Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
1974 NOVEMBER 10., VASÁRNAP ECYE, ^g/jr m x/imtW Térforma Lukoviczki Endre alkotása PÁKOLITZ ISTVÁN: Három vers SZEGÉNY Krajcárt fiadzik minden perced, sóhajodból nő a kamat. Míg a világot kirekeszted, bekeríted önmagadat. ELSZÁMOLÁS Se gátja se partja Kalmár tavasz Kofa nyár Gebin ősz Uzsorás tél Mind a markát tartja BÉRHÁZUDVARI Vasárnapig be volt kvártély ózva egy kimustrált Orion-dobozba. Minden kukkurikú hasztalan már: Odaveszett a Gyémántfélkrajcár. JURIJ NÁGI BIN: Az elhagyott út Valóban létezett, vagy csak álmodtam ezt a különös fiút, akit olyan földöntúli gyöngédség és bánat font körül, mint Saint-Exupery kis hercegét? Nem, tudom hogy létezett, akár az a köves országút, melyet útilapu, bojtorján, bogáncs, vadsóska, kamilla nőtt be sűrűn. De még ha álom is lett volna, nem kétséges, úgy fölkavart, mint senki más. Gyakran megesik, hogy a csodák itt, a közelünkben történnek. Az a bizonyos nap is egy ilyen aprócska csodával kezdődött: kiderült, a nyaraló kerítésénél a kis völgyteknő- ben megbúvó égererdő telistele van cölöpgombával. A pengeként felmeredő fűben a gombák sárgás-barna- színű tnezőket alkotva hívogattak. A kifordított ernyőre hasonlító gombaóriások mellett apróbbak álltak, minden kis tölcsér formájú kalapocska a hajnali harmat egy-egy cseppét őrizte. Teleraktam az ingem gombával, futva hazavittem, majd visszatértem az erdőbe. S ahogy az már gombaszedés közben lenni szokott, ha gazdag a zsákmány, én is egyre inkább válogattam. Már nem örvendeztem a nagy, pöf- fedt gombáknak, csak a kisebb, rugalmas, kemény példányokat szakítottam le. Finy- nyásan kutatgatva egyre beljebb kerültem az erdőben. Magával ragadott a bolyongás. A kis völgyteknő dombba hajlott, lábam szilárdabb talajra lépett, a mocsári füveket hátrányok és zsurlók váltották fel. Azután a félhomályos égererdő is elmaradt, s tejfehér nyírfák, gyöngyként csillogó nyárfák tűntek elő, alattuk sűrű, selymes, rövid szárú fűszőnyeg terült el, az erdő lombján ferdén áttörő fényoszlopokban köd gomoly- gott. A zsákmányt kiszórva magamra vettem összemaszatolt ingemet, s tovább indultam. Örömteli izgalom fogott el; tudtam, alig távoztam el házunktól, s mégis messzebb jutottam, mintha az ismerős, kitaposott ösvényen órákat vándoroltam volna. Rejtélyes volt ez a kis nyírfa- és nyárfaliget az égererdő kellős közepén, mivel sem egyik, sem másik nem tudott áttörni az őt körülvevő erdőn, hogy kijusson a szabad mezőre. Jól ismertem a környéket: a dmitJurij Nagibin szovjet író novellája a „Gyermekkor” ctmü ciklusból való. Nagibin műveiből nemrég adott ki válogatást az Európa Könyvkiadó. rovszkojei országút, nyaralónk és a látóhatár pereméig húzódó mocsár felől egyaránt égererdő húzódott. Minél tovább haladtam, az erdő annál sűrűbb lett. Egyre nehezebben jutottam előre. Kissé besötétedett, a gomolygó kékes napsugarak alig-alig törték át a fák lombkoronáját. Itt bukkantam rá erre a fiúcskára, s megtörtént a nap igazi csodája. A fiú alacsony termetű volt, sovány, vékony arcát kerek, fekete teknőckeretes szemüveg takarta. Az ördög tudja, honnan idekerült fűvel benőtt köves utat gyomlálta, akár egy veteményeskertet. Már elég széles csíkot