Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
I 8 1974 NOVF4fHTr.ll 10., faSAFNAP-JMLhiL Pei! mp n 4) even Bemutatjuk Kóka Ferencet A Képzőművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd a Képzőművészeti Főiskolán jolytatta tanulmányait. Tanára Bernáth Aurél volt. 1963 és 1966 között Derkovits-ösztön- díjban részesült. A diploma elnyerése óta számos hazai és külföldi (Varsó, Párizs, Szófia stb.) kiállításon vett részt. Misben a Munkácsy-díj II. fokozatát kapta. A negyvenéves művész a szentendrei új müvésztelepen él és dolgozik. Főleg figurális képeket fest. de nála ez nem jelenti egyben azt is, mintha az akadémikus látásmódot akarná visszaállítani. Inkább arról van szó, hogy a hagyományokat megőrizve, új látásmódot alakít ki. Nyugtalan, kísérletező alkata ösztönzi arra, hogy keresse a fölfedezésekkel járó izgalmakat. Ezé)^ nélkül — úgy tűnik — nem is tudna alkotni, pedig lehetséges, hogy már a rátalálás pillanatában megunta azt, amit kitalált. Első önálló kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézete, 1969) alkalmával a vendégkönyvben volt egy ilyen észrevétel „A festő — sajnos — romantikus, de a világ nem az”. Ezt Káka sem tagadja. Egyik képének — az Éjszakai lovas — már a címében is utal arra, hogy alapvetően romantikus alkotásról van szó. Kétségtelen, hogy színeinek színessége, hangulati elemei a festő romantikus és szürrealista (amennyiben a szürrealizmus a romantikából született) indítású érzelmi megnyilatkozásaira utalnak. Képeit nem előre megtervezve festi. Véletlenül a vászonra csöppent festékfolt is inspirálhatja, hiszen fantáziájától, képzelőerejétől és rendszerező képességétől függ, hogy mi lesz belőle. A színek, a foltok és a vonalak sokfélesége csak kaotikus állapot, ,,a szem és a lélek kontroll nélküli rögtönzései”. Ezek azonban ösztönözhetik a festőt arra, hogy a véletlentől eljusson a törvényszerűig, a káosztól a rendig, és így rátaláljon az igazságra, a maga igazságára, amely nála az alkotásban nyilvánul meg. Kákának azok a képei — például a Danaidák — a legsikerültebbek, amelyeknél eljut az értelmes összegezéshez. Szívesen rajzol portrékat és aktokat is, próbára téve szakmai tudását. Ügyel arra is. hogy ne ismételje önmagát, es újrafogalmazza, fölfrissítse látásmódját. Ezért sem lehet — egyelőre — meghatározni, hogy milyen irányba folytatja kísérleteit. Erről ő maga így vélekedik: ,,En nem vagyok meg realista, csak eltolódtam a realizmus felé: Hogy ebből mi lesz, nem tudom, de nem is akarom tudni. Azt hiszem, a legbiztosabb kontroll a festő számára az, hogy ne ismételje önmagát”. Menyhárt László KÉT FEJ SÓLYOM LÁSZLÓ: FARKAS ILONA: Miért épp Olaszországba...? Napjainkban a magyar tu- isták már keresztül-kasul kó- zálnak a földtekén Japántól Grönlandig és Kamcsatkától a Tűzföldig. Ámde hajdan, vagy íz-egynéhány évvel ezelőtt csak a szomszédba, főképp Olaszországba rándultak ki. És ma is vannak, akik inkább elmennek másodszor, harmad- zor, sőt tizedszer is Itáliába, vagy ha máshová, mondjuk: Alaszkába, Indiába tartanak, útba ejtik néhány napra Olaszországot. Véleményem szerint ennek nem a velencei Rialto, nem a ómai Standa, és nem a firen- ei Dávid az oka elsősorban, íanem a népünkben gyöKere- 5 hagyomány. De nézzük a ényeket! Több mint másfél ezer évvel zelőtt dicső rokonunk és elődünk e hazában, Attila, egy nagyobb csoporttal kelt útra tália felé. Turistaút volt az, cétségtelen, hiszen a hivatalos küldetés akkoriban még nem volt szokásos. Sajnos, a pletykás- nyugati sajtó azt terjesztette hun testvéreinkről, hogy nem is tú- ristáskodni, inkább bevásárolni akarnak. Ezért a szívélyes . Leó pápa két magasrangú úr társaságában elébük ment Mantuáig, s mondta, ne