Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
/ 8 1974. SZEPTEMBER 22., VASÁRNAP-AtLtóh Pat megyében Ifj. Pál Mihály gyömrői műtermében A tivoli elődök kőfaragók voltak, édesapja, felesége szobrász, nagybátyja kerámikus. Ilyen talajról dobbantott, ilyen környezetben él ifj. Pál Mihály szobrászművész, aki 1936- ban született Gyomron. Amióta él — szobrok között jár. Ifj. Pál Mihály szobrokban emlékezett Mózes, Anonymus, Orpheus és Kalibán történetére. Az első megrendülések édesapja gyömröi szobrászműhelyében érték. Innen, hogy a szobrokkal együtt született újra és újra, innen, hogy mindent a létrehozandó új szobor szemszögéből vizsgál, hogy arcok vonásaiban, mozdulatokban figyel hangulatot, pergeti le a személyiség idilliét vagy drámáját. Képesség, adottság, forrás szerencsésen találkozik nem is annyira választott, mint inkább magától értetődő szobrászt élethivatásának művészi fegyelmével. Ereje elsősorban abban mutatkozik meg, hogy következetesen végigvezetett gondolkodással jut el az ötlettől a felismerésig, a felismeréstől a szoborig. A szobor: külön történelem. A célul tűzött eszmét először az élmény, később fokozatosan az a mozdulatváltozat irányítja, mely végül a mű lesz hosszú és több irányú koncentráció eredményeként. Különösen nagy gondot fordít a befejezésre, az alkotás végső akkordjára, sportnyelven szólva; kitűnő hajrázó, aki fokozatos térnyerések alig észrevehető előnyeivel szerzi meg a szobor győzelmét. Eszközeiben gazdagon árnyalt. A lendületes szoborcsoport a Március évszak és a történelem eseményeit, a fiatalság heves futólépéseihez kapcsolja, — a Harcos méltóságteljes nyugalma belső magabiztosságot, az igazság jelenlétét fejezi ki a függőleges férfiforma karddal hosszított alakjában. A Bocskai Istvánban a biztonságot láttatja az enyhén gömbölyített formákban, — Petőfijében azt a rejtett töprengést érzékelteti, mely forradalmi magatartását hitelesíti. Szobraiban csitítja a szenvedélyeket, — méltósággá érleli a hősies gesztusokat. Arra törekszik, hogy a szobor a tér humanizá- lódását segítse elő tiszta és érett szépségével. Legfőbb plasztikai módszere az egyszerűsítés. Ez jellemzi a népek megbékélését szoborban felvillantó szobi emlékműtervét, és a Kút című alkotását, melyen az emberi test erőteljes hajlása a vízhullám tisztító robaját jelképezi. Művészetének egyik, magaslata e remek kisplasztika, nagyobb méretben szívesen látnánk valamelyik Pest megyei középületben. U M. HARCOS MÁRCIUS PARDI ANNA: o Nem egy dal juttatta eszembe, nem egy fény által különlegesen megvilágított fagally» nem egy gyorsan száguldó csodaszép ménes valamelyik filmből felidézett vad robaja, s nem is a messzeség honnan-hová, s miértre makacsul hallgatag feleletnélkülisége, — hanem a korai elfáradás, a rendetlen szívverés, a szem, a száj tájékán mélyülő ránc, a hirtelen fájdalom juttatta eszembe, hogy véges a tánc, véges a lényeg bennem, s nem élem már úgy soha többé át az ifjúság varázslatát, mint egy régi tavaszban, akkor, j>tt, vele. ROZSA ENDRE; Kudarc NO HISZEN te is lelkesedtél szellő fújt nekikeseredtél virágok közt sütött a nap s te csalánokhoz mérgesedtél HA KI NAGYON LES így találhat szénaboglyában szalmaszálat több esze van ily nyáridon friss füvet harap a vadállat A TŰZ, A TŰZ sehogysem ég meg beléfogóznak szép veszélyek csak ami füst ami hamu dologtalanul szerteszéled HÁT ITT A KEZEM nem disznóláb tévedni erdő vedd a sorját ne közepét — szélét keresd hol moha és árnyék sem óvják M A. VASZILE VSZKIJ: Párbeszéd a tisztítóban Beléptem a tisztítóba. — Szeretném elvinni az ingemet — mondtam a hölgynek. Felnézett rám a számlacsomóból csodálkozón és így szólt: — Az ing helyébe adhatok két úszónadrágot, vagy ha ez nem tetszik, négy darab vadonatúj zsebkendőt. — Mi-i-i-t? — Rosszul hall, vagy nem érti? — Nem akarok hinni a fülemnek. — Csak nyugodtan higgyen. Én nem beszélek összevissza — szögezte le határozottan. — Ez állami tisztító, ha nem tudná, s éppen ezért beszélek ilyen világosan, hogy ne érezzék becsapva magukat a tisztíttatók. — Rendben van — adtam meg magam —, de tudtommal a tisztító arra hivatott, hogy tisztán szolgáltassa vissza a polgárok holmiját, nemde? — Ne filozofáljon! Viszi, vagy nem viszi? Tudniillik; az úszót vagy a zsebkendőt? — Én az ingemet akarom! — Micsoda csökönyös ember! Hát ennyire értet- len maga? Hisz világosan megmondtam, nem ? Kevés nálunk az ing. Úszónadrág azonban van. Viszi? — Tegyük fel: az ingem tönkrement, agyonmosták, vagy mit tudom én, mit csináltak vele, de a gombjaimat csak megkaphatom? Eredeti gyöngyházgombok voltak. De nézze csak! — mutattam hirtelen a meny- nyezet felé. — Ott balról a második mintha az én ingem lenne ... Jól ismerem. — Meglehet. — No, ugye! — kiáltottam fel diadalmasan. — Adja csak ide szépen. — Mit képzel? Ezt az inget az az illető kapja, aki hét darab inget hozott be tisztít- tatni. ö ugyanis két inget kap, egy úszónadrágot, no és kiegészítésül zsebkendőt. — Hogyhogy? Maga odaadja másnak az én ingemet? — De drága uram, magában túlteng a ragaszkodás a saját cuc- cai iránt! Hát manapság szabad ezt? Kap cserébe két úszót, hisz az is fontos ruhadarab. Intelligens ember ma már nem lehet úszónadrág nélkül, nemde? — Valóban, csakhogy nekem semmi szükségem rá! Nekem már van! — Nem baj. Ezzel több lesz. — Lehet — adtam meg magam végül. — Az úszónadrág a modern ember elmaradhatatlan ruhadarabja... — Na, végre csakhogy rájött! — kiáltott fel diadalmasan. — Parancsoljon — lökte elém az úszót. — De hát én ebbe hatszor belefé— Na és? Fó, hogy kicsi ne legyen. Nagyból csináltathat kicsit, de fordítva? Nagyon kérem, ne szeszély esked jen, különben tervteljesítésünk közvetlen akadályoztatása címén kénytelen leszek munkáltatójához panasszal fordulni. .. — Rendben van, de* akkor legalább adjon valami jobb zsebkendőt. — Hé! — kiáltott hátra a spanyolfal mögé. — Hozzatok ki négy zsebkendőt. Fogja — pottyantotta elém. — Igaz. hogy mosatlan, de otthon majd kimossa. — Álljon meg a menet! Én már előre kifizettem a mosást. — Persze. Az ingét. De ez zsebkendő! Nézze csak az ingét: patyolattiszta, igaz? — Tényleg! És hogy ragyog! Az én kedvenc ingem. Tiszta, mint a könny! Mint az álom! — Na ne érzékenykedjen. Fogja ezt a tollat és Írja alá, hogy az ing tiszta, munkánkkal elégedett, mert tudja, a mi vállalatunknak nagyon is fontos a kliens véleménye. Fordította: Krecsmáryné Baraté Rozália Miklosovits László rajza DEMENY OTTO: Híd Híd — annyi csak — két rét között két árva partot összeköt alatta pár lépésnyi árok mélyén kékhátu víz szivárog néhány cövek pár deszkapalló a réseknél szilánkká fosztó pereg a vízbe morzsaléka kapkod utána álmos béka karfája is csak egyfelől az is lassan kifele dől a víz fölött láthatni árnyát ha till a napot már lerántják híd mégis e táj pöttöm lelke a távolság fonálkeresztje emberi szándék — áthaladni egyik partról másikra jutni a szép hajnal bearanyozza dűlt korlátját beharmatozza pallóit meghinti sugárral parázzsal piros lángolással BÁRÁNY TAMÁS: Helyszínkeresők 17erikám, itt valahol! — A A rendező előrehajol s karja tétova kört ír a levegőbe. — Ilyesmire gondoltam. A sofőr biccent, és az özön- vízi bárkára emlékeztető, hatalmas produkciós kocsi vad rázkódások közt megáll a hepehupás mellékutca járdája mellett A rendező körülnéz. — Igen. Valahol errefelé ... A gyártásvezető száll ki elsőnek, aztán a rendező, utána az operatőr. A fiatal segédrendező a sofőr mellől ugrik ki az utcára. Kehesen kattannak az öreg Studebaker rozoga pléhajtói. Lassan lépegetnek a szitáló alkonyaiban; nem sürgős. Éjfélig övék a kocsi, helyszínkeresésre írták ki, déltől. Két- háromemeletes házak előtt bandukolnak; az ég szürke, a flaszter szürke, a házak szürkék. — Isteni — szól az operatőr. — Egy kicsit derítünk, és szinte csak a kontúrokat hozzuk ... — Szürkét a szürkével — bólint a rendező. — Abszolút hiteles környezet! A gyártásvezető megáll s ** aggályosán csavargatja fejét a hosszú utca homályba vesző vége felé. — Nem kellene valamivel kijjebb, fiúk? A földszintes házakig. Mégis, a harmincas évek... Nem gondolod Ár- pikám? Harmincas évek, külváros, prolinyomor. A hiteles atmoszféra... A rendező határozott mozdulattal nemet int. — Bérház kell! — A lakás a harmadik emeleten van — magyarázza a segédrendező. — Nem olvastad a forgatókönyvet, Lacikám? — Istenkém — legyint a gyártásvezető. — Majd lesz a földszinten! És akkor mi van? — Mi is a harmadikon laktunk — szól közbe az operatőr. — Pedig a mi házunk aztán igazi virtigli proliház volt, Űjpest, a sűrűjéből! Ne licitáljunk túl a szerzőn, Bakonyikéin! — Ti tudjátok — von vállat a gyártásvezető. — Én csak a műszaknak akartam a sok kábelt megspórolni. — Arra még ráérünk, gyerekek! — A rendező hangja türelmetlenül csattan. — Előbb szúrjunk ki végre egy megfelelő házat! — Azt, ni! — kiált fel hir- telenül az operatőr. — Ott, szemben, nézzétek, a harmadik! Az a lefoszlott vakolaté! A rendező odanéz; pattint az ujjával. — Ez az! Na, Bakonyikéin, itt az atmoszférád! Gyerünk! k örülj árják az udvart. Az lv operatőr a kameraállást latolgatja, a gyártásvezető a statiszták számát; a segédrendező azon tűnődik, hol kap itt a színészeknek megfelelő öltözőt és sminkszobát. A rendező befordul a lépcsőházba, fürgén felszalad a harmadik emeletre és kilép a körbefutó folyosóra. Innét vegye a lakás bejárati ajtaját, amikor Hegedüsné megpillantja a sógornőjét? Nagy pillanat; a darab egyik csúcsa ... Vagy inkább a másodikról, rézsűt lefelé, gumioptikával? Sarkon fordul, leszalad a második emeletre, megint kilep a keskeny folyosóra, nézi az ajtókat. Ez a lakás legyen Hegedűsöké? Vagy amaz, ott a sarokban? Nem, a legjobb lesz az ott, a padlásfeljáró mellett! Megint felmegy a harmadikra, körülsiet a folyosón és megáll a padlásfeljárónál. A kamera innen vehetné a képet... Nézzük, hogy is mutatna? — S nyúl a padlásfeljáró kilincséhez; de a vasajtó nem enged. — Hozom a kulcsot! — kiáltja lentről egy asszony; öreg és elhasznált a hangja. — Máris jövök! IV em érti a rendező. Bako1 nyi itt járt Volna már, előkészíteni a terepet? De hisz ez lehetetlen, most választották csak ki a házat. — Ki az? — szól le halkan az udvarra. — A házmesterné — súgja vissza öblösen az operatőr. — Mindjárt ott lesz! — Itt bizony! — tüsténkedik az öregasszony, s csak úgy lohol végig a folyosón. — Itt a kulcs, e! — S már nyitja is a rozsdás vasajtót. — Erre tessék! — Megáll, visszanéz, s int az udvar felé. — A többiek? Nem jönnek föl? — Nem — mondja a rendező határozottan. — Ök lent maradnak. — Hát akkor tessék! Arra. felé! Először talán az eresz, csatornát mutatnám, aztán ahol az eső mindig összegyűL Már úgy értem, ahol a pala hiányzik... Az öregasszony fürgén előreszalad, majd hirtelen megtorpan, megvárja a férfit. — Vártuk ám az elvtársakat, de mennyire vártuk! Erre, erre tessék! Ott, a forduló után, ahol még most is tócsában a víz! Persze hogy akkor aztán zúgolódnak a lakók! — Igen. így van ez. — A rendező tűnődik. Körüljárják a padlást. Tócsa van három helyütt is; cseréphiány — hogy a szemközti háztető bevirit rajta — még több. És nehéz, dohos penészszag mindenütt; csak úgy facsarja az orrot. — Tetszett látni mindent? A rendező hümmög. — Akkor lemehetünk? — Felőlem. Battyognák lefelé a lépcsőn. Mire leérnek, a fél ház ott tolong az udvaron. Bakonyi komoran áll a gyűrű közepén. Jocó, az operatőr félig hunyt szemmel még mindig az emeleteket gusztálja. a fiatal első asszisztens idegesen forgatja fejét. Ahopr ők ketten odaérnek, megélénkül a zaj. — Aztán mikor kezdenek hozzá?! — kiáltja egy érdes hang a boly széléről. — Remélem. már holnap! — Tegnapelőtt is későn lett volna! — Maga beszél? Maguknak semmi nem csorog a fejükre! Mi mit szóljunk? — Attól még nekünk is lehet sürgős nem? I?gy izgatott fiatalasszony megrántja a segédrendező karját. — Mikor jönnek, hát mondja mór! A kisfiam egésa Vízparton
