Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
1974. SZEPTEMBER 22., VASÁRNAP \XMav ZBIGNIEW HERBER T: Karcolatok LELKI HIGIÉNIA Testünk széles ágyában lakunk. Csak a tapasztalatlanok izegnek benne szüntelenül. Nem lehet megfordulni a saját tengelyünk körül, mert akkor a fonalak — akár a gurigára •— rágombolyodnak a szívre. Tarkóra kell fonni a kezet, behunyni a szemet, és úszni a lusta folyó árján a Haj-Torkolattól a Nagy Köröm alsó zuhatagáig. KÍNAI TAPÉTA Képtelen sziget a vulkán cukorsüvegével. Horgászbotos halász a sekély vízben és nádas. Följebb a sziget szétterül, mint egy lámafa; pagoda és híd, amelyen szerelmesek találkoznak a bimbózó hold alatt. Ha befejezném, szép epizód lenne — világtörténet néhány szóban. De ismétlődik a végtelenségig, gépies, makacs pontossággal — vulkán, szerelmesek, hold. Nemigen lehet a világot ábrázolni. TEOLÓGUSOK PARADICSOMA Fasor, hosszú allé gondosan nyírt fákkal, akár egy angolparkban. Időnként átmegy rajta az Angyal. Gondosán bodorított haj, latinul mormogó árnyak. Kezében finom műszer — szillogizmusnak hívják. Sietve lép, nem kavar se port, se levegőt. Csöndben elkerüli az erény kőszimbólumait, a tiszta minőségeket, a tárgyak ideáit, és több más elképzelhetetlen dolgot. Soha nem vész szem elől, mert itt nincs perspektíva. Hallgatnak a zenekarok és a kórusok, a zene mégis jelen van. Üresség. Terjengősen magyarázkodó teológusok. Szükséges az érvelés. AZ ÖRDÖG Ez egy kifejezetten őszinte ördög. Jóllehet, farka van. Nem hosszú, húsos, a végén fekete szőrpamaccsal, kicsike, pihés és mókásan kimeredő, mint a nyúlnak. Rózsás bőre van, csupán bal lapockája alatt található egy dukát- nagyságú anyajegy. De a legrosszabb a szarva. Nem kifelé nőtt, mint más ördögöknél, hanem befelé, be az agyvelőbe. Ezért sűrűn fejfájás gyöt- ri. Szomorú. Egész nap alszik. Nem tesz se jót, se rosszat. Ha megy az utcán, jól kivehető, miként mozognak rózsás tüdőlebenyei. PRAKTIKUS JEGYZETEK A föld forgásának eleinte észre sem vehető gyorsulása jobbára ártalmatlanul kezdődik. Azonnal el kell hagyni a házat, és a hozzátartozók közül senkit sem kell magunkkal vinni. Vinni kell egypár nélkülözhetetlen tárgyat. Mind távolabb elhelyezkedni a centrumtól, erdő, tenger vagy hegyek közelében, mígnem a forgó mozgás, amely percről percre fenyegetőbb, nem kezd mindent középre, gettókba, szekrényekbe, fojtogató pincékbe tömöríteni. Erősen ösz- sze kell fogni a kontúrokat. A fejet lehorgasztva viselni. Szilárd erőt mindkét kéznek. Ápolni a lábizmokat. Fábián László fordítása BOÖR ANDRÁS: Memento Borzoló szél Hullámlovak Zuhanó nap tövén Megpihent zarándok Hol vagytok már Forgószél-szavak Komolytalan barátok MAJOR JÁNOS: Zöld szél lobog Parázsló pipacsok nyűgös nyugtalansága ■fölött zöld szél lobog rozs- és tengeritábla hajlong sárgul amott illatozik a málna és aztán a nyárvég a határtalan horhos a bárányfelhős ég s néhány akác bolondos ábrándjaimra még újabb csodákat halmoz Szigligeti vár Platthy György olajfestménye éjjel köíhög, minden eső után megfázik! Az asszisztens kétségbeesve int Bakonyi felé. — A mérnök úrtól tessék kérdezni! — Miért tőlem? — Bakonyi szája a fülénél, ahogy most megkönnyebbülve a rendezőre mutat. — Hiszen itt van már a főmérnök elvtárs! Mint egy falanx, a gyűrű űly szoros