Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

8 itteni W 'sc/úHím 1974. NOVEMBER 3., VASÄRNAP-Alkotók Pest mecjiji l eben Reisenbüchler Sándor grafikus, filmrendező Budapesten született 1935-ben. Négy évig a Lenin Intézet­ben tanult, majd bölcsészhallgató volt. Ezután a Színház- és Filmművészeti Főiskolát végezte el, rendező' lett. Filmjeit ott­honában (Felsőgödön) „rajzolja”, és csak a fölvételeket, a han­gosítást stb. készíti a filmgyárban. Eredetileg dokumentumfilmesnek készült, de figyelme az animációs filmre terelődött. Rajzolni autodidakta módon tanult, évekig ismerkedett a rajzfilmkészítés technikájával. Filmjei a nemzetközi mezőnyben is elsőrangúak. Erről tanúskodnak azok a díjak is, amelyeket például A Nap és a Hold elrablása és Az 1812-es év című filmjeiért kapott. Az 1812-es év Tolsztoj regénye, a Háború és béke, valamint Csajkovszkij 1812 című szimfóniája felhasználásával készült. A Nap és a Hold elrablása egy Juhász Ferenc-költeményt dolgoz fel. Mindkét filmjéből kitűnik, hogy a szláv művészet formavi­lága erősen hatott rá. A dolgok ősformájái keresi, ami mögött a iközösségi, tehát a valóban kollektiv formateremtő erőt érzi, a keletkezésnek a mélyebb összefüggéseit akarja megérteni, illetve megértetni. Reisenbüchler fogékonysága a különböző kultúrák tipikus jelképei iránt megmutatkozik abban is, hogy lehántja a dolgokra tapadt romantikus képzeteket, fölfedi a lényeget az ember környezetéről, és a dolgok rétegeződését bemutatva eljut a jelekig, amelyek lényegüket tekintve szimbólumok. Mindig új témakört dolgoz fel filmjeiben, a „titkos”, az elvont lényeget mutatja be, de mindig a valósból kiindulva keresi az ősformákat. A Barbárok ideje és Az 1812-es év című filmjeinek nyers­anyagát képeslapok, magazinok és képzőművészeti reproduk­ciók szolgáltatták. Különböző (kivágott) fotókat helyez egymás mellé, amelyek az esztétikai és gondolati értékek sajátos rend­jét eredményezik Ezt a módszert egészíti ki a hang- és zörej­effektus, amely elmélyíti a látottak jelentését. Montázsai nem formajátékok, nem öncélú látványosságok. A képek egymás mel­lé helyezése, mint egy pszichológiai teszt árulkodik az alkotóban végbemenő szellemi vérkeringésről, amely egy ponton találkozik Bartókéval és Vajdáéval: a népművészet talajából keletkezett formavilág modern művészi látássá alakul nála. Készülő új filmjében — Utazás a Hold középpontjába — a tibeti fennsík titokzatos lámakolostorábóf, indul a kép. Itt írá­sos dokumentumokat találtak, amelyek szerint a Hold nem volt mindig a Föld bolygója, hanem máshonnan került ide. A film a fantázia birodalmába visz, de olyan föltételezésekre épül, ame­lyek bizonyos realitásokkal is rendelkeznek. Egyrészt szórakoz­tatni akar, másrészt új gondolatrendszert akar érvényesíteni. Nevezetesen azt, hogy mi, földlakók másként lássuk önmagun­kat; szokjunk hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy valószínű: nem­csak mi vagyunk értelmes lények az Univerzumban. \ Menyhárt László Zöldhajúnak hívnak. Pe­dig, aimnt láthatja nem is zöld, hanem szőke. Egyszer heccből belestettem, azóta úgy rámtelepedett a zöld szín, mint tevére a púp. Nem is ' nvnak máéképp ... Nem születtem bányásznak. Az egész famíliám egyetlen melóst sem tud felmutatni. Engem is vílami jogásznak, vagy orvosnak szántak. A csa­lád egyke szemefénye voltam. Terülj asztalkám mellett nőt- ;em. Csoki kellett? — Kaptam. Pénz kellett? — Kaptam. Kor­csolya, kerékpár, labda kel­lett? — Ki sem mondtam, már előttem volt. Ó, én engedelmes kisfiú vol­tam. Kitűnően tanultam, sa­ját motorom is volt, de apa socsiját nem használhattam. Azt csináltam, amit akartam. És mégsem! önállóan semmit. Leintettek. Kíméltek. Más tett-vett helyettem. Űszott fe­lém a kész, én meg semmit sem értékeltem. Minek, ha úgyis megkapom ... Harmadik gimista korom­ban, aztán bedobtam a töröl­közőt. Untam már a banánt és bejelentettem egyik napról a másikra: elég volt a bábásko­dásból! Lelépek! Dolgozni me­gyek. ­Tanáraim kiverték a balhét. A srácok röhögtek: na lám, le­lép a dédelgetett, a kedvenc. Anyám majdnem bedilizett. Apám a haját, tépte. Te szé­gyene a családnak, mondta asztalt verve, ha elmész, ide többet nem teszed be a lábad. Kitagadlak... Minden tiltakozás ellenére aktatáskával és egy bőrönddel idejöttem a bányához. Nem kí­méltem magam. A legnehe­zebb helyeket kerestem. A legjobban fizetőt. Pedig a. bá­nyában acélemberek kellenek. Nem kemények, nem töréke­nyek, hanem szívós, hajlékony acélpengék. Valamikor azt mondták: a bányásznak nem kell más, csak két erős kéz és egy buta fej. Ez még akkor sem volt igaz. De nemcsak erő és nemcsak ész kell, hanem szívósság. Isteni szívósság. Ká- romkodnitudás, hogy a fel­gyülemlett energiát, mérget ki­adhassa az ember magából. Mert ha nem, akkor megfől, felforr, elvész a saját dühzu- hatagában. Az erő viheti a puszta terhet, a nehezéket, a gerendát. Az erő mozgathatja a puckát, a rései őt, a köveket, de mindezt folyamatosan, hosszútávon csinálni, ahhoz BARTHA SZABÓ JÓZSEF: Elágazás akarat és szívósság kell. Tér­den állva egy teljes siktet szívlapáttal lemelózni nem gyerekjáték. Mert felállni, azért mindenütt még ma sem lehet. Ha az ember ki akar nyújtózkodni, gémberedett tag­jait normálissá szeretné po­fozni. akkor bizony végig kell nyúlni, hanyatt, vagy hason fekve a latyakos vágatban, él­vezve annak hűvösét, csontro- pogtatását. Itt tudni kell melózni! Aki idejön, annak tudni kell haj­tani. Azt mondják a bányász so­kat iszik? Ne higgye! Nem mindenki. Az viszont igaz, hogy általában többet. Sokat kell enni és inni. Verejtéke­zünk! Nem csak szórakozásból fogynak a kriglik. A szesz erőt, lendületet ad. Nem min­denki bír tartósan a vájvégen maradni nélküle, bármennyire is akarja ... Kell a kondi! Van amikor egyedül megrakok tíz-tizenöt csillét. A kilencven kilós tá­rnokkal is kell játszadozni. A fúró és a fejtőkalapács dübör­gő rakoncátlankodását is meg kell fékezni... A szakértelem nélkülöz­hetetlen. Rájöttem, hogy egy­kettőre le kell tennem a szak­munkásvizsgát. Vájár lettem. Aztán a gimit is befejeztem. Amikor idejöttem madár- csontú voltam. Törékeny, mint egy vénasszony. Azért van itt kakaó. Nem vagyok magas, alig százhetven, de nem kell, hogy más emelgessen helyet­tem. Tizenhét kilóval vagyok nehezebb. És ez nem háj. De nem ám! » Ugye most azt gondolná, hogy a bányászok verekedő- sek. Nem azok! De nem is an­gyalok! Csak szeretik az