megtisztított a növényektől, a kékesszürke, s rózsaszínbe játszó nagy, kerek kövek szorosan egymás mellett terpeszkedtek. Odább az út beleveszett a gaz sűrű szövevényébe. A fiú nem csupán az utat gyomlálta, a szélét is megerősítette, magacsinálta döngölőjével helyükre sulykolta a köveket. — JÓnapOt — mondta felém fordulva, s szemüvegének sima és kerek ablaka mögül jóindulatúan rámpillantott nagy, barna szemével. , — Jó napot — válaszoltam. — Minek neked ez a szemüveg? Hiszen csak közönséges ablaküveg van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, az út porzik, nekem pedig kötőhártyagyulladásom van — magyarázta büszkén. — Na és miféle út ez? Eddig sose láttam. — Nem tudom... Nem akar segíteni? Vállat vontam. Lehajoltam, s kitéptem a földből egy sötétvörös virágokkal és szúrós tüskékkel borított bogáncsbokrot. A tenyerem is elvágtam, mire kitéptem. Hejh, micsoda munka volt! Nem véletlen, hogy a szemüveges fiúcska véresre karcolta a kezét. Lelkesedésem tüstént lelohadt. — Figyelj csak ide, minek csinálod ezt? — kérdeztem. — Hiszen látja, benőtte az utat a gyom. — A fiú a földön térdepelt, s egy fadarabkával gyökeret ásott ki. — Meg kell tisztítani az utat. — De hát miért? — ma- kacskodtam. — Hogy hogy miért?... — udvariasan, gyöngéd, türelmes hangon válaszolt. — A virágok és füvek gyökereikkel pusztítják az utat. Korábban a kövek szorosan egymáshoz simultak, s lám most már mekkora rések vannak közöttük! ... — Nem erről van szó! Miért nem hagyod, hogy az út pusztuljon? Óvatosan, a száránál fogva levette szemüvegét; jobban meg akarta magának nézni azt az embert, aki ilyen értelmetlen kérdéseket tesz fel neki. Előbukkanó szemét halványpiros karima szegélyezte, nyilván ez volt a „kötőhártyagyulladás” nyoma. — Ha az út elpusztul, senki sem tudja meg, hogy egykor itt húzódott. — Na és, ott egye meg a fene! — feleltem ingerülten. — Hiszen sehová sem vezet! — Minden út vezet valahová — mondta röviden, meggyőződéssel, visszaültette orrára szemüvegét, és ismét munkához látott. — Gondolja csak meg, ha sehova nem vezet, felépítették volna? — Ha egyszer elfeledkeztek róla, ez azt jelenti, nincs rá többé szükség. A fiú elgondolkodott, sovány arcát elfintorította, sőt még a virágok és füvek tép- desését is abbahagyta. Barna szemében fájdalom bújkált. De nehéz is idegen szívekbe átültetni még a legegyszerűbb, nyilvánvaló igazságot is! — Vajon tudjuk, miért hagyták így elvadulni?... Lehetséges, hogy valaki a másik végén hozzáfogott, hogy szabaddá tegye? Valaki felém tart, és én találkozom vele. Nem szabad, hogy fű nője be utainkat — jelentette ki határozottan. — Okvetlenül megtisztítom. ■ — Kevés hozzá az erőd. — Az én erőm egymagában kevés, de ha jön felém valaki. .. tálán már túl van a felén is... — Minek ez az út neked? — Az utak nagyon fontosak, utak nélkül az emberek sohasem lehetnének együtt. Bizonytalan sejtés futott végig rajtam. , — Valaki elutazott a tieid közül ? Elfordult, nem válaszolt. — Segíteni fogok! — tört ki belőlem számomra is váratlanul. — Köszönöm — válaszolta őszintén, de túlzott lelkesedés nélkül. — Gyere el holnap reggel, ma már későre jár, ideje hazamenni. — Hol laksz? — Arra... — a liget felé mutatott, majd feláll't, tenyerét