a rendező körül. — Mi lesz már, főmérnök úr? Hát ház ez? — Mióta ígérik a tatarozást! — Lesz végre valami? — Hát látta, nem? A saját szemével láthatta! A rendező megfontoltan bólogat. — És mit szól hozzá? A rendező körülnéz. Nem mai gverek már; megélt egyet-mást. Ezek a parázsló pillantások nem sok jót ígérnek; itt minden szóra tanácsos lesz ügyelni. Kimérten megrázza fejét. — Ezért valaki felelni fog. Ezt kijelenthetem. — Ojjé! — kiáltja a ház- mestemé. — A kis Horváth Pityu az igazgatóságról már sitten is van! — És akkor mi van? — lép előre egy tagbaszakadt, borostás képű férfi, durva, fekete garbópulóverétől még vastagabb a nyaka az udvar sötétjében. „Micsoda isteni karakterfigura!” — villan át a rendező eszméletén, de nem ér rá eljátszani a gondolattal, mert a tagbaszakadt férfi folytatja; — Majd kimossák a haverok! Na bumm, hogy a Horváth Pityuka ül! Nekünk födémcsere kell, nem bírósági cécó! Arra mink teszünk, tisztelt főmérnök elvtársi — És új kályhák kellenek! —• sivítja egy női hang. — És új lépcsőkorlát! — Meg új pincefeljáró! — És teljes vakolás, mert a fal is beázik! — Generál javítás, na, mit cifrázzák! Teljes renoválás! Anélkül az egész istenverés a fejünkre omlik holnap! IYI entőötlete támad a rende- zőnek. Lassú, komótos mozdulatokkal kigombolja kabátját, papírt és ceruzát húz elő. S közben roppantul vigyáz a szájára: hazudni azért még így sem akar. — Majd kiderül, hogy mit lehet csinálni. Nézzük talán a sürgősségi sorrendet. — A tető! — A tető! — Az, az! A tető! Megfontoltan bólogat. — Helyes. Tehát legelső a tető. Egy másik női hang süvölti: — Arra már kihívtuk a tévét is! Hogy az egész ország lássa, hogy hagynak itten minket lakni! Bakonyi az operatőrre pillant; az operatőr őrá. Az asz- szisztens a földet nézi. A tévét is kihívták... Nem rossz! — És azt hiszik, kijöttek? Egv francot! A rendező köszörül a torkán. — Tartsunk rendet, kérem. Így reggelig se végzünk! Tehát. a ház közös kívánsága, hogy első legyen a tető. — Ügy van! Az a legelső! — Nos, akkor ezt így jegyzem fel. — Az isten is megáldja érte! — De mikor kezdik, apus- kám? — Zsiga, hogy beszélsz te a főmérnök úrral? — Ez nem úr, ez elvtárs! — Neked úr! — Miért? Mennyivel különb nálam?! Bakonyi összeveri a tenyerét: — Egy kis csöndet, tisztelt lakógyűlés! Főmérnök uram, ha megengeded, átvenném a jegyzőkönyv vezetését. Tehát: melyik legyen a tető után az első tatarozandó lakás, tisztelt lakógyűlés? Az udvar felmorajlik. — A harmadik emelet négy! — Első emelet három! — Földszint egy! — Első emelet öt! A szobánk mellett van. a közös vécé és mindig ázunk! — A harmadik a legfontosabb! Ott mind be vagyunk ázva! — És mink? A vécé mellett!? — Maguknak könnyű, mert nem a plafonról csöpög! — De nem is eső csöpög, anuskám! négyen ott lopakodnak már a sötét kapualjban; s még hallják, hogy a ház- mesterné kétségbeesetten fel- üvölt: — Csöndet lakótársak! így nem megyünk semmire! Vegyük sorba a lakásokat! így semmit sem ért a főmérnök úr! Egy villanásnyi csend; aztán rekedt üvöltés: — Hol a főmérnök űr?! Akkor csapódik éppen a Studebaker három ajtaja amikor az első fej megjelenik a mélytorkú kapu boltíve alatt. A motor felbúg; a kocs: megugrik. Száguldanak a tükrös esti utcán, Hallgatnak. Csak a főútra kanyarodéban szólal meg a rendező. — A fene enné meg! Holnap mehetünk megint helyszínt keresni! A kis asszisztens sóhajt. — Pedig olyan isteni volt az atmoszféra! / MENYHÉRT JENŐ: Két szólamban------------------------- A tartózkodók, szemérI — A nők! I mesek! Ismerem őket!------------------------ Ismerőssel szemben persze megjátsszék magukat, hozzájuk sem lehet érni. De adódjon csak valami alkalom, bál, vagy akármi, az első jöttmentnek mindent megengednek. Tudják, hogy akkor látják először és utoljára, mégis. Vagy talán éppen azért. Mert annak nem kell holnap a szeméje nézni, az csak eszköz valamihez. A nők! Csak meg kell nézni a vonatokat! Éjjel a fo- yosók tele vannak fricsen megismert katonákkal smároló lányokkal. Megismert? Jó, iá a keresztnevüket tudják. Aztán, ha a katona leszáll, s a nő még sokáig utazik tovább, folytatja egy másikkal. Aztán leszáll ő is, otthon illedelmesen köszön, másnap még a templomba is elmegy. Lehet, hogy vőlegénye is van — a hülye —, akivel sétál este. De fogadni mernék, hogy annak nem enged meg annyit, mint a vonaton a katonának! A vonatnak furcsa hatása van a nőkre. Mintha az ott töltött idő nem számítana bele az életükbe. Azzal, hogy a vonatból kiszállnak, simán kilépnek abból is, ami ott történt. A vonaton a nők a legvadabb, a leggyalázatosabb dolgokra képesek. Akárcsak ez a nő is. Isten bizony, szánté már szégyelltem magam az előtt a srác előtt, dehát nem hagyhattam* ki — ha nem én, akadt volna valaki más.------------.-------j hol aludnunk Pesten, gonI — Nincs I dőltük legjobb, ha éjjel--------------------- utazunk. Amíg felérünk, al hatunk pár órát s egy nap alatt bőven elintézhetünk mindent. Este megyünk megint vissza — így megspóroljuk a szállást és szabadságot is elég csak egy napot kivenni. Jócskán voltak már a vonaton, csak nehezen találtunk két helyet, azt sem egymás mellé. Mondtam ugyan Pistának, hogy én otttmaradok a táskákkal, ő meg menjen tor vább, hátha akad jobb is, de ő leintett. Láttam, hogy nem akar egyedül hagyni — a vonat tele volt szabadságos katonákkal — nem erőltettem hát a dolgot, maradtunk. Abban a kocsiban kettes ülések voltak, s csak átlósan szemben volt egy-egy szabad hely. Pista lovagiasan engem ültetett a jobbikra, az ablak mellé, ő maga meg a szemközti külső ülésre telepedett. Nem sokat beszélgettünk, nem akartuk zavarni a többieket sem — mind aludtak már, arra sem ébredtek fel, ahogy bejöttünk és elhelyezkedtünk —, meg mi magunk is minél előbb pihenni akartunk. Pista, aki gyakrabban utazik, mindjárt hátratámasztotta a fejét — elég nevetséges látvány volt — és nem szólt többet. Nem tudom, tényleg elaludt-e azonnal, vagy csak tetette magát, hogy társaság híján én is hamarabb elálmosodjak. © ■ volt, csak az ablak feletti I Félhomály | kis éjszakai lámpa deren■---------------------- gett kékesen. Homlokoma t a hűvös üveghez nyomva egy darabig még nézegettem a távoli, csak egészen lassan elforduló fényeket, meg az ablakból csak alig- alig megvilágított töltésoldalt, ahol a bokrok, gázcsomók vad hullámzással vágtattak hátrafelé, mutatva a vonat igazi sebességét A nézelődés meg a kocsi ringatása úgy elzson- gított, hogy már néhányszor elbólintottam, amíg végre rászántam magam, hogy behúzódva a sarokba, arcomat a fejem fölé akasztott ballonkabátba takarva én is elaludjak. Szokatlan