Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-12 / 10. szám
1975. JANUAR 12., VASÄRNAP %rnim A NEGYEDIK emeleten la- VARGA CSABA. kott, ha a szoba ablakából lenézett az utcára, úgy érezte Eelhők között él, a nyüzsgő irilág felett lebeg, a forgalmas utca fölött úszik, olyan llúziót talált ki, hogy most Dármire képes lenne, de tudta, hogy ez csak kecses illú- űó; ha a konyha ablakából bámult le a betonozott udvarra, más érzése támadt, magányos toronyban ül, ahol \z omladozó várfalakkal szemez, boldog repülésre képeién, ám belül, a lélekben nintha megtáltosodna, bátrabb embernek képzeli masát és nem akarja tudni, hogy ;z illúzió. Minden este éjfélig fent maradt, amikor szülei elalud- ak, kivonult a konyhába, tönyveket tett maga elé, Arisztotelész Poétikáját, lmurtag bolgár kán üzene- ét, amely a tirnovói kő- iszlopon olvasható, de csak iddig olvasta a könyveket, míg az agya mozgásba jött, ,rra nem is törekedett, hogy , szöveget megértse, csak ar- a a belső örömre vágyott, melyhez napközben nagyon itkán jutott: az élet, a pezs- és, a gondolkodás látszaTorony őr tát kereste. És nem tagadta le maga előtt azt a tényt, hogy a látszattal pótlékot kap, de ez még mindig jobb, mintha pálinkával vagy más ópiummal bolondítaná magát. — Ki hajította le ezt?! A HAZMESTERNÖ éles hangja riasztotta fel, aki a szűk betonudvarból a bezárt ablaktábláknak kiáltott. Senki nem válaszolt. Óvatosan az ablakhoz lépett, halkan kinyitotta, a csend egyre nagyobb lett, a szomszédban már a televíziót is lezárták, az ablak mégis nyikorgóit, erre leoltotta a lámpát, hogy a sötét megvédje a kíváncsi tekintetektől. Kihajolt. A házmesternő eltűnt az udvarról, kintről kellemes meleg jött be, még augusztus közepe volt, az ősz közeledését semmi nem mutatta. Vajon mit dobtak le? Űjra csoszogást hallott, Kútnál László Lilla tusrajza megint kidugta a fejét, a házmesternő újra sepert, nyugodt tempóban dolgozott. Gondolatai visszatértek Arisztotelészhez, mert egy mondat túlságosan felkavarta, de szemét közben nem vette le a házmestemő hajlongó hátáról. Azt írta a filozófus, ha az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak, vagy hitványaknak kell lenniük. Ö is utánzó, de valahogy nem cselekvő embereket utánoz és ezért félő, hogy se hitvány, se kiváló nem lehet. A SZEMBEN LEVŐ emeleten a középső ablak megvilágosodott, a délutáni műszak után hazaérkeztek az albérlő lányok. Érré felkapta a fejét és csak a lányokra figyelt, akik este tíz óráig dolgoznak, de kapuzárás előtt mindig befutnak, talán félnek felcsöngetni a házmesternőt. A három lány szövőnő, fél éve költöztek ide, egy özvegyasszonytól bérelik a szobát, aki egyetlen vendéget sem enged be hozzájuk: úgy védi az erkölcsüket, hogy elzárja őket a világtól. A lányok jámboran engedelmeskednek. A konyha ablakából régóta figyelte a lányokat, talán azért választotta a toronyőr szerepet, mert ennek az utazásnak volt valami értelme, kíváncsiságtól hajtva őrizte a lányokat, ha azok nem is tudtak róla, hogy még- sincseriek teljesen elzárva az élet szeretetétől, hiszen egy huszonöt éves ifjú állandóan gondol rájuk és lélekben barátságot vállal velük. A LÁNYOK estéi egyformán telmeik el, túlságosan is egyformán, soha nem járnak szórakozni, időnként rádiót hallgatnak, elvétve képeslapokat olvasgatnak, amelyeket