Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

8

1974. JÚLIUS 28., VASÁRNAP

^ULtóh j^eót megyében

Hock Ferenc művészete

' Hock Frenc festőművész 1924-ben született Dunabog- dányban. Azóta él és dolgozik ott. A Képzőművészeti Főiskolát 1954-ben fejezte be Szőnyi István tanítványaként, s 1957-ben már VIT-díjat kapott Moszkvában Sikerrel szerepel az országos kiállításokon. A váci Duna-műhely tagja, nagy méretű falifestménye a kiskunhalasi városi pártbizottság tanácstermében látható — jelenleg mozaikot készít Szombathelyre.

Két dolog foglalkoztatja — a munka hősiessége és a Duna-táj méltósága. Emberileg is, festőileg is. Ott magasodik a falu fölött a kőbánya, annyi munka, megélhetés, drama kezdete! Hock Ferenc évtizedekig figyelte ezt a környéket. Festőileg jegyezte fel a szakadékos kőfalaidat, a váratlan omlás halottéit és a „Köb íny ász” színekben villogó izomzatát. Itt döbbent rá, hogy a helytállás állandó rend és küzdelem eredménye, — ez a lelkűiét hatja át „Gazégető”- jét és „Daidalos” értelmes, veszélyt elkerülő légi úszását.

A dunai táj kellemes méltóságának évszaköltözete művészetében megszelídítette a hegyi drámát. Téli táj fehér csöndje, .tavaszi kertek lázas nyüzsgése, a testőrként vigyázó nyárfák zászlós lobogísa tart ünnepi találkozót festményein. Közelről vizsgált útkanyarjai, „Szigetcsúcs”-a; elemzés, — a „Dunakanyar” monumentális vedutája látomás, mely összegezésre ad alkalmat.

Vérbeli kolorista, — valóban a színek gazdája, melyek engedelmeskednek minden kérésének és felszólításának. Ennek köszönhető, hogy akár váci, akár ráckevei (vízpartot fest — nemcsak a látvány, hanem a hangulat helyi értékeit is képes maradéktalanul megörökíteni. Művészete rejtett sugárzás — nemcsak gyönyörködiet, hanem átalakít a szépség mindennél hatalmasabb erejű gyógyszerével Fő értéke, hogy mindig hiteles és megküzdött emberi élmények indítják alkotásait; a látomás és a kivitelezés egyensúlya eredményezi, hogy lokális megfigyelései és a hamisítatlan dunabogdányi atmoszféra általános esztétikai törvénnyé gazdagodik, öröme örömünk, eredménye eredményünk; arra kötelez minket, hogy hamarosan teret biztosítsunk részére nagy méretű murális alkotás komponálására, melyben összegezheti eddig megtett festői útjának felismeréseit, és « további célokat is kitűzheti Pest megyei tájakról Pest megyei középületben.

L. M.

Dunakanyar

■I C2I1 «1 p V)iiPQn7rf ííf’fi iTc

Paál Imrét; nyugdíjba ment, BARATH LAJOS: huszonhat évet dolgozott nálunk egyfolytában, igazán ráfér a pihenés. Kapott pénzt, egy rend ruhát, virágcsokrot, s mondtak a tiszteletére szép beszédet is. Huszonhat év a

bányában, a legkeményebb helyen... Hát, akad itt cimbora, aki a negyedik évtizedhez közeledik... De Paál Imre későn kezdte, neki ennyi is elegendő volt ebből az életből.

S most mégis sírt, mert elbúcsúztattuk. Nem, nem köny- nyekkel sírt. De én tudom, hogy a lelkében megnyílott áz a kicsiny zsilip, melyen keresztül elered az ember könnye, s folydogál akkor is, ha a szeme sarka száraz marad.

Én még emlékszem Imrusra abból az időből, mikor hozzánk csapódott. Kint dolgoztunk az iszapgödörben, amikor megismertük. Már akkor se volt fiatal; megállt a tarló szélén, botjára hajtotta a fejét, s nézett bennünket. Sűrű sörte nőtte be az arcát, amolyan se szakáll, se másnak nem nevezhető. S szörnyen piszkos volt.

— Ti mit csináltok ott? — szólalt meg félórányi hallgatás után.

Meglepett bennünket a tegező hangja, meg a kérdőre- vonó szó.

— Gyere ide, majd meglátod!

— Segíthetnél!

Négyen voltunk, négyfélét kiáltottunk neki, fel a partra.

Közelebb merészkedett. Ahogy siklott le a finomszemcsés homokon, még siralmasabbnak tűnt az állapota.

A botját el nem eresztette volna, támadásra készen tartva, újra szemlélődött, majd ezt mondta:

— A gazda tud erről? — s a furkóssal a csövekre, lapátokra. vasteknőkre bökött.

— Milyen gazda? — kérdeztem.

— Az én gazdám. Mert ez a föld az övé! — s olyan büszkén nézett szét a mezőn, a kis akácosokon, melyek a szántóföldeket tarkították, mintha azt mondaná a tekintetével: amerre a szem ellát, az az én gazdám tulajdona.

Nevetésre vettük a dolgot.

Megkínáltuk cigarettával. Elfogadta. Fekete körmei közé vette a cigarettát, s úgy szívta. Mélyen leeresztette a füstöt, s hosszú csíkokat fújt belőle. Egyaránt élvezte a füst játékát és ízét.

Tisztes távolságban köréje ültünk.

— Jó?

— Hát... — s vigyorgott. — Fájintos! Űri bagó!

— Nem szívtál még ilyent?

Gyanakodva körbe kémlelt. Mintha nagy titkába avatna bele bennünket, elmondta, hogy egyszer-egyszer, ha a gazdáéból sikerül elemelnie párat.

— De ha elkotyogjátok!... — és fenyegetően felemelte a botját.

S mert a bizalmasai lettünk, másnap, s azután, ha csak tehette, eljött hozzánk. Nyolc-tíz tehénre vigyázott kora reggeltől úgy kilenc-tíz óráig. Utána behajtotta a teheneket, s láttuk, hogy a túlonti dombon szántogat; esetleg járásáról, s repkedő félk'abátjáról megismertük.

Reggel hatkor már várt bennünket. Az állatok nyugodtan legelésztek, ő meg lesiklott a domboldalon, s várta, hogy megkínáljuk cigarettával. El nem fogadott Vólna tartaléknak egyet sem. „Még azt hinné a gazda. De a csikkeket kabátja szárába rejtette, s minden tiltakozásunk ellenére a mi cigarettavégeinket is összeszedte.

Ha később mentünk egy fél órával, ránkdörgött.

— No, nektek is lusta gazdátok lehet... Akkor jösztök- mentek. amikor kedvetek tartja!

— A bánya az államé! — magyaráztuk neki.

Nem hitte.

— Még tavaly is itt járt a gróf... Adott egy pakli dohányra !

— Az tavaly volt! Azóta változott a világ...

— Hagyd ott a gazdád! Csinálunk neked jó munkát a bányában!

Mosolygott riadtan, ha csaltunk.

— Gazda ott is van... — bölcselkedelt.

— Más az, hidd el!

— A gazda mindenhol gazda! — s mélyet szippantott a körme közül. Talán sóhaj tásnak szánta azt a slukkot...

Egy hónap után mi elkerültünk az íszapolóból, még- csak el se búcsúzhattunk Imrustól. Tulajdonképpen megfeledkeztünk róla. A jövő-menő emberek annyi ismeretséget kötnek, hogy számon se lehet tartani. S hát Paál Imre egy volt számunkra a sok közül. Akkor azt hittük, hogy ennyiről van szó csupán. De tévedtünk!

Egyik műszakváltáskor ott várt bennünket az akna udvarán.

— Hát... felfogadna a gazdátok?

Felfogadta. Igaz, kicsit fintorogtak az irodisták, de még

Paál Imre sorsa

azon a napon megfürdettük, ruhát adtunk rá, s mert a gazdájához vissza már nem mehetett, a kazánházban kapott éjszakai szállást. Pénze nem volt, azt is kapott, mert valamiből élnie kellett az első fizetésig.

Az, üzemvezető is megnézne, mikor kiglancoltuk Paál Imrét.

— No, a szentségedet! Olyan lettél, mint egy bányagróf.