megtörölte egy fűcsomóval, szemüvegét zsebredugta, eltűnt a bokrok mögött. MáSltap még fel sem kelt a nap, de én már rohantam az erdőbe. Az éjjel esett, s a természet egyszerre gyarapodásnak indult; megnyúlt, söté- tebb színbe váltott a csorbóka s a gombák, mintha tegnap nem is végeztem volna pusztítást közöttük, egyremásra dugták ki a fűből sárgás kalapjukat. Miközben keresztülvágtam az égererdőn, tetőtől talpig átáztam. Égő türelmetlenséggel, izgatottan vártam a találkozást a fiúval a fűvel benőtt kövesútnál — hite már az én hitemmé is vált. Biztos voltam benne, hogy minden nehézség nélkül ráakadok. De az utat nem találtam meg. Minden úgy volt, mint tegnap; a széldöntötte fák, a bogáncs indái, á hosszú szárú virágok rózsaszín gyertyács- kái, csak éppen az út nem volt ott, s a fiúcska. Naplementéig kószáltam az erdőben; elfáradtam, megéheztem, lábamat fű és száraz gallyak karcolták össze, de hiába... Soha többé nem találtam olyan elhagyott útra, dűlőútra, vagy legalább ösvényre, melynek szüksége lett volna az én mentő segítségemre. Az évek folyamán azonban más értelmet nyertek a fiú kioktató szavai. Szívemből sok út szakadt ki, s mind vezetett valahová, közeli és távoli, elfeledett és elfeledhetetlen barátokhoz. Nos, ezeknek az utaknak szükségük volt rám, s én ott álltam segítségre készen. Erőmet, kezemet nem kímélve egyre téptem a bogáncsot, csalánt, irtottam ami szennyes, nem engedtem, hogy a gaz megfojtsa, szétszakítsa, semmivé tegye őket. S ha ez sikerült, akkor csupán azért, mert az út másik végéről mindig jött felém valaki. Csupán az nem adatott meg, hogy az egyetlen, a legfontosabb utat megmentsem. Talán azért, mert senki nem mozdult, hogy felém induljon. Fordította: Földeák Iván Ráüvöltöttem: — Itt maradsz! Nem mész sehová! A csizmáját húzkodta, cibálta, derékból hajlott rá, arcpirosító szemérmetlenséggel.' Csöppet sem volt szégyenlős, titokban irigykedtem is rá; irigységemben csinos kis filozófiát eszeltem ki az „ágy négyszögéről”, ahol minden mozdulat egyetlen célt szolgál: a szerelem teljességét. És minden mozdulat, amely ezekből a mozdulatokból való, az „ágy négyszögéből” kikerülve szégyentelen árulás, a szerelem elárulása Vera nem törődött a szöveggel, általában heveny vállránga- tással kísérte fennkölt prédikációimat, — most is csöndesen, izgalom nélkül öltözött. — Mondtam már, hogy nyolcra ígértem magam! — siklott az ajtó' felé. — Púpost üdvözlöm. > „Várj egy kicsit...”, akartam mondani, de bennem maradt a mondat. Voltaképpen igaza van, ez a pontosság az, ami eddig mindig megmentett bennünket a lebukástól, ezzel a pontossággal talán még kezdhetünk is valamit, csak okosan kell belevágni. Hogyan kezdjem, hogy már az első mondatoknál bele ne fulladjak saját ocsmányságomba? —■ Pénzre van szükségünk... — dadogtam. Vera és a pénz... hogy kerül össze ez a két dolog? ... Semmi közük egymáshoz, eddig is megvoltak egymás nélkül. Ebben a kisvárosban pénz nélkül is királykodhattunk, csavaroghattunk, tiszteleghettünk egymás jövője előtt, mást nem is igen tartottunk tiszteletünkre méltónak. Vera különben is a szülői ház kincsestárának tartozéka, tulajdonképpen nem illetékes ilyen problémákban, aligha lehet rá számítani. — Mennyi