volt a helyzet, képtelen voltam igazán elaludni, inkább csak valami kábulatféle jött rám. Jókai egy könyvében olvastam egyszer egy tetszhalottról — az övéhez hasonlított leginkább az állapotom. Mindent világosan hallottam, a kerekek csattogását, az állomási hangosbeszélőket, az utasok zsivaját, kalauzok füttyögését, a mozdonyok búgását, pöfögését, az állomások fényei is betörtek lehunyt szemhéjam mögé — közben azonban jóformán állandóan álmodtam is, és a külső zajok, fények folyamatosan beleépültek ezekbe az álomkba. Ugyanakkor tudtam is, hogy most alszom, álmodom — és hiábavaló, kimerítő erőlködéssel igyekeztem felébredni, szétválasztani, megkülönböztetni egymástól az álmot és a valóságot így, ebben a csalóka félálomban észleltem azt is, hogy az egyik állomáson többen kiszállnak a kocsinkból, köztük az addig mellettem ülő férfi is és Pista átül a helyére, hozzám. Teljesen fölébredni mosit sem volt erőm, csak örültem, megnyugodtam, s hogy ezt ő is érezze, hálásan nekidőltem, ö átölelt — s végre mélyen elaludtam.------------------------ volt nyugodt az álI Nem sokáig | mom. Valami zavaró,-------------------------fizikailag kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam fokozatosan. Űgy-ahogy magamhoz térve rájöttem, az zavar, hogy Pista simogat, fogdos — de valahogy furcsán, idegenül, alattomosan. Ám t amikor végre kinyitottam a szemem és ki- J néztem a ballonkabát alól, Pistát ugyanott • láttam, szemben, ahová a beszálláskor leült. Egy pillanatig semmit sem értettem, olyan t volt, mintha kettéváltam volna, s az egyik ' felem valahol a háttérben még folytatná az álmot, amelyben Pista átölel, a másik 1 meg már tudja, hogy ez lehetetlen, hiszen Pista nem ül mellettem. Aztán felfogtam —• és ettől egyszeriben kitisztult a fejem —, hogy mind a kettő igaz, azaz hogy nem Pistának támaszkodom, nem ő ölelget — de valaki más! A mellettem ülő fiatalember. A mellettem ülő fiatalember. Amikor beszálltunk, aludni látszott. Most is lassan, mélyen lélegzett, s — legalábbis amióta ébren voltam — nem is simogatott, a keze mozdulatlanul nehezedett a vállamra, karomra. Csak álmodtam — láttam be megkönnyebbülten, mindenesetre igyekeztem azért elhúzódni tőle, kibújni karjai kellemetlen pántjából. Semmi szükség rá, hogy Pista esetleg felébredjen, s amilyen féltékeny, félreértse a helyzetet. Osakhogy a férfi erősen fogott, s ahogy én odébbcsúsztam, ő dőlt utánam. Megrettenve kaptam a szememet Pistára, nem riadt-e fel a mocor- gásra. Nem! — lélegeztem fel egy pillanatra, s aztán látva veszélyességét, le is mondtam a további huzakodásról, hiszen ezzel csak zajt csinálok. A férfit sem kelthettem fel, hiszen nem csinált semmit, még meg is bán- tódhat, és különben is, ez sem megy zaj nélkül. Nincs más megoldás — láttam be — mint hogy egészen lassan, fokozatosan, milliméterről milliméterre, észrevétlenül bújok ki karjai alól. •.---------------------j egyfolytában Pistán tartI Szememet | va már-már hozzá is ■---------------------- kezdtem a hadművelethez, amikor a férfi keze alig érezhetően, mintegy véletlenül — de valahogy mégis egyértelműen megmoccant a karomon. Megdermedtem. Mintha riadót fújt volna a szervezetem, szinte valamennyi érzékelő sejtem ide gyűlt erre a két tenyérnyi területre: minden energiámmal a kezekre, az uj- jakra koncetráltam, igyekezvén mozgásukból a szándékot, a bekövetkezöt megállapítani. De óvatos, aljas hernyózásukból már tudtam is, hogy az előbb nem álmodtam, nem tévedtem. Kétségbeesett, szótlan erőlködéssel feszítettem szét a könyökömet, hogy széttépjem, ledobjam magamról ezt az undok bilincset — de hiába. A férfi megérezhette, hogy félek Pistától, nem merek zajt csapni, mert nem engedett. Mindössze azt értem el, hogy a keze besiklott a hónom alá, s mire az addig ellenkező irányba, kifelé erőlködő karomat rászoríthattam, már a mellemre is tapadt. Másik keze pedig kihasználva a rám terülő átkozott ballonkabát fedezékét, undokul matatva araszolt combom felé. Mindezt a férfi is hang nélkül, továbbra is az alvót mímelve tette. Iszonyú volt. Utálkoz- tam a kezétől, gyűlöltem, de nem mozdulhattam, most már semmiképpen sem kelthettem fel Pistát, soha nem hiszi el, hogy ártatlan vagyok, hogy nem adtam legalább okot rá; nem mozdulhattam, csak tűrtem, kezem, lábam összeszorítva, csak abban reménykedtem, hogy a félhomályban és a kabáttól legalább Pista nem vesz észre semmit, csak arra figyeltem már teljesen összeomolva, hogy a kabát alól ki ne látsszék a férfi keze — és szinte hálás voltam neki, hogy ezt ő is megértette, erre ő is vigyázott. Külön iszonyú volt, hogy így még valami cinkosságba is keveredem vele. S ami a legrosszabb volt, hogy amikor már telje-' sen összekeveredett bennem a reménytelenség, a félelem, a megalázottság, az undor, a gyűlölet, egyszerre éreznem kellett, hogy a testem elárul. 1 is tudtam, hogyan bírom I Már nem | még, hogyan nem ugrot- -------------------- tam már fel üvöltözve, hogyan nem borultam ki teljesen, amikor — szürkült már — végre beérkeztünk Rákosrendezőre. A vonat kanyarogni kezdett, ide- oda dülöngélt a váltóknál, a kerekek hangosan szabálytalan ütemben kezdtek kattogni. A folyosón elhaladt ä kalauz, hangosan darálva: „Keleti pályaudvar következik!” Az utasok mozgolódására, ébredezé- sére a férfi is elengedett, de továbbra is rám dőlt, mintha aludna. Csak amikor teljesen megálltunk, s én felállni készülődtem, akkor kezdte a szemét dörzsölgetni, csodálkozva körülnézegetni, mint aki most ébred. Felálltam valahogy, s néztem az ugyancsak akkor tápászkodó Pistát, megpróbáltam mosolyogni, jó reggelt köszönni. Ö csak levette a bőröndjét és indult kifelé. Mentem utána — a fiú nem jött. elmaradt, örültem is, hogy Pista nem szól, hogy nem kell látnom^ az arcát és ő se lát engem, csak mentem utána. Nem tudtam, hogy fog ez a nap eltelni, egész nap vele. Mentünk kifelé a pályaudvarról. Kint, a járdán, amikor leértünk a lépcsőn, megállt. Szembefordult és kétszer, nagyon erősen pofonütött és elment j---------= nem tudtam megmozdulni, I Álltam, I utána menni, még szólni sem ------------------ utána. Fentről a csarnokból — amit eddig mintha nem is hallottam volna — egyszerre rámtört az éktelen zaj, dübörgés, a hangosbemondó érthetetlen károgása, az utcáról is az egybemosódó, szédítő lárma, autók berregése, villamosok sikongása, újságárusok rikoltgatása. Álltam kábultan, s csak amikor rádöbbentem, hogy most arra- gondolok, mit fogok egyedül csinálni Pesten, ahol még sohasem jártam, s nem arra, hogy ezek után Pista biztos nem áll velem szóba többet, csak akkor kezdtem el sírni.