valószínűleg otthonról kaphattak, de a lapok üzenetéből áradó biztatás legalább megnyugtatja őket. Most is lerakták a táskáikat, ledobálták magukról a blúzt és a szoknyát, kombinéban ültek fel a középső, legszélesebb ágyra. Így talán szabadabbnak, könnyebbnek érezték magukat. A legidősebb lány a táskából elővett egy nagyobb zacskót, amelyből kigurultak a kemény zsemlék. A zacskó papírját széttépték szalvétának, a zsemlék közé felvágottat, vékony szeletekre vágott párizsit tettek. Nem lehettek nagyon' éhesek, mert csak csipegettek a zsemlékből, de közben nagyokat nevettek, eleidűltek a széles ágyon. Mindig túlzottan jó a kedvük, véletlenül sem sírnak, még veszekedni is elfelejtenek. Könyökölt az ablakban, együtt nevetett a lányokkal. Jobb kedve kerekedett, mint a kapkodó olvasás közben. A LEGKISEBB lány ugrott tel elsőnek és énekelni kezdett, a rejtett kémlelőállásból őt tartotta a legszebbnek. A barátnői eldőltek az ágyon, úgy nevettek és tapsoltak. Ez a lány mókamestemek született, majdnem minden este táncolt, hajlongott, bolondozott, hogy a két barátnője felviduljon. Olyan lánynak látszott, aki csak azzal törődik, hogy másoknak derűs hangulatot csináljon, de nemcsak azért, hogy a saját szomorúságát elfelejtse. Most is vidáman ugrált, a falitükör előtt forgolódott, a másik két lány valamivel csúfolhatta, mert cserfesan félrecsapta a fejét, levette a melltartóját is és dalolva emelgette kemény, hegyes mellét.. Boldognak látszott. — Lánc, lánc eszterlánc ... — énekelték. Már mind a hárman táncoltak, megfogták egymás kezét, úgy forogtak az ágyak között, a másik két lány nem bújt ki a kombinéjából, de ők is hátravetették a fejüket, olyan átszallemülten ringatták magukat, mintha a szerelem nászát járnák. Ha nem szereti őket senki, legalább magukat szeressék, ha más nincs, legalább utánozzák a szerelmet. Az is lehet, hogy így sakkal boldogabbak, mintha füstös étteremben ismeretlen férfiak lehelnének rájuk. HIRTELEN elfáradtak, lehuppantak az ágyakra, mindenki a sajátjára. Ijedt mozdulatokkal levetkőztek, mintha látná őket valaki, látszott rajtuk, hogy nagyon szégyenlősek. Talán a táncot is most szégyellték. Jókedvük elfogyott, gyorsan bebújtak a paplan alá, csak a szemük látszott ki. Az ablak elsötétedett. Mosolygott. Omurtag bolgár kán üzenete jutott az eszébe: ember, ha dúskálsz is, elhalá- lozol, s helyedbe más fakad. DÓKA PETER: Két csend között az ének Mikor a hajnal a szobámba robban és fölfal könnyet és félelmeket mikor virágos inged az ágy elé hull s kezembe rándul tejszagú melled mikor egy korlát ledől előttem s térdre buknak a tulabbi földek — torkomba robban egy őskori tamtam de előtte-utána hangtalan élek. GUTÁI MAGDA: Koraősz Szeptember, augusztus vége. Koraösz. Várom, hogy bekövetkezzék az elmúlt évszak, záporaival. Szép kísérlet. Lehetetlenség. Tajtékzott a mező, örvénylett a rozs. Az, ami volt, most történjék meg. Elhagyhatlak. Láthatatlanul a rozstáblára csöpög a véred. FAZEKAS LAJOS: Két vers ÉJI TÁJ A holdas aikolban alszik a nyáj: a menny alatt a bokros hátú dombok. Egy felhő-puli őrködik csupán, majd túl az erdőn, nagy hegy oldalán lebeveredik; — az égen bolyongott és csillog a hátán sok csillag-bogáncs. A FÄK SEBEI A fák eltörnek. A barbár szelek kicsavarják az erős tölgyeket. S félik a fák a fényes