Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-29 / 228. szám
1974. SZEPTEMBER 29VASÄRNAP 'Stem w xJiinaD 9 y. SZTRONGIN: Ki érti ezt? \ csengetésig öt vére maradt. Addig még lehet egy kicsit yQ lazítani... — Hiába, nem bírom tovább — sóhajtotta az első. — Esküszöm, ez a hülye Mel- nyikov megint macerálni fog. Hol a remek passz, hol a legújabb magasugrói stílus érdekli. Meg kell őrülni! — Engem tegnap a Volker nyag- gatott egy teljes órán keresztül a molekuláris fittyfenéről. Hát őszintén szólva, ez azért már több a soknál ... — Ugyan, hát ez is valami? — csodálkozott a harmadik. A másik, aki egy szót sem szólt, kedvetlenül húzta ki zsebéből a har- mónikaszerűen összehajtogatott cetlit, és belenézett. — Mi az, te puskázol? — ször- nyűlködött a harmadik. Szégyent hozol erre a jó nevű iskolára! — Hagyd — csitította a negyedik. — Egyébként mit tegyünk, mondd? Az a Volkov olyan csava- rintos kérdéseket tud feltenni... Sajnos, nekem nincs időm mindennel lépést tartani. A kicsikkel is törődnöm kell, azonkívül ugye a család ... Istenemre, ettől a Volkov- tól lassan már frászt kapok. Mindennap kérdez és kérdez ... — Csillapodj — intette le az első. ;-r- Ma talán nem is kérdez. — Öh, Szavaljev is... Lassan az agyamra megy — suttogta majdnem sírva a negyedik. — Hogy az mi mindenre kíváncsi!? A valószínűségszámítástól kezdve a lineáris függvényekig mindenre. — Maljajeva meg örökké Saint Exupériről faggat — közötte idegesen a harmadik. — Es Hemingwayről! Mondjátok, ki érti ezt? És kit érdekel mindez? Megszólalt a csengő. Felálltak. Hónuk alá csapták az osztálynaplót, es elhagyták a tanárit, hogy órát tartsanak. Fordította: Baraté Rozália GARAT GÁBOR: Katonasorban Katona voltam, s nem is háborúban, — mégis elszállt tőlem a félelem ... Izzott a csönd, úgy tetszett, szánté rabban, és csak magányom virrasztóit velem. S egyedül mentem holdas temetőn át: egymást fenték az árnyak élesen; kutyák hörögtek, nyögtek a nehéz fák, — csak mentem, s meg se rebbent a szemem. 4 Nem voltam bátor, s nem kellett tétetnem a hőst, — csak úgy éreztem, sérthetetlen lettem: velem jár földem igaza; s egymagámban is megsokszorozódtam: bőrömbe bújt — kit csillagomon hordtam — halhatatlan teremtőm, a haza. Ketten . * j t Jóba Éva rajza | Az AN—2-essd | végeztek a szerelők reggelre sem. Jött volna a tantermi foglalkozás, azonban a parancsnok másképp döntött. A kis Po—2-es gépet tolták ki a gyepre. Az öreg kétfedelű, kétüléses masina köhögve, köpködve gyújtott, amikor körbeforgatták a légcsavarját. Megkapták az eligazítást: célbaugrás 3000 méterről, a reptérre, a hangár vonalába, nyitás negyven másodperc után. Szőnyi Andor várakozóan állt a csoportban. Senki sem mozdult. Na mi aiz, ki kezdi? A parancsnok ránézett és intett. Ö? Nem ez a sorrend, ő még itt nem volt első, Alagon. Kállai barátságosan nevetett: — Ügy, ahogy magyaráztad. Most bizonyíthatsz. Hű, ezek az éjjel megbeszélték. Bemászott a pilóta mögé, a második ülésre. Ócskavas ez a gép, a szélvédője kitörve, bever rajta a levegő. A nyitott ülésről ki kell lépni a szárnyra, megkapaszkodni a merevítőkben, onnan ugrani. Bizonyítson ... Előbb magának kellene bizonyítani, kipróbálni, úgy van-e, ahogy kigondolta? Őt fogják lesni mindnyájan kidüllleidt szemmel, s ha mégis bepörög, kiröhögik. Na mindegy. A gép nekirohant a gyepnek, már fenn voltak, emelkedtek. Andi előírás szerint kuporgott az ülésen, féloldalasán, egyik lábát maga alá. húzva. Észrevette, hogy fázik a dereka, a lemberdzsekje felcsúszott, a törött szélvédőn vág a hideg, mintha jeget tettek volna a meztelen bőrére. Pedig, talán ezer méteren lehetnek. Mi lesz feljebb?... Hátrányéit, az inget begyűrte a nadrágjába, a ruhát lerán- cigálta a derekára.