Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
8 Falu Tamás — kezében legújabb kö letéve!, a Magvető Könyvkiadónál az elmúlt hetekben megjelent Vidéki állomások címen összegyűjtött verseivel. Falu Tamás Kincset ér Falu Tamás levélgyűjteménye a szó nem valutáris, hanem művelődés- történeti értelmében. Kincs ő maga is. Keze ügyében minr den apróság költészetté válik,' derűvel, munkával, jósággal felépített 93 esztendeje a megőrzött alkotóerő jegyében telik termő állandósággal. Nemcsak Igazi költő, hanem természeti tünemény, sokszoros példa, hiszen erkölcsi nagysága lírájának bő forrása, hosszú életének egyik titka. Áprily Lajos 1962-ben írt levelében „goethei alkotókedvet” kívánt Falu Tamásnak, aki teljesíti nap mint nap írt új verseivel ezt a felszólító jókívánságot. Levelezése humánumának közege.' Azonnal válaszol; mindenkinek, megszégyenítő gyorsaság tapintatával. Nemcsak válaszol, hanem kezdeményez — egy-egy Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Vas Istpán levélváltás első darabját mindig ő írja. Olvashatjuk Kiss József invitálását — a magyar irodalom hét évtizedének vendégjárását érzékeljük Falu Tamás levelesládájában. Irodalmunk rejtett rétege tárul fel Szép Ernő soraiban, aki az üdvözlet mellett szivárványszínű őszi bilobalevelet mellékel. Ma is borítékban őrzi Ócsa első díszpolgára, a Petőfi és Kisfaludy Társaság hajdani tagja, a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett Falu Tamás. Juhász Gyula 1914-ben a Rókus kórházban lábadozott Öngyilkossági kísérlete után. Falu Tamás ibolyát küldött, ami remény és kapaszkodás lett a költő életében, melyről Szegedről kelt és Monorra címzett képeslapon ad hírt: „Végtelenül kedves figyelméért, megható szere- tetéért fogadja egyelőre e pár sorban hálás, őszinte köszönetemet. Nagyrabecsülő társa: Juhász Gyula.’’ Szóban a Petőfi társaság egyik ülésén mondott köszönetét a szünetben, de versének elmondása után elviharzott Juhász Gyula, „mert nem volt hajlandó egy asztalnál ebédelni József főherceggel”. Falu Tamás önkiosztó tapintata a már beteg Kosztolányit is vigasztalta, aki zöld tintával írt válaszában 1935. április 20-án így reagál: „Édes Tamás, köszönöm megemlékezésed. Jól tetted, hogy írtál. Igen jólesett, ölel: Kosztolányi Dezső”. Devecseri Gábor 1971. II 15- én keltezett levelében ezt közli Falu Tamással: „Nagy késéssel, melynek időleges rosszullét is oka volt, de annál nagyobb szeretettel köszönöm meg és szívből viszonzom jókívánságaidat. A múltkori gyönyörű versedről a napokban Illyés Gyulával beszélgettünk, s ő közölte velem, hogy Téged mindig igen nagyra becsült... Kívánón Neked és magunknak, hogy mennél előbb olvashassunk hasonlóan szép Falu Tamás verseket! S jó egészséget, jó munkát! Szeretettel és tisztelettel üdvözöl Devecseri Gábor”. levelesládája Csak részben teljesült e tiszta óhaj. Falu Tamás írt azóta újabb verseket, s mi, Devecseri Gábor kivételével olvashatjuk is. ö elhunyt, s levelét Falu Tamás is csak jóval a kitűnő Homéroszfordító halála után, 1971. augusztus 31- én kapta meg. Az idők során sokan keresték fel soraikkal az Öcsán élő költőt. Kozma Andor és Szilágyi Géza lírájának „csipkés” szépségét