Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-03 / 258. szám

1974. NOVEMBER 3., VASÁRNAP «erw Tg x/ÚMtan 9 V TURAPIN: Az én emberem Ott ülünk egyszer a tnfi- helyben és vitatkozunk. Többen is állították. hogy kölcsönös megértésre kelle­ne jutni. Lehet-e enélkül rendesen dolgozni? Íme most csak vitatkozunk, a termelés meg áll. Eltelt egy óra, kettő. Nem jutunk előbbre. A har­madik óránál nem bírtam to­vább, és megszólaltam: — No, ebből elég volt. Ma egyébként is hétfő van. Én ezeken a napokon valahogy sohasem érzem jól magam. Megyek a művezetőibe, és lefekszem aludni. Ha valami zűr van, akkor fütyüljetek. Rendben — mondja a mű­helyfőnök. — Eredj, de óva­tosan, nehogy zajt csapj, meg aztán rajta ne kapja­nak. Csodabogár ember a mű­helyfőnököm. Az észjárása is fura. Hogy képzeli: lehet egy­szerre aludni is, meg figyelni is? Bementem a művezetőibe. Felmásztam az asztalra. Karomat összefontam a mel­lemen. és lefeküdtem aludni. De álom sehogy sem jött a szememre. Nyugtalanító gon­dolatok törtek rám. Betop­pan ide véletlenül Ivanics, a művezető, és akkor mi lesz? Rossz színben tűnnék fel előt­te. Nem. Ez így sehogy sem lesz jó. T emásztam az asztalról. Megkerestem a műveze­tőt. Őszintén elmondtam ne­ki, hogy így és így áll a do­log — hogy másodnapos ál­lapotban vagyok —, hogy le akarok feküdni aludni. Meg­kértem őt is, ha valami gya­núsat észlel, fütyüljön. Iva­nics belevaló gyerek. Ért fél­szóból is. Visszamentem és ismét lefeküdtem, hogy al­szom egyet. Kényelmesen elhelyezked­tem az asztal tetején, de álom továbbra sem jött a szemem­re. Nem, a szentnek sem. Az zsongott a fejemben, hogy ha túl sokat enged meg magának az ember, akkor később lel- kiismeretfurdalása lehet, meg hogy akkor is hallucinál, ha legnagyobb rend van körü­lötte. Persze csakis másnaposán lehet kitalálni olyan badar­ságot, hogy mondjuk egy bi­zottság előzetes bejelentés nélkül törjön rá egy műhely­re, és az pontosan a mi mű­helyünk legyen, annak is a művezetői irodája. De én mégis kitaláltam. Nyomban le is ugrottam az asztalról, felkaptam a tele­font, és már mondtam is: — Igazgató elvtárs! Itt va­gyok a művezetői irodában, pihengetek. Másnapos vagyok tudniillik, és tudja, hogy van ez ilyenkor. Fáj a fejem, émelyeg a gyomrom, hányin­ger. fáradtság az izmokban, az idegekben ... ön termé­szetes, a telefonon keresztül nem láthatja levertségemet. Mindezt azért mondtam el, hogy vigyázzon rám. Ha va­lamelyik főnököm, vagy va­lamiféle bizottság meg akar­ná zavarni a pihenésemet, ne engedje őket egyből rám­törni. — Halló! De ki beszél ott? — dörmögték a vonal túlsó végéről. — Veszjukov, a lakatos. — Hogy merészel ilyet ten­ni? — ordította. Vz aztán nagyszerű. Jót i j akar az ember, és min­den a visszájára sül el. Meg akarod kímélni a kellemet­lenségtől, ő meg hozzákezd ordítani. Mintha ő nem rúgna ki a hámból soha. Mélyen megsértett a tapintatlanságá­val. — Nem hinném, hogy ha én is ott lennék a műhelyben, több lenne a termelés és ke­vesebb a selejt — szakítot­tam félbe. — Erre akár be­csületszavamat is adhatom. Közben a direktor egészen elcsendesedett, sóhajokat hal­lok a vonal másik végéről, amelyek nemes gondolatokat sejtetnek. — Ne haragudj, hogy olyan gorombán kezdtem. Bepörög­tem. De annyi itt a gond, hogy nem is csoda. Az első pilla­natban nem tud mindent számba venni az ember. Te j meg pihenj csak nyugodtan. Pihenj. Tudom én, hogy mit jelent másnaposnak lenni. Bi­zottságot meg a közeljövő­ben nem várunk. Köszönöm a figyelmességedet. Hálásan köszönöm Jóságától könnybelábadt a szemem, a hangom elcsuklott, csak ennyit tudtam monda­ni: — Én is köszönöm ... Ezzel a kagylókat le is tet­tük. Gondoktól könnyebbül- ten újra felmásztam az asz­talra és végre elaludtam. M ély álmomból fütyülés hangja vert fel. Al­momban is ráismertem: ez az Ivánics fütyülése. Ilyen vésztjóslóan csak a ő képes füttyenteni. Ám énmnég le se ugorhattam az asztal tete­jéről, már nyílt is az ajtó, és az igazgató nyomakodott be rajta: — Talpra Vaszjukov, talp­ra! Jön a műhelyfőnököd — suttogta izgatottan. — Már itt is van, és most mi lesz!?... — Semmi gáz, főnök! Sem­mi gáz — nyugtattam. — A műhelyfőnök az én embe­rem. Fordította: Sigér Imre NAGY GÁSPÁR: Kacagó muskétás Kacagó muskétás mire vitted? Az ellen királyát lelőtték helyetted. Szulejmán kérdi: „Ott az a vár?” Uram, ott balta vár. „Legyen a neve Baltavár” Ki pányváztunk rózsafához lovam evett a virágból piros lett a szőre tőle kivágtattunk száz mezőkre. Lány körtével Papp Albert rajza Izabella felállt, s egy kis üveg finom - konyakkal tért vissza Kis poharakba töltött belőle. Nem szoktam inni, de egy hajtásra kiittam. S akkor * hirtelen felcsillant a szemem, mert mégis eszem­be jutott egy különös kaland. Amikor felmentem egyszer egy idősebb, tekin­télyes tartású kolléganőm lakására. Egészen kigyúlt az arcom az izgalom­tól, és Izabella is észrevette ezt a vál­tozást. Egy finom cigarettát dugott a számba, és tüzet adott. Aztán töltött új­ra a feketébőL — Eszébe jutott valami? — kérdezte halkan. — Igen — feleltem. — Egy kolléga­nőm. Annak is ilyen sima volt a bőre, mint magának, de ő barnahajú. Egye­nes tartású, megközelíthetetlen termé­szet. Öt bízták meg, hogy vezessen be az iskolai szokásokba, ketten marad­tunk benn a munka után a tanári szo­bában ... — És már ott kezdődött el?... — Nem, ott semmi nem kezdődött. Csak jólesett, hogy egy szorosabb kis kollektívába kerültem, férfiak és nők közé, a felnőtt világba. S még talán az is. furcsa volt, hogy egyedül maradtam a tanári szobában egy nővel, mert min­denki hazament már. Csak úgy ittam a szájáról a szavakat, és néztem köz­ben a száját. Néha meg lehúnytam ki­csit a szemem. S egyszercsak azt mond­ja: „Most pedig jöjjön velem, elme­gyünk Enghien—les—Bains-be. én ott lakom. Tündéri kis fürdővároska Párizs közelében. Egy tó partján. A Boule­vard de Port Royalra mentünk, ahol a kocsija parkolt, beszálltunk, és ami­re a zsúfolt Párizson át kiértünk az or­szágúira. ott rákapcsolt, és befordultunk jobbra Enghien—les—Bains felé, már sötétben csillogott a tó. ragyogtak a lámpák, fényben fürdőzött a kávézók és éttermek terasza. És közben megje­gyezte, hogy én is messzi lakom az is­kolától, nekem is hasznos lenne egy kocsi, tud is egy nagyon olcsóról, abban a garázsban, ahol az övét is vette, egy fekete Peugeot 203-ast, amelyet már nem gyártanak, és épp ezért nem kér­nek érte sokat, pedig úgy fest. mintha vadonatúj lenne, kívül-belül vadonat­új. És azzal el tudnék látogatni hozzá is néha vasárnaponként. — Vele töltötte ugye az éjszakát? — kérdezte Izabella fojtott hangon. .---;—-—- kerekre nyílt a szemem, | Kicsit I aztán csak vállat vontam. — Öh. egy szép kis ker­tes ház előtt álltunk meg. Bent levetet­te a kosztümkabátját, és már engedte is a fürdővizet. „Először is lefürdöm, ez mindig az első, amikor hazajövök — mondta. — Fürödjön le maga is, job* ban érzi majd magát utána. Aztán megvacsorázunk.” — Ez nem igaz, villant át az agya­mon, s ahogy ment a fürdőszobába, erős, csinos lábára esett a pillantásom. Valami bolond vágy fogott el. — Kiszólt még, hogy igyák egy kis frissítőt, találok a hűtőszekrényben, s kis idő múlva már kilépett újra, sötét fürdőköpenyben. De nem láttam sem­milyen változást az arcán. Éppolyan komoly volt és távoli, mint a tanári szo­bában. És következtem a fürdőben. Le­tussoltam. és visszavettem a ruhámat, de a zakót a karomon hoztam ki. — Megengedi, hogy ingujjbaft ma­radjak? — kérdeztem. — Természetesen — felelte. — Me­leg van. Hozom azonnal a vacsorát Hi­deg vacsorát adok. Engem valami furcsa érzés kerített hatalmába, valami szokatlan bátorság, és az buggyant ki a számon: — Várjon egv kicsit. Yvette CM ért Yvette-nek hívták.) Meg szeretném csó­kolni magát. Megengedi? Csodálkozva nézett rám. — Előbb vacsorázunk, nem? — Igen, de úgy szeretném ... Vala­hogy mindig az az érzésem, amikor ki­megy a szobából, hogy nem jön többé vissza. Vonz a megközelíthetetlensége, ami már az első percben sugárzott ma­gából, és amit most érzek... De ho­gyan nézek a szemébe holnap az isko­lában? — Kérem, mondjon el mindent rész­letesen — szólalt meg Izabella — Nem vagyok gyerek nyugodtan elmondhat mindent. Igyunk meg még egy pohár­ka konyakot. •---------;---------- Egyszerre lehajtot­I Megittuk. I tam azt is. És akkor------------ Izabella a lábamra te tte a kezét. Csakúgy rátette. Minden kihívás nélkül. Ahogy ez Párizsban is lehetséges. — Olyan mosolyféle jelent meg Yvet­te arcán. Mint aki csodálkozik rajtam. — Hát úgy néz a szemembe, ahogy eddig nézett. Köszönünk és kész. Ha kérdezni akar valamit, megkérdezi. Én válaszolok. Ahogy ez természetes kol­légák közt. Itt más most. De nem azért, mert itthon vagyok, hanem azért, mert most nem akarok megközelíthetetlen lenni. Mintha kinyílt volna a fürdőköpenye, egy pillantásra láttam a testét, aztán megrázta valaki a vállam. Felrezzen­tem. Yvette állt előttem, ő hajolt oda hozzám. A tanári szobában. — Én beszélek magához, maga meg csak bámul, bámul rám, úgy bámulja a szám. mintha arról olvasná le a sza­vakat. S egyszercsak lehúnyja a sze­mét, mintha álmodna, vagy álmodoz­na. Kicsit elmosolyodott. — Tudom, egyedül él itt most Pá­rizsban. És nem mindig jó egyedül. De előbb szokja meg az iskolát jöjjön be­le a tanításba, rakjon félre egy kis pénzt, aztán gondolhat arra, hogy ne legyen mindig egyedül. Egyszer majd eljön hozzám is. Kábán néztem rá, iszonyú meglepő­dés tükröződhetett az arcomon, s próbál­tam megfejteni, mit jelent ez az „egy­szer majd eljön hozzám is” De ezt nem lehetett tudni, mert Párizsban nem kí­séri mindia afféle arcjáték a szavakat. Az • utolsó pillanatig nem tudhat sem­mit az ember. — Most pedig menjen! — mondta Yvette, és megsimogatta az arcomat. Az egyik ujjával a számat is érte. Ügy hiszem, véletlenül. Vagy mit tudhatom! ■j---------------- tágranyílt szemmel né­I Izabella I zett rám. Egészen ki­gyúlt az arca, és olyan szigorúan nézett. Aztán odahajolt hoz­zám. — Sokat tanultam magától — sut­togta fojtott hangon. Kipirult arccal, csodálkozva néztem rá. « Radnóti Miklós emlékezete HARMINC ESZTENDEJE, 1944. novemberének első napjaiban gyilkolták meg Radnóti- Miklóst, a költőt, több társával együtt a Győr melletti Abda községnél, a keretlegények. Korán jött, tragikus halála sokban emlékeztet Petőfiére. Végzetszerűen zárt kerekre egy költői életművet és egy emberi sorsot. Hiszen más­más módon ugyan, de mind­két költő halálával hitelesí­tette életét, életével hitelesí­tette költészetét. S hasonlóság az is, hogy e két költő tör­ténelmünk egy-egy szakaszát mindenki másnál mélyebben, nagyobb intenzitással élte át és fejezte ki. Radnóti Miklós kibontako­zása az egyre nyíltabban elő­retörő fasizmus közegében ment végbe. A fiatal költő Pogány köszöntő című első kötetéből az életöröm, ember­szeretet, harcos-humanista szószólója és elkötelezettje. Költészetét kezdettől fogva nagy szociális érzékenység, baloldali elkötelezettség, a szocializmus eszméi iránti fo­gékonyság jellemzi. A harmin­cas években mohón szívja magába és olvasztja-ötvözi egybe a modern magyar líra legnagyobb eredményeit: a kassáki avantgarde, a népi Iskola, a Nyugatos hagyomá­nyok és mindenekelőtt József Attila költői hatása sajátos, egyéni formanyelvé alakult Radnóti költői műhelyében, melynek egy fájdalmasan tiszta, elégikus hangütés az alaptónusa. A költő hangja a mindjobban elboruló, „tajté­kos ég” alatt egyre tragiku- sabb. egyre komorabb. A „me­redek út”-on egyre magasabb­ra hágva szemlélete mindin­kább tágul és mélyül, versei­ben egyre apokaliptikusabb víziókban tárul fel a kor em­bertelensége. elid egenedettsé- ge, minden emberi értéket végpusztulással fenyegető agresszi vi tása. A LEGMÉLYEBB PONTON, amikor már a puszta lét is fenyegetett volt, amikor „ki szót emelt, az bújhatott”, Rad­nóti vállalta a szólás felelős­ségét. s a próféták tiszta szi­gorúságával hirdette a humá­num és az értelem igéit, egy emberibb világ eljövetelének hitét állította szembe az el- aljasodott jelennel. Ember marad az embertelenségben, s ennek jogán ítélni tudott és mert. Nem kis bátorságra volt ehhez szükség. Radnóti Miklós vállalta a sorsát, emberi és költői érte­lemben egyaránt. Számára az írás erkölcsi kényszer, elkö­telezettség volt országhoz, néphez: „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen és csecsszopók, akikben megnő az értelem” — olvashatjuk Nem tudhatom című versében. Elkötelezett­ségének gyökerei idáig mé­lyülnek az igazi hazához, nép­hez. Értük és helyettük vál­lalta a szólást, vállalta az áldozatot. Mert Radnóti nagyon jól látta, érezte, hogy „baljós a menny telette”. Alig van köl­tő, aki olyan, látnoki erővel sejtette volna meg önnön sor­sát, mint ő, de tudta, hogy ez az áldozat szükségszerű, a jövőért hozandó áldozat. Mert hite szerint csak az formálhat jogot a meghallgatásra, aki vállalja azt a sorsot, amelyet másoknak is el kell szen­vednie. S aki ezt vállalja a végsőkig — alázattal: „Az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, Az már egy messzefénylö szabad jövő felé tör”. Etikai alapállása: az egyéni sors alárendelése a közösségi sorsnak; áldozatvállalás, de egyben hit ennek az áldozat­nak az értelmében. LÍRÁJA talán a legerede­tibb, legmélyebb antifasiszta líra a világon. Megrázó, katar- tikus hatású, mert bonyolult szövevényeiben ábrázolja a kort. nem egyszerűsödik nála fekete-fehér képletté a világ. Teljes mélységében látja az egész emberi társadalom kol­lektív — bár nem egyenran­gú — felelősségét a szörnyű-, ségekben: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a tijbbi nép, tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp” — írja Nem tudhatom című versében. A költő számára ezért nem csupán a fasizmus megsemmisítése a cél, hanem egy olyan új világ megterem­tése i% amelyben az ember ember lehet, amelyben a fa­sizmus, az embertelenség so­ha nem találhat talajt. Ez a hit. ez a felelősségér­zet, ez az etikai tartás a ma­gyarázata, hogy megjárva a koncentrációs táborod* poklát, végigszenvedve a végigszen- vedhetőt, bepillantva az em­bertelenség, a háború legiszo­nyatosabb mélységeibe, Rad­nóti Miklós költészete mégis mindvégig megőrzi emberi arányait, emberi arcát. A Le­vél a hitveshez, a Hetedik ecloga, vagy az Erőltetett me­net költője arról tesz hitet el­sősorban hogy az emberség a legembertelenebb körülmények között is megőrizhető. Akikor is, amikor már az ész nem talál kapaszkodót, amikor már a test végleg összeroskad; mert ez az ember tulajdon­képpeni lényege. HALÄLÄNAK harmincadik évfordulóján költészetének er­re az etikus bátorságára, tisztaságára emlékezünk. Pete György RADNÓTI MIKLÓS: Sem emlék, sem varázslat Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer Sgy vad hajnalban arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyűléptű szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érc!ekéről, az már egy messzefénylö szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ újraépül, — s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, — baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, — talán most senki sincs. 1914. április 30.

Next

/
Thumbnails
Contents