Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
1974. DECEMBER 15., VASÁRNAP 8 kMHiw ét neve volt a faluban. Az AV egyik a bolond Ungi, a másik pedig, amely az emberek részvétét és szeretetét is kifejezte, a Guszti. Hogy csakugyan bolond volt-e? Sokan azt állították, hogy megvan a magához való esze. Ha gyümölcsöt vitt a piacra, az utolsó fillérig elszámolt az árával az öccsééknek, akik a gondját viselték. Viszont egy úriasz- szonyt. aki ócsárolni merte a cseresznyéjét, úgy kellett kiszedni a keze közül, hogy meg ne fojtsa. Hatvanéves, alacsony termetű, csontos emberke volt. Ha kaszált, embernek kellett lennie annak, aki lépést akart tartani vele. De ha meggondolta magát, ledobta a szerszámot és kóborútra indult a mezőn. Egyik nyáron már a búzát csépelték, de Gusztiék még a hordásnál tartottak. Guszti a kévéket hajigálta föl a kocsira. Egyszer csak földbe szúrta a villát és nekivágott a mezőnek. Az uraság szérűjén megállt a frissen rakott szalmakazlaknál és olyan szakértelemmel nézte a munkát, mint egy szigorú ispán. Végül rászólt az emberekre: — Ez így nem jó! Közel vannak egymáshoz a kazlak. Ha tűz lenne, egyiktől meggyulladna a másik. — Nekünk így parancsolta az intéző — mondta az egyik ember. — Mongyátok meg neki, én azt üzenem, hogy marha! De megmongyátok ám! TV éhány nap múlva Guszti összetalálkozott az intézővel az alsójáráshoz vezető akácos úton. Az intéző megállította homokfutóját: — Megkaptam az üzenetedet, Guszti! — Akkor biztosan meg is értette a tekintetes úr! — Itt a válasz rá! — csattant az intéző hangja. Azzal teljes erőből végigvágott ostorával az öregember arcán. De már ugratta is a lovát, mert Guszti vadállatként vetette magát a kocsi felé. Sikerült is elkapnia az ülés szélét. Az intéző először csak a lovát csépelte, hogy lehagyhassa az öreget, de Guszti erősen kapaszkodott, s hol akkorákat lendültek a lábai, mintha cigánykerekezne, hol meg úgy vonszoltatta magát, mintha már csepp ereje sem volna. Akkor az intéző ütni kezdte az öreg ujjait az ostora nyelével. Guszti kínlódva állta az ütéseket és ordítva káromkodott, de végül csak elengedte az ülést és nagyot bukfencezett a porban. Mindegy, hogy az intéző kinek hogyan mesélte el a történetet. Guszti egy árva szót sem szólt senkinek. Egyik szeme alatt nagy véraláfu- tás, arcán keresztben vörös csík, bal kezén pedig három ujjáról leverve a bőr. De az öreg egy árva hangot sem mondott az intézőről. Egy hét sem telt el azóta, s egy éjszakán félrevert harangok riasztották föl a falut Égett az alsómajori szérű. Mikorra a lajtok odaértek a vízzel, már alig volt mit oltani. Gusztit másnap sehol sem találták. Eltelt két nap, háGYIMES1 FERENC: A bolond Ungi rom, egy egész hét is, de Guszti nyomára nem lehetett rábukkanni. Most már mindenki biztosra vette, hogy ő gyújtotta föl a kazlakat, így állt bosszút az intézőn. S zeptember elején, a váci búcsú előtti nap reggelén, amikor a precesszió elhagyta a falut, a menet eleje hirtelen megtorpant. Guszti bukkant eléjük a hugyozóbokor mögül. Mezítláb volt, mint tavasztól őszig mindig, ruhája már csupa rongy, arca vastagon szőrös, és sovány a sok éhezéstől. A búcsúsok köréje sereglettek és tízen is kérdezték egyszerre, ő gyújtotta-e föl a kazlakat, hol búj- kált, miért nem jön elő. Guszti csak ennyit mondott: — A lelketek üdvére, amiért most búcsúba mentek, egy szót se senkinek, hogy láttatok. — Azzal gyengén megtaszította a keresztet vivő fiút, hogy induljon, ő pedig beállt a többiek közé és öreg hangján rázendített: — Mááriáát diicsééérnii hiivek jööjjetek... Egy asszony odasom polygon az öreghez, kezében egy nagy darab kalács: — Majd edd meg, Guszti. Dél felé fölért a menet egy erdős domb tetejére. A búcsúsok letelepedtek és kibontották batyujukat. Csak Guszti maradt állva. — Te nem eszel? — kérdezték tőle. — Aggyatok valamit a kötényembe. A bujkáló ember köténye pillanatok alatt megtelt ennivalóval. Guszti köszönés nélkül elindult a nagy erdő felé, de néhány lépés után visszafordult: — Mongyátok meg a vád Máriának, hogy imádkozzon értem. Azután jó ideig senki sem találkozott Gusztival. Az éjszakák már csíptek, reggeleken köd ült a völgyekre, de Guszti nem jött elő. A határban dolgozók néha láttak egy alacsony emberkét, amint valamelyik távoli domb tetején álldogált, de ha feléje közelítettek, eltűnt valamelyik kukoricásban. Egyik-másik gazda észrevette, hogy a földjén valaki kiherélt néhány krumplibokrot, vagy imitt- amott nyersen lerágott kukoricacsöveket találtak a mezőn. A korán érő szőlőket is dézs- málgatta valaki. Gyerekláb nagyságú nyomokat találtak a tőkék között, de a kár sohasem volt nagyobb egy-két szőlőfürtnél. A faluban már azt hitték, élő ember többé nem látja Gusztit, amikor Faggyas Márton, aki a legszélső házban lakott, egy éjjel arra ébredt, hogy kopognak az ablakon. Kiszólt, hogy ki az. — Guszti — hallatszott halkan odakintről. — Nincs dohányom. — Hol bújkálsz ennyi ideje? — nyitotta ki az ajtót a gazda. — Azt mondd, hogy van-e dohányod itthon? — Majd megmondom, ha megnéztem Kenyér nem köll? — Hozhatsz azt is. Néhány perc múlva Guszti kötényében volt egy pakli pipadohány és egy jókora darab kenyér, melléje szalonna is. — Most aggy egy villát, és reggelre meg lesz forgatva a lucernád — hadarta gyorsan Guszti. Néhány éjszakával később Halász Lajos favágó ablakán kopogtatott be Guszti: — Itt egy vadnyúl, csináljátok meg paprikásnak, Nekem csak egy tállal köll belőle, a többit egyék meg a gyerekek. Holnap ilyenkor itt leszek érte. Mondd meg az asz- szonynak, hogy jól paprikázzon bele. Akkortájt történt, hogy amikor az egyik gazda végigment a feleségével a lucernása barázdáján, lába beleakadt egy drótba. — Valaki hurkot tett ki nyálra — mosolygott a gazda. — No, csak hadd fogdossa, biztosan köll neki... A faluban már legendák keringtek Gusztiról. Hogy valahol egy sűrű szedresben rejtőzködik az erdőben, egy földbe ásott lyukban, és éjszakákon lejár a mezőkre, hogy jóllakjon nyers kukoricával és nyers krumplival, mint a vadak. Szakálla már a térdéig ér. Éjszakákon az urasági karámba is belopózkodik és megfeji a teheneket. Volt, aki azt állította, hogy egy magas fa tetején látta Gusztit, amint a mezőn dolgozó öccsét figyelte. Mások szerint minden éjjel eszelősen bolyong a határban, végiglátogatja az öccse földjeit és sírva búcsúzkodik tőlük, mert érzi, hogy nemsokára meghal a mezőn. L'gy • borús szeptember végi i J estén tűz lobbant a Má- té-dűlő tetején. Néhány gyerek meglátta a lángokat, s az egyik fölkiáltott: — A Guszti tüze! A legendák szálltak tovább, a valóságot pedig mind jobban homályba burkolták a mezőkre ereszkedő első őszi ködök. Egy borús októberi napra félig derült, friss este következett. Kónya János bácsi, a felsőszőlők csősze, kunyhója előtt pipázott a hegy tetején. Kutyája a lábánál feküdt, ő pedig a bujkáló holdvilágot nézte. A kutya elmorduli fektében, s rá néhány pillanatra a kunyhóhoz vezető gyalog- úton fölbukkant Guszti. Szuszogva, fáradtan lépdelt fölfelé, lábai majdnem összeakadtak. Valamit motyogott, azzal leejtette magát János bácsi mellé a padra. Egyikük sem szólt egy szót sem, mintha már régóta ülnének egymás mellett. Valamivel később a csősz Guszti felé bökte a dohányzacskóját: — Nesze, tömd meg a pipádat. — Szegény ember vagy te is — mondta Guszti, és nem nyúlt a dohányért. — No, csak szíjjad. Percekig hallgattak megint. János bácsi a hold alatt elúszó felhőket nézegette, Guszti pedig egészen előre görnyedt és a gyomrát nyomogatta. — Meddig bírod még, Guszti? — szólta el magát később a csősz. — Majd megtudod, ha meg- döglöttem. — Itt az ősz. Nem ad enni a mező. Megfagysz. — Akkor úgy döglök meg. — Hátha nem is bántanának. Bolondnak tartanak. P uszti egy pillanat alatt ^ talpraugrott és nekifordult a csősznek. Szeme úgy villogott a holdfényben, mintha szánalmas testében most lobbanna utolsót az indulat. — Bolond vagy te! Meg az egész világ! Akarod, hogy a gunyhód falához tapasszalak? Meg sem mozdult a csősz, csak nyugodt nangon rászólt a hadonászó kis emberkére: — Ne koptasd még azt a kis erődet is, Guszti. Guszti olyan hirtelen dobta le magát a padra, ahogyan az előbb fölugrott róla. Teste kínlódva kicsavarodott, rároskadt a térdére és a gyomrát mar- kolászta. Hűvös levegő áramlott fölfelé a völgyből és megsustor- gatta a kunyhó fölött álló gesztenyefa leveleit. Valahol a közelben lepottyant egy dió és éleset csörrent egy szőlőkarón. Jó késő volt már, amikor Guszti hirtelen fölugrott, mintha menekülnie kellene. Karjának mozdulása, ahogyan a fél nagykabátot visszalökte a szőlőcsőszre, majd megigazította magán a rongyokat, olyan volt a holdas homályban, mintha egy nagyobbfajta bagoly csapott volna egyet a szárnyaival. Sietve indult lefelé a szőlőhegyről és meg sem állt Faggyas Márton házáig. Ott bekopogott az ablakon. 'Tudta a gazda, hogy csak Guszti kopogtathat ilyen későn. Kibújt az ágyból, valamit kotorászott az asztalon, azután a konyhában matatott egy darabig, csak azután jött ki a házból. — Mi van, Guszti? — Megforgattam a sarjúdat. Hozz egy pakli dohányt. — Itt van a kezemben. Meg egy kis harapnivaló is. Guszti gyorsan elkapkodott mindent és indulni akart. De a gazda rászólt a sietős emberkére: — Hanem baj van, Guszti. Az öcsédet bevitték az őrsre. Valami a fülükbe jutott, és most Imrét faggatják. Azt mondják, neki tudnia köll, hogy te hol vagy. — Megverték? — szivogatta idegesen az orrát Guszti. — Azt hallottam, nem engedik ki, míg te elő nem kerülsz. Guszti összébb görbült a sötétben. Egyik lábáról a másikra állt és tovább szivogatta az orrát. Fél percig mocorgott így, azután mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan tapogatni kezdte a keblét. — Még hiányzik valami? — kérdezte a gazda. — Csak azt néztem, hogy van-e nálam gyufa? — hadarta Guszti. Azzal indult is a kert felé. Azon az éjszakán ismét félreverték a harangokat. Most a felsömajori szérű égett. M ásnap reggel, amikor az első kocsik a mezőre mentek, megtalálták Gusztit. Az egyik útszéli akácfa legalsó ágán lógott és a szél olyan könnyedén himbálta, mintha csak rongyos ruhája volna a vékonyka kötélre akasztva. NEMETH GABRIELLA: Újra magába zár Megrázkódik a csönd mélység magasság összecsendül és egy harangbongás egyszer már enyém volt ez a zengés ez a parttalan csönd ez a tenger a kettéhasított éjszaka törésvonala újra összeforrott magába zár. Nagyváros A fiatalember bátortalan volt a lányokkal. A fiatalember szerelmes volt. A bátortalan szerelmes nem tipikus napjainkban, annál kellemetlenebb annak, akivel megtörténik. Az utca sarkán várt a lányra és eszébe jutott, hogy elfelejtett virágot venni, márpedig virág nélkül — az ő illemkódexe szerint — leánnyal találkozni illetlenség. Üzletet keresni már nem volt ideje, virág nélkül pedig... És ő, aki Oroszlánszívű Richárd hadseregében még szakács sem lehetett volna, érezte, amint Láng gyűl ereiben és olyat tett, amivel felírta nevét a Hősök táblájára. Az előtte levő betonszarkofágból letépett három szál bíborpirosat és két szál hófehéret... — Vegyen még hozzá egy kis zöldet, és akkor a bírság pontosan száz forint lesz... — mondotta a háta mögött álló, észrevétlenül megjelent rendőr. A bátortalanul szerelmes fiatalember remegő kezekkel fizetett, gondosan eltette a nyugtát és bánatosan gondolt arra, hogy ha maszektól szerzi be a virágszükségletét, most jutna még kávéra is... ★ A rendőr besétált a mellékutcába és megállt a Bisztrónak gúnyolt lebuj előtt, hogy megvárja a mára esedékes emberét. Már jött is az utcán. Nem imbolygóit, csak éppen rükvercben jött, mint egy elátkozott tanulóvezető, aki képtelen egyesbe kapcsolni. Egyik kezében, szakadt újságpapírban másfél kiló marhafelsál pihegett emlékeztetőül azokra a boldog időkre, amikor emberünk még gondolt a családjára. Most a kocsmabejárót kereste, de azt eldugták előle. — Hová-hová földi!? ... — Se-e-mmm-i köze hozzá ... — No-no földi, ideje hazamenni... — Anyád .../ Kis csend. A kocsmaajtóban összegyűltek a szesztestvérek röhögni. A rendőr kivette az ember igazolványát és tárcáját, majd füty- tyentett egy — csodák-csodája — üresen arra haladó taxinak. Megszámolta az ember pénzét, hogy a taxisofőr is lássa, megnézte az igazolványában a címét és kiadta az utasítást: — Vigye haza, itt van száz forint, vonjon majd le öt forint borravalót, aztán ezt az egészet (rámutatott az emberre) adja oda a feleségének. A marhahússal talán még lehet valamit kezdeni ...-»r Csendes nap van ma, gondolta a rendőr és arra is gondolt, vajon sikerül-e a fiának diplomata pályára mennie? Nagyon nehéz lesz, hiszen nem volt a családban senki, akitől ilyen készséget örökölt volna. DEÁK GUSZTÁV BORBÉLY TIBOR: 1974 november 28 Tudod, hogy öt napig miattad volt meleg? Hófelleget gyűjtött az ég, pilléket gyúrt belőle, s csütörtök délelőtt hideg szél szárnyán szállni engedte őket — Farkasrét, a temető felé — hogy földet érve könny legyen belőlük, s hogy ők is elkísérjenek. HA TUD tanítson meg rá valaki: hogyan lehet a be sem fejezettet, újrakezdeni? FELOLDOZÄS Feloldozott az értelem szigorú fegyelme. Megszólalhat, ha kell: a rend szomorú, érzelmes szerelme. AZ UTÖVÉD DALA, HÁBORÚBAN Elfogyunk és úgy növekszünk, trágyátestünk: sokat ér. M. Orbán Edit . jdf i Kincslelő (gobelin) Arcok (szőnyegterv) AZ ALBERTIRSAI KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL t