-—:---------------------- a hátán I Megrázkódott | az er----------------------------- nyő. Hő hullám szaladt a fejére: ez a rázkódás a nyitás jelle. Picit emelkedett, hátranézett, válla mögött a tokot látta. Megnyugodott: a tok zárja a kupolát, minden rendben. Részlet a Harangos ára clmfl elbeszélésből. meg maiiát velem. Elkábított csípős, íüiíiedt, elbájoló és ínycsiklandó illataival, megfosztott az eszméletemtől, szétrombolta az ítélőképességemet, le- tepert, gyalázatba sodort... JV.ndenre mondom, ami szent, nem azért ültem le a padra, hogy véres hurkát egyek. Leültem, mert a platánok olyan lágyan imbolyogtak a pad felett, és a villamosmegálló olyan távolinak tűnt a tér túlsó oldalán. Leültem, mert hirtelen úgy éreztem, hogy jártániyi erőm sincs már, hogy kimegy alólam a lábam, s ha le nem ülök a padra, végigvágódom a sétány kavicsán. Leültem, magam mellé tettem a csomagot, és, percekig nem is gondoltam rá. Es mikor tudatossá vált bennem újra a hurka közelsége, akkor is csak arra gondoltam, megkóstolom. Megkóstolom, hadd éljem át egy parányát annak az örömnek, amit e legfinomabb véres hurka asszonykámnak okozná fog. De talán meg se kóstoltam volna, talán csak megszagoltam volna, ha egyik végén nem csörgött volna belőle a lé, és igy mindén művi beavatkozás nélkül kezdhettem szopogatni. A kenyeret tulajdonképpen azért törtem meg, mert éhomra nagyon megémelyített a véres hurka. Hiszen, ha nem törtem volna meg, biztos, hogy az ötödik falatnál abbahagyom a hurka- evést. De letörtem a kenyér csücskét, megettem, és ekkor már nem volt megállás ... A második félfont elpusztítása előtt még felágaskodott bennem a lelkiismeret. Ez a kis szál hurka már nem a tiéd — suttogta, sajnos, nem elég hangosan ahhoz, hogy mohóságom bömbölő oroszlánjait túlharsogja. És valami csodálatos módon — lehet, hogy ez a véres hurka természetéből adódik — a második féltfont még jobban ízlett. Talán csak az utolsó arasznál éreztem némi csömört, de ez lehetett erkölcsi is. A feliér csomagolópapírba beletö- röltem zsíros számszéíét, az újságpapírral megtisztogattam kezeimet. Aztán, gépies rendszeretettel, a sétány szélén álló szemétkosárba dobtam a maradványokat, és megindultam. Tulajdonképpen, valahányszor ezt a történetet végiggondoltam, mindig úgy szerettem volna emlékezni rá, mintha jóllakva és eszméletre térve, szememet a megbánás és szégyen könnyei lepték volna el. De ez nem igaz. Egész úton hazafelé azon töprengtem: mit fogok hazudni éhező, ifjú hitvesemnek. Mert a valóságot csak húsz év múlva mertem elmondani. Húsz év múlva, mikor már ezredszer kérdezte tőlem: tulajdonképpen miért nem eszem sohasem véres hurkát...? Reggelire és ebédre azért nem került sor másnap, mert az óriási világvárosban egyetlen, ismerősömet sem találtam otthon. Miután hetijegyem vonalait már leutaztam, pénzecském csekély maradékát villamosba és buszba fektettem. S ez alkatommal is fel kellett ismein em a pénzszerzés csodálatos törvényszerűségét. Ha valamelyik cimborád meg akar vágni kisebb-nagyobb összegre, végső soron a lépcsőházban, de mindig rádtaiál. De ha neked fogyik el a pénzed, s újabb összeg beáramlása előtt puszta létedért küzdesz, akkor a pénz- kölcsönzés szempontjából számba jöhető személyek elröppennek, mint a füst. Ki vidékre utazik, ki lakást vagy törzskávéházat változtat, a magam bő gyakorlatából egyetlen olyan esetet ismerek, amelyben kiegyenlítődtek az esélyek. Egyik pajtásom öt óra hosszat várt a lakásomon, hogy kisegítsem pillanatnyi pénzzavarából, míg én ugyancsak öt óráig tartó idegtépő sétát folytattam az ő hónapos szobájában, mert egyetlen reményem az volt, hogy tőle tudok gyorssegélyt szerezni... Charlottenburg, Suarez-Strasse, ez volt az utolsó kísérlet színhelye, ahol minden reményem szertefoszlott. A századeleji bérpalota kerti házának ötödik emeletén lakott anyai barátnőm: Margit, aki férjét s két ikerfiát Magyarországon hagyva, egy termetes tengerészkapitány oldalán próbált a filmművészet világtengerére beevezni. Ma már, egy hosszú élet tapasztalatai után, nem merném teljes határozottsággal állítani, hogy a bogárszemű, fekete Margit tisztán anyai érzelmeket táplált húszegynéhány esztendős személyem iránt. De az a körülmény, hogy hirtelen nős ülésem után is megtartott baráti jóindulatában, arra enged következtetni: a szépasszony tisztességgel tudta gyeplőzni vágyait. Ezért szántam rá magam, úgyszólván végső kétségbeesésemben, hogy valami elegáns ürüggyel, vagy a nyers valóságot feltárva, rövid lejáratú kölcsönt kérjek tőle. Görcs volt a torkomban, mikor a bejárat névtábláján megcsillant a neve. Bizsergett az ujjam hegye, ahogy becsöngettem az ajtón, és valami furcsa, halálos nyugalom szállott meg, mikor Margit szobaleánya, komornája, Öltöztetőnője, titkárnője, barátnője, meghittje, a becsületes Lotte, sajnálkozó hangon közölte velem, hogy: — A művésznő nincs idehaza... Nincs idehaza... Ebben a közlésben minden riadalom mellett volt valami feloldó, megnyugtató is. Nincs idehaza, nincs pénz, de legalább nem kell elkezdenem a mesét, hogy elvesztettem a pénztárcám, s véletlenül itt vettem észre, éppen a sarkon, mikor taxiba akartam ülni... Vagy nem kell csevegő könnyedséggel beszélnem ifjonti köny- nyelirnűségünkral, amellyel jövedelmeinket nem tudjuk beosztani, s folyton pénzzavarokba kerülünk... Minderre semmi szükség, pirulás nélkül lehet sarkonfordulnd, csak éppen az a kérdés, hogyan jutok haza Charlottenburg- ból Schönebergbe, a város másik szélére, üres hassal és egy vas nélkül... A legjobb megoldás, ha valahol összeesem, felszednek a mentők és hazaszállítanak. Akkor nyilván még valami tejet vagy levest vagy másfélét is beletukmálnak az emberbe... , Nagyon fancsali lehetett a képem, talán több: tragikus is, mert a becsületes Lotte újra kinyitotta a már-már csukódó ajtót, és részvevő hangon megkérdezte: — Csak nincs valami baj? A szava olyan szelíd, olyan közvetlen és barátságos volt, hogy egyszerre bátorságra kaptam. ESnevettem magam, és szájam savanykásan elhúzva, kissé hetykén feleltem: — Semmi, Lőtte, csak gyalog kell hazamennem ... — Gyalog ...? — Gyalog, mert az előbb vettem észre, hogy elfogyott a tárcámból a pénzem. És még három fontos utam volna estig... Lotte is elnevette magát. — Hát ezért csak nem esik kétségbe — mondotta vidáman. — Adok én szívesen pár lepedőt, majd megadja, ha erre jár... Legfeljebb feljegyzi az árfolyamot. Nem is tudom, hogyan keveredtem ki a házból. Lotte beszaladt a táskájáért, kimarkolt belőle egy rakás bankjegyet, a déli lapban megnézte az árfolyamot, felírta, és már a zsebemben is volt a pénz. Ebben a gyöngéd és egyben pedáns eljárásban volt valami üdítő és megzavaró. Nem is hálálkodtam sokat, én is beróttam a