igaz­ságot. A kézzelfogható, egysze­rű, nyers igazságot. Öröklődik mint a kobak, mint a fejlám­pa. Ott mindenki tiszteli a másikat. Olyan sötét van, hogy az orr előtt levő kezet sem lehet meglátni és ha nem vi­lágítanának az összetartozás fejlámpái, akkor sokan nem is találnának ki belőle, vagy le sem mernének szállni. Lent sosem lehetett a leke- zelőt, a pökhendit megjátsza­ni. Mert a bánya nagy, az el­dugott vágatoknak pedig se szeri, se száma. Lent én sem vagyok ilyen bőbeszédű! Senki sem az! Ott szükség van minden tartalék­ra, minden energiára. Ott a tudatosság összeszokott csend­jében kúsznak a gondolatok. A sikt végére beszéd nélkül is kimerülünk. Szemmel is ért­jük egymást. Ha összevetem a hátamat az öreg Pista bával, biztonság és elégedettség su­gárzik át a testembe. Hatodik éve dolgozunk egy csapaton. Robbantóvájár. Rendszerint szűz területet tárunk fel, mert gyorsvágathajtók vagyunk. Sohasem gondoltunk arra, hogy szakad. Ilyen eszébe se juthat senkinek. Olyan bizton­sággal mozog ott lenn minden­ki, mintha külszínen lenne. Vele vannak társai, vele a mű­szerei ... Régen, főleg más helye­ken, az egerek és a patkányok voltak az emberek legjobb ba­rátai. Nem rúgták, nem vág­ták őket. A műszemélküli vi­lágban ezek voltak a tárnák, a vágatok meteorológusai, vész­jelzői, vészcsengői. Elárulták hol van víz,. rejtett tenger­szem. Onnét ösztönös halálsi­kollyal menekültek. Ha vala­ki ilyet látott, eldobott min­den keze ügyében levő szer­számot és usgyi: kiabálás, to­lakodás. dulakodás, menekü­lés. Mert élni mindenki akart. Ha valahol lappangó gáz rej­tőzött, az állatok mindennél előbb jelezték: Ember v;svázz! Ne menj tovább! Az öregek szerint pontosságuk bámulat- raméltó. Nem csapnak be sen­kit, nem vicceinek meg, nem nesztoetnek feleslegesen, csak ha szükséges. Akkor viszont csalhatatlanok. Mégis a legjobb segítőtárs a fül. Igen a fül! Lehet bármek­kora zaj, düböröghet a réselő, bőghet a fúró, a böller, szót se lehessen hallani, azért a bá­nyász fülel. A legnagyobb ro­bajban is képes meghallani azt a kicsike és furcsa neszt, amit egy gyűszűnyi kő leesése okoz. Nem is nesz ez! Hanem csak p.sszenés. Csak surranás, de a fület mégsem kerülheti el. Ilyenkor ordítás, futás, mert kicsi után jön a nagy, és az már nem tréfa. Hogy volt-e balesetem? Hát igen. Azon a napon nem akart be­jönni semmi. A főtéből sza­kadt a víz. Gumiruhába be­öltözve ácsoltunk. Feszült minden. Erőlködésünk hangja bejárta a vágatokat. Fúrtunk. Éreztem az öreg zihálását, de nem figyeltem. Nem enged­tünk. Engedni, megalkudni so­hasem lehet. Ha egyszer va­laki megteszi, nem bírja ab­bahagyni. Fojtott a levegő. Rossz volt a vidia. Kevés volt a nyomás. Megszorult a me­leg. A csillék is nehezen tel­tek. A fúrógép is makacsko- dott. Még a gyufa sem fogott tüzet Már semmire sem fi­gyeltünk. Egyszerre csak zsupsz. Többre nem emlék­szem ... Az igazi próba tehát meg­volt. Több hónapig nyomtuk az ágyat. Állítólag szerencsénk is volt. Amikor újra leszáll­tunk, fel-fel néztünk az öreg­gel a főtéré... Egy darabig még dolgoztak az idegek, aztán el is feledtük. Aki túlesik a próbán és ki tud térni a kasza elől, annak alaposan megnő a tekintélye. Az már öregnek számít, még akkor