méltatja, Gellért Oszkár recensiót kér Falu Tamástól Móricz Zsigmond Harmatos rózsájáról. Rónay György „leheletnyi” verseit dicséri, és költeményben is üdvözli. öt és a tájat is, hiszen valaha Rónay Inárcs környékéig nevelkedett. Idézem a művet: „Főbb nevezetességei szép régi román templom, meg hogy itt él Falu Tamás, a nyolcvanöt éves költő — amiértis a két torony közt nyárestéken kigyullad egy törékeny ívű, csöndesen sugárzó, bölcsen egyszerű, változatlanul fiatal, halkan zsongó, tapintatos, egy csöppet irónikus és nagyon emberséges szivárvány.” (Rónay György: Öcsa) Íme, a költő a tájat is fölemeli, hiszen a Falu Tamáshoz utazó Voinovich Géza az Ócsa felé induló „zötyögő vonatok” kedvességéről ir, melynek titka az a báj, az a szívjóság, amely Falu Tamásból sugárzik. Több versében hűséggel idézett felesége az ócsai temetőben pihen. Sírtábláját Kisfaludy Stróbl Zsigmond készítette el, a bronzlapon a költő képmása is látható. Levélváltásukat külön dossziéban olvashatjuk, ahol Kisfaludy Stróbl beszámol a mű jellegéről. A gondosan őrzött gyűjtemény éke Nadányi Zoltán érzékeny írása, melyben közli Falu Tamással, hogy „kegyes csellel”, tudta nélkül, utólagos beleegyezését kérve, hozzá küldött versét Nadányi Zoltánné- nak ajánlotta, aki „ Nadányi Katókával fékszik szülőágyon”. Az ócsai levelesládában az egész ország, s hírnökeivel Európa is jelentkezik — a múlt és a jelen: a „citrancs” szónak gratuláló Hegedűs Lóránt, Erdős Renée, Márai Sándor, a Batsányi-exhumálásnál Falu Tamásnak segédkező Vértes József. A gyűjtemény másik része a nem Falu Tamáshoz címzett levelekből tevődik. Ezek sorában Madách-portréra, Szend- rey Júlia apjának 1852-es levelére, Szigligeti Ede, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán kéziratára bukkanunk. Az értékes relikviák között találjuk Ady Endre Az élet pirkadatén című versének kéziratát, Székely Bertalan, Fadrusz János, László Fülöp, Rippl Rónai József több lev "lét. Különösen utóbbiak jelentősek, melyekben az igali születésű Tóth Ferenc festőjelölt támogatását sürgeti. Nagy érték Komjáthy Jenő levele és verskézirata. Krúdy Gyula feljegyzése, Hel- tai Jenő válasza, és Georges Sand egyik franciául írt lapja. Losonci Miklós "Ís!£Jjr jg Kfumtm 1974. NOVEMBER 24., VASÁRNAP VIDOR MIKLÓS: Játszmák és kibicek \ A HAZÁRD A két fiatalember kényelmesen ballag az Erzsébet-hídi villamosmegálló felé. Nemrég jöttek ki a hivatalból, a csúcs- forgalom elől behúzódtak egy féldecire, s most látszólag céltalanul megállnak a parton. — SietßZ? — kérdi a választott frizurás és aggódón kémleli a szürke eget. — Miért? — Kibicelhetnél, míg megérkezik Sutira. — A közeledő villamosra sandít, aztán a társára. Hirtelen megragadja a karját: — Tudod, rémes ez a nőkkel... A másik, jó homloknyivál magasabb, gunyoros arcú fiú. Figyelmesen bólogat, mulat magában a választott hajún, micsoda egy ürge, ez még a randevújára is kísérettel megy! Közben begördül egy villamos, amelyik meghozhatta volna a lányt a Parlament felől, de nem hozta. Ök meg vitáznak. Arról, hogy a női pontatlanság sem egyértelmű. Egyáltalán semmi sem az. Üj villamos bukkan föl. — Ezzel már be kell futnia — mondja az érdekelt. De valahogy