márkakurzust a noteszomba és, mint aki valami szabályos ügyletet bonyolított le, barátságos kézszorítással távoztam. A szemérem zavara a lépcsőházban tört ki rajtam, és addig tartott, míg a Suarez-Strasse- ból kikeveredtem. MOLNÁR GÉZA: Az alagi ugrás Visszaéreszkedett a maga alá húzott lábára. Abban a pillanatban megérezte a lobbanó ernyő húzását a vállán, a hátán. Ügy látszik, amikor a derekához nyúlt, a kioldó ... Veszélyben az ember agyműködése hihetetlenül fel- gyorsuL Andi azonnal tudta, ha a gépben marad, az ernyő húzása nekiszorítja az ülésnek, s összetöri a mellkasát. A lábaival* nyomta fel magát, mint amikor helyben felugrik az ember, az ernyő abban a pillanatban kiemelte az ülésből. — Sikerült — állapította meg, s nyomban ütést kapott, elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért kábulton, zavarosan, az a, gyanúja támadt, hogy az ernyője nem nyílt ki. Furcsa helyzetben észlelte magát, lába, keze kinyújtva, a feje beleszorítva, belenyomva a mellkasába, bárhogy erőlködött, nem bírta felemelni. A karját szabadon mozgathatta, legalábbis úgy tűnt, tere volt rá. A hóna alatt visszanézve, mintha az ernyő kupoláját is látta volna. S mindez elemezhet etilen ül egy- bekavarodott. Ha a hátemyő nem dolgozik, az ugró automatikusan a hasernyőt nyitja, ez a vészkijárat, amelyen jnindig ki lehet menni. Andi is mindkét kezével odakapott, szétrántotta a tokot, s lábaival is kirúgott, hogy nagyobb erőt kölcsönözzön a karjainak. A has- ernyő zárva maradt, az iménti ütés karjaiból is elvette az erőt, de a rúgás kiszabadította.------------------------- Aztán [ Ismét elájult. [ kivilá--------------------------- gosodott körülötte a levegő, meglátta maga alatt a földet, érezte fönt az ernyő nyitott kupoláját. Nyugodtan merült, lengés nélkül. Elhúzott mellette a gép, talán harminc méterre lehetett, egész nagynak látta. A hátsó ülés mögött a borítás fölszakadt, cafatokban csapkodott, s ,a nyíláson egy piros fedelű könyv hullott ki, a légörvény lapozni kezdte, megpörgette, majd újra összecsukva ejtette lefelé, mint egy vércseppet. A FO—2-es vezérsíkja is megsérült, az alsó merevítője meghorpadt. Andi most már értette, mi történt. A gép után úszó nyitott ernyő kirántotta őt az ülésből. Nyomban nekivágó- dott a gép farkának: ekkor kiapta az első ütést. Oda szorult be, a hátsó vezérsík alá, az ernyő fölfelé húzta, fejét belenyomta a mellkasába. Az a rúgás, karlendítés szabadította el, amellyel a hasemyőt akarta nyitni. A szél a repülőtér mellé sodorta, túl az országúton. Ügy manőverezett a zsinórokkal, hogy visszacsúsztatta magát. Lent látta a csapatot, szétszórtan álltak, a feléje forduló kis, narancsszínű arcok szinte világítottak a zöld fűből. Soha még így nem kívánta a társait, ilyen forró szomjúsággal, hogy köztük legyen. Az életöröm úgy zengett benne. mint az ököllel vert cimbalom, ténett, meztelen húr- süvöltésseb •j----------------—- a hangár teI Az ernyő | tejére tette,--------------------- két lábával rú gta el magát a peremtől. A többiek rohantak hozzá, elöl Gyémánt Ferenc. Andi egy pillanatig azt hitte, nem tudja visszatartani a könnyeit, és összeölelkezik mindegyikkel, de zavarba jött, s bíbelődni kezdett a heveredekkeL Még azt hiszik, hogy ő akar a Jani lenni, a nap hőse. — Hű, ahogy ott lógtál a vezérsík alatt, mint az akasztott ember... — Gyémánt erősen lihegett és csóválta a fejét. — Mindent láttunk, aho"v kirántott az ernyő... — Egy lány ugyanígy járt két éve — mondta a