Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-15 / 293. szám
1914. DECEMBER 15., VASÁRNAP ’xMdap | Az elnök szombatra szóló meghívót kapott szemes kukorica fajtakísérleti bemutatóra. Hétfőn hozta a postás. Ugyanazzal a másik meghívóval együtt, amelyik viszont csöves kukorica fajtakísérleti bemutatóra invitálta ugyancsak szombatra. Máshová persze, mint az előbbi. Amaz észsaki irányba szólította volna a székhelyről, emez utóbbi pedig déli irányba. Amaz délelőttre, emez délutánra. Szerencsére. Valamint egy harmadik meghívót is rejtegetett a napi posta: hibrid kukorica kísérleti bemutató lesz a keleti nagyüzemben vasárnap. Valamint egy további megihívó darált kukorica termesztési fajtakísérleti tapasztalatcserére szólította igen szívélyesen szintén vasárnapra. Persze, amaz délelőttre, emez délutánra. És természetesen, másmás sarkába a járásnak. Gondolkodott az elnök: ez mind igen fontos, de elmen- jek-e? Talán el kellene menni, hiszen amint tapasztaltam, általában mindig elmennek a meghívottak. Elvégre egy fejlődő nagyüzemi gazdaságban, de más üzemben'is tudni kell, mi az új a technikában, a technológiában, no és a fajták világában. Máskülönben nem léphet megfelelő ütemben előbbre az emberiség. KACZUR ISTVÁN: Meghívó, ebéddel merheti az elektronikus liba- tömés és májdagaszt ás (már mint libamáj) módozatait. .—- .--------j nincs mód ar| Sajnos, | ra, hogy a to- vábbi meghívók tartalmát is közreadjuk. Azokat a meghívókat sem lehet, sajnos, ismertetnünk, amelyeket előző napon kapott az elnök, és amelyek úgyszintén egy-egy nagyfontosságú kukorica-, répa-, burgonya-, búza- vagy csirke-, nyúl-, komló-, saláta- és ellenségei, dúvad-, almamoly-, nyúl-, fácán-, vadászpuska- és egyéb bemutatóra, tapasztalatcserére invitálta az égvilágon mindenüvé. És természetesen valameny- nyi meghívón ott állt nyomtatott, kövér betűkkel a napirend ismertetésében is kiemelt pont: ebéd. Vagy esetleg: vacsora. Attól függően, hogy a nagyfontosságú rendezvény látogatóit délelőttre hívták-e össze, vagy délutánra. .—---------- egyébként | Érdekelte | az elnököt úgyszólván minden, ami a nagy termelés szélesedő skáláján feltűnt, or- szágszerin-tova. Ezért hát a lehető legbuzgóbban igyekezett mindig a tanfolyamokra, a különböző bemutatóikra, tapasztalatcserékre, vagy — uram bocsá’ — szimpozionok- ra. Igyekezett — mondom —, amíg tehette, amíg bírta, amíg győzte. De hát az a tudást, tapasztalást, újdonságot ígérő skála immáron hatalmassá dagadt. Íme! Kilenc meghívó szólította csak kukoricaügyben. Szemes kukorica, csöves kukorica, darált kukorica, hibrid kukorica, kukorica lábon, kukorica háton és a hónod alatt. Jó. hogy... Mi a jó? Hiszen van még meghívó. Amíg tovább bontogatta az elnök a napi postai levélhalmazt, újabb meghívókat talált, volt abban mindenféle. Még padláson termeszthető, nemzeti színű bukorica- palántázó gép kísérleti példányának a bemutatásával is kecsegtették. Sőt, azzal is, hogy az elnök végre megis--------;------ ezen így mor| Amint I fondírozott az elnök, kopogtattak az irodaajtón, és belépett egy másik elnök. — Szervusz! — Szervusz! — Mi járatban? — Küldetésben — ezt mondta a jövevény, majd meghökkentő ajánlatot tett: — Téged a térség valamennyi elnöke nevében kinevezlek képviselőnek. — Miféle képviselőnek? — Bemutatókon, tapasztalatcseréken képviselsz bennünket. Elvégre te vagy a legfiatalabb, és még egyszer sem mondtad egyikünknek se, hogy nem szívesen jársz ezekre a... nyakkendős alkalmaikra. — Tényleg nem mondtam — nyögte az elnök —, de,.. Gondoltam. Sőt, most mondom is. neked. Menj el! Képviselj bennünket, szépen kérünk, pajtikám. — Mit volt mit tenni? Az elnök vállalta a küldetést, szépen különválogatta a meghívókat, asizerint, hogy szemes, csöves, hibrid, darált, őrölt, vagy pattogatott kukoricafajta kísérleti bemutatóra szóltak, vagy esetleg elektronikus tökindaszaggatásra, vagy esetleg másra. Azután pedig végigjárta az elnök szépen az összest. Ott volt a délelőtti tapasztalatcserén, és ott volt a délutánin. Elment szombaton, vasárnap, hétfőn és a többi napokon. — Egyedül? — kérdeztem tőle ennyi tortúra után. — Dehogy egyedül! — újságolta. — Képzeld, elnöktársaim közül ugyan senki se jött el tényleg, és mégis népes volt minden rendezvény. j-----------------j Ami fő, | Telt ház! | mindenütt kitűnő paprikást főztek, s mit gondolsz: megmaradt belőle akár egy tenyérre való? Bizony nem, cimbora. Elmaradt sok meghívott, de a sok paprikás mégis elfogyott... Goldmann György életműve HETVEN ESZTENDEJE, 1904. december 21-én, Vecsé- sen született a magyar kommunisták egyik kiváló harcosa, a két világháború közötti magyar szobrászat reménysége és a szocialista realista szobrászat egyik úttörője, Goldmann György. Húszesztendős korában, Kisfaluéi Stróbl Zsigmond növendékeként kezdte tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Az itt szerzett ismereteket párizsi tanulmányútja során egészítette ki. Sokatígérő, tehetséges alkotó volt már, amikor 1932-ben bekapcsolódott a magyar munkásmozgalomba, és tagja lett az illegális kommunista pártnak. Egy évvel később, a kommunista művészsejt tagjaként alapítója volt a Szocialista Képzőművészek Csoportjának. Gazdagnak induló életműve azonban torzó maradt: 1942-ben a fasisztaellenes magyar függetlenségi harcok folyamán letartóztatták és életfogytiglani fegyház- ra ítélték. A Vörös Hadsereg előnyomulása elől a nyilasok 1944. október 22-én kiemelték a politikai elítélteket, köztük Goldmann Györgyöt is, és Németországba, Dachauba szállították, a koncentrációs táborban hált meg. HA CSAK SZOBRÄSZATÁT tartaná számon az utókor, Goldmann Györgyöt akkor sem lehetne elfelejteni. önportré Bár életműve nem nagy, alkotásai mégis rangos helyet töltenek be századunk első felének magyar képzőművészeti életében. Rusztikus előadásmódjuk, tisztán hangzó szobrászati nyelvezetük, hiteles emberábrázolásuk a művészet legnemesebb erényeit példázza. Szobrai a szocialista szobrászat remekei. ——--------- az asztalra a | Kitette I maréknyi meg- hívókártyát. A jövevény úgyszintén megnehezítette az asztalt jó néhány maroknyi meghívóval, amit a táskájából zúdított ki. • — Mérgemben vettem a fáradságot, végigjártam valamennyi elnökkollégát, és mind elküldte az elmúlt napokban kapott meghívókat TOLDALAGI PÁL: Félálomban Ringat a száradó lucerna, ringat a föld, az ég is ringat, így dédelgettük puha kézben gyermekkori madarainkat. Kétoldalt a kukoricásnak fáradt sei ege áll a szélben. Álmos vagyok. Nem is tudom már megérteni, hogy mit reméltem. Szemem alighogy becsukódik, úgy tetszik, mintha mélybe esnék, s mintha az országúti fák is a szakadékokat keresnék, de felriadok, s újra látom az emberbőrbe bújt vad angyalt, ahogy megrakja szekerét, és villát emel, vagy lovat hajt, mögötte múltja, mint az árnyék, sötéten és hallgatva kullog, már nem kíséri ragyogása azóta, hogy a földre hullott. FAZEKAS LAJOS: Harmadik évszak Ilyenkor fordul álma felé a Föld. Ilyenkor az Égnek nincs horizontja. — Az ősz ködébe merülnek a fák barbár-csupaszon; s éj-ködbe merülnek a csillagok hullva, lobogva. Viasz- és mézillat: darazsak háza. A régi nád alatt pince homálya. Mézillatú tőkék állnak a dombon. S kiszáll a rabló raj, hogy nektárt hordjon. A rétekről lomha ködöt göngyöl a fürge szél a sárguló dombra. A táj: gödrös, üres tenyér. Nyarad is elmúlt. Ballagsz, s az ágak már keményebben pattannak