fejszéket, vadak fogát és fagyát a télnek. — Lombosodnak embernek, viharnak. — A fák sebeikbe belehalnak. ISZLAI ZOLTÁN: Alkony\ lángok Ha nem veszem, hát ellopom és tenyeremben tartom — a földi búcsú pirosán hullik el mint az alkony. A földi búcsút pirosán a lassú folyóparton — én ellopom és elviszem és tenyeremben tartom. Olvadó kardom úgy viszem eá oly magosán hordom, hogy nem viszem, csak elhiszem, hogy aranyból a kardom. S ha elhiszem, már semmi sem marad a szótlan parton csak földi búcsú; üzenet mit elfelejt az alkony.' HALMOS FERENC: Hajnal Éjjeli hangok bizseregnek az úton egybeverődnek a szél ütemére Míg ébred a hajnali hír itt állok láncraveretve gonddal megbélyegezve lassú jövővel és nézem, nézem az arcod j----------------- voltak: a gátőr, az I H árman | előmunkás és a nya------------------ ralóvendég. A gátőr legyvenhét éves, tudálékos ember, latósági személy, kék tekintettel és is, barna svájcisapkával, ami lesi- nította vékony szálú, gyér haját, s zabáddá tette két, nagyra nőtt fülét. Vz előmunkás rafinált, kerek képű mber, nagynevetős, hirtelenkezű, de imúgy dolgos és igen barátságos, íarmincnyolc esztendejével tapaszait személyiségnek számított, és tu- ajdonképpen az is volt. A nyaraló- endég volt a legfiatalabb, egy nagy rrú. harmincnégy éves grafikus, aki emmihez sem értett, de sejtelmes leg jegyzései vei a sokat tudó ember enyomását keltette maga körül, 'isztelték, mert nem tudták errefelé ontosan, mit is jelent: grafikus? Kedden este a tanyahajón kártyáz- ak. — Nő ám a laskagomba — mondta gyszercsak a gátőr. Ezen elgondolkoztak. — Elmehetünk reggel — tűnődött z előmunkás. — Kilenckor? — kérdezte a gra- ikus. Lecsapták a lapot, úgy nevettek zok ketten. — Kilencre már rég itthon leszünk - világosította meg a gátőr a dótokat —, háromkor kell indulni. Beharangozták az asszonyoknak: iskagomba lesz másnap ebédre. A átőr felesége hümmögött. — Mint a múltkor? A gátőr fojtott hangon válaszolt. — Ugyan, fiam. A vendég akar lenni... Az előmunkásék hamar megegyezek. — Nékem gombát ne hozz, de ha szol, hát haza se gyere. A grafikusné kétségbeesett. — Tudod, hogy tízkor tejért kell menned a faluba ... S amikor megtudta, hogy a grafikus éjjel háromkor indul gombát szedni, bevett két szem Belloidot.- ---------- pirkadt. Madár cserreI Szépen | gett valahol, odalenn, --------------- a folyón nagy csobbaná ssal rabolt egy balin. Gombóc, a tejeskávészínű korcs, izgatottan loholt a dűlőúton három bicikli után. Füle mint két szárny, lebegett. A biciklik csomagtartóján garabókosarak. Csöndben taposták a pedált, csak a kutya vakkantott időnként. Három óra előtt néhány perccel indultak a gátőrháztól. Mielőtt felszálltak- volna a biciklire, a gátőr megszólalt : — Tán hörpentenénk egyet. És hörpentettek egyet, a törkölyből. A falu szélén az előmunkás füty- tyentett. Megálltak. — Meg kellene kérdezni az öreg Sodót — javasolta —, mondták, hogy tegnap volt az erdőn és sok gombát lelt... — Hű, az ám — mondta a gátőr —, a hetedik ház innen. A grafikus csak annyit kérdezett: — Ébren van már? Csak úgy zengett a hajnali falusi utca a kettőjük nevetésétől. Hogy az öreg fent van-e? Talán már haza is jött a határból. Megálltak a ház előtt. Az előmunkás gyakorlott kézzel nyitotta a riglit. A bicikliket a kerítésnek támasztották — a grafikusé