Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-29 / 228. szám

•Sera W

1974 SZEPTEMBER 29. VASÁRNAP

y3(Lid pat megyében

Kelényi István arcképéhez

TJ j jam-soványan érkezik valahonnan az érdparkvárosi szekérvájta utak végiről, a dombról, ahot gyűszűnyi szobá- ban lakik könyveivel. Megérkezik olyan vékonyan, hogy még a legszűkebb mg is garabonciás '«igényként lebeg utána. Foltartja egyik ujját és skandálva, ritmust parancsolva rö- P“ .,,toTm5a a kézirat szavait. A fekete diplomatatáskából elovillantott verset - a legújabb és a Legeslegújabb szere- emrőJ. Csontok, csillagok és főként sistergő asszonymellek szökkennek elő a papírról; csudálkozik is az ember, hogyan fért hogy nem gyújtott tüzet ennyi mezítlenség abban a Kelenyi-sovány kisbőröndben. Megérkezik kuszán, kifosztva, talán még a szemüvege is kisfiúsán panaszos, de a vers szerelem áttetsző-törékeny" fészkéről beszél, allelujával köszönti a földreszálló asszonyokat, „éles kövek közt” is virágozni látja a lányokat, tudja, hogy a szerelemnek még az árnyéka is „csupa csillagfüst”, hogy az „iszonyú” szerelem is fölemelhet a sárból, hogy valamiképpen mégis neki „lángol Francesca elérhetetlen gyönyörű melle”.

Így aztán, amikor elmegy, sosem kell félteni. A szépség küldötte ez a huszonnyolc éves elsőkötetes fiatalember (Bika és angyal c. verseskötetét a Magvető Könyvkiadó adta közre) de a dunántúli Gyúróé is, a szülőfalucskáé, ahol viszont az emberi tartást becsülik szépnek. Aki raktári segédmunkás hidászkatona és kocsikísérő minőségben próbára tette már a maga szépleikét, annak a fájdalom: tüzedzés, habarcs. S akad másféle minta is a helytállásra: az írásaiban annyi szór megidézett „példáséletű" öregapa például, aki „most temetőből • vigyáz” reá, „esőt figyel pontos parasztszemével csillagokból időt olvas”. Az elődök, s a „kék árvácska sebhely , nagy- és kisháza adja az útravalót. A felelősséget a megtartó hitet. S mindehhez a pannonhalmi gimnázium latin szomjúságot és oltást a teljességkeresésre. Ősi szavakat az anyanyelvbe, s a hagyomány edénye, amely a személyes sorssal tisztelettudóan (vagy akár láték.os tiszteletlenséggel) megtelhet. Radnóti Miklós, Weöres Sándor és Pilinszky János kínaija, az apai mintát. Kemény, férjms építkezést, asz- szonyi érzékenységet, pontosságot és perspektívát sugallva így aztán Kelényi a legéterikusabb versében is földbe kapaszkodik. Költői tündöklését megfegyelmezi a valóság; a magát vizesen összehúzó kerti szék, az őszi kert zizegő szamovárja, a sár, a valahol becsukódott kapu, az ősök csonttenyere vagy a város: a fájdalom lámpasora.

Hogy Kelényi István mind eközben meg-megérkezik mondjuk az egyetemre, hogy irodalmat és művészettörténetet tanuljon, hogy a Rádió külső munkatársaként ügyelő, rendezőasszisztens, műsorvezető, hogy dramatizál és fordít, hogy itt-ott cikkeket ír — mindez (legalábbis egyelőre) a megélhetést biztosító kulissza. A játéktér, amelyen a költő azt játssza, hogy máshoz is ért, mint a vershez. Mert igazi élete a színfalak mögött zajlik: húsban és csontban és lélekben. Vagyis ott, ahol annak a népnek és tájnak parancsolatai diktálnak, amely arcvonásait megrajzolta, s amelynek végül is elszámolással tartozik.

Nádor Tamás

KET.ENYI ISTVÁN VERSEIBŐL

Csontig mezítlen

Most merre jártok?

Ki előtt táncolnak vad napsugár-térdeitek, kiiniek világol éjjel holdsarló szátok, bimbóitok mikor gyönyörben nyílnak és öletek fölnyíló tulipánja lángol, hol lobogtok, miféle ágyban, ki mellett ébredeztek gyerekrívással vagy szikráztok mellén ékszerként színházban, meg mikor apró, fontos asszony! gondban egyedül sírtok, és a gyöngédséget főzéssel, mosogatással leplezitek, gondoltok-e

a barátságra, a hajdani fiúkra, kiknek ti voltatok a titkos mélyvizek, éneklő tengeri szél, kopoltyús álmok, néha adtatok- kaptatok jó szót, szerelmet, bosszúságot, de csontig mezítelen heverhettetek vágyaitokban: meg nem alkuvó tisztaságban, akikkel gyakoroltunk fájdalmat, búcsúcsókot, s az öröm szárnyain lebegve találkozásainkban együtt úsztunk, emlékeztek; régi barátnők árvaszép lányok, azokra, akikkel hittétek valóban az ifjúságot és tanultátok az emberséget,

jaj, hova szálltok gyönyörű lángok, még medclig égtek!

S

zeretlek Bagyi — olvashatjuk a Mészöly utca végén. az egyik ház falán. Halvány, nehezen olvasható, gyerekes írás. Az ezen a környéken lakók beszélik, már több, mint tíz éve itt van. S ilyen feliratokat, üzeneteket Budapesten sok helyen láttunk és láthatunk. Mióta plajbász és szerelem van a világon.

A November 7. téren hetek óta láthatunk egy másik feliratot. Egy nevet: Éva. A környékbeli újságárus sejti, ki rajzolhatta a szívet, s írta bele a nevet. Törzsvendég. Vagyis csak volt, pár évvel ezelőtt, minden reggel itt vette meg a Népsportot. De már rég nem látták. Arcról azért megismerné.

Naponta tipródom a felirat előtt. A „tettes” visszatér a „bűn” színhelyére. Ebben a reményben kérdezősködöm. A házmester, a környékbeli boltok eladói úgy mondják, vannak párok, akik évek óta itt találkoznak. Őket is csak látásból ismerik. Legtöbbjüket megszólítom. Nincs eredmény. Már lassan lemondok arról, hogy megtaláljam a falra írót. Amikor egy szép szőke lány tűnik fel. Percekig idegesen sétál, többször megáll a felirat előtt és nézi.

— Igen, nekem szól. Várok valakit, ő írta fel. Egyszer ugyan már előfordult, hogy megjelent a felirat és András sehol. Alaposabban megnéztem a falat, rájöttem, nem az ő írása. De ez a mostani jel, ez az övé. Jöhetne már.

A szőke lány szeme felcsillan Jól Sejtem, András tűnik fel az úttest másik oldalán. Néhány másodperc telhet csak el és a lámpa zöldre vált. Összecsókolódznak.

— Az eset a Keletiben kezdődött — mondja a színházi díszítő. Egy egri lányt kísértem ki az állomásra. A vonat már mozgott, amikor a kislány így szólt: „Na, nem jössz, Andris?” Mentem. Felszálltam egy vonatra, egy vas nélküL Mivel nem volt' pénLÁNC TAMÁS:

Név a falon

Völgyben

Vizekkel leúsznak, holt madarakkal útra kelnek a fák is. Esteledik.

Fönn a hegyen, a bokrok alatt, száll le ruhád, .a földre eresztett. Kósza virág tér épp a homályba, ősi harangszó babiloni ormokon átvág, útnak ered. ím vele én is. Szeretőm két aranyalmát, két melle ízét adta nekem, ha útra megyek, s most fűszagú csöndben alkonyok égnek egyre mögöttem, őseim: arcra szívükre védtelenek, mint en. tűnődnek sziklatorokban, meztelen szakadékban, éjszaka érik csonttenverükben; de éled a völgyben, a csontjuk alól, a szilvafalombban, a csontom alatt, ünnepi, esteli ének.

zem, csak három hétig maradtam Éváéknál Egerben. Közben elvesztettem az állásomat. akkor még kötőszak- r#unkás voltam. Így lettem díszítő A lányt elfelejtettem, évekig nem is láttam. Aztán egyszer a Körúton találkoztunk. Feljött. Budapesten dolgozik. tanuL Albérletben lakik. Nagyon jó helye van, egy nyugdíjas házaspárnál. A < háziak egyetlen kikötése, hogy amíg náluk lakik, nem hozhat fel fiút. Egyszer hívtam telefonon. majdnem kitették.

— Mindig egy helyen találkoztunk. Ha vidéken voltam, megmondtam, mikor jövök haza. Éva a megbeszélt helyen és időben várt rám. Egyszer délután a színházban keresett az édesanyám. Behívtak katonának. Elbúcsúztunk. Évával az Abbáziában találkoztunk, jól emlékszem, tatárbifczteket ettünk. Megbeszéltük, ha leszerelek, levelet írok. Szabad időben eljön a megbeszélt helyre. Ha én nem írok, akkor felejtsük el egymást.

— Még aznap hazaengedtek, mint létszámfelettit. Levelet írtam és vártam. Hiába. Mindennap itt álltam az Abbázia előtt. De a behívó ismét megérkezett. Elkeserített, hogy két napig sem várt rám. Nemhogy két évig.

— Egy pár napon belül elfelejtettem. Azt hittem, soha többé nem találkozunk. Aztán kaptam néhány nap szabadságot. Lementem Balatonfü- redre. És a strandon összefutottunk. Szemrehányást tettem, Éva nem értette, mi a bajom. Ügy nézett rám, mintha piros Hirdetőoszloppá változtam volna sárga masnival. Nem, ennyire egy nő sem tud hazudni. Nem kapta meg a levelei. Talán az öregek eltüntették.

— Balatonfüredre csak ví- kendre mentem le — szól közbe Éva Andrásnak egy hét szabadsága volt. Pénzünk semmi. Főszezon, szoba nincs és ha ta}álnánk is, nem tudjuk megfizetni. Pedig mindenáron együtt akartuk tölteni ezt a pár napot. Egyik ismerősünk egy helyet ajánlott. öt forint egy éjszakára. Szénapadlás. A ciki csak az volt, hogy óvatosan lehetett megmozdulni, mert lakosztályunk tele volt darázsfészekkel. Lakásunk már volt, az ennivalóért pedig dolgoztunk. Reggel hattól tízig. Kapáltunk a szőlősgazdáknál. Ezért kaptunk enni és valami pénzt is.

— Letelt a szabadság. Az utolsó órákban azon tépelőd- tünk, hogy hogyan értesítem, ha hazajövök. Éva reggel mindig a Nyugati • felé megy munkába. Nem mondom meg, hol dolgozik, mert az öregek ráismernének és fuccs az olcsó lakásnak. Éva adta az ötletet. Ha hazaengednek, a November 7. téren a régi falra írjam fel a nevét. Amióta egyszer megjelent egy hamisítvány, megbeszéltünk egy jelet. Hullámos vonallal aláhúzom a nevét és beleírom

egy szívbe. Ha meglátja az ábrát akkor találkozunk a szokott helyen. Azóta, ha hazajövök az első dolgom, hogy felvéssem a nevét, a megbeszélt helyre.' Néha hiába. Egyszer kettő körül a megbeszélt módon a_ szívbe felírtam a nevet. Később véletlenül újból arra jártam. A jelet átsatírozták piros krétával, „FTC”.

M

ikor ezeket a felirato-f kát látjuk, arra is gondolhatunk, hogy nemcsak a falakon belül, a lakásokban élnek emberek. fiatalok, az életüket megismerhetjük az utcán is, láthatjuk, hogy örülnek, szenvednek, szeretnek és — várnak egymásra.

— Mi nem várunk tovább. Most talán utoljára írtam a nevet a falra. Reméljük sose lesz többé ilyen módszerre szükségünk. Ügy mondják: addig fested az ördögöt a falra, míg megjelenik a ház- felügyelő — és legorombít. Ez a közmondás Is modernizálást ' igényelne: talán így: Addig írkálom valakinek a nevét a falra, míg jön az anyakönyvvezető és összead vele. Csak azt nem tudom, hogy lakást honnan veszünk. Eddig írtunk a falra, ezután — addig az ideig, amíg lakáshoz jutunk — majd falakat reka- miét. fürdőszobát, boldogságot rajzolunk!

Jegenyék

fótit ffntím.

Kiss Attila rajza

BÉKÉS ISTVÁN)

Legfinomabb véres hurka

Kis fehér zászlócskák kitűzésével jelentették a legfinomabb véres hurka elkészültét hétről hétre a berlini hentesek. Péntek volt a véres hurka napja, pénteken jelentek meg a húsüzletek ajtajai felett azok a piros, vászonháromszögekkel szegélyezett, apró lobogók, amelyekre a hentesmestemők kövér, de szorgos kezei gyöngybetűkkel hímezték:

Allerfeinste Blutwurst, vagyis: Legfinomabb véres hurka.

Ügy emlékszem, hogy a Kurfürsten- dammon és Tauentzien-Strassen, ezeken az előkelő útvonalakon, sosem lobogott pénteken véreshurka-zászló. A tőzsdespekulánsoik, a valutasíberek: a húszas évek német inflációjának hullarablói, se pénteken, se szombaton nem ettek véres hurkát, lett légyen az akár a legfinomabb is, sőt nem ettek hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön sem. A hét minden napján osztrigát szürcsöl- tek, francia szarvasgombát, jegelt homárt faltak, özvegy Cliquotné asszony pezsgőjével locsolták a Regina Palast, húskölteményeit, torta- és parféfeme- kekkel tömték ben dójukét, mikor már egy nyelésnyi is alig fért le a torkukon.

A véres hurka az ötmilliós város négymillió lakosának volt áhított hétvégi csemegéje. S minthogy négymillió szegény embernek a véres hurkájához rengeteg vér kell, a berlini legfinomabb véres hurka nem volt vaskos és tömör, hanem hígan szörcsögött a feszesre töltött és félfontos adagokra kötözött bélbundában, sőt — a tartalmasság kedvéért, de meg hagyományból is — apró zsemlekockákkal kiadósra lett szaporítva ...

A tárgyilagosság megköveteli, hogy leszögezzem: a berlini véres hurka, ha nem is a legfinomabb, de lényegében finom étel volt. Fűszereinek egyvelegéből kiérzett a bors enyhe csípőssége, némi fülledt szerencsendió-illat és a szegfűszeg elbájoló aromája. Kelet kincses leheletével átfelhőzve, messze terjengett körülötte a fokhagyma ínycsiklandó szaga, mintegy sajátos atmoszférába fogva e feketén csillogói kívánatos jelenséget. Forró állapotban nem lehetett vágni, mert szétfröccsent és elfolyt, hanem az ember ügyesen megnyitotta az egyik végét és avatott ajakkal hörpölte, szopogatta ki belőle a tölteléket, harapva hozzá nyeletenként egy-egy falatot a ropogós héjú, friss, fehér kenyérből. Zamatos volt a berlini véres hurka, íziletes és a közhiedelem szerint: tápláló is, de legfőképpen olcsó. Olcsó, nagyon olcsó lehetett, bár ma már akkor sem jut eszembe fontjának az ára, ha órákig töröm rajta a fejem. De hiszen nem is emlékezhetem rá, mert a márkazuhanás hónapjaiban, egyik péntektől a másikig, milliókat-billiókat ugrottak az árak, s nincs az az árfolyam- jegyzék, nincs az a tőzsdelista, amiből ki lehetne deríteni, mibe került egy font legfinomabb véres hurka azon a pénteki napon, amikor gyalázatos bűnöm egy életre megutáltatta velem.

Ugyanis ötven esztendeje nem eszem véres hurkát.

Drága, ifjú hitvesem azon a na_ pon nem ebédelt. Sőt: a történeti hűség kedvéért: kanálnyi tejkonzerwel derített reggeli műkávéján kívül aznap semmit nem evett. A gyomra nem volt rossz, nem tartott fogyókúrát, idegállapotára sem lehetett panasz — egy szó, mint száz: nem volt mit ennie. Ifjú hitvesemet szokatlan és egészséges éhség gyötörte, viszont olyan mágnest nem találtak fel, amely egy megveszekedett pfenniget előhúzhatott volna a zsebünkből. Helyzetünket ennek ellenére sem tekinthettük reménytelennek, mert harmadnapra már kilátásban volt némi pénzmag az egyik szerkesztőségtől, a filmgyár is ígérte, hogy előleget ad benyújtott szinopszisomra, a menyecskének is voltak járandóságai a láthatáron, csinos kis magyar babákat készített bizományba egy kézimunkaboltnak, s állítólag jó néhány elkelt közülük. Reményeink elég közelieknek tűntek ahhoz, hogy bizonyos summákat elérhetőnek tekintsünk — ha közben éhen nem halunk.

Ez a veszély pillanatnyilag nem volt fenyegető. Korai és veszélytelen tüneteit mégsem mondhattuk kellemesnek. Nem szívesen tolom magam előtérbe — de én már előző nap is alig ettem valamit. Reggel azzal siettem el hazulról, hogy majd reggelizem valahol. Sajnos, ez nem sikerült. Délután, hazaérkezvén, hanyagul legyintettem aggódó asszonykám kérdésére: — Ö, én már rég ebédeltem! — De ellenkérdést —

óvatosságból — nem adtam fel. Este, a negyed font vurst és negyed font margarin bekebelezése után — amelynek nagyobbik részét erőnek-erejével rámtukmálta az éú drágám) fanyalogva jegyeztem meg: — Kicsit nyomja a gyomrom ez a vacsora.

Az őszi alkonyban sorra gyúltak ki az utcai lámpák. Az üzletek kirakataiban fellobbantak a fények, és ahogy mentem-mentem, egyszerre csak piros vászonháromszögekkel szegélyezett, apró lobogó csapott fel a szemem előtt, illat áradt ki a nyitott boltajtón, illat, amely izgatóan egybevágott a zászlócska hímzésévei: Legfinomabb véres hurka!

Néhány pillanat múlva már a kezemben volt egy egész font, sőt valamivel több is a drágalátos csemegébőL Jó egy font forró berlini véres hurka, és egy duzzadó, piros cipó. Az előzékeny hentes megkérdezte, hogy mesz- szire viszem-e a csomagot, s válaszomra a fehér papírba burkolt forró hurkát még egy ócska újságba is belecsa- varta.

Legszívesebben autóbuszon mentem volna haza, de a bőséges bevásárlás után már csak villamosra tellett. Nekivágtam a közeli térnek, amelynek túlsó oldalánál indultak a kocsik Schöneberg félé...

Hogyan mondjam el, hogyan tegyek mélységes vallomást, hogyan küzdjem öt évtized múltával is szégyenkezésemet ...

A téren — akaratlanul, meggondolatlanul — leültem egy padra és megettem az egész font véres hurkát.

Drága, ifjú hitvesem áldozatos éhséggel vért odahaza, s én. előbb csak nyalogattam, aztán szörpöl,gettem, végül befaltam, benyakaltam, behabzsoltam előbb az egyik, majd újabb rövid, de szenvedélyes éhroham után a másik félfontos véreshurkaszálat.

És megettem hozzá — utolsó morzsáig — az egész kenyeret.

ó, esküszöm, hogy nem akartam.

Az akaratomnak, ezt tiszta szívvel állíthatom, semmi része nem volt ebben a szörnyűségben. Én nem akartam megenni a véres hurkát, a felét sem akartam, nemhogy az egészet, én haza akartam vinni asszonykámnak, aki műtejes műkávén kívül egész nap egy falatot nem evett, s akit imádtam, ahogy csak fiatal • szerelmes férj gyönyörű Ifjú hitvesét imádhatja ...

S mégis megettem. Érett fejjel, megfelelő távlatba helyezve, úgy tudnám ezt ma megmagyarázni, hogy nem én ettem meg a hurkát, a hurka etette