feléd. Viharok karcolják föl a tájat. S havas küszöbre dönt a jeges ég. BABA MIHÁLY: — Tessék, írd alá — nyújtotta a fiam az ellenőrző könyvecskéjét. — Mi ez már megint? — vettem el bosszúsan, mert láttam, hogy gyorsan lehajtja a fejét és bal lábával a jobb lábfejét kezdi taposni. Ha rosz- szat tesz, vagy dorgálást vár, mindig így áll előttem. — Hogy állsz? — mordultam rá, és belelapoztam a könyvecskébe. — Hát nem szégyelled magad? Tornából egy kettest?! Lezökkentem a székre. Elővettem a töltőtollamat, hogy alákanyarintsam a nevemet. — Mondd csaik — néztem a fiamra —, hát mit nem tudtál? Mi nem megy? — Ferkó a vállát von ogatta. — Na, beszélj nyugodtan — biztattam. — Mitől félsz? — Hát — kezdte újra —, hát, a kézenállás. Ledobtam a töltőtollat. — Miii? — kiáltottam fel. — A kézenállás — ismételte. Bejött a feleségem is. — Mi történt? Miért kiabálsz? — kérdezte. — Mi történt? Nézd csak meg az ellenőrzőjét — nyújtottam a feleségemnek. — Tessék! Nézd csak meg. Hát nem szégyen, hogy egy Kanyuk Ferkó kettest kapjon tornából? Mert nem tud kézenállni... Hát hogy akarsz boldogulni az életben, ha még kézenállni sem tudsz? — Ugyan, szívem, ne túlozz, és ne ijesztgesd a gyereket. Majd megtanulja. Igaz, Ferkó? Ferkó bólintott. — Meg, persze, hogy meg! De mikor. Ha ötvenéves lesz. Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart! — hadonásztam. A fülem is vörös lett, olyan ideges lettem. Arcom égett. Kinéztem az ablakon. Fülemben az előbb mondott szavak csengtek-bongtak: „Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart”. Pirultam. Égett az arcom, mert hirtelen eszembe jutott, hogy milyen gyámoltalan voltam kicsi koromban. Sosem tudtam magam felhúzni a nyújtón, a kötélen egy métert sem bírtam felkapaszkodni. Kézen meg sohasem álltam. Tornaóráról, ha lehetett, mindig meglógtam. Kegyelemből engedtek át. De hogy mondjam meg ezt most a fiamnak? Mit mondjak, neki? Hogy én is olyan gyámoltalan voltam, mint ő? Hogyan neveljem akkor? Hiszen bármikor a szemembe mondhatja, hogy te sem voltál különb, akkor meg mit akarsz? Visszafordultam. Feleségem és Ferkó még mindig mozdulatlanul állt. Csodálkozva néztek rám. De ebben a csodálkozásban már büszkeség is volt. — Csakugyan? — kérdezte a feleségem. — Igazán, apa? — csillant meg a Ferkó szeme. — Igen — vágjtam ki hetykén. A feleségem félrebillentette a fejét. felém lesett. — Akkor nincs semmi baj, szívem, mutasd meg Ferkónak, hogy kell csinálni, aztán begyakorolja, és jelentkezik, hogy már tudja. — Hogy én mutassam meg? — kiáltottam. — Hát mi vagyok én? Tornatanár? Kézenállás — Ugyan, szívem. Ne légy olyan ideges. Felesleges. Megmutatod Ferkónak, hogyan kell csinálni, és kész. Sajnos, én sohasem tudtam a ké- zenállást. Feleségem széttárta a karját. Tekintetével meg biztatott. — Na, mutasd meg! — Ugyan, kérlek — tértem ki a bemutató elől —, hát hogyan képzeled? — Ó, ne kéresd már magad any- nyira — mondta a feleségem, és elhúzta az asztalt, hogy nagyobb hely legyen a szoba közepén. Ä fiam közelebb lépett. — Mutasd meg, apa, és én is megpróbálom, utánad. Szeme csillogott. Most mit tegyek? Nevettessem ki magamat? — öreg vagyok és már ahhoz — mondtam fölényesen. Azt hittem, hogy így visszavonulhatok. — Hahaha, apa, hogy te öreg vagy: röhögnöm kell. — Ferkó! — kiáltottam rá. — Igaza van Ferkónak. Ne kéresd már magad. — Hát jó — mondtam dühösen. Eltoltuk a kisasztalt. Ledobtam a zakómat. — Na, gyere ide. Így, ide teszed le a tenyeredet — mutattam meg pontosan a helyet —, aztán felrúgod magadat. — Fél lábamat a magasba emeltem. A vér a fejembe tódult. Azt hittem, elszédülök. Feleségem nyugtalanul nézett rám. Ferkó mohó kíváncsisággal leste minden mozdulatomat. Meg kell mutatnom — szorítottam össze a fogamat. — Meg kell mutatnom —, ismételtem gondolatban. A szőnyeget néztem, tenyeremet összedörzsöltem. Menekülni szerettem volna, de már nem tudtam, hogy merre, hová? Ott álltam két várakozó tekintet és a tekintély fala között, és nem tudtam, hogy melyiket ugorjam át. Hirtelen lehajoltam, két tenyeremet letettem a szőnyegre, és egy gyors mozdulattal a levegőbe röpítettem lábaimat. Az első pillanatban karom megremegett Azt hittem, berogy a ránehezedő teher alatt. Már féltem. Hallottam szívem heves dobogását. Csak egy kis támaszt találjak a lábamnak — gondoltam, mert olyan érzésem volt, mintha órák óta a levegőben lógnék. Cipőm orra elérte a falat. Megkönnyebbültem. Könnyű remegés futott át a testemen. Valami ilyesmit érezhet a magasugró, amikor a léc fölött átrepül. Jobb lábamat elvettem a faltól, térdemet behajlítottam, és lassan visszaestem a szőnyegre. Gyorsan felemelkedtem, és fölényesen összeveregettem a tenyeremet. Feleségemre lestem. Tekintete riadt volt, aggódó. De nem szólt. Fülem zúgott. Ferkó büszkén állt mellettem, és felkiáltott. — Bravó, apa — csapta össze a tenyerét. — Így kell! Érted? — mondtam néhány pillanatnyi szünet után —, megfigyelted? Na, akkor most gyakorold! Rajta! Felvettem a zakómat. Karom remegett. Testemen zsibbadó érzés hullámzott át. — Ülj le — mondta gyengéden a feleségem, és megsimogatta a hajamat. — Nézd — intett Ferkó felé mosolyogva. Arra fordultam. Ferkó hosszú lábai magasan kalimpáltak a levegőben. — Megtanulja,- ne félj — mondta a feleségem halkan. — Igen, biztosan — bólintottam, és aláírtam az ellenőrző könyvecskét ... Ferkó még aznap megtanulta a kézenállást. Én meg azóta óvatosabb és szerényebb vagyok: kevesebbet dicsekszem. Horíhy-remlör Ez a nagy tehetségű, kommunista művész azonban nemcsak az anyagot formálta remekbe, hanem az emberek jellemét, gondolkodásmódját is. Mindenkor bátran, következetesen végezte felelősség- teljes politikai munkáját. Az elnyomás éveiben is eredményesen folytatta szervező, nevelő, felvilágosító tevékenységét, kitartó türelemmel munkálkodott az antifasiszta nemzeti egység kialakításán. Művészként is ezért a széles körű szellemi összefogásért fáradozott. Nem véletlen tehát, ha ma is ércnél maradandóbban tartja fenn a tisztelet, a szeretet annak a vonzó magatartásnak a tanulságait, amelyeket a közérdek felismerése, a nép sorsának megértése motivált Goldmann György egész életében. EMLÉKÉRE december 19- én és 20-án nagyszabású ünnepségsorozatot rendeznek. Ennek keretében 19-én délelőtt 10 órakor a vecsési úttörőcsapat megkoszorúzza Gold- mann György budapesti emléktábláját, majd délután a vecsési Kun Béla téri iskola falán elhelyezett emléktáblát. Ugyanezen a napon délután 2 órakor emlékkiállítás nyílik Vácott, a Vak Bottyán Múzeumban a mártírhalált halt szobrászművész alkotásaiból. A tárlatot Vértes György író, publicista, a művész harcostársa és barátja nyitja meg. AZ ÜNNEPSÉGSOROZAT december 20-án Vecsésen folytatódik. Délután 3 órakor leplezik le azt az emléktáblát, amelyet a művész szülőházánál helyeztek el. Délután 5 órakor a művelődési házban Máté György író, publicista méltatja Goldmann György életét, munkásságát. Ezt követően Ember az embertelenségben címmel a vecsési Gold- mann György úttörőcsapat irodalmi színpada ad műsort. GYURKOVICS TIBOR: Nekem Nekem már semmim sincsen, csak ez a szerelem, nézlek egészen közelről, ahogy a filmeken a szeretők, bezárva az ágy párnáiba, fekszünk a nagy sötétség mélyén, kezünk sima. Mint síremlékeken az egyiptomi pár, fekszünk fölékesítve és elveszítve már, halántékod falába kapaszkodik kezem, nekem nem maradt semmim, csak ez a szerelem. )