kell? — kérdezte Vera. Egyre idétlenebbnek éreztem a helyzetet. Hiszen én is ezt kérdeztem délután Púpostól. de eddig még semmit sem csináltam, leszámítva ezt az újabb kérdést: nem csodálom, hogy nem tudtam meglepődni, kapásból megmondtam az összeget. — Ha tudok szerezni, még ma éjjel visszajövök, jó? — Gyere. P ersze hogy nem jött. Tetrai kimelegedett, megizzadt a pózna mögött. Aztán gyorsan, mintha olvadó jég közé tették volna, lehűlt, szinte belefagyott a ruhájába. A mérnök integetését is csak jóval a mozdulat után vette észre, álmosság gyötörte. „Nem vitás, előrébb kell lépegetni. Mint Hannibál elefántjai az Alpokban.” Föltette a következő betonnégyszögre a póznát; a pózna előbb hatalmasat bókolt a mérnök felé, majdnem magával rántotta a fiút is. Aztán mégis sikerült Tetrainak megfékezni a rakoncátlankodót, vörös-kékes ujjakkal markolta a póznát. Sejtelme sem volt, milyen erővel szorítja a botot: azt sem tudta, hogy összeroppanni készül-e az a szorításától/ vagy kicsúszni merev ujjai közül. Körülöttük ízinte semmi sem változott. Tágasság és üresség. ragyogó hó-világ. Ennek az ürességnek az alján mintha házak állnának: nagyon aprók és nagyon távoliak. Az idő múlását úgy érzékelte, hogy egyre több füstcsík indult el az égre. Előbb három, aztán öt, hat, végül már tizennégyet számolt. Lépkedés a következő hégyszögig, birkózás a póznával, merevség, álmosság: gemmi sem változott. Csak a füstcsíkok szaporodtak. Dandár is türelmetlen volt, a pengeélességű levegőből biztosan választotta ki az ismeretlen eredetű égetett szesz szagot. Házak nem voltak a közelben, csak a hóval lepett dombok alján, a füstcsíkok mögött. A képzelt pálinkabűztől megmámorosodott, idegességében, türelmetlenségében elindult a fiú felé. Tetrai körülményesen szábadítgatta lábát az apró szakadékokból. A mérnök már nem is érdekelte, nem figyelt rá, talán nem is látta. Csak azért emelgette a lábát, mert tudta: ilyenkor gyalogolni kell, semmi mást nem szabad tenni, semmi egyébre nem szabad gondolni. Gyalogolni kell és nem szabad arra gondolni, pedig az a legédesebb, az egyetlen jóízű dolog a világon, a legédesebb, a legforróbb, csak kimondani nem szabad... A mérnök ordítására ébredt. Kelj fel, te állat! — Az ébredés első századmásodpercében öntudatnál volt, még az is átfutott rajta, hogy lám csak, milyen pompás dolog, ha nincs a szokásos reggeli kabultság, lebegés az ébrenlét szikese és az álom vizei fölött. Azonnal tudta, hol van, miért, kivel. Tudott a lakbérről, Veráról, Púposról. Mindent tudott. Csak megmozdulni volt képtelen. — Kelj fel, te állat! — ismételte a mérnök, egy árnyalattal mérsékelve csak a hangerejét. A fiú megpróbált lábra állbi. A mérnök jobbnak látta, ha maga markolja föl az eszméletlennek látszó fiút. Felrángatta, rövid egyensúlyozási kísérletek után a talpára állította. Maga felé fordította a fiú hunyorgó, szürke arcát, erősen a szemébe nézve újra rákiáltott: — Ébredj föl, vagy itt döglesz meg! „Hát persze”, gondolta a fiú. „Alvással rongálom a munkafegyelmet. Még képes itthagynd a munka frontján. Akkor aztán végképp nincs mihez kezdeni. Se (főnökség, se semmi. Csak ez a rohadt hó.” Hagyta, hogy a mérnök maga előtt terelje. Fokozatosan átvette mozdulatainak irányítását, pulóveréből hómorzsákat szedegetett, az apró jégkristályokat bámulta a gyapjú szálai között. „Érdekes lenne meghallgatni az időjárásjelentést.” — A Kékfrankosba megyünk. Ismered? — kérdezte a mérnök. * — Ismerem. — Remek halászlét mérnek. — Igen. De csak este. — Uram, engedjen meg némi álmélkodást. ön valóban járt már a Kékfrankosban — mondta a mérnök. — Ha önnek is megfelel, maradjunk ebben. — Vallat vont. — Már mint miben? — Hát abban, hogy nem tegeződünk. Ha ez nem feszélyezi. — Hülye vagy. Illetve hülyének méltóztatik lenni — próbálta viccel elütni a dolgot a mérnök. j-Tarmadosztályú kocsma volt a Kékfrankos, az esti raz- ziák egyik kedvelt célpontja. Ilyenkor, délben többnyire alig tartózkodtak a helyiségben, a nyitvatartási időt mégsem lehetett az esti órákra korlátozni. — Enni is akarsz? — kérdezte a mérnök. — Ha ideadja a dohányom. — Vendégem vagy. És hagyd abba a bohóckodást — Miért, különben nem kapok enni? — Befűtünk a kályhába! — a mérnök röhögve a gyomrára csapott. Két erdőmestert kért. A zöld. kicsit mandulaízű italt mindketten egy billentéssel tüntették el. — Még egyet? — Lehet. „A második már nem volt olyan friss ízű” — gondolta a fiú. — Tessék. — A mérnök gyorsan leszámolt négy darab húszforintost. — Tessék. — Ez több, mint amiben megalkudtunk. — Nem baj. — Ez igaz. A fiú az abrosszal játszott. Púposra gondolt, egy-másfél óra múlva megérkezik. Le kell rázni ezt az embert. Talán nem lesz balhé a hiányzó húszas miatt. Csakhogy még fizetni is kell. — Mennyi egy erdőmestér? — Ne érdekeljen az téged. Én fizetek. — A viszontlátásra! — Hova rohansz? Mindjárt hozzák az ételt! — Járok egyet. Falatozzon csak kedvére, nekem az erdőmester elvitte az étvágyamat. — Rendben van. Visszajössz? Tetrai kilépett a Kékfrankosból! „Mit mondjak Púposnak? Hol fogunk Verával kéglizni? Igaz, ami igaz: sokat javított az esélyeimen az, hogy tudtam kéglit szerezni. Menő fickónak tart. De milyen férfi az, amelyiknek még egy szobára sem futja a szerencséjéből?” JT Hatástalannak érezte a helyzetét. Nem ő maga volt az, ő csak érzékelte körülményeit „Ez fontos különbség lehet.” Valami értelmes dolgot akart megfogalmazni. „A későbbiekben.” Nem sikerült. Lépkedett a havon, s ha néha letévedt a járdáról, a zökkenésre felrezzent. „Ki kéne igényelnem a raktárból hat négyzetmétert.” Fellépett a járdára. „Nem is dolgoztam meg érte. Belefeküdtem a hóba.” Körülnézett. Elég messze került a Kékfrankostól. Az utcán senki, „Ebédidő.” Az is lehet, hogy a hideg miatt. „Kintrekedtem.” Mint egy_ mentőövbe, úgy kapaszkodott ebbe az egyértelmű kifejezésbe. „Kintrekedtem.” Nem tudott másra gondolni. Egy fáj- damasnak tűnő szót is hozzákapcsolt. „Az utcán.” Vera elválasztotta Púpostól, Púpos pedig a szállástól. Egy pillanatra az anyjára gondolt. Ül a hokedlin. Varrogat. Kinéz az ablakon. Megágyaz. Sóhajt. Leül a sámlira „Kintrekedtem. Verára sem szabad gondolnom.” Szeretett volna sírni saját el- eteettségén. Az utca kitágult körülötte, elveszett tágasságában, riem érezte a házak, épületek térközeit. „Valaki mást kell találnom Vera helyett. Egy reménytelen szerelmet, akinél esélyem sincs. Sétálni fogok és sóhajtozni. Mint most. Szép a hó.” Tetrai lefeküdt a hóba.