parancsnok. — Csak az nem bírt elszabadulni, a pilóta vele együtt hozta le a gépet. — Ismertem azt a lányt, Tóth Marikának hívták — jegyezte meg Szinetár Sanyó, aztán barátságosan hátba pü- fölte Andit. — Be vagy biztosítva a világbajnokságra, ne fél4 semmitől. Viszünk magunkkal mindenüvé, te leszel a szerencsemalacunk. Mert az ilyen embert baltával se lehet agyonverni. — De hogy a feji ébe nyílt ki az ernyőd? — kérdezte Gyémánt. — Ezen tanakodtunk mi is, amikor az a lány lejött —' tette hozzá a parancsnok. — De ő már senkinek se tudta elmagyarázni. — Mindenesetre a pofád, azt tisztességesen összetörted — állapította meg Szinetár Sanyó. — Igen? — csudálkozott Andi. — Nem is vettem észre. — Maradt valami az orrodból? — vizsgálgatta az arcát a parancsnok. — Ha egy kicsi is megmaradt, még két embernek bőven elég lenne — röhögött Sanyó. — Ne nyúlj oda a piszkos mancsoddal, mindjárt itt lesznek a mentők, ők majd lekezelik. Andi óvatosan sandított az orra hegye felé, de csak véres foltot látott. Hirtelen olyan hideget érzett a fogain, mintha az ajka is leszakadt volna.-------------;-------------r a repI Jött szirénázva | tér----------------------------- mentőkocsija, a sofőr mellől Kállai Robi ugrott ki elsőnek, utána az orvos. — Még azt az egyet mondd meg, mielőtt elvisznek, hogy mi a nyavalya történt ezzel az ernyővel? — unszolta a parancsnok. — Hát az úgy volt... — kezdte Andi, de Kállai Robi közbevágott: — Az úgy van, hogy dumálni sokkal könnyebb, mint bizonyítani... Olyan kíméletlenség sütött a szeméből, hogy Andi hirtelen elvesztette minden erejét. Kilépett a heveredekhől, és elindult a mentőkocsi felé. Kállai csendes, kiszámított szavai úgy csattogtak a hátán, mint a korbácsütések: . — Mert némelyeknek még a homokban kellene csúszkálni... És közben magyarázzák, hogy kell ernyő nélkül repülni ... Mint a madaraknak ... Megalázó volt ez, * I nagyon. Felkapaszkodott a hágcsóra, majdnem visszaesett, a parancsnok megkapta a karját s visszatolta. A maga gyengesége- mellett vasmarkok voltak ezek, baj tarsias vasmarkok. Hallotta a hangját is: — Akárkivel megtörténhet. Az a fő, hogy lejött. Anc$ ráhanyatlott a hordágyra. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nincs orra. Kállai hangja beröppent a kocsiba,. s ott verdesett fölötte, mint egy feldühödött keselyű : — De itt a csapatról van szó! A világbajnokságról! Egy halálos ugrás fejre állíthatja a csapatot!... A mentőorvos is bemászott, becsapta az ajtót. A motor zúgása erősödött, a kocsi ugrált, dobálta magát a gyepen. ...Megvan az orrom vagy nincs? Köd gomolygott körülötte, ritkás, száraz köd, tudta, hogy ezen keresztül egész jól látják, az orvos is, a parancsnok is. Nem mert az arcához nyúlni. — Van egy tükrötök? «- kérdezte, de" már nem figyelhette meg az orrát, a tükör a ködtől teljesen bepárásodott.---------;—;----------------- eltelt I A kivizsgálással | egy----------------------------- hét, ut ána még megfigyelés alatt tartották, a csapat nélküle ment Szófiába. Annak az alagi ugrásnak nem sok nyoma maradt. Az orrában a hajszálerek repedtek fel, azok vérezték össze, kívülről csak ha nagyon megnézte valaki, akkor vette észre, hogy picit ferdült az orr- gerinc, mintha száját elhúzva mosolyogna. Belülről pedig... Andi néha maga is eltűnődött, miért is nem bántja különösebben, hogy Kállai Robi olyan durván nekiment. Hiszen ő a barátságát kínálta akkor, ott a Duna-parton, a szelíd, meleg estében, életre szóló, hű barátságot, ragaszkodást.
