Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

8

íVcrti 1W

xAídsm

1974. NOVEMBER 7., CSÜTÖRTÖK

Lenin

A forradalom poétája

A költötárs, Pável Antokolszkij gyászoló emlékezésében már kimondotta róla a legfontosabbat, amit csak magyarázni lehet — hozzátenni semmit. Egyetlen félmondatban utánozhatatlan tömörséggel jellemzi a szovjet-orosz költészet egyik legsajátosabb, rendkívül egyéni színét, Lugovszkoj poézisát. „Vlagyimir Lugovszkoj közöttünk maradt, tűnt ifjúságunk szputnyikjaként...”

Valóban, az ifjúság énekese volt, és ebbe a keretbe a hangok mérhetetlen skálája, a világnak tengernyi jelensége fér bele. Az alapvető élmény: a költő tizenhét esztendős mindössze a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmekor, 1918-ban a Vörös Hadsereg katonája lesz és csaknem hat évet tölt állandó harcban, életveszélyben. Ifjúságának legszebb idejét: a romantikus fellobbanások korát. És ekkor szerzett élményei érlelik költővé.

S ahogyan mindenki szamára — neki is drága a fiatalkori emlék. A forradalom pedig nemzedékek életét formálta. Mindennél szigorúbb parancs Lugovszkoj költészetében: minden percben érzékelnie kell, hogy egy nagy történelmi mozgás részese.

S bár még sokáig élt és alkotott — 1957-ben halt meg — s bár témáit ezerféle színben bontotta ki — mindvégig megmaradt a forradalom költőjének, a forradalmi napok megidéző jének. Programját, ars poeticáját így fogalmazta meg: „Egészen egyszerű szavakkal akarok beszélni, csak az egyszerűség tüze erősít és nyújt segítséget..

Versei közül méltatlanul kevés jelent meg magyar nyelven. Az alábbi sorok is elsőként látnak magyarul napvilágot, velük is tisztelegve a forradalom emléke előtt.

. Havas Ervin

.VLAGYIMIR LUGOVSZKOJ:

Tábortüzek

(RÉSZLET)

Mintha lovak horkantanának,

Mintha fekete árnyak Kelnének,

S rekedt torkokból A kommunizmusról Szállna az ének.

Barna bársonyként Üszik a tűznél Hallgatva a bánat,

Halott katonák Zászlóit bontják Október Szavának.

S ím, Frunze Átnyújtja őket Az elfeledett ezredeknek,

A Fekete-tenger szelei A katonaarcokon Végigperegnek.

S a halottak vérétől Mint a seb, megalszik Az este.

Tengerig szöknek Az égő pipacsok Vörösbe lengve.

Vidd szívemet

Lovasszázad

E százszor riadózott Örök hazába,

Hol megcsókoltam őt,

Az egyetlent,

Arcom fényekbe mártva — Miként a kósza felhő,

Vagy szél, az ágra Szálló,

Az új ifjúság világát —

A pipacsot,

A vérvörös virágot.

S a tűzzel szemben Nyílik

Egy még nagyobb virág,

Az éj vállára Fölszáll

A büszke harci-láng.

Óh, ez már Az öregség?

A zaporozsjei álom?

Nem!

Ezek — a forradalom álmai. A halhatatlanságom.

Párázó, halvány ég alatt Csönddel telik az árok. Tavaszi dallal lengenek A füvek és virágok.

Omlik a fény és szétterül, Eltűnődik a titkán, Könnyű-subájú köd feszül A lilaszárnyú nyírfán. Lovak sörényén szél hévül, Borzolgatja a fákat,

A falvak alatt így halad

A porköpenyes század. Mézlátta illat kódorog, Vizeknek hangja loccsan, Hurráz a század, s völgybe vág Kardfényű oszlopokban.

Majd újra csend és hallgatag Árnyéka nő a földnek,

S nem hallani, hogy távoli Fegyverek feldörögnek.

Havas Ervin fordításai

SZ. LUKACS IMRE:

Földosztó Ábel

0

** sszel vitték el. Vetkőztek mar a lombok, sárga levelekkel sírtak a fák. Anyám megkönnyezte.

— Apádat elkövetelte a háború, most te is itthagysz ben- nünket?

A leventébe menni kellett. És Káin szerette a leventét. Nekem parancsolt. Idősebb volt, erősebb és a bátyám. Mint a bibliában. Faluszélen laktunk, roggyant házacskában.

Káinra felnéztem. Légpuskával galambokat, fácánokat lövöldözött.

— Sajnálom őket — mondtam.

— Ki se látszol a fölből és már okoskodsz?

Fácán került puskacsőre, cipeltem hűségesen, az volt a dolgom.

„Meddig cipeljem ezt a dögöt? A puskát se adta ide” — gondoltam sértődötten.

— Vigyed — dobtam az útra —, elhúzta a karomat.

— Mit gondolsz, Ábelkám? Hozzad, különben megismerkedsz a szent anyafölddel.

Gondoltam, okosabb vagyok, kisebb, engedtem. Azért szerettem. amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó után szaladtam, integettem. Nem intett vissza.

Anyámmal jó volt. Alig jártunk ki a házból, csak vízért a kútra. Lámpát sohasem gyújtottunk, bújtunk a dunna alá. Este lövöldöztek a közelben, reggel trénszekerek kocogtak, lóhátasok.

Fogyott a paszulyunk. Hatalmas, kopott lábasunk volt, telefőztük, napokig eltartott. Kukoricánk is maradt kevéske, görhének, máiénak sütöttük. És három tyúkunk. A konyhában tartottuk, el ne tűnhessenek.

Anyám megfogta a kezemet, elindultunk munkát keresni. A bakter jóemberünk volt, szóit rögtön:

— Mérik a határt, a Kovácsék tanyájánál.

— Ingyen adják?

— Ügy ám. A föld miénk, fuccs az úri világnak.

— És Kovács úr?

— Eleget harácsolt. Most majd megfizetünk neki.

entünk a Kovács-tanyához. Mérték a földet. .Falubeli emberek lépkedtek komolyan, mezítláb, és karókat vertek le. Ráírták a neveket.

— Mi is kapunk? — kérdezte anyám.

— Hat hold jár nektek — mondta egyikük. — Pontosan hat hold.

Anyám megszorította a kezemet erősen. Odébb emberek toporogtak, mezítláb, szakadozott gúnyában, karókkal, fejszékkel. Mérték a jussot.

— Ezt el vehetik tőlünk ? — kérdeztem.

— Nem fiam, még a ma- gasságos atyaúristen se — mondta a bakter.

Még nem a hivatalos földosztás volt. Szántani kellett volna, de se jószágunk, se szerszámunk, csak a reménységünk, mint a többi szegénynek. Kovács úr traktorai ott álltak a tanyájában. Az öreg bakter odaköltözött, éjszakánként nem aludt, nehogy a traktorok szánthassanak.

Mentünk minden , reggel. Megálltunk a hatalmas földnél, a hat holdnál és csak néztük, néztünk a vége felé.

— Teremtő isten, ennyi föld egy rakáson! Csak apád itthon lenne, vagy Káin.

Néhányan ásóval estek a határnak két kimustrált lovacska is erőlködött, meg tehenek. Kovács úr fújtatott. Az öreg bakter megkérdezte tőle:

— Mit akar gazduram?

— Szántani.

— Ez már a mi földünk, mindörökre.

— A föld azé, aki megműveli, traktorjaimmal fölszán- tatom.

Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az, öreg bakter jókora husánggal fejbe csapta. Összeesett.

Akkor este megérkezett Káin. örültünk. Anyám meleg vizet hozott a lavórba, gyorsan levágott egy tyúkot, és a késő éjszakában nagy lakomát csaptunk. Másnap mentünk a földre.

— Földre? Miféle földre? — rökönyödött meg a bátyám.

— Amit jussoltunk. Felosztották a határt, lőttek az úri világnak.

Káin hitetlenkedve figyelt bennünket.

— A háború még tart, és ha az urak visszajönnek? Akkor kié lesz a föld. Ábel? — kérdezte.

Nem tudtam szólni semmit. Anyám rémülten hallgatott, mintha bűnt követett volna eL

Káin este boldogan hatalmas kosárban füstölt húst, szalonnát, kolbászt hözott, rakta az asztalra. Amikor odanéztem, könnybe lábadt a szemem.

— Loptad? Ennyi finomságot hol szereztél? — csodálkoztam.

Nevetett és falt. Teleszájjal mondta:

— Rendőr lettem. Hatalom.

— Nekik adják?

— Az okosabbaknak.

összenéztünk anyámmal. Vacsoráztunk és aludtunk.

M

ásnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt:

— Oda pedig nem mehettek. Kovács úré marad. Felszántják a traktorok.

Elviharzott. Néztünk és elfelejtettük a szavakat. Anyám szemébe fájdalom költözött. Odalett a földünk. Ültünk a kanapén, sokára kérdeztem:

— Ezután már sohase lesz földünk?

— Ha Kovács úr elveszi, akkor már sohase.

— A többiektől is elveszik? A sánta bakteriéi?

— EL

Hanem már rántott maga után. Gyorsán trappoltunk a földre. Az öreg bakter, meg a többiek kint voltak. Megnyugodtunk, megálltunk a mezsgyekarók mellett.

Az úton feltűntek a traktorosok. Ballagtak a tányába, indították a masinákat, hú- zattak a földekre. A bakter eléjük állt.

— Értsék meg, emberek, ha istent eszünk, itt akkor sem szánthatnak. Se most, se máskor. Soha többé.

A szegénység köréjü'k gyülekezett. A traktorosoknak melegük lett hirtelen, hátra- hátra pislogtak az útra.

— Az urakhoz dörgölőztök? A fajtátok ellen? — kiáltozták az asszonyok.

R

endőrök közeledtek, köztük Káin. Kovács úr, a nagygazda velük jött. Fegyverük nem volt, de pálinkából bőven jutott. A traktorok ismét indultak volna. Anyám kiabált:

— Ezt a földet férjem után kaptam, aki odamaradt a háborúban. Senki el nem veheti, csak az én drága, jó uram, ha hazasegíti az isten!

Káinék már közel jártak, a traktorosok sebességre kapcsoltak. Akkor hirtelem anyám odabukott a gép elébe.

— Mit csinál, maga szerencsétlen? — kiabálták.

— Kelj feL — szólt az öreg bakter.

Csak feküdt a hideg földön, és rázta, kegyetlenül rázta a zokogás. A rendőrök lökdöstélc a népet, Káin feltámogatta anyámat, keményen rászólt:

— Menjen innét haza! Nincs már földje, szikrányi se. Eladtam Kovács úrnak a füstölt húsért, kolbászért. Maga is zabálta.

Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan üvöltött: — Káin. Káin! Minek szültelek a világra?

A rendőrök Kovács úrral együtt szembefordultak velünk. Előkerült az ásó, kapa, jókora husángok.

— Vesztél volna idegenben — ugrottam fejjel Káin hasába.

Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak. Beszakadt a fejem. A vér elborította arcomat, fájt a seb, de nem sírtam.

— Tudtam, hogy a gyilkosom leszel! Ide üss! — mutattam vérző arcomat.

Farkasszemet nézett a két tábor. Aztán ők elkotródtak.

Kovács úr eltűnt a vidékről.

Anyám halkan sirdogált mellettem. Friss yizet hozott a kútból, lemosta sebemet, bekötötte..

—* Ember leszel. Ábel! Hasonlítasz apádra!

H

űvöst hozott az alkony, és szomorúságot. A csatát megnyertük, a földet megtartottuk. Anyám még otthon is pityergett, lámpagyújtás utánig törölget- te könnyeit.

— Édesanyám! Hiszen már nem is fáj! — hazudtam.

— Tudom, kisfiam — simogatta meg tüzelő homlokom. — Káin bátyádat siratom.

BORISZ LAVRENYOV:

A Kseszinszkaja palota

a pályaudvarról a petro- grádi városrészbe indult. A villamos zörgött, és rázkódott, házak, járókelők suhantak el Andrej mellett. S miközben a várost szemlélte, keményen szorította térdén nyugvó hátizsákját, s benne a kincset érő rakományt.

Petrográd Andrej kétéves távolléte alatt megkopott, fényét vesztette. A házak piszkosabbnak, elnyűttebbnek, szá- nalomraméltóbbaknak tűntek.

Ami rögtön szemet szúrt neki, és meglepte — a város katonáktól hemzsegett. Mikor két évvel ezelőtt a frontra indult, Petrográd lakossága a szokásos képet mutatta. Egyenruhás férfit alig látott az utcán.

Most a járdák kekiszínben virítottak, szinte ez volt az uralkodó szín az emberek öltözékében. Katonák, junkerek, tisztek csoportjaitól tarkállott a tömeg.

.----------- ----: kezdte bámulni. Az

I Az urasokat | ajtónál, térdével ----------------------- zsákjához támaszkodva szemrevaló. pirospozsgás lány állt. Andrej pillantásával találkozva még jobban elpirult, s könnyű mosoly suhant át szája szélén. Andrej is elvörösödött, elkapta tekintetét, s azonnal gyanakodni kezdett. Hórihorgas alak állt a lány mellett, rövid zakójából kikandikált hosszú, sovány keze, piszkos ujjai. Apró. fehéres tolvajszemével merően bámulta Andrej hátizsákját. Andrej elkomorodott, s biztos

An

drej

ami biztos, közelebb húzta magához zsákját. Ezredében a Petrográdból érkezettek figyelmeztették, a város hemzseg a tolvajoktól.

A^ hátizsákban valóságos kincstár rejtőzött. Mikor a lövészárokban megjelent a „Pravda”, s benne a szerkesztőség munkásokhoz és katonákhoz intézett felhívása, hogy anyagilag támogassák az újságot, ef hadosztály bolsevik- jai gyűlést hívtak össze. Kezek erdeje emelkedett a magasba a (avaslatra, hogy fel kell ajánlani a „Pravdá”-nak a György-kereszteket és kitüntetéseket. A hadosztálybizottság bolsevik szárnyának tagjai elhelyezkedtek a szónoki emelvényt helyettesítő lőszeresláda mellett, s jegyzékbe vették a katonák által adott érdemrendeket. Estére ki- lencszázharminc György-kereszt és kitüntetés került a listára, közülük több mint száz aranyból volt.

Másnap reggel Andrej megtömte hátizsákját a keresztekkel és kitüntetésekkel, s a bizottság utasításával Pet- rográdba indult. A csomagnak tekintélyes súlya volt, több mint egy púd. Andrej a vasúti kocsiban a zsákot a feje alá helyezve aludt. Cudar kényelmetlen volt, azok az átkozott keresztek a vásznon keresztül a tarkóját bököd- ték, de tűrnie kellett, ilyen értékes terhet kockázatos lett volna a csomagtartó polcra rakni. A bizottság kiadta Andrejnak, az összegyűjtött értékeket adja át a petrográdi pártbizottságnak.

Borisz Lavrenyovnak, az 1959-ben elhunyt, ma már klasszikusnak számító szovjet prózaírónak, addig négy könyve jelent meg magyarul, ö a szerzője „A negyvenegyedik” című kisregénynek, amelyből film is készült.

A villamos végig a Troic--------------------hídon. A pilléi

között lassan és méltóságteljesen hö: pölygött a kékes színű Néva. Megái

Andrej leugrott a kocsiról, hátára kapta zsákját, s a Kseszinszkaja palota felé vette útját. Nem kellett kérdezősködnie, úgy ismerte Petrográdot. mint a tenyerét. Alig tett azonban néhány lépést, s pillantotta meg a régről ismerős, csempével borított, a sétány zöldje mögé rejtőző alacsony villát, értetlenül és izgatottan megtorpant. A sétányhoz vezető keresztutcát s magát a sétányt is hatalmas, tompán morajló s ide-oda hullámzó embertömeg töltötte be.

Andrej meghökkent. Hozzászokott, hogy ez a mellékutca mindig kihalt. Még gyermekkorából így emlékezett erre. A villával szemben állandóan egy termetes rendőr posztolt, zubbonya tele kitüntetésekkel, s őrizte az uralkodó öreg szeretőjének nyugalmát. Tilos volt errefelé hajtani a bérkocsisoknak, s a járókelők sem állhatták meg a villa előtt. Andrej körülpillantott. Mi történt? Miért van itt ez a tömeg? Talán szerencsétlenség történt?... Rajtuk ütöttek a junkerek vagy más efajta csőcselék?

— --------------------•. akkor nem léphet a

Ha így van, | házba. Elfogják-------------------— vagy a legjobb

es

etben is csak elverik, de ami a legrosszabb, a kereszteket is elveszik. Ezt semmiképp nem engedheti. Andrej az úttest közepén állt. nem tudta, mitévő legyen. Piros karszalagos férfi lépett hozzá, karján a betűk — PNM — petrográdi népi rendőrség. A vállán lógó ütött-kopott puska sehogyan sem illett hozzá. Andrejre pillantott, majd megkérdezte :

— Keres valakit az elvtárs?

Andrej egy szempillantás alatt végigmérte a karszalagos férfit. Nem, nem titkosrendőr. Miután meggyőződött erről, bátran megkérdezte:

— Hát itt meg mi van? Elgázoltak valakit vagy fülöncsíptek egy zsebtolvajt?