Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
8 1974. JÚLIUS 21., v«riARNAk~ylfhotóL f-^eót megyében Tornai József költészete Tornai József Dunaharasztiról indult, s oly sokat vándorolt, hogy csak a költészet átszállólielyén változtatott irányt, érkezett a jelen magyar lírájának magaslati fennsíkjára. Mindez szülőfalujának is öröme, hiszen költészetté bővítette az Alkotmány utcai eperfát, a homokbuckák ritmusát, a turjánba rejtőzött sárszalonkát és bíbicet, a haraszti vonatzörgést, — a nádasok között fehéren felvillanó tavi rózsákat. 1927-ben született Dunaharasztin, — 1949-től 1961- ig a Csepel Autógyár tisztviselője volt. Erről az időszakról írta „Autógyári óda”, „Klasszikus ipari táj”, Ének a Hév villamosról” című verseit. Több kötetét adták ki. (Paradicsommadár 1959, Az égigérő föld 1962. Jársz és kiáltasz 1964, A bálványok neve 1970.) Költői motívi mainak terepe Szigetha lomig terjed, magában foglalja az alsónémcdi réteket, dunai nádasokat, haraszti temetőt — ahova szülei megtértek — a poros dombhajlatot, a szigetszenlmiklósi buckát, Gyártó ligetes környékét, a Bach-dallamként ívelő szigethalmi nyárfasort. Ereje abban mutatkozik meg, hogy töretlenül őszinte, hogy gondolatokban gazdag világ- szemléletét egyéni nyelven szólaltatja meg. összegező mélységgel. Minden versének ismeretes helyi forrása — melyek szerepét kozmikus távlatokig növeli. E szüntelenül táguló szellemi térképen startol „Mezítláb, énekelve” — őrizve az ifjúság tájait. Ez Tornai József költészetének sarkalatos törvénye, hogy gondolatokban felnőtt, de szemléletében gyermek-ős-ember maradt. Ezért ő valójában mindig mezítláb énekel — együtt a vadgalambtollal és a fákkal —, egyedül és mégis mindenkivel együtt, aki az élet törvényekre hallgató vándora. Élményvilága harmatosán hamvas és keményen tiszta; munkásarcokhoz, égbekiáltó fákhoz, parasztvázához, árnyékos, vadvizekhez köti képzeletét. Innen, hogy a haraszti szülőhely kozmikus haza lett; költészetében ring „Az ideges szél jajgatása” —, a Tiszáig terjedő „Síkság”, a szigetszentmiklósi buckában hallott „Kislányok kórusa”, Hirosima kutyái és „Gorkij börtöne a Péter-Pál', erődben”. Konkrét és egyetemes — pontos és nagyvonalú, akár „Görög tánc”-ról, akár „A vadvirágos föld titkai”-ról elmélkedik. Van ereje és erkölcsi bátorsága nem mindenkinek szimpatikus igazságokat elkiáltani. („A költők nem azért énekelnek”) Kitűnik pályatársai közül abban, hogy nemcsak a szó lírai, hanem gondolati értelmében termékeny. Tekintélyes a múltja — sokikal nagyobb a jövője —, még nincs ötvenesztendős, s máris „időtlen idő” reménye áramlik megyei tájakról dobbantó és egyre nagyobb messzeségeket átható lírájában. L. M. TORNAI JÓZSEF: Mezítláb; énekeire Gyerekkoromban tán jobban szerettél, mert minden fűzről, gyönge gólyahírről, ha nem is tudtam, mindig integettél. És hazafelé aztán alkonyaikor, a nagy porban, mezítláb, énekelve, ragyogtam, mint a vadgalambtoll. ANNUS JÓZSEF• Búcsú Rátérdel a bőröndre. Nyomja, tapossa. Az egyik kapocs végre tompán kattanva megkapaszkodik. A másik nem akar. — Beférne még ez a pulóver? — libben ki Ili a másik szobából. — Hogyne, kicsim! Nem akarod esetleg a télikabátodat is elvinni? Vagy egy plédet? Az is bőven idefér. — Utálatos vagy! Legalább ezt a félórát kibírhatnád. Két hét szalmaözvegység igazán megér annyit, hogy ... — Meg, fiam, hogyne. Csak azt mondd meg, hová tegyem a pulóvert? — Sehová! Nem kell! — No, ne idegeskedj! Bocsáss meg, nem bosszantalak tovább. Nézd, nem olyan nagy művészet ez. Már benne is van. Ügy! Még egy kicsit... kész! Sulykolás, nyögés, aztán bekattan a másik zár is. Az asszonyhoz lép. Átöleli, s kelletlen csókot nyom a homlokára. Aztán újabb kettőt. A következő pillanatban már a száját keresi. Még el sem utazott, éppen csak készülődik, de a hajában már ott leng az idegenség illata, bőrén remeg a szokatlanság varázsa. — Ugyan, hagyj! — tolja el Ili. — Töröld le a bőröndöt egy ruhával! A szürke mondat felébreszti. Szó nélkül teljesíti a parancsot. — Ne menjünk még? — kérdi aztán. — Ügy tudom, ötvenhétkor indul. — Na, ez is jellemző. Most tizenöt van. Tíz perc alatt kint vagyunk. Tudom, szeretnél postán feladni. Az lenne a legegyszerűbb. Biztos vagyok benne, hogy ma este már itt lesz a kis angyal. Vagy mára még nem hívtad? — Már megint kezded? — Jó, abbahagyom. Ezt elintéztük. És nem veszekszünