Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

1974. JÜLIUS 28., VASÄRNAP %HuUm SZTEFÁNJA GRODZENYSZKA: Esküvő — Kérem, ismé­telje utánam: „Én Darius Gripsz- kij...” — Én, Darius Gripszkij... — ... házasság­ra akarok lépni... — ... házasság­ra akarok lépni... — ... Marianna Krisztinával... — ...A ...á izé... — Nem értem. Ismételje hango­sabban: „Marian­na Krisztinával...” — Az lehetet­len. — Miért? — Egyszerűen azért, mert ezen még gondolkodni kell. — Gondolkod­ni? Miről? — Arról, hogy feleségül ve­gyem-e Marjecs- ka, vagy ahogy ön nevezi, Marianna Krisztina igen aranyos, kedves teremtés, az ég egy miágon sem­mi kifogásom nincs ellene, pe feleségül venni? És most azon­nal?... — Már megbo­csásson, kedves házasulandó, nem öntött maga fel a garatra, hogy ilyen vicceket ta­lál ki? — Hogy feltéte­lezhet rólam ilyet? Hetek óta nem láttam egy korty italt sem! Reggel igazi té­boly kezdődött nálunk: hogy a csokor nem elég szép, hogy sötét ruhát kell ölte- nem, hogy nem jelenhetek meg pulóverben, mint egy idióta, hogy a taxi miért nincs megrendelve . . . Ebbe meg lehet bolondulni! — ' Elnézést: önök tulajdon­képpen minek jöt­tek az anya­könyvvezetőhöz? — Hogy is ma­gyarázzam meg önnek? Tulajdon­képpen én is ezen gondolkodom. — Eh! Te!...— förmedt rá a menyaszony a vő­legényre. — Hagyd abba azon­nal a hülyeségei­det, és feleségül veszel, de rögvest! — No, tetszik látni — kiáltott fel örömében a vőlegény. — Ez mindig így van. Marjecska leala­csonyít, gyaláz engem. A házas­ságot illetően ezért vannak ké­telyeim ... — Eh, te... te! — kiabált a menyasszony. — Amikor kétszemé­lyes sátorban töl­töttük el a sza­badságunkat, ak­kor nem voltak kételyeid... — A sátorban nem kényszerített senki semmire, ami pedig a há­zasságot illeti, az egészen más do­log ám... — Kérem, te­gyék lehetővé, hogy befejezzem az esketést — mondta az anya­könyvvezető. — A következő pár már türelmetlenül vár. Kérem a vő­legényt, ismételje utánam: Marian­na Krisztinával... — Tenném is örömmel... de mégis félek. Ügy érzem, nem va­gyok eléggé fel­készülve a házas­ságra ... — Nézze csak meg! Nézze meg jól — hadonászott kezével a meny­asszony. — A sá­torban fel volt készülve... — A sátorban, az egészen más ... — Ez tisztesség­telen dolog! A sá­torban megeskü­dött ... — Megesküd­tem. Ez igaz. De annak az eskünek nincs törvényes ereje... — Tudod mit?!! Nekem ebből elég. Vagy most itt és azonnal mondod, hogy: Marianna Krisztinával, vagy nem állok jót ma­gamért. Nézz az órára, te tökkel- ütött szerencsét­len! — Marianna Krisztinával... — Na végre — sóhajtott fel meg­könnyebbülten az anyakönyvvezető és gratulálva ke­zet szorított az új házasokkal. A tanúk aláírták az anyakönyvet. A barátok jókíván­ságai csókokban jutottak kifejezés­re... Amikor az es- ketési ceremónia befejeződött, az anyakönyvvezető félrehívta a menyasszonyt és megkérdezte: — Magyarázz meg kérem, hogy si­került végül is ki­mondatni a vőle­gényével a boldo­gító igent? Mert én már feladtam a végső reményt is! — Az úgy van, hogy még nem veszítette el vég­érvényesen a lel­kiismeretét. Meg azonkívül Pavlik és Bozsenyka rög­tön otthon lesznek az iskolából. Ebé­det kell nekik ad­ni. Mi meg osto­baságokkal fecsé­reljük itt az időn­ket. Az igaz, hogy vőlegénynek nem ideális, de apának a legjobb, az szent. Fordította: Sigér Imre VIHAR BÉLA: Korszerű naplemente Nézd ezt a fürge, égi csatárt amott, most fejeli be, a magasba vágva, az ívben hajló labdát, a Napot, az alkonyat kapuhálójába. SIMON LAJOS: Nyári füllentések Nyár van végre, igazi nyár, minden olyan apró jelekből látható, hogy hétágra süt a nap, olykor pedig váratla­nul felleg borul az égre, dö­rög, csapkod, zápor paskol- ja a férfiak kurtaújjú ingét, meg a hölgyek forrónadrá- gocskáját. Érnek egyre-másra a drága gyümölcsök, fürde- nek a folyókban, a tavakban, olykor a pocsolyákban is. Réz Kristóf, költő pedig levetet­te fekete újjasát, s megírta szokásos nyári költeményét: „Ilyenkor, ha meleg vagyon/ sörre mén el egész vagyon/ mostanában az sem boroz/, aki télen disznótoroz”. Apropó: nyaralás! A nya­ralásról jut eszembe, hogy a kánikula nemcsak a gondta­lan pihenés évadja, hanem az ártatlan füllentések kor­szaka is. Utazunk, olykor messzire utazunk, tehát mesz- sziről is jövünk haza, mesz- sziről jött ember pedig azt mond, amit akar, s úgy lá­tom, sokan élnek is ezzel a lehetőséggel. Utcánk egyik legnagyobb szájú asszonya, bizonyos Van- cákné például közértben, hen­tesnél, fodrásznál és a házi­asszonyok egyéb spontán klub­jában azzal hencegett hóna­pokon át, hogy az idén csa­ládostul Olaszban tölti a nya­rat. Csakugyan el is utaztak a legkisebb fiú keresztszülő­jéhez — Olaszliszkára. Amikor onnan hazatértek, a közértben, a fodrásznál, a hentesnél és egyéb klubokban így hence­gett: „Ö, drágám, olyan jól éreztük magunkat, olyan pompás volt ott minden, any- nyira elengedtük magunkat, hogy bizony-bizony megfe­ledkeztünk az illendőségről is. Egyetlenegy képeslapot sem küldtünk az ismerősöknek. Pe­dig vettem ám!” Az ugyancsak utcánkbeli Vermesék csakugyan Olaszból küldték a képeslapokat. Azt üzenték azokon a lapokon, hogy csodálatosan érzik ma­gukat, holott 1945. óta nem nélkülöztek annyit, mint ott, a gyönyörű kék ég alatt, mert sajna-sajna, nem adják in­gyen a külföldi cuccot, Ezek amolyan szélsőségek, már-már nem is füllenté­sek. .. Maradjunk hát hazai pályán, hazai füllentéseknél, s a nagy melegre való tekin­tettel engedtessék meg ne­kem, hogy ezeket csak szőr­mentén ismertessem. Íme hát: Fekete Lacika harmadik osz­tályos kisdiák azzal szédíti pajtásait, hogy a Balaton partján találkozott az egyik válogatott csatárral, s fejelés­ben mérték össze tudásukat... Erzsébeti Pál hipochonder­hivatalnok kéthetes ragyogó nyaralás után diadalmasan mesélte kollégáinak, hogy már az első napon kórházba szál­lították valami súlyos beteg­ség gyanújával, amellyel szem­ben mindmáig tanácstalan az orvostudomány. Vég Tiha­mér, a rigolyás agglegény rös- tellkedve vallotta be, hogy a rövid két hét alatt három csinos nő is a nyakába ka­paszkodott. Három közül ket­tő egészen direkt módon, há­zassági ajánlattal hozakodott elő: Forintos Anna, a sze­gény, csúnyácska, pártában maradt leányzó viszont azt suttogta meghitt barátnője fülébe, hogy akadt egy ko­molynak látszó kérője, de ő nemet mondott, mert érzése szerint az a férfi még min­dig nem az igazi. Szentendrei látkép CSÖRSZ ISTVÁN: A másik szoba lakója nek mellett. Nem engedték to­vább a tehervonatot, ott füty- työgetett előttünk. — Téged vár — nevetett fám —, szedjem a kavicsot? — Jobbat nem tudsz? — Nézzük meg, mit visz! A hátsó vagonokba deszkák Sorakoztak. — Micsoda nyúlketrec le­hetne azokból — mondtam. — Nincs is nyulad. — Ősszel kapok — hazud­tam híreskedve. — Ez ám nem alma. — Azt hiszed, nem merem levenni? — Azt. T öbb se kellett nekem,fel­másztam a nyitott va­gonba, húzigáltam a deszkát. A vonat elindult. — Ugorj le! — Nem tudok — gyámol- talanodtam el. — A libákat hajtsd haza! Egyre gyorsult a vonat. Vár­tam. „Az állomáson megáll — jutott eszembe. — Akkor az­tán jöhetnek utánam.” Lelapultam a deszkákra. Nem fékezett a vonat, átrobo­gott a falun. „Kellett nekem deszka, meg hősködés — gondoltam pitye- regve —, de Böskének is adok, ha egyszer lekerülök innen.” Futott a vonat. Kattogása félelmetessé vált. „A legjobb gyerek én le­szek, csak hazajussak vala­hogy — fogadkoztam gondo­latban. — Nagyapámnak Bös- ke biztosan elárult, szétveri rajtam a vízhúzó kötelet”. A szomszéd faluig utaztam. Sötétedett. Lassult a vonat, leugrottam, visszafordultam a sínek mellett. Féltem. Futot­tam. Ha elfáradtam a szala- dásban, lépegettem és hango­san fütyültem, ne higyjék, hogy elgyávultam. Éjfélre ér­tem haza. Égett a lámpa. — Hol csavarogtál, isten átka? — kérdezte nagyanyám panaszosan. — A pokolban? — Elvitt a vonat. — Miféle vonat?- A teher. L áttam, a verés elmarad. Nagyapám kint hált a földön, nagyanyám meg sohasem ütött. Ezt mondta: — Máskor jobban vigyázz, sántít egy libánk! Reggel hiába vártam Böskét, nem jött. Készültem a leszá­molásra. Délben hazahajtot­tam, akkor találkoztunk. — Hát te, megkerültél? — kérdezte gúnyosan. — Láthatod, vagy nincs sze­med? — Maradt a hátadon bőr? Arcába nevettem. Felhajtot­tam az ingemet, hadd fusson ki a szeme. — Ki se kaptál? — Engem nem verhet meg senki — mondtam határozot­tan. — Nagyapád se? — Az se. A lány csak pislogott. Érez­tem, elérkezett a nagy pillanat, amikor döntő fölényben va­gyok. — Téged is megvédelek. — Jó — bólintott. Leültünk a házuk előtt. Ja­pán akác száradt ablakuknál, árnyékot se vetett. Boldog vol­tam. — .Fürdesz velem? — kér­deztem izgatottan, magam előtt láttam combjatövét, ahogy az olcsó ruhából ritkán elősütött —, megfürdöl? — Meg. — Holnap? — Nem, holnap nem. — Hát akkor? V állát rándította. Megza­vart egészen. Nem értet­tem, ránéztem hát hara­gosan. — Reggel eladtuk a libákat — kacagott. S beugrott a kapun. Még lát­hattam, szamárfüleket mutoga­tott.-------------j már egy perc óta fogta a ci­An drás | garettát a zsebében — végre ------------- kihúzott egy szálat a csomag­ból. Figyelmesen nézte a gyufa lángját és a lángon keresztül a másik szoba ajtaját. Hall­gatózott. A szemközti ház ablakán leeresztet­ték a redőnyt. El nyomta a cigarettát és kiment a kony­hába. Leguggolt a kredenc elé, megszámolta az edényeket: hatot talált. Akkor hát tizen­kettő volt, állapította meg. Most legalább ezt is tudta. Az edények mellett egy kisbalta he­vert a kredencben. Kivette, megforgatta, visszatette. Balta csak egy volt mindig. Vi­gyorgott. Visszament a szobába, újra rágyújtott és vakargátta a hátát. Olyan csend volt, hogy világosan hallotta garbója pattogását a kör­me alatt. Kinyitotta a szekrényt: rendben lógtak a ruhái. A polcos részen a fehérne­műk élükre hajtva. Leakasztotta a ruhá­kat és hármasával az ágyra dobta őket. Ki­dobálta a fehérneműket is, aztán behozta a baltát és rávágott a szekrényre. Reccsent a zár, a deszka hosszában kettérepedt, de nem nyílt ki az ajtó. Még egyet rávágott, mire a repedt deszka bezuhant a szekrénybe. Ki­rángatta az ajtót, visszaakasztotta a ruhá­kat. A fehérneműt is visszadobálta a polcos részbe, aztán kétkézre fogta a baltát és tel­jes erőből aprítani kezdte a szekrényt. Utána a balta élével lehasogatta a köny­vespolc zsanérjait. Szédülten zuhantak a könyvek egymás hegyére-hátára. Kiütötte a 'fotel karfáit, hátára fordította és eltörte a tartókeresztet. Felállította a teaasztalt. Las­san dőlt előre a sötétsárga üveg, mintha gon­dolkozna. Elkapta, az ablakhoz vitte és ki­dobta az udvarra. Az asztalt a szoba köze­pére vágta: lerugdosta a lábait. A televíziót és a rádiót kicipelte a fürdőszobába, bedug­ta a kádat s rájuk eresztette a vizet.----:------------j betért a konyhába is: né­I Visszafelé ] hány mozdulattal elintézte------------------- a poharakat és a tányéro­kat. Az edényeket a kőre vagdosta. Egy zo­máncszilánk az arcára pattant. Megvakarta a helyét, aztán visszament a szobába és hoz- závágta a baltát az ablakkerethez. Éppen kö­zépen találta el, így mind a négy üveg kitört. A felső ablakszemet egy vállfával zúzta be. Végül felfordította a heverőt, lerugdosta a lá­bát. Megint hallgatózott, a másik szoba ajta­ját nézte. Aztán rágyújtott és leült a pad­lóra, a kandalló tövébe. T ö kéletesen üres volt a másik szoba, csak egy papírzsebkendő hevert a padlón. Jól megnézte ezt a papírzsebkendőt. Az ajtó elé rúgott egy deszkadarabot, hogy ne nyissa ki többet a huzat. Visszaült a kandalló elé, szívta a cigarettát. Egy idő után ismét meg­vakarta az arcát. Csengettek. j----------:-----r lassan kinyílt az ajtó, hal­I Odakint | lotta, hogy bement valaki a------------------ konyhába, aztán a fürdőszo­bába. Elzárta a vizet. Végül megállt az ajtó­ban. An drás még mindig nem nyitotta ki a sze­mét. — Alapos munkát végeztél — mondta Má­ria. Nagyon tiszta, fehér ballont viselt, nya­kában vörös kreppnylon kendőt. Sápadt volt egy kicsit, egyébként nyugodtnak látszott. — Állítólag ezt szeretted bennem a leg­jobban — morogta András. — Vagy nem? így emlékszem. Megnézte az asszonyt. — Ezt — mondta Mária. Átlépett az asztal roncsai felett és arra a helyre ment, ahol a fotel állt azelőtt. Megfordította, de amint talp­raállította, összenyeklett. Leporolta a ballon­ját, aztán csak állt. Végül felvette a könyvek közül a Miéi mackót. A fürdőszobában lassan csöpögött a víz. — Nem tudtad rendesen elzárni? — sóhaj­totta András. újra átlépett az asztal felett, ki­Mária ment a fürdőszobába és elzárta ------------- a csapot. A Mici mackót magá­val vitte. — Ha ezt meglátja valaki, a diliházba csuk­nak — mondta, amikor visszajött. — Ez a legfőbb vágyam — mondta András. — Csakhogy nem fognak odacsukni — mondta az asszony gúnyosan. — Hát igen — sóhajtotta András. — Túl drága hely. Ügy is mondhatnám, előkelő. Mária pislogva nézte az összedőlt fotelt. — Két éyig gyűjtöttünk rá — mondta w­— Megmondtam, hogy vigyél él" ntíhdeníS— vonta meg a vállát András. — Nem akartalak kifosztani, te hülye! — Mária letette retiküljét és a Mici mackót a fotel roncsaira. Cigarettát vett elő és idegesen rágyújtott. — Bagózz csak — morogta András. — Ez most a legfőbb problémád? — kér­dezte Mária. — Ez. — Akkor jó. András ásított egyet és odament az ablak­hoz. — Mivelhogy nincs helyette jobb — mondta. Nézegette az utcát. Az asszony csak szívta a cigarettáját a fal mellett. — És most mihez kezdesz? — kérdezte. — Most elmegyek az uszodába — mondta András. — Ma még nem úsztam és ilyenkor rosszkedvű vagyok egy kicsit. — Rosszkedvű! — mondta az asszony. — Bizony. — És utána mit fogsz csinálni, amikor már jókedvű leszel? András megfordult és vigyorogva körülné­zett a szobában. — Utána folytatom — mondta. — Van még tennivaló, nem? — Iszonyú vagy! — mondta az asszony.---------—— odament hozzá és megcirógatta | A férfi I az állát az ujja hegyével.--------------- — Mindig is az voltam — is­merte be. Mária lelökte a kezét — Dehogyis voltál! — mondta dühösen. — De most az vagy! — Jó, jó — mondta a férfi. — Tudom, hogy az vagyok. Senki se vitatkozik veled. Az asszony megint a bútorroncsokat nézte. — Azért ezt nem értem — mondta végül. — Pedig egyszerű — morogta András. Odébbrúgta a fotel karfáját — Volt valami bajunk egymással, amíg albérletben laktunk? Amíg semmink se volt, csak az a tetves epe- dánk? Ezek a szemetek rontottak el mindent! — Biztos? — kérdezte az asszony. — Azonkívül mi is. Te meg én. Ez már vele jár. — Mivel? — kérdezte az asszony. A Mici mackóra mutatott. — Övele? Ezt is a szeme­tek közé soroltad? — Leesett a többivel — morogta András. — Leesett a többivel — bólintott az asz- szony. — Ügy, mint az a tíz év az életünkből. Gyerekünk is lehetett volna. Kétszer. András most már nem vigyorgott. — Minek jöttél ide? — kérdezte. — Meg­mondtam, hogy nem akarlak látni többet. — Én viszont látni akartalak — sóhajtotta az asszony. — Vagy úgy — morogta András. — Azt hit­tem, az egyik gyerekért jöttél. erre teljes erőből pofon­| Az asszony vágta. András elismerően---------------------- biccentett, megfordult és kiment. Körbejárta a kocsit a ház előtt: le­tépte róla a Casco-matricát. — El ne felejtsd bezárni az ajtót! — kiál­totta. — A kulcsot tedd a helyére! Magára vágta a kocsi ajtaját és indított.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents