Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
1974. NOVEMBER 24., VASÁRNAP tJfMao Mire jó egy autóbusz? A Énekszó9 útközben Az autóbusz Ikarus 2ó5-ös típusú, 45 ülőhely van benne. Nem teljesít menetrendszerű szolgálatot egyetlen állandó vonalon sem, így nem került olyan szakaszra, amelyen talán a szükségesnél kevesebb a kocsi, s így nagy a zsúfoltság. Ez a busz afféle állandó különjárat, állítólag másfél millióért vette a Lenfonó és Szö^ vőipari Vállalat. Megéri majd? Kihasználjuk teljesen és igazán fontos célokra? Indokkal vagy anélkül, de ezeket a kérdéseket felteheti bárki. És a válaszok? Próbáljuk meg ösz- szeszedni azok véleményéből, akik használatba vették. Pothorszky t Lász- iónétól, a budakalászi gyár szb-titkárától hallottam az autóbuszról. A járműnek nagyjából akkor telt le a próbaideje, mentek már vele utasok is, de csak csínján, inkább rövid utakra, vagy hosszabbakra’ de sík vidékeken, s az szb-titkár éppen ezért nem annyira a csekély tapasztalatokat, hanem inkább a jövő terveit ecsetelte. — Mi már elhatároztuk, hogy nagyon sokféleképpen használjuk — mondta. — Járhatnak vele, a hogy is mondjam, különböző labdasportolók, meg a természetbarátok, az óvodásaink, aztán bármelyik kollektíva jó céllal. Ezt azért említem, mert jött már egy szaktárs azzal, hogy ő meg a barátai szerveznének egy kis kiruccanást, csak férfiaknak. Szó sincs róla. Én még fordítva, csak nőknek sem helyeslem. Egyébként pedig szerintem az autóbusznak a szocialista brigádok között lesz a legnagyobb keletje, de ez majd elválik. A gépkocsivezető Sőth József azzal kezdte a beszélgetésünket, hogy csak percei vannak, mert a jármű állandó forgalomban van. — Állandó eszköze és lehetősége ez a busz a brigádok közösségi életének? — Nem hiszem — ingatta a fejét —, mert nézze csak, olyan sok brigádunk van, hogy a kocsihoz csak ritkán, jutnak. Érvelése valósnak tűnt, de azért azt is elfogadta, hogy egyrészt egyszerre két-három brigád is utazhat rajta, másrészt nem kell most már minden brigád együttlétét csak az autóbuszra alapozni, viszont a közös kirándulások erősíthetik az egyéb összejövetelek igényét is. November elején a meó méteráru Béke brigádja, a csomagoló Egység elnevezésű, és a darabáru Egyetértés nevet viselő brigádja Bognár Mihályné csoportvezető szervezésében Herendre és Tihanyba utazott. — Személyenként negyven forintot gyűjtöttünk, abból fizettük a kilométerenkénti három forint költséget, meg a porcelánmúzeum látogatási díját, s ami többlet volt, azt visszaadtuk — kezdi józanul fontolgatva, de kevéssel utána már csillogva meséli, hogy látták a Mária Teréziának készült étkészletet, s mellette az értékét, hogy. százezer forintra becsülhető, s többen is azt mondták, hogy nem tartják túlzottnak az összeget. Aztán Bognámé a brigádnaplójuk számára a herendi múzeumban egy kancsórói lemásolt idézetet mutat. „Ideje, hogy ébredezzen valaha / Most kell neki felvirulni vagy soha. 1846." Tihanyban ragyogó őszi napsugár, és — így mopdja — a tó csillogó tükre fogadta őket, s egy meglepetés, kalászi, vagyis budakalászi üzletvezetőt találtak a helyi vendéglőben, akit az asszonyok körülzsongtak, s rábeszélték, hogy engedje őket főzni, sütni. Ellenállhatatlanok lehettek, mert engedélyt kaptak, ami nemcsak jó étkeket, de gyors tálalásokat is eredményezett. Akik azt gondolják, hogy ezzel a hangulat tetőfokára ért, bizony tévednek, mert kifogyhatatlan a jókedvű asszonyok találékonysága. Visszafelé ugyanis az autóbuszban különleges szív küldi műsorral kedveskedtek egymásnak. Mindenki megmondta, hogy melyik a kedvenc nótája, aztán együtt elénekelték. Keli-e még folytatnom? Lehetne, hiszen beszéltem Juhász Sándornéval, .aki műhelybizottsági titkárokkal és más szakszervezeti aktivistákkal például Jákon és Szombathelyen járt, vagy Gabula Jánosáéval, a tisztító üzemrész Tyereskova szocialista brigádjának .vezetőjével, aki társaival s a befűző üzemrész Kállai Éva brigádjával Tatára látogatott. A város és a vár bejárása után a Tó vendéglőben ebédeltek, s közben egyesek lelkesen beszéltek arról, hogv mit láttak most először széles e hazában, mások pedig, akik már jártak Tatán, arról, hogy mi mindent fedeztek fel újra ... S miközben az élményeket hallgatom, arra gondolok, hogy mennyire igaz az a régi tapasztalat: nemcsak az a lényeg, hogy utaztunkban mit látunk, hanem az is, hogy kikkel osztozunk a szépségek örömében. Pacsay Vilmos a kölcsönt. Azt, amit a bútor- vásárlásra vettek fel. Más, de mégis ugyanaz. Tavaly 62 házasságot kötöttek Veresegyházon, idén több lesz. Talán Peri frigye már a többletbe jut. Jóképű srác, feszül rajta a fekete ruha, csak a csokornyakkendőn látszik, hogy nem oda termett, ahol most billeg, ugrál. Lopva húzogatja, fenébe is, szívesen letenné. Vigyorog, párja puha kéznyújtásaí fogadja a köszöntéseket, a jókívánságokat. Feri a fejével integet, vegyem már észre, ott van egy csoportban a brigád. Ott, riadt nyájként bújnak össze az alig huszonéves fiatalemberek, a tokás, tekintélyes férfiak, a nagyszájú asszonyok elől, maguk között pusmognak. Felöltöztek ugyan tisztességesen, de nem úgy, mint a menyasszony — azaz, most már ifjú asz- szony — rokonságának némely tagja. Mert azt. elmesélni nehéz lenne, mi mindent aggatott magára az egyhasú- egykeblű-egynyakú mama, a nagynéni... A brigádtagok ismernek, foguk között szűrve mondják: — Látta az őszi vásárt? Veszem a lapot, bólintok. — Van ezeknek a parasztoknak pénze! Nem veszem a lapot, nem bólintok. Felvilágosító munkába kezdek. — Nem parasztok. Kettős jövedelműek. Ki az iparban, ki a mezőgazdaságban, mindenki a háztájiban ... — Tudja; hogy a lánnyal kapott egy házat is? — Nem annyira csúf! Kuncognak. — Azt, házat, s készen bele mindent. Hozomány. Érti? Elcipelt bennünket a lány, megmutatta. Fontos volt neki. Hiába kiabáltak vele, hogy öltözni kell... megmutatta. Ügy jártunk a lakásban, hogy azt hallottuk: nagynéném hozta, sógorom adta, avámék vették, barátnőm ajándékozta... Jól utánozzák, istenemre. — Tudja, mi a röhej! Ott terpeszkedik a tízezer forintos automata mosógép, de vízvezeték nincsen .. Anélkül tudja, mit csinálhatnak vele... ? Tudom. Ebben maradunk. Asztalhoz ülünk. Taps, hangos ováció fogadja a hatalmas le- vesestállai bejövő asszonyokat. Nem rokonok nem esa- ládbeliek Kisegítők. Pénzért fogadták őket. Megint más, de még mindig ugyanaz, öreg, állig gombolt ingű parasztbácsik állnak megilletődötten félrehúzódva, míg bevonulnak á valakik. A fiú rokonsága, ki ez, ki az, de majd’ mindegyik valaki. Itt legalábbis. Kezdem kapisgál- ni, hogy szegény kislánynak én vagyok a díszvendége; legyen már az ő meghívottal köA néptanító MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK Azt hittem. Kállai tanító úrral harminc éve sírba szállt az utolsó néptanító Magyarországon. Ez a télen-nyáron fekete kabátos, kopott ingnyakát sál mögé rejtő, keménykalapos kisöreg a Tanácsköztársaság idején elkövetett „bűnei” miatt került a gimnáziumi igazgatói székből a húszas évek közepén a debreceni MÁV-ko- lónia állami elemi iskolájába. Harmadik osztályos rosszcsontok fejébe töltögette ettől fogva a tudást egészen haláláig. Kállai tanító úr már akkor szabadpolcos könyvtárat rendezett be saját könyveiből saját otthonában a vagongyári munkásoknak, amikor még nem is ismertük ezt a fogalmat: szabadpolcos könyvtár. Tanítás után kirándulni vitte a munkásgyerekeket, akikbe kifogyhatatlan türelemmel csöpögtette a madarak és fák szeretetét. Esténként analfabéta tanfolyamot tartott a nehézkezű munkásszülőknek, hetenként háromszor énekkari próbát az iskolai kórusnak, szombatonként ingyen zongoraleckéket adott a lakásán — csak a vasárnapjainak titkát nem ismertük sokáig. Egyszer aztán az is kiderült: Kállai tanító úr vasárnaponként cím- íróként kereste meg a szegénysorsú növendékek — ilyenek pedig szép számmal akadtak a MÁV-kolóniai iskolában — mozilátogatásainak, osztálykirándulásainak költségeit. Azt hittem, vele sírba szállt az utolsó néptanító Magyarországon. Egészen addig így véltem, míg rá nem találtam Bihari Józsefre, a tápiógyör- gyei általános iskola igazgatójára. Visszatérés a szülőfaluba Az utcára nyíló, szerény igazgatói irodában néhány színes-derűs gyermekrajz — apró északi rokonaink, a finn gyermekek megannyi vallomása, üzenete a békéről, a barátságról —, és néhány egyszerűségében is megkapóan szép népi kerámia — tál, korsó, bokály — a díszítés. — A lakásomon több is akad, jöjjenek el megnézni — invitál bennünket. — Beszélgetni is nyugodtabban tudunk otthon, mint itt. Nagyablakos családi ház előtt állunk meg a kocsival; vagy nagyon új — vagy nagyon gondozott. — Hatvankettőben építettük, pedagógus-kölcsönnel. — Miért éppen Tápiógyörzött is Valaki. Mert ő csak parasztbácsikat, ráncos arcú, fekete kendős parasztnéniket vonultathat fel, akik — micsoda világ! — még ilyen helyre sem röstellik elhozni, felvenni a vastag berliner kendőket ... A menyasszony riadt gerle, egyik oldalán verebekkel, a másikon pávákkal; hová röppenne oltalomért? — Tetszene tudni adni egy kis tüzet, a nagykabátomban maradt a gyújtóm ... Tiszta szempár néz rám, nem alázatos, nem pökhendi, nyugodt, tükre annak, hogy a világon minden múlandó. Adom a tüzet, úgy érzi, magyarázattal .tartozik az apró szívességért. — Én vagyok a nagypapa, a Juliskáé. Ugye, szép gyermek? Bólintok. Ném udvariasságból, hanem, mert szép valóban. Ez fogta meg a fiút? — Kérlek, ha lennél szíves ... Már fogja is a karom, a kisöreg ottmarad, én mondom, hogy bocsánat, egy pillanat, hagyom magam vezetni, atya- isten, ki lehet ez a kopasz, s kivel téveszt össze? — Egy nagy szívességet kérnék tőled. Itt már. mielőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, mindenki ivott, aki kocsival van. Ha megtennéd, hogy átugranátok, a feleségemmel hozzánk, mert ezek a gyerekek teljességgel haszná’hatat- lanok, elfeledtek egy csomó dolgot áthozni tegnap, holott megmondtam nekik... gyén ütöttek tanyát, hiszen akkoriban nem is itt tanított? — Ez igaz, de Györgye a szülőfalum. Itt él az édesanyám. aki egyedül nevelt, s itt vannak a gyerekkori barátaim. Valami derengeni kezd bennem: — Hány iskola van a községben? ... — Egy. Eltalálta: én most ugyanannak az iskolának vagyok az igazgatója, amelyben annak idejűén magam is megtanultam a betűvetést. Azt hiszem, ennél többet is... Szerkesztőség — Hogyan lett pedagógus? — A közgazdasági technikumi érettségi után jelentkeztem a szegedi tudományegyetem bölcsészkarára, mivel mindig is pedagógusnak készültem. 1956-ban kaptam meg a magyar nyelv- és irodalomszakos tanári diplomát. Néhány nappal később pedig a Közoktatásügyi Minisztérium kinevezett a hódmezővásárhelyi Viharsarok című lap párt- élet-rovatvezetőj ének. — Nocsak: kollégák voltunk? — Csak egy egészen rövid ideig: nemsokára ugyanis megkaptam a behívómat a három hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra: Debrecenbe. Minden szabad időmet arra fordítottam, hogy megszabaduljak előző beosztásomtól. Sosem készültem újságírónak, és különösen nem rovatvezetőnek. Letelt a három hónap — ami az időközben, kirobbant ellenforradalom következtében nekem sokkal többnek tűnt —. leszereltem, és novemberben elfoglaltam új állásomat Szegeden: művelőSzóval ő a papa. Persze a fiúé. Megyünk a mamával, tíz perces út, be nem áll a szája... — Nézze, az az igazság, hogy ennek a lánynak nincs semmije, nekünk kellett mindent megadni. És megadtuk, mondtam az uramnak, fiam, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy a fiunk bármiben is... Érti, ugye? Hajaj, de még mennyire. — Persze, lehetne ezen vitatkozni, mert végül is micsoda dolog az, hogy így menjen férjhez egy lány? Elmúlt már az a világ, amikor azt mondták, majd megszerzik maguknak. Ez a szülőnek kötelessége, nem gondolja? Persze, mindkét szülőnek ... Legyint, sóhajtva, mártír mosollyal. Magamba fojtott gonoszkodó mosollyal állok, fogom a kocsiajtót, s nézem, hogyan kínlódik a csomagokkal. Egyet fölvesz, kettőt leejt, vissza az ülésre. Dühösen berohan, pillanat múlva üget a papa: — No, gyorsan megcsináltátok, köszönöm kérlek, hiába, egy absztinens kincset ér ilyenkor... Már ülnek odabenn. A papa invitál magukhoz, Juliska mamájának keze éppen, hogy megrebben. Ügy teszek, mintha nem látnám a papa integetését. s lecsücsülök a Juliska mamája fölkínálta szék re. Mészáros Ottó Belépünk az előszobába — és mintha néprajzi múzeumban lennénk: legszívesebben egy tapodtat sem mennék tovább. A fal hosszában végigfutó „fogason” több tucat cserép ivóedény, kancsó, korsó, bokály, csobolyó függ, az ország valamennyi — népraj- zilag elkülöníthető — tájegységéről. Maga a „fogas” — ívelt faragású, népi motívumokkal festett deszkalap — mintha kalocsai pingáló asz- szonyok készítették volna egyenesen ide, megrendelésre. — A feleségem munkája — jegyzi meg a házigazda. — Egyébként pályatársam, szintén pedagógus. — Rajztanár — szögezem le, mi más lehetne? — Nem, tornatanár — helyesbít Bihari József. Hát még, ha rajzolni is tanult volna! Ezután kiderül, hogy amit az előszobában láttam, az csak amolyan ízelítő, előleg volt a továbbiakból. A hordóhasán kezét ájtatosan ösz- szekulcsoló dóri papból, a dóri csali korsóból, Völcsey, Mó- nus, Szűcs, Fazekas, Kántor és Vékony Sándor — országhatárainkon túl is híres-neves népművészeink — legszebb alkotásaiból. ől az iskoláig dési ház igazgató lettem. Pontosan egy hónapig. Valahol azt olvastam, hogy a véletlen a legjobb színházi rendező: mindig akkor avatkozik közbe, amikor elcsattan egy poén. Itt is ez történt. Ajtó nyílik, s belép a háziasz- szony: két órája most szabad, hazaszaladt egy kicsit, megnézni a kislányukat, Enikőt. Alig várom, hogy folytathassuk: . — Hogy-hogy egy hónapig?!. — Az ellenforradalom leverése után a művelődési kormányzat olyan határozatot hozott, hogy a fegyveres harcok következtében megrongálódott épületek lakóit — átmenetileg — művelődési házakban kell elhelyezni; én tehát állás nélkül maradtam. Anyám hazahívott, s én boldogan jöttem. Űjsz’lvás egyik tanyai iskolájába helyeztek, tanárnak. Három évig tanítottam magyart a felső tagozatban, aztán bevittek Nagy- kátára. Ott előbb a 2-es számú iskola igazgatóhelyettese voltam, majd kineveztek járási tanulmányi . felügyelőnek. Hat évvel később innen kerültem a járási pártbizottságra, propaganda-művelődési osztályvezetőnek A háziasszony kávéval kínál bennünket, s míg mi a forró feketét szürcsöljük, Bihari József eltűnik egy néhány percre. Amikor visszajön, vastag, fűzős dosszié és egy piros kötésű album van a kezében. A dossziét nyitja hí előbb — amolyan étvágygerjesztőnek a későbbiekhez: — Van néhány kultúrtörténeti értékű irományom — mondja szerényen. — Még szegedi egyetemista koromban tettem rájuk szert, az egyetemi irattárban. Ügy kezdődött, hogy nehéz volt bejutni a népi kollégiumba, s egy falumbeli