kétszer feldőlt —, aztán bementek az udvarra. Az öreg disznót etetett. Vederrel a kezében várta őket, hátul, az ólaknál. Konyuló bajusza, mozgékony, apró szeme volt, és roppant készséges. — A Gerendásnál menjetek be a lánián — magyarázta reszketős, öreghangon —, s a magaslesnél át a patakon ... A grafikus is bólogatott, mintha értett volna valamit is az egészből. — Egy hörpentést — hozta elő Sodó a páiinkásüveget a tornácról — törköly, tavalyi.. Hörpentettek egyet hát, útravaló- nak. •--------------- közepe táján a gátőr j A falu I megállt.--------------- — A Brunyics is tudja — mondta tömören. Mentek a Brunyicshoz. Éppen pálinkát ivott. — A Gerendásnál? — csóválta a fejét —, hát csak menjetek, ha békaI rokkát akartok szedni. De ha gombát, akkor a juhhodálytól kanyarodjanak az urak balra, oft az irtáson ... A Brunyicsnál hármat hörpentettek. Alig kaptak fel a biciklire, amikor két másik karikázott velük szemben. — Aggyisten. — Ggyist — mondta a gátőr. — Hová? — Gombázni. — A Mitrovics most jött haza az erdőről, hozott is szép vargányát. — Megnézzük? — fordult hátra a gátőr. — Meg. A gomba szép volt. Fiatal, húsos tönkű, kemény kalapú. Hörpentettek hát egyet a megérkezésre, egyet a gombára, egyet a jó gombás helyre, ami, igaz, nem a Gerendásnál, de nem is a juhhodálynál, hanem a Lapos után a negyedik hídnál volt, de hát az már igazán mindegy. Aztán hörpentettek egyet a Mitrovics boldogságára, mert a felesége két napja szökött meg valakivel, aztán elbúcsúztak. Búcsúzónak is hörpentettek. Törkölyt, a tavalyiból.----------- de komoly, férfias zsivaj | Hej, | hallik a kocsmából! Ki----------- tud egykedvűen elkerekezni a nyitott ajtó mellett? Először a grafikus állt meg, odapenderítette gépét a falhoz, és kérdőn nézett a másik kettőre. A gátőr meg az előmunkás bólintott. — Aggyisten. — Ggyisten. A grafikus idegenül állt a sok gumicsizmás, svájcisapkás ember közt. De valahogy a társalgásba kapcsolódott. Valaki a kezébe nyomott egy féldeci törkölyt, hörpentés végett. — A Gerendáson nincs gomba — szögezte le keményen egy kancsal ember —, a Mitrovicsnak van igaza. — A Mitrovics? — szólt közbe egy másik —, az még akkor se árulná el, hogy hol szedte a vargányát, ha ki- miskárolnák. A Gerendáson én is szedtem a múltkor ... — Az a múltkor volt — intette a beszélőt egy feltolt kalapos ember —, de most? — Az öreg Sodó — mondta a grafikus és csend lett. De a grafikus csak nyelt egyet és újból csak any* nyit mondott: — Az öreg Sodó ... És homályosan mindössze annyit érzett, hogy a több pártra szakadt emberiség közül neki most ki kell mennie.------------------j járt a nap, nyolc óra I Magasan | is elmúlt. Hárman------------------ dülöngéltek elő a kocsmából: a gátőr, az előmunkás és a nyaralóvendég. Az utóbbi gyakran csuklóit. Szótlanul bámultak falhoz támasztott kerékpárjaikra, az üres kosarakra. — Gomba — mondta a grafikus egyszercsak. Csakugyan. Az úton, egy kocsin vesszőkosárnyi gomba állt. — Hé — mondta a gátőr és odament —, kié a gomba? Borostás paraszt jött elő a kocsmából. — Laska ez — tapogatta a gátőr —, mennyi? És egy ötvenesért megvásárolták az egészet. Bámultak a gombára, zavarodottan. — Nagy csibészek vagyunk — ismerte be a gátőr örömmel. Aztán a grafikus szólalt meg. — Tán hcrpentenénk egyet. KAMPIS PÉTER: Csibészek f