is, ha csak huszonnyolc éves mint én. Mert a hagyo­mány szerint már a második életét é^i. Tudja, én nagyon makacs ember vagyok. Bennem él a varázs. Napról napra leszál­lók, minden mellékgondolat, minden szorongás nélkül. Nem félek! Sohasem félek! Magam­ba szívtam a mélység szere- tetét. A fold, az érc, az el­múlt tíz év alatt önálló em­berré gyúrt. Tudom, mit mi­ért csinálok. Az egykori elké­nyeztetett fiú nincs többé. Sohasem bántam meg. hogy nem a könnyebbik utat válasz­tottam. Odahaza, ha nehezen is, de megbékéltek ... Fiágaz­tam! Ha néha megkérdezik tő­lem, miért vagyok bányász, csak annyit mondok: van va­lami ami hív. És én megyek, mert éneikül ízetlen, sótlan minden Hát. ennyi. Na, jó szerencsét! ÖRVÖS L4JÓS: Ián csészékben a kávét, külföldi ciga­rettával kínált, és rámemelte a szemét. KÉP AZ UTAZÁS A HOLD KÖZÉPPONTJÁBA CÍMŰ FILMBŐL BORBÉLY TIBOR: A Seholsincs-kötetből TRAGÉDIA Megőrült a király bolondja: Bölcsességeit már nem nevetve mondja. ÖRÖK A TÖRÖK Sok árva gyermek arra vár, hogyan lehet majd janicsár. PANASZ Az élet keserű. „Mindig csak friss hús!” — panaszkodik, a dögkeselyű. TANÁCS Pajtás, a csúcsra jutni segít, ha látja szemed a völgyek őrtüzeit. HA Vér és fájdalom dalom: elhallgatom. MINT... a dőlt kalászból kipergő búzaszem, úgy hullsz a földre vissza cél előtt, kenyérré nem vált életem. FOHÁSZ' / Elet Elvtárs, talán lehet — utókoromra: adj előleget AKIBEN belül már kész a halál sebezhetetlen hogyha h a r c b s a Az aszkéta r—----— férfiak közt kevés aszkéta | Fiatal | akad, különösen, akit sem------------- vallási fogadalom, sem eg yéni hajlam nem visz az önmegtar­tóztatásra. Persze azért van kivétel is, mondjuk ösztöndíjas vagy fiatal tanár, akár Párizsban, ahol én is éltem. De ezt senki nem hiszi el itthon az ember­nek, még legjobb barátja sem. Mert amikor megkérdezte tőlem bizalmasan egyik cimborám, hogy melyik volt a legizgalmasabb kalandom, s azt felel­tem, azt sem tudom már, milyen lehet a ruha alatt egy nő. elképedve nézett rám. „Hülyének nézel? Aszkétaként él­tél ott, ahol annyi a pazar nő, és olyan természetes, hogy valaki odaadja ma­gát annak, akit szeret? És kirakatokat sem néztem. Csaknem annyira nem ismerem a párizsi kira­katokat, mint francia barátaim. Fia nagyritkán megálltam az utcán egy fél percre valamilyen kirakatnál, csodál­kozva néztek rám társaim, olyan enyhe mosollyal, mintha egy kisfiúra nézné­nek. „Gyere már, öregem, ne töltsd az időt.” Amikor hazajöttem, mégis észrevet­tem a kirakatokat. Jóleső csodálkozás­sal pillantottam meg az angol szövete­ket. a villanyborotvákat, az autórádió­kat. És még Szentendrén is. ahová ki­rándultam. megálltam az Illatszerbolt előtt, és elnéztem a Givenchy kölnit, amelyet borotválkozás után használnak a férfiak. S egvszercsak egy halk. ki­csit mély női hangot hallok a hátam mögül. — Szegényes kis kirakat. Nem olyan, mint Párizsban.------------------------ fordultam vissza. | M eglepetten | Izabella volt az, a munkahelyemről. A pénzügyi osztályról, melyhez oly ke­vés a szakértelmem. Szőke haját simán kontyba fésülte, lesült bőre csakúgy feszült, és erős, szép teste volt. Kicsit idősebb lehetett nálam. Nagyon szép nő volt, de sima arcá­ból mégis valami szigorúság áradt. Udvariasan köszöntöttem, és megje­gyeztem : — Miért lenne szegényes ez a kira­kat. Hiszen egy csomó finom árut látok benne. — Óh, néhány darab! De kedves ma­gától ... Azért Párizsban gazdagabb ki­rakatokat is látott. — Ott nem néztem a kirakatokat. .