ismerős az akkori kultuszminiszterhez, Or- tutay Gyulához fordult segítségért, mondván, van Györgyén egy most érettségizett gyerek, félárva, az anyja bejárónő. tanár szeretne lenni. A miniszter intézkedett, s én népikollégista lettem. Hálából eljuttattam hozzá egy sereg olyan zúzdába szánt értékes kéziratot, amire búvárkodás közben bukkantam az egyetemi irattárban: Sík Sándor irodalomtörténész egykori piarista rendfőnök kéziratait, — Sík ugyanis nemcsak Radnóti Miklósnak, Tolnai Gábornak és Baráti Dezsőnek, a Petőfi irodalmi Múzeum jelenlegi tudományos osztályvezetőjének volt tanára hanem Ortu- tay Gyulának is — aztán II. Erzsébet angol királynő fo- metszője, a magyar származású Buday György kéziratait, tervrajzait, a Születésnapomra című József Attila versből híressé vált Horger Antal kéziratait —, amelyeket mind megsemmisítésre ítélt az akkori rövidlátó politika. Nos, néhányat magamnak is megtartottam belőlük: majd jók lesznek még valamire. Amíg a dossziéba zárt kincsesbányát kutatom, Bihari József sebtében befejezi az életrajzát, „1970. augusztusában nyugdíjba ment az itteni általános iskola igazgatója, s mivel én már előzőleg kértem a pártbizottság vezetőit, hadd menjek vissza a szakmámba, engem neveztek ki igazgatónak”, majd újabb meglepetést készít elő: a piros kötésű albumot. Igazi alkotóműhely Tulajdonképpen az iskola életének krónikája ez, de saját, személyes naplója is lehetne. Hiszen, ami benne van, az nemcsak. az Alma Mater pirós betűs hétköznapjait tükrözi, hanem egy minden szép és nemes iránt, érdeklődő, sokoldalú néptanító-népművelő munkásságát is. — A tanári karét — helyesbít határozottan, amikor gondolataimat hangosan is megfogalmazom. — Tudja, olyan a mi iskolánk, mint egy igazi alkotóműhely. Hol az egyik, hol a másik tanárnak támad egy jó ötlete: egy kiállítás, egy irodalmi műsor, egy orgonahangverseny, és így tovább. — A finn gyermekrajz-ki- állítás, dr. Ortutay Gyula akadémikus megnyitó szavaival, tudom, Málnámé Mária néni ötlete volt. És az orgonahangverseny? — Hát74sg.tolajd<mlBéppeÉ&a yesf megyéi Hírlápé'— sf£t áthárítani a „felelősséget”. — Az újságban olvastam, hogy Vácott nehézségek adódtak Lehotka Gábor tervezett orgonahangversenye körül. Levelet írtam neki, kérve, hogy tartson hangversenyt nálunk, a györgyei római katolikus templom orgonáján. Ez 1969 nyarán történt, s azóta minden évben visszatérő vendégünk Lehotka Gábor. Az idén nyáron például a párizsi Notre Dame-ban előadott márciusi műsorát ismételte meg nálunk, Sziklai Erika közreműködésével. Ettől kezdve zenei aláfestés kíséri a beszél gétést: magnóra vette az, egész orgonahang- versenyt. Míg én az albumban Bartók Béláné Pásztory Ditta levelét betűzöm, a hangszalagról César Franck üzen az orgona zúgásával. A levél előzménye az, hogy az 1970. december 11-én Esztergomban rendezett Bartók emléknap ünnepi hangversenyén a tá- piógyörgyei általános iskola furulyazenekara is közreműködött, és a sikeres szereplésért Bartók Béláné könyveket, ajándékozott az iskolának. A legfrissebb bejegyzés Andor Ilona kezétől származik, a budapesti Kodály Kórus októberi vendégszereplése alkalmából Elválaszthatatlanul Tápiógyörgye kulturális éle-' te elválaszthatatlanul összeforrt az iskola tanári karának életével, tevékenységével. És persze — a Bihari Józsefével. 0 az elnöke a TIT Pest megyei irodalmi szakosztályának, a pedagógus szakszervezet járási bizottságának és a Hazafias Népfront Pest megyei oktatási társadalmi bizottságának; tagja a járási párt-végrehajtóbizottságnak. Az ajándékul adott mezőtúri cserépkorsóba egy csokor saját termesztésű gerberát is dugott a búcsúzásnál. Lila, sárga, rózsaszín, nagy fejű virágokat. Nyíri Éva