hiányzik a hangjából a biztonság. — És ha nem ...? akkor, ha kitűzzük a limitet. Még három villamosig tartom. — Ez és még három! — Ezzel együtt három! — a keskeny, kihegyezett arc ugyanazzal a kopófigyelemmel mered a megálló betonjára, mint a randevúzó. Ebben a percben már nem lehetne megmondani, melyik vár a lányra. Leginkább a rulettvagy kártyásasztaloknál látni ilyen arcokat. A villamosról leszállóknak sejtelmük sincs, hogy a két szempár úgy pörgeti végig őket, akár az érdektelen lapok közt egyetlen ászt leső házárdőrök. Az utolsó osztás van már csak hátra. Húsz méternyire tőlük a sárga kocsi, összevillan a szemük. A kaján ellenszurkoló elvigyorodik: — Laufot adok. Ha most lelépsz, ablakban a pénz. És ekkor a várakozó fiatalember megpillantja a megállóba érő villamos üvege mögött a női alakot. Nem egészen bizonyos benne, de úgy érzi, ő az. Némán megrázza a fejét. S a kinyíló ernyő alatt ráismer a lányra. tantja egy mezővel előbbre szabad gyalogját. Lodovics szinte lopakodón csúsztatja útjába utolsó tisztjét. Ketten nézik még őket, mint a hadsegédek, bólogatva, komoran szurkolva fölfigyelnek egy- egy kemény hangra: — Hát aztán? — és Lodovics kilép a királyával. — Csakhogy akkor...! — Dóka hadvezéri ujjongással vezeti tovább gyalogját a végső sor felé. Markában érzi a diadalt, vadul szortyogtatja üres pipáját. — És most? — Most elhúzta magát — jelenti be szerényen Lodovics s az egyetlen logikus lépéssel elhervasztja Dóka győzelmi mámorát. De Dóka nem bír beletörődni, hogyan is követhetett el ilyen szarvashibát? — Lássuk csak... — düny- nyögi fojtottan. — Ha három lépéssel előbb itt befedezek... mert itt állt a vezérgyalog, itt a huszár és itt a maga futója, igaz? — Dehogyis! Az én futóm nem állhatott a g5-ön — elI lenkezik most már fölszabadulton Lodovics. Teljes hévvel vitáznak, át- nyúlkálnak a táblán, egymás kezéből szedegetik ki a bábukat, amint visszajátsszák a partit. — Lehetetlen! Igenis, itt állt a futó! — De nem! Hát maguk is látták... — fordul Lodovics a kibicekhez. Egyikük hangosan érvelni kezd. de mindjárt el is hallgattatják. A Lodovics mellett ülő néma öregúrhoz fordulnak mindketten. Van valami emelkedettsége a pillanatnak: — Maga a legrendesebb ki- bic, aki valaha lejárt ide. Soha nem beszél bele, nem húzkodja az ember karját. Hát most döntse el. És ekkor az öregúr, akinek eddig a hangját sem hallotta senki, megszólal: — Uraim, én nem értek a sakkhoz. — Hogy-hogy? Egész délutánokat üldögél itt velünk! — Mert szeretem a békességet — tárja szét karját tehetetlenül a kert legrendesebb kibice. — És odahaza a feleségem ... — legyint. Aztán reménytelenül a táblára néz meg az oldalt heverő letarolt bábokra. Lassan fölemelkedik, sóhajt, kissé meghajol: — Mára vége a játéknak, ugye? — Fogadjunk egy tízesbe! — kiáltja bele a zsúfolt kocsi dübörgésébe, mintha a sorsot akarná kényszeríteni. A harmadik játszma már a híd alatt folyik, finoman szemerkélő esőben. Az unalmas ácsorgásból idegcsiklandó hazárd lett. A kísérőből partner. Igazában ellenszenves ez a kaján ellenszurkolás, tudja ő is, de fütyül rá. — Ez a nő nekem dolgozik, öregem — bólint a tovagördülő villamos után. — Mennyit késett eddig? A várakozó az órájára néz s a húsz percből tizet letagad. Ha magában kellene tovább strázsálnia, már elunta volna. De most már dacból is, csak- azértis. — Dupla vagy semmi! — mondja, amint föltűnik a következő kocsi. A partner mulat: — Neked másképp már nem is nagyon érdemes. De nekem is csak A lány még a cukrászdában sem érti, miért olyan kedves a fiú. Egyetlen szó szemrehányást sem kapott a késésért. Most kristályosodik benne világnézetté, hogy csak a bolondok pontosak. AZ ÁRTATLAN Este fél tíz. Elcsöndesedik a Károlyi-kert. Nem pattog már a fejelők labdája, a homokozóban egy árva kislapát emlékeztet csak a délutáni várépi- * tőkre. A libikóka lebillent, ♦ nincs ki meglovagolja. A kőlap« pinpongasztalt sem ugrálják körül a gyerekek. Az idősebb sportolók, a munkából idesiető ultipartik bajnokai is hazatértek már.1 Csupán egyetlen kőasztalnál folyik két kitartó sakkozó csa- ! tája. Dóka és Lodovics nem j bír egymással. A végjáték lelassul, mormolva mérlegelnek magukban egy-egy lépést. Az- t tán Dóka győzelmesen csatTéli táj Hock Ferenc TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: Nevek Az állami gazdaság igazgatóját mindenki a keresztnevén szólította, mintha csak ott cseperedett volna fel közöttük. Az öregek úgy hívták, hogy „a Lajos”, a fiatalabbak meg „Lajos bácsi”, vagy „bátyám”. De még ha hozzáragasztották a vezetéknevét, akkor is csak Szabó Lajos, vagy Szabó Lajos bácsi volt. Amikor a fiatal újságíró elkészült a riporttal, nem bírta legyűrni a kíváncsiságát és megkérdezte erről is. — Nocsak — mosolygott az igazgató —, hát maga ezt is észrevette? — Csak azért — mentegette magát az újságíró * —, mert mostanában ritkán tapasztalok ilyesmit. Sokan úgy őrzik a címüket meg a rangjukat, mint a pénztárcájukat a zsebükben. Minél degeszebb az a tárca, annál jobban óvják. De ha netán indiszkréciót követtem el, akkor... — Ugyan — legyintett az igazgató —, örülök, hogy megkérdezte, de a válasz nem fér bele két mondatba, meg kell hozzá hallgatnia egy történetet is. Tulajdonképpen kettőt, de a másik csak az előző folytatása. Ebben benne van az is, mit jelent nekem ez a „Lajos” vagy a „Lajos bácsi”, amit sokkal nehezebben szereztem meg mint a diplomát, a pozi- plót és a különböző díjakat együttvéve. Nahát, akkor hallgassa végig, de hogy valami jó is legyen benne, kóstolja meg közben ezt a bort, itt termett a gazdaságunkban. Poharakat hozott, töltött majd rágyújtott egy cigarettára, aztán a füstbe feledkezve, mintha csak magának tenné, mesélni kezdett. — Suttyó gyerek voltam még, talán hatodik elemista és az apám uradalmi cselédként szolgált a Hammersfield Sza- niszló báró birtokán. A bárónak tízezer holdja volt egy tagban, pontosan annyi, mint most ennek az állami gazdaságnak. A földesúr ritkán, csak amolyan alkalmi vendégként tartózkodott otthon, többnyire Pesten vagy külföldön ütötte fel a tanyáját. Egyszer mégis valami nagy murit csaptait a kastélyban, névnapot, vagy mit tartottak és amikor már a tetőpontra hágott a mulatság, a népszerűségről kezdtek vitatkozni. Sokan vendégeskedtek ott Pestről, meg nem hiányoztak a szomszéd birtokosok sein, talán nekik akarta bizonyítani a báró, hogy őt nemcsak