----------r sohasem láttam nevetni, de | Még | de most elnevette magát.----------- Mint egy tanárnő, ha va­lami mulatságosat mond az egyik gye­rek. Aztán újra elkomolyodott az arca. — Tudja, kedvem volna hallani, mi­lyen ott a szerelem. Mesélje el nekem. Biztosan akadt kalandja. Ahogy elné­zem magát, a maga egyéniségével meg tud szédíteni egy nőt. — De mivel? — kérdeztem csodálkoz­va. — Épp azzal, hogy nem tudja. Na, jöjjön el hozzám! Itt áll egy kis fa­házam a hegyoldalban. Iszik velem egy feketét. Főztem is már. csak fel kell melegítenem. Mit mondhattam volna. Ennek a szép, szigorú arcú nőnek. Ügy hiszem, elvált volt már. Rövid ideig tartott a házas­sága. Ennyit hallottam róla. És micsoda gyönyörű, erős teste van. Szorongató boldogság fogott el. de féltem is. Vajon mit képzel rólam? — Tűnődve szálltam be kis fehér Fiat kocsijába, kanyarogtam vele a dimbes-dombos utcákon, míg csak nem értünk fel a hegyoldalba. A faház is olyan világos, és mégis olyan égőbarnás volt, mint Izabella bő­re. Csak az övé tompa maradt, nem olyan lakkosán fénylett, mint a ház. Kihozta a kékszegélyű, fehér porce­— No, meséljen! Mintha egy barát­jával beszélne. Én senkivel nem va­gyok bizalmas viszonyban a munkahe­lyünkön. Tőlem nem megy vissza sem­mi. Rágyújtottam. Aztán kortyoltam a kávéból. És szinte kétségbeejtett az a tudat, hogy csalódást kell neki okoz­nom, hogy nem folytattam senkivel vi­szonyt Párizsban. — Tudja, én nem mint turista voltam Párizsban, hanem ösztöndíjjal tanul­tam ott, aztán meg fiatal tanárként működtem egy iskolában. Szóval éltem ott, és hatottak rám az élet problémái. Akárcsak francia barátaimra. Nem vol­tunk olyan helyzetben, hogy progra­mot csináljunk lányokkal. A program a vasárnapi ebéd volt egy étkezdében, ahol igazán jól éreztük magunkat. A temérdek autót csak azért néztük, hogy ne üssenek el, a kirakatokat meg, hogy ne menjünk neki. Persze azért meg­esett ritkán, hogy elmentem valamelyik barátommal egy szórakozóhelyre is. Egész éjszaka hallgattunk egy fiatal, spanyol gitárost egy üveg bor mellett. A Tabouban pedig, ez egy diákmulató, egy-egy pohár limonádét ittunk. Ott táncoltunk is. Egy igen fiatal néger­lány tánc után egyszer kért tőlem egy cigarettát. Aztán néhány perc múlva odajött hozzám, és a barátnőjének is kért. Tánc közben egyszer meglökött bennünket valaki és akkor összeért a szánk is. Egyszerre mondtuk neki: „Nyugodtabban uram. felborít minket!” És egymásra nevettünk. Izabella figyelmesen hallgatta minden szavamat. S nyugodt, majdnem kemény hangon kérdezte: — És kinek ment fel a lakására? I---------------------- néztem erre a I Megütközve | rendkívül szép, és - mindig olyan ko­moly nőre. Hogyan mondjam neki, hogy egyetlen női lábra sem emlék­szem, hogy a szoknyákat is csak azért néztük, hogy megkülönböztessük a nadrágoktól. Ott nem lehet olyan cél­zatosan végignézni a hőkön, ez ott nem szokás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents