben? — nyúlok a damaszt szalvéta alá, a háromszáz líráért— az én Mastroiannimon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem annak, amennyivel becsapott. Először arra gondoltam, hogy járok én dolgozni is néha, néha pedig az előadásokat látogatom. Később azonban bebizonyosodott, hogy ez nem is olyan egyszerű. A tanulmányi osztály ugyanis igen szigorúan ellenőrzi az előadásokon való részvételt. Emlékszel, legutóbb a kaliforniai egyetemről járt nálam egy fizikus, hogy megbeszéljünk egy kutatási témát? Akkor is észrevették, hogy hiányoztam az előadásról, illetve, hogy Vovocska nem volt ott a névsor- olvasásnál. A tanulmányi osztály ezért arra a hónapra megvonta az ösztöndíjat, ami a Vovocska zsebét nagyon kellemetlenül érintette. Válja néni ezért nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy csak nagyon nyomós ok miatt maradhatok távol az előadásokról. Így aztán érthető, hogy dolgozni, a munkahelyemre végképpen nem mehetek. A tanulással meg egyenest nincs problémám. A tortát is szeretem kavarni, a kuktasapka is jól áll. Meg aztán, amikor annak idején én tanultam — mármint valóban magam helyett —, mindössze tizenéves voltam. Akkor hoztam össze a kandidátusi disszertációmat is, ezért igazi diákéletem nem is lehetett. Most minden másképpen van. Belevetettem magam a diákéletbe. Előadások után moziba járunk. Tegnap meg egyenest azt kérdezte a csoportvezető, hogy udvarolok-e komolyan valamiféle kislánynak? Ez nálunk ugyanis majdnem tilos. Ezért felhívta a figyelmemet, hogy számoljam fel ilyen irányú kapcsolataimat. Meg azt is mondta, hogy most még neki se udvaroljak, mert holnap fizikából zárthelyi dolgozatot írunk, és a tanár szerint nem a legerősebb oldalam a fizika. Most már látod a helyzetemet. A főnöknek pedig mond meg, hogy még egy kicsit bírja ki nélkülem. Ha befejeztem az első félévet, akkor átiratkozom — mármint Vovocska — levelező tagozatra, és akkor nem lesz akadálya annak sem, hogy dolgozni menjek. Barátod: Pávlik. Sigér Imre fordítása OROSZ LÁSZLÓ: Emlékezni kell... Mostanában gyakran felötlik bennem gyermekkorom ©gyógy története. Képek jelennek meg előttem élesen, majd foszla- nak szét emlékezetem képernyőjén. S mindez akkor kezdődött, amikor Réka, a kislányom egyik délután elém állít. — Édesapám, menjünk ki nagyapához. A feleségemmel egymásra néztünk, a meglepetéstől hirtelen szólni sem tudtunk. Azitán ennyit válaszoltam: — Jól van, kislányom, majd kimegyünk hozzá. , Halottak napja előtt járt az idő. Emlékszem, fürge novemberi szél fogatta össze a lányokkal kabátjukat. Láthatatlan seprűjével takarította, hajtotta maga előtt az út porát. A fürdőszobában pamacsoltam az arcom, amikor belém hasított, hogy a gyereknek még a nagyapja fényképét sem mutattam meg. Lehet, hogy nincs is róla képünk? Átugrottam a szobába, kirántottam a sublód- fiókot benne nagy összevisszaságban, egymásra hányva a sok fotó. Idegesen kutatni kezdtem, miközben Ili a szomszéd szobában Rékát öltöztette. Végre kezembe akadt az az elsárgult fénykép, melyre halványan még emlékeztem. Szikár termet, csontos arc, mólyen- ülő szemek. Súlyos beteg volt már apám, amikor a felvétel készült. Ahogy jobban szemüigyre vettem: egy rejtélyes, bújká- ló mosolyt fedeztem fel a szája szögletében. Harminc esztendős fénykép. S most, ennyi idő után. hozzá készülünk. ☆ Gyerekek, alkalmi árusok népes serege fogad bennünket a bejáratnál. A temető benépesült. Mécsesek zsarátla- nak, fehér és sárga krizantémok dideregnek a hűvös novemberben. A C/4-es parcellához tartunk. Amint a göröngyös földúton egyre közelebb kerülve hozzá, szorongásaim csak nőnek. Végre ott vagyunk! Egy sírna lerakom a mécsest és a cserép virágot. Rékát melléjük állítom, és keresni . indulok apám nyugihelyét. Bóklászok a sírok között. Ahol őt tudom, végig zöld folyondár. Tépem, majd gyökerestül rángatom. Az agyagos föld a körmöm alá szorul, de már tisztul is a fold. Előbukkan a márványtábla, még egy rántás és... De nem! Nem az ő nevét vésték a kőbe. Becsapottnak érzem magiam. Lehangol a kudarc. Majd még nagyobb elszántsággal. most a mellette levő síron folytatom a szülék irtását. Egyre szaporábban jár a kezem. Düh. bánat és szégyenkezés keveredik bennem. Rágondolok közben: beesett szem. Megfáradt tekintet... Fölöttem csupasztestű fáik. Óriás agancsok. Bocsáss meg, apám! Egy mosoly a szája szögletében. Réka kiabál. Tudom, szégyellhe- tem magam. Hiába, messzire kerültünk egymástól. Szél rázza a meztelen ágakat. — Hol a sírja, hol van? — Kinek a sírját tetszik keresni — riaszt egy hang. Lassan föltápászkodom, lerázom ruhámról a rátapadt, sárga agyagot. Kék overallos temetői munkás néz rám egykedvűen. Még mindig zavart vagyok, aztán közlöm vele a nevet, a halál dátumát. Megfordul, felpattan a kerékpárjára és eltűnik. Lemegyek Rékához, és együtt várunk. Cammogó percek, lusta idő: De aztán a kékoverallos felbukkan a fák között, s már mondja is. — Az a sír, amelyiket keres, ott van — és a szomszéd parcellára mutat -7- a 20. sorban. Alig köszönöm meg, máris rohanunk Rékával a sírhoz. A fehér márvány- táblár édesaoám neve. Az eső eleredt. De nem zavar. Legalább hűsíti arcomat. Feloldódik bennem az eddigi görcsös feszültség. szorongás. Nagy békességeit érzek a csöndes, dér- csipte őszirózsák és krizantémok között. M. BERKOLAJKO.A zseni drámája
