Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-06 / 234. szám

I 10 «e**. W K/ürlai) 1974. OKTÓBER 6., VASÄRNAP Miklosovits László grafikáit szemlélve Miklosovits László Vas me­gyéből érkezett Albertirsára, ahol feleségével, Orbán Edit grafikusművésszel közösen vizsgálja a táj és emberi kör­nyezet rajzajánlatait. Lépésről lépésre halad elő­re gondolatokkal és egyre in­kább egyénivé váló vonalve­zetéssel. A rajz nemcsak az ábrázolás örömét jelenti szá­mára, hanem a megismerésért vívott küzdelem fokozatait és eredményét is. Ilyen kettős megközelítésekkel elemezte a falu karakterének ősi réte­geit arcokban és fejfákban, a városi hangulatok vastörmelé­kes roncstelepét. Ez már: je­lenidő. Picassóról szerkesztett kettős, hármas osztódású arc­képében a kompozíciós tago­lás szellemiségének kifogyha­tatlanul ezerarcú lényét örö­kítette meg. Miklosovits László számot­tevő fejlődéséről ceglédi, nagykőrösi, monori, dabasi és budapesti kiállításán adott számot, valamint az „Élet és Irodalomban” megjelent lap­jai is a meglepetés erejével hatnak. Nemcsak a keze, ha­nem képzelete és gondolatvi­lága is izmosodik. Fáradha­tatlan és termékeny. Alig éve fia született, s most a gye­rekélmény szűrődik át rajzai­nak felületén, ahogy az új élet anya-apa karjaitól ko­szorúzva kap védelmet. Bartók és Nagy István belső tájaival is kontaktust talál grafikája — az ő tágas hatá­raikat a saját albertirsai fel­ismeréseivel értelmezi. Innen származik művelőinek intellek­tuális fedezete, ezért kapott megérdemelten díjat a Nagy lstván-csoport idei nyári tár­latán. Bár fiatal — grafikai múltja jelentős. Ilyen ered­ményekkel maga mögött — készülődik új, az életmű szempontjából központi fel­adatokra. Mögötte a síkság, előtte a hegy, de nem féltjük Miklosovits Lászlót, mert a gondolat és a fantázia szük­séges turistafelszerelésével csúcsok meghódítására vállal­kozik, bizton tudjuk: sikerrel. L. M. CANTATA PROFANA (METSZET) FALU (GRAFIKA) FAZEKAS LAJOS: Falusi anyák Földszínű, nehéz ruhákba öltözködnek, — fiaiknak és lányaiknak útravalóul a napot babusgatják —, és a szemük könnyező csillag. Mozdulatukban tegnapi alázat s kapához szokott hajlongások. — Lélegző, szabad, táblás mezőinken láthatatlan gyökerű virágok. — Kötényükkel törlik le verejtékük — és szemükből a sűrű könnyet, mikor városi fiaik, lányaik búcsúzásnál visszaköszönnek. Mindig En mindig csak a kedvedbe jártam, megcsodáltalak minden ruhádban, komoly voltam, ha szomorú voltál, és nevettem, hogyha mosolyogtál. A mosolyod hiún villogtattad, szépségedet a világnak adtad, hűtlen volt karod, ha nem öleltél, hűtlen volt a lábad, ha nem követték Jaj, megfojt a magány puhasága, ránehezűl a mellemre, számra, s míg szép hajadról álmodom, kezem babrálgat a hűs, kócos semmiben. KISS MIHÁLY: Tüzet hozok Tüzet hozok ne lássátok Ha látjátok se mondjátok Aki játssza mind kiáltsa Kiből lesz a tűz virága Álljunk koszorút hozzája Uimződjünk rá a világra. Őszi séta Katám, kisleányom, Látod ott, az őszi lomb megett A Nap a hegy csúcsára szúrva, Mint nagy kokárda ég. Hogy elment? — ne bánd, Majd feljő az újra, S föltűnik — mint amilyen volt — Vörösbe gyúlva! i GYURKOVICS TIBOR: Kérés Kis napot adj, kicsiny napot, amilyen embereknek juthat, őrjítő-puha meleget, kétségbeejtőt, nyomorultat. Kis napot adj, kicsiny napot, a háztetőkön épphogy élőt, a fejükön, a hajukon rajongva érezzék az élők. Kis napot adj kicsiny napot, kifordultat, elveszítettet, amilyen jut, ha elhever, egy nyitott ingű tizedesnek. Kis napot adj kicsiny napot, nem nyarat kérek, csak hogy este húsba burkolt csontjaimat valami átmelegíthesse; kis napot adj.