fárasszák magukat, mivel az áruházak még nem nyíltak meg, s a város nagy csodáinak alkotója, Michelangelo majd csak jó ezer év múlva fog megszületni. Ök (mármint a pápáók) összeszedtek néhány kocsirakomány ajándékot, azt tiszteletük jeléül átnyújtották. A hunok nem akarták megbántani az olaszokat, elfogadták a cuccokat, s hazatértek, mielőtt lejárt az útlevelük. A hunok turistáskodása után néhány évszázadon át szüneteltek az olasz utak, ám a nyolcszázas évek utóján elemi erővel lángolt fel őseinkben a vágyakozás Itália földjére. A korabeli IBUSZ több utat szervezett, de jártak ott elődeink maszek alapon, illetve bizonyos Berengár király baráti meghívására. Ám hadd idézzek néhány mondatot Liudprandnak, a cremonai püspöknek a riportjából: „ .. .Veronába érkeztek a magyarok, akiknek két fejedelme (korabeli kifejezés, megfelel az „idegenvezetőnek”) Dursak és Bogát igen jó barátságban volt Berengárral.. Pávia felperzselése után (a kifejezés a turisták égő tudásszomjára utal) egész Itáliában nem csekély zsákmányt ejtve (bevásároltak), a magyarok visszatérnek saját országukba”. Közben egyes __csoportok me glátogatták Velencét is, ahol azonban Tribuno Péter dózse kereken megtagadta tőlük a/szállást. 'Ez igen nagyfokú hálátlanság volt tőle, hiszen Velence alapításában nem csekély szerepe volt hun testvéreink ösztönzésének. Ezt a tényt Tribuno úr utódai jobban tudták, s tán azért is, hogy az ő csúnya viselkedését jóvá tegyék, I. István királyunknak feleséget küldtek. Így kerültünk rokonságba az olaszokkal, s innen számítható a nyugati rokonlátogató utazások korszaka. Itáliával pedig közel ötszáz éven át olyan nagymérvű volt a kölcsönös idegenforgalom, hogy szinte menetrendszerűen közlekedtek a legkülönbözőbb szervezésű hivatalos és félhivatalos küldetések, kereskedelmi utazások, művészeti delegációk és hadjáratok. Természetes, hogy a nagy forgalomban előfordult olykor-olykor a tiltott határátlépés esete is, mint arról Arany János bizonyos Toldi Miklósról szólva konkrétan beszámol. A korabeli disszidens azonban idővel visszatért, s a hon szeretettel fogadta keblére. (Lám, ennek is hagyománya van!) A kölcsönös itáliai utazgatások Mátyás király alatt érték el tetőpontjukat. Ö maga még asszonyt is Olaszországból hozott. Ezt a tettét a lo- vagias olasz férfiak mind a mai napig revanzsálgatják. Később, a törökök illetéktelen beavatkozása miatt az itáPoharak, tányérok 1 j Juszti néni már decemberben megveszi a következő év kalendáriumát. Parányi tintaceruzájával bekarikázza ismerőseinek születési és névnapi dátumait. Minden hónapra esik háromnégy. Felmegy a padlásra, ahol 30 év névnapi ajándékait őrzi: kilenc- százhatvan poharat, harminc születésnapi ajándékot: kilencszázhatvan tányért. ötvenkét éves, harminc éve él egyedül. Régen bejárt a gazdákhoz, mosott, vasalt. Már nem nagyon bírná, de szükség sincs rá, van a faluban Patyolat, legtöbben maguk mosnak géppel, és főleg olyan műszálas holmikat vásárolnak, amit nem kell vasalni. Háromszázas ■ telkén parányi helyet foglal el a szoba- konyhás kicsi lakás, amit szüleitől örökölt. Hátul van az istálló és a tyúkól. Virágot és zöldségfélét árul egész nyáron, télire meg libákat töm és ebből húzza ki tavaszig. Havonta bemegy az üveg- és porcelánüzletbe, ahol legalább két órát tartózkodik. Ha meglátják az eladók, már mosolyognak. Mindig a legszebb poharakat, tányérokat veszi meg. Persze az árhoz képest, mert 150—200 forintnál több nem lehet az egész. Kezében a szépen becsomagolt poharakkal óvatosan megy talicskájához, nja eladott mindent, kevéske petrezselyemzöldje maradt. Elindul haza, az alvégbe nyikorgó talicskájával. Poharai csendben ücsörögnek, csak a nagyobb gödröknél nyikkannak meg. Juszti néni nem is gondolja, hogy néhány hónap múlva ezek a poharak visszasétálnak hozzá névnapjára, felkerülnek a padlásra. Ezekkel együtt ki- lencszázhetven- két pohara lesz. Még jó, hogy nem viszi vissza mindenki. Nem tudja, el sem hinné, ha valaki mondaná, hogy megint saját magát ajándékozta meg. Neki az ajándék szent, még ha hasznavehetetlen pezsgőspohár, likőrkészlet is, amire soha nem volt és nem is lesz szüksége. Van egy ütődött alu- mín iumbögré je, abból szeret inni. Tányérra sincs nagy szüksége, ritkán kotyvaszt magának. A távoli rokonoknak, a majdani örökösöknek: hagymavágóból, habverőből, cukortartóból, bögrékből és még ki tudja mi mindenből legkevesebb két darab, két készlet jut, pohárból, tányérból annvi, hogy dédunokáikat is elláthatják bőségesen. liai utazások majd kétszáz évig szüneteltek, aztán pedig nem adtak valutát, s csak szórványos rokonlátogatásokra került sor. Ámde a múlt század közepén ismét föllendült az itáliai túristáskodás. Az első jelentősebb önkéntes csoportot Türr István szervezte. Baráti látogatást tettek bizonyos Garibaldi úr meghívására. Nem sokkal ezután egy bizonyos Radeczky nevű idegenvezető kevésbé önkéntes csoportot vezetett Lombardiába. Ezután mind rendszeresebbé vált a magyarok olaszországi túristáskodása és egy-két ostobán szervezett úttól eltekintve (lásd: Isonzó, Mussolini, stb.) méltó folytatói voltak az ősi hagyománynak, mígnem... Bek »vetkezőnek az ötvenes évek, amikor megmagyarázták nekünk, hogy eddigi ismereteink tévesek, vagyis Olaszország nem délen, hanem nyugaton, s mint ilyen, mocsár, láp és fertő, valamint métely, amitől óvakodnunk kell. Természetesen akadtak ekkor is önfeláldozó egyének, akik vállalták a kockázatot, igaz, hivatalból mentek, meg küldetésből mentek, mert muszáj ■ volt a szegényeknek. Egyesek ott is rekedtek az olasz mocsárban. Azután eljönnek a hatvanas évek, s azóta a fentebb bizonyított hagyomány szellemében mi tömegesen járunk a szép Olaszországba, az olaszok pedig tömegesen járnak hozzánk a Bella Itáliába. A?ATI MIKLÓS: Szép a hó Tó reggelt, fiúk. Ki ér rá? A hang az ajtó felől érkezett J és hideget hozott magával. Senki sem kérdezte, hogy mire is kell ráérni. Mindenki a vasárnap délutáni programra készülődött, — és ezt már délelőtt meg kell alapozni. Ki-ki magát látta el vakító fehér inggel, pengeélességű nadrággal, fényes orrú cipővel, kikefélt zakóval; a munkásszálláson ez vastörvény. A zuhanyozóbem lavórok csattantak, a fiúk kur- jantásai mégis jól kihallatszottak. Öregem, olyan didkói vannak ... — Fiúk, hatvan ungáris forint a tét. Helyből. — Csat- tanós mozdulattal a farzsebére ütött. Nem volt ideges. Kell. hogy legyen itt valaki, aki dobja a vasárnap délelőttjét. Miért ne? Mire jó egy vasárnap délelőtt? — Kartársaim, a szocializmus építésében, a déli órákban robbantás. Mehettek a szélrózsa minden irányába. Különben csak egy emberre van szükségem. — Az utolsó mondat már csak kegyelemdöfés volt, ahogy a vadásztörvény parancsolja. Tetrai László kicsit megemelte a fejét. Körülnézett. — Majd én. — Elhallgatott: hátha valakinek jobban kellene a pénz. „Az lehetetlen.” Valóban, a többiek tovább szorgoskodtak, faarccal rakodtak a szekrényekbe, az egyik lekvár oskeny eret majszolt. Óvatosan harapdálta a súlyos karajt, nehogy a mozgékony lekvár az ingére csöppenjen. „Azt hiszem, Vera örülni fog...” Valaki becsapta az egyik szekrényajtót. „Kell a dohány és kész!” A mérnök odalépett hozzá igyekezett barátságos lenni. A ** fiú vállára csapott: — Öltözz fel jó melegen. Különben szervusz. Dandár Kornél vagyok. — Tetrai. „Mit marháskodik itt velem?” Két pulóvert húzott magára. az egyiket Vera horgolta, azt vette fölülre. Vera néger- barna pulcsija nem vallott szégyent, vállai könnyed raglán- vonalban buktak a csípője felé. Dandár toporgott. A fiú meghuzigálta a pulóverek ujjait. Kész. Zörgött, zengett a vasszekrény, ahogy becsapta. — Mehetünk? Dandár udvariasan előreengedte, a fiú úgy érezte, mintha tolná, taszigálná maga előtt. Hideg volt a kilincs, egy rövid pillanatra kezéhez tapadt, míg kilökte a lengőajtót. Dandár rábökött az ajtó és a portásfülke között ledobált póznákra, rudakra, mérőszalagokra. Megosztoztak és elindultak. A fiú nem érezte az útirányt, hagyta, hogy Dandár féllépéssel előtte járjon. — Raktárt építünk. — A szavakat nyersen, harapósán dobta a fiú felé. A ,„raktárt építünk”-ből három dolog derült ki. Az egyik: piti ügy. Tyúkper. A másik; ő. Dandár mérnök, nagyobb feladatok elvégzésére hivatott, de sajnálatos módon kötelességének érzi ezt is megcsinálni. Végül: azért a fiú csak örüljön, hogy részt vehet egy ilyen kolosszális vállalkozásban. — A pontosság, barátom, a pontosság. Ez a mi szentháromságunk: pontosság, pontosság, pontosság. Elhatározta, hogy nem fog semmilyen beszélgetést kezdeményezni, és Dandár szövegeit sem fogja aládúcolni. „Csak ettől a rohadt szállótól menjünk minél messzebb. Még a végén, kiröhögnek a srácok, hogy ilyen csóró vagyok.” A zsebébe ugyan nem láthattak bele. de a látvány mégis komikus volt. Nyolc fok hidegben, a megfagyott, s hellyel- közzel még szűz havon két függőleges alakzat: egy vékonyabb meg egy vastagabb óvatoskodik, nehogy megcsússzanak. Mindkét függőleges más-más irányú pálcikákkal van keresztül metszve, messziről hatalmas bogáncsoknak, vagy a Vidám Park óriáskerekének vélné őket az ember. A mérőrudak megmegbillentek a vállukon, úgy tűnt, mintha lassan, kényelmesen pörögtek volna előre. rjandár magyarázott: „Itt van, látod, egy betomnégyzet. — Megálltak. — A havat már tegnap lesöprögettem róla. Na. Ezeken a betonnégyzeteken látsz egy keresztet, azt hinné az ember, hogy bele van vésve. Ne ijedj meg, így öntötték. Szóval, kérlek szépen, megállsz a négyzet előtt, ráállítasz egy piroscsíkos botot, keményen, függőlegesen, mint a Túri Danié. Aztán vársz, amíg intek. Ha meglóbálom a karomat, akkor előre lépkedsz a következő keresztig. Álldogálsz egy kicsit, intek, mész tovább, mint fent. Érthető?” — Hát persze. — Tetrainak most tetszett Dandár határozottsága, a mozdulatsorozat, amellyel mondanivalóját kísérte. Az igaz. hogy ez a munka másféle, mint a többi, a könnyűségében van a neheze. De majd csak vége lesz, ha előbb nem, hát délre, és akkor ugrik a dohány, a hatvanas. Dandár erős léptekkel, állandóan egy kicsit balra nézegetve, előresietett. Tetrai egyformának látta az út mindkét oldalát: hóval borított kukoricaföld, a táblák végén apró házak, mint a mesekönyvekben. „Biztosan valami nyavalya nála ez az oldalazás” — gondolta. „Talán még sráckorából” — próbálta mentegetni. Hidegek voltak a póznák, ledobta őket a hóba, tompa puffanással szakították át a vékony jégréteget. Szaporán bo- kázott, de a hideg egyre erősebben markolta át. „Legalább valami szaladgálós meló lenne!” Belerúgott egy-egy megfagyott hórögbe, de nem érezte a keménységét. A keze is zsib- badozott. Kesztyűje nem volt. de ez most sem idegesítette. Harsányakat tapsolt, a csattanások az út mindkét oldalán visszhangzottak. Végtelenül tágasnak tetsző hómezők, kongó üresség. Ilyenkor legjobb Verára gondolni. A nyád most hova képzel téged? ^ — Azt mondtam, Ágihoz megyek. Hány óra? — Fél nyolc. — Jesszusom, nyolcra ígértem magam az ősöknek! Magára kapkodta a ruháját, ügyes kis ujjai fölsiklatták a combjára a nylonharisnyáját, becsempészte magát a pulóverjébe. Miért képes csak úgy elmenni, honnan van hozzá ereje, honnan vesz ennyi közömbösséget?