tisztelik, de szeretik is a parasztjai. Ötünket hívtak be a kastélyba, négy meglett embert, meg engem a gyereket. — Emberek — mondta a báró —, azért hívattam magukat, hogy igazságot tegyenek itt egy vitában. Igen, jól hallották. maguk lesznek a corpus delicti, illetve, hogy megértsék, maguk lesznek a bizonyíték álláspontom igazolására. Összenéztiink, mert ilyenre még a matuzsálemkorúak sem emlékezhettek, hogy egy báró a saját parasztjait kerje fel igazságot tenni. De most ott állt előttünk, figyelt minket, aztán megszólította az öreg Kovácsot. — Hogy hívják, jó ember? — Kovács János, szolgálatára a méltóságos báró úrnak! — Hány éves? — K ujcor icg tö réskor töltöttem be a hetvenet, szolgálatára a... — Mi a beosztása? — Béres vagyok, szolgálatára ... — Hagyja már ezt a szolgálati hangot! Nem a jelentésére vagyok kíváncsi, hanem egészen másra. Mondja csak öreg, tehet maga arról, hogy béresnek, illetve, hogy egyszerű embernek született? — Nem tehetek, szolgálatára a ... — Ha ez így Van, akkor ugye én sem tehetek • arról, hogy bárónak születtem? A születését nem maga határozza meg az ember. Így van? — Igenis, szolgálatára a. — Na mármost — vágott közbe türelmetlenül a báró —, akkor miért lenne az kizárt, hogy szeressenek is engem! Ahogy a feljebbvalójukat, akitől a kenyeret kapják. Mondja csak öreg, szeret maga engem? — Igenis, szolgálatára a ... — És meg tudja mondani azt is, hogy hívnak? Az öreg egy pillanatra meglepődött, de aztán kiderült az arca, mint egy jó tréfa hallatán és tisztelettel vágta rá: — Hát már hogyne tudnám, hiszen a méltóságos báró urat mindenki ismeri. A méltóságos báró urat a méltóságos báró úrnak hívják! — De a nevem?!... Mi a nevem, arra feleljen? Ne a címem szajkózza itt, hanem a nevem, ahogy bevezettek az- anyakönyvbe! Ahogy magát is páldáui... na, hogy is hívják? — Kovács János, szolgálatára a ... — Na látja, így! Nekem is van egy nevem azt mondja meg. Az öreg Kovácson látszott, hogy nagyon erősen gondolkozik. Valóban, hát hogy is hívhatják még a méltóságos báró urat, akit mindig csak a méltóságos báró úrnak hívtak eddig. Lesunyt fejjel mustrál- gatta a kefebajszú vékony kis embert, akiről talán most csak annyi jutott eszébe: na, ez se tudja mit csináljon jó dolgában! Már izzadt, kövér cseppek gyöngyöztek begombolt inge fölött a nyakán és többször segélykérőén nézett felénk. A báró is észrevette ezt és most izgatottan, mindnyájunkhoz intézte a kérdést, amibe akkor már beleszorította a gyanúját is. — Hát senki sem tudja, hogy hívnak? Hallgattunk. Csak lestük az előttünk álló embert, tízezer hold jó magyar föld birtokosát és nem szólalt meg egyikünk sem. A nagy teremben, ahol a mulatságot tartották, alábbhagyott a zaj és talán ennek a feszültségnek akart véget vetni a báró, amikor intett, hogy elmehetünk. Az ajtóból lódított vissza a hangja: — Te fiú, gyere csak ide! Visszamentem és megálltam ott, ahol az előbb. A báró egészen közel jött hozzám, megsimogatta a fejem és inkább szomorúan, mintsem kíváncsian kérdezte meg újra: — Mondd édes fiam, te sem tudod a nevem? Vagy talán nem tudod kimondani? Megértem én, ha esetleg erről van szó, hiszen idegen hangzású, de azért próbáld meg. Ha meg-