Kék overallban, gumicsizmában, vadonatúj ingben, láb- ravalóban Imrus valóban azt hihette, hogy ő a bányagróf. Vett magának két doboz cigarettát, s az egyikről a másikra gyújtott. Egy hétig úgy járt-kelt az udvaron, mint, aki a mennyországba csöppent bele. Csak akkor ijedt mag, amikor a régi gazdája megjelent az akna udvarán.

— Takarodsz haza, te gazember! — támadt’ neki.

Imrus tétovázott. Ruháját nézte, meg bennünket»

Szóltunk az üzemvezetőnek.

— Ne zavadzáljon maga a mi dolgunkba! — támadt neki. — Megfizetjük magának, ami jár... Ezzel az emberrel magá nem számolhat többet! Ha nemtkotródik el innen, hívom a rendőrséget...!

Az üzemvezető intett, s magunkra hagyott. Tudtuk mi, bogy mire gondolt. Megfogtuk a gazdát, és kilódítottuk a kapun. Imrus még sokáig félénken szállt ki reggelente, meg műszakváltáskor a fakaruszból, de mi bíztattuk: ne féljen, míg bennünket lát...

De rég is volt ez, istenem. Huszonöt éve ennek. S Paál Imrét tegnap elbúcsúzitattuk, ment nyugdíjba.

... Még azon az éven. féleséget is szereztünk neki. A lámpakamrában dolgozott egy özvegyasszony, azzal paren- táltúk össze. Mind a ketten magánosak voltak, hát éppen egymásnak rendelte őket a sors. Igaz. Veronka nem volt már fiatal, de még nem is öreg.

— Csak legalább egy gyereket szülne nekem ez az asszony!

Veronka szégyenkezett:

— Képes vagyok én még rá... hiszen tudod! Csak szégyellem ... Tudom én, hogy nem vagyok mai csirke.

A szegyen nagy és erős akarattal veri meg az embert. De Imrus nem nyugodott. Kért egyszer egy hét szabadságot, de akkor már régtől levelezett az egyik árvaházzal. Elutazott a feleségével, és két gyerekkel tértek vissza. Egy fiút és egy lányt hoztak magukkal.

— Én is innen kerültem ki... Aprók még, megszokják az arcunkat... Ügy-e, rákapnak arra, hogy apjuknak szólítsanak?

— Rá! Miért ne?

Ügy járatták azt a két gyereket, mintha uraknak készülnének.

Mondtam is neki egyszer:

— Te Imrus! Kevesebb tán több lenne...

— Hagyd csak. Ha valaki ismeri a szenvedést, hát ne-; kém kijutott belőle. Te csak tudod, hiszen ismersz régről.

— Csak mondtam... — nem akartam beieavatni magam a dolgaidba. Nem is azért szóltam.

— Bandi? — kérdeztem, mikor behívott egy pohár italra

— Ritkán jár haza ...

A lányka buta, kiseszű emberke, kiabálva támadt rá az apjára.

— Miért nem mondja meg, hogy már nem is jön.'Keresi az apját, meg az anyját.. .Szégyelli magát!

— Hallgass, lányom — csitította türelmesen. — Joga van megtudni, ki dobta el...

— A mérnök úrnak kevés már maga — s a konyha- szekrény mögött törölte' a könnyeit. — Még meg se hívott bennünket, mikor kiadták neki a diplomát!

— Nem szokás odacsődíteni minden fia-borja embert! Igaz? — s rámnézett, igazolást keresve szavaira.

— Hát... nem ismerem én a szokásokat!

Pedig jól tudtam, hogy Varga Feri cimboránk három napig mulatott a fiával Debrecenben, majd felforgatták az Arany Bikát.

Ütána kiültünk a tornácra, borozgattunk.

Paál Imrus úgy ült a könnyű kis fonottszéken, mint aki immár bevégezte útját, életét. Nem volt keserűség egyetlen szavában, egyetlen mozdulatában sem. Csak a tekintete ... Ahogyan elnézett a város irányába, át a hegyeken, lelke nagyon messze járt.

— Még ezt férjhez adom, aztán ... — s mint, aki bevégezte, intett fáradt kezével.

Nekem meg az jutott az eszembe: lehetséges, hogy tegnap búcsúztattuk el Paál Imrét, s ha egy hét múlva férjhez adná a nevelt lányát, lest hét múlva el kellene búcsúztatni az életben maradt cimboráktól is ezt az embert?

Ki tudja, hogy ezentúl már mi lehet a sorsa Paál Imrének? Nekünk többé aligha van beleszólásunk.

Vác

Dunabogdányi utca

A

libapásztorkodást én nagyon szerettem. Hajnalban keltett nagyanyám, kezembe nyomta a kenyeret, már mehettem is. Elöl szaladtak libáim.

Jártunk sokfelé, leginkább a Gödrök-közbe. Ott volt a legjobb. Lányok is őriztek 4 libáikat. A vályogvető gödrök- " ben állt a víz, fürödhettünk eleget Böskéék nem mertek belejönni.

Böske nagylány volt, a nagymamája libáit őrizte. Nem akart velem játszani. Hányszor elgondoltam, meg- fogdosom a vízben, de nem jött.

Futotta az időnkből, a lányok daloltak, mi meg bi géztünk. Amikor a cigánytemetőben árnyékok nőttek, elindultak a libáik, egymás után, sorjában mentek, maguktól hazataláltak.

Máskor tarlóra jártunk. Gyorsan telerakták begyüket a patyik. Szedegettünk, estig sok csomót gyűjtöttünk össze. Néha kijött a nagyanyám, a csomókat egymáshoz kötöttük és hazavonszoltuk a küszöbünkig.

Böskéék szemben laktak velünk. Megkérdeztem:

— Van már udvarlód?

— Van.

— Nekem is van szeretőm — hazudtam mérgemben.

— Kicsoda?

— Nem mondom meg.

Kettesben legeltettünk. Feküdtünk a temető árkában, megfonnyadtak már a füvek.

— Jössz fürödni? — kérSZ LUKACS IMRE:

gan ültem Böslke mellett, térden felül csúszott a ruhája.

Másnap messzire mentünk a Nagyúton, egészen a Kiserdő széléig. Amikor meleg lett, a fák alá hajtottuk a libákat.

— Csináljunk házat — mondta a lány.

Libalegelő

deztem reménykedve. —

Jössz?

— Nem megyek.

— Szégyellős vagy? Láttalak már ruha nélkül.

— Mikor? — pirult el nyakáig. — Na, mikor?

— Láttalak.

— Hazudsz.

Megsértődtem, nem szóltam hozzá. Közeledett az este elszaladtam a Gerőék kertjéhez. A drótkerítés sarkánál szétnéztem, nem jött senki. Ismertem a dörgést, a lyukon bebújtam, teleszedtem ingem derekát almával.

— Kell? Adok.

Megettük az almát. Boldo— Minek nekünk a ház?

— Kell. Más nem jöhet oda.

— Senki? — kíváncsiskodtam csillogó szemmel.

— Csak mi ketten.

— Jó, akkor csináljunk.

G

allyakkal, levelekkel körülkerítettük a fákat, lefeküdtünk és néztük a kocsiutat. Lassú szekerek hordták a kévéket. Később vonat oött, nagyot fütyült az őrház előtt, döcögött az állomáshoz.

— Siklassuk ki — mondtam nagyképűen.

— Azt nem lehet.

— Lehet, majd meglátod.

— Úgyse lehet.

— Fogadunk?

Munkához láttam, köveket, kavicsokat szedtem, a sínekre raktam szaporán. Böske az őrházat figyelte, meg ne zavarjanak épületes igyekezetemben.

A vonat tolatott visszafelé.

Az erdőből néztük.

— Nem félsz? — kérdezte közelebb bújva, és kicsit talán remegett a hangja.

— Mitől?

— Megvernek, ha megtudják.

— Nem félek senkitől — hősködtem legényesen. — Nem én.

— És, ha kisiklik?

— Elszaladunk.

Nem kellett lépkednünk se. A kjövek porrá mentek, leguraltak a sínekről. Csalódottan álltam az erdő szélén, a lány kinevetett.

— Mondtam, ugye, kisokos.

Rossz napom volt. Estig alig

szóltam.

.Végére jártunk a nyárnak. Böske ritkán hajtott legeltetni, olyankor a vízbe igazán szerettem volna becsalogatni. Elgondoltam mindenfélét, mégse sikerült.

Kedvező szerencsére vártam, hogy hősiességemmel megnyerjem a szívét. Á lóger közelében legeltettünk, a sí-