-------.------------ már min­| Hajnalban I den hely ■-------------------- foglalt volt a nagy vásárterületen, néhány kilométerre a Vá­rostól. A zenekar lassan el­foglalta helyét az emelvényen és ezer meg ezer szempár fi­gyelő várakozása közben fel­hangzott a vásári nyitány: Mendelssohn Nászindulója. Ez­zel egy időben egy szív alakú papírsárkány léggömböktől övezve emelkedett a magasba és felbocsátottak kétszáz ga­lambot is. A Fiatalember állt a tö­megben és szemével a Lányt kereste. Tegnap még nem gondolta volna, hogy a Lány mégis eljön a vásárba. Azt hitte, ez lehetetlen, ez nem következhet be és most mégis igaz. A Lány itt van valahol és árulja a portékáit. Egy éve volt a menyasszo­nya és már azt hitte, önmagá­nál is jobban ismeri. Már azt hitte, nem érheti meglepetés, hiszen szinte mindennap ta­lálkoztak, ismerték egymás gondolatait, elképzeléseit az életről. — Mit tátja itt a száját?! Ne foglalja el a helyet! — lökdösték innen is, onnan is. — Minek jön ki az ilyen, ha nem akar semmit sem eladni! A Fiatalember arrébb húzó­dott. Megállt egy pavilon előtt, amire vászontranszpa­rensen nagy piros betűkkel ez volt kiírva: „Volkswagen”. Harminc év körüli nő mosoly­gott rá. — Vezető állású? — kérdez­te behízelgő hangon. — Hogyan? — nézett rá a Fiatalember. — Ügy értem, vezető állás­ban dolgozik? — A nő arcáról nem tűnt el a mosoly, megiga­zítva dús barna kontyát, ki­csit kifeszítette a mellét. — Egyetemista vagyok — mondta a Fiatalember —, épí­tészmérnök-hallgató. — Tehát még diplomája sincs! Akkor mit akar? — Semmit. Nézelődöm. — De ne az én pavilonom­OROSZ LÁSZLÓ: Esti találkozás MESE NEM GYERMEKEKNEK A gyümölcsöktől terhes fák alól messziről virítottak a házak piros cseréptetői, melyek a sárga makadám út mellett sorakoztak. A hegyvi­dék lábánál szürke fallal kö­rülvett temető terült el. Szem­közt vele a földszintes házak között lefejezett óriásként la­pos tetejű emeletes épület állt. ök hárman: Nixi az angol bulldog, Rexi az arany spá­niel és Treff a rövid szőrű foltos hátú német vizsla éltek itt. Alig várták, hogy eljöjjön az este, mert akkor gazdáik szabadon engedték őket, s ilyenkor vad csaholás köze­pette kergetőzhettek a kerti pázsiton. Egyik alkalommal Nixi ' ja­vaslatára elhatározták, hogy meglátogatják rég látott ked­venc tanyájukat a temető fa­lánál magasló vén szederfát. Gyönyörű este volt. Teli­hold világított. Az égbolton a csillagok milliónyi szentjános­bogárkák ragyogtak. A ker­tek felől a szellő gyümölcsök édes illatát sodorta. Az utat szegélyező bába­kalács és bókoló bogáncs bó­biskolt már. IVixiék egymással venseny­1 ’ re kelve rohantak a szederfához. Alig lihegték ki magukat, mikor egy nagy, lompos fekete kutya tűnt fel a sarkon. Pillanatra megtorpant, aztán mivel látta, hogy el­lenséges szándéktól nem kell tartania, odamerészkedett hoz­zájuk. Rexi, a spániel szólí­totta meg: — Jó estét cimbora, hát te meg honnan jöttél? — Fentről a fenyvesből jöt­tem, a nevem Mackó — mu­tatkozott be újdonsült bará­tainak. Treff barátságos morgással üdvözölte, közben sötét sze­meivel Mackót fürkészte. — A fenyvesből — ismétel­te vontatottan Nixi, nagy ko­molyan- Treff még hozzátet­te: — Én is nemrég érkeztem meg gazdámmal a vadászat­ról. Külföldi vendégekkel jár­tunk a Bakonyban. Micsoda kocsikkal száguldoztunk di­csekedett. — Képzeljétek, képzeljétek — vágott közbe Rexi, az arany spániel. — El sem hiszitek, hogy én meg mit kaptam. — Mit, mit? — kérdezték kíváncsian, kórusban a töb­biek. — Mint tudjátok, őseim a messzi Skóciában éltek s mi­vel a gazdim arra járt, egy igazi skót szoknyát hozott ne­kem. M ackó nagy, tágra meresz­tett szemekkel hallgatta társait. — Óh, az mind semmi rep- likázott Nixi, a fakó színű bulldog, s világos szőrzete lámpásként világított az éj­szakában. — A minap a gaz­dám ezekkel a szavakkal lé­pett a szobába, épp amikor le­ugrottam a kanapéról. „Na, Nixi, mit hoztam neked?” Biztos nem találjátok ki! Cso­dálatosan szép marhacsontot kaptam. — Marhacsontot? Marha­csontot? — morogtak fitymá- lóan a kutyák. — Na de nem akármilyen csontot, hanem igazi mű mar- hacsontot! Erre már Treff is elisme­rően vakkan tott. — Te meg mit kaptál? — fordultak Mackóhoz. — Semmit. De nekem nem is hiányoznak ilyesféle aján­dékok — felelte Mackó. — Az én őseim nem Skóciából, csupán két utcával távolabb származnak. S vadászni sem kocsikkal járok, hanem ma­gamban. De szabadon élek, fenn a fényesben. Ezzel megfordult és elin­dult vissza a cseréptetős há­zak fölé emelkedő hegyek irá­nyába. Nixi, Rexi és Treff egyszer­re nagyon szomorúvá és hall­gatagokká lettek. Lehajtott fejjel kullogtak haza az esti kirándulásról. C zürkületkor, mikor a te- metőőr szokásos útja so­rán a nagy szederfához ért és egy pillantást vetett a szürke falra, bosszúsan dörmögött magában: — A pokolba ezekkel a ku­tyákkal, úgy látszik már me­gint ideszoktak. VIHAR BÉLA: Madárka voltál... Madárka voltál, elrepültél, a messziséggel egyesültél, az elsuhanó tűnt idővel, a soha vlssza-nem-térővel. Már ott lebegsz, hol el nem érlek, a be nem teljesült remények partján is túl, oly messze-messze, a fájdalommal eljegyezve. Halálomon túl is kereslek, Nemzedékek során kergetlek, hogy egyszer majd karodra lelten, találkozzunk gyermekeinkben. nál! Engedje kérem, közelebb azt az urat! ■j--------------: lépett a Fiatal­I Odébb I ember, utat en­--------------- gedve egy kö­zépkorú őszes férfinak, aki ujján autókulcsot pörgetve állt meg a pavilon előtt. — Volkswagen? — tekintett a transzparensre. — Igen. Önnek? — Wartburg de Lux. Va­donatúj. — Jaj, de szép! — sikongat­tak a nők. — Csodálatos! — A villához fürdőmedence is tartozik — magyarázta a férfi —, a kertben két szelidí- .tett őz szaladgál és egy barna medve a meteorológusom! — Romantikus! — áradoz­tak a nők. — Mit kér érte? — Szépséget! Jóságot! Hű­séget! Négy nyelv perfekt is­meretét ... — Sok! Sok! — kiabáltak TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: A vásár — Diploma? — Közgazdász. — Ne haragudjon, megmu­tatná! — Hogyne. Parancsoljon. — A férfi zsebébe süllyesztette az autókulcsot, aktatáskájából diplomát mutatott a nőnek. A nő átvette, belenézett, aztán kikérdezte azonosítás végett az adatokat. A férfi szorgal­masan válaszolt, majd ő kö­vetkezett. — Önnek? — Érettségi. De orvos elvált felesége vagyok. — Lakás? — Öröklakás. — Gyerek? — Nincs. — Kutya? — Újfundlandi. A férfi közelebb lépett a nőhöz. — Megcsókolna? — Természetesen. Csókolóztak, aztán letépték a transzparenst és karonfog­va eltűntek a tömegben. A Fiatalember lassan to­vább ment, de néhány pavi­lonnal arrébb újra megállt. Nagy fejű, gyűrött arcú, bi­zonytalan életkorú úr árulta ott a portékáját, ámuló nők karéjában. Egy négytornyú kis villacsoda makettjét emel­te a magasba. a nők. — Valamit engedjen! — Hölgyeim, nézzék meg mégegyszer a makettet! A Fiatalember otthagyta őket. Kikerült egy lilaparókás női matuzsálemet, aki nyitott bőröndjéből, akár egy bű­vész, az ékszereit huzigálta elő és mutogatta. — Uraim, nézzék meg ezt az órát — himbálgatott egy aranyórát vastag aranylánccal —, még- boldogult férjem vi­selte kormányfőtanácsos korá­ban! Kövér asszony lihegve tört most keresztül az embereken. Két gyereket rángatott maga után. — Apukát keresünk! — kiáltozta. — Apukát keresünk! A gyerekek riadtan trap- poltak. A kisebbik ragacsos savanyúcukrot szorongatott. ■j---------------j állt már a vá­I Javában | sár. Zaj, nyüzs­---------------- gés, ordítozás. Ke ringőt és tangót játszott az emelvényen a zenekar, beat­zenét és reklámot harsogtak a hangszórók. Ételszag. Illatos cigaretták, szivarok füstje. Luftballonok, papírdudák, si- milabdák. Lacipecsenye, pör­költ és sör. Libamájas szend­vics, kaviáros szendvics, Na­póleon-konyak. Divatbemuta­tó. Filmvetítés és kutyák min­den mennyiségben! Dán dogok és bulldogok. Űjfundlandik, boxerek, vizslák, pincsik, usz­károk, tacskók. Egy autó, egy kutya. Egy nagy autó, egy kis kutya. Egy kis autó, egy nagy kutya. Egy nagy autó, egy nagy kutya. Egy kis autó, egy kis kutya. Hogy változatos legyen! A pavilonok reklám transz­parenseit libegtette a szék „Igényes” hirdette az egyik, „Tenger” csalogatott a másik, „Orchidea” hivalkodott a har­madik és egyre rikítóbban, egyre dölyfösebben ordított a többi: „Vagyon”, „Villa”, „Autó”, „Rang”, „Siker”, „Po­zíció”, „összeköttetés”, „Sose halunk meg”! És minden pavilonnál tár­gyalások. Mosoly, előzékeny­ség, udvariasság. De a sze­mek éberen figyeltek. Próbál­tak behatolni a másik kopo­nyájába, próbálták megmar­kolni a gondolatokat, kifür­készni az érzéseket. A Fiatalember újra egy pa­vilon mellé sodródott. Na­gyon szép nő, műbőr mini- shortban hevert egy gumi­matracon. Férfipillantások gépfegyverezték. „Vágy” len­gette a transzparens. — Mérnök vagyok! — ver­te a mellét az egyik férfi. — Főmérnök! — harsogta a másik. — Aligazgató! Főigazgató! Vezérigazgató! — kiáltoztak a többiek. Alacsony növésű, kör- szakállas, majdnem halkan mondta. — Bőrdíszműves. A nő felfigyelt. — Hogy hívják önt? — kér­dezte. — Ford Mustangnak — suttogta a körszakállas. — Szép név! És a kereszt­neve? — Villa. — Nagyon kedves. Vilinek fogom becézni. Hány éves? — Most betöltöttem az egy­milliót. — A legszebb kor! Maga nagyon szimpatikus. Elvált? V JtUóí P„I mentjében

Next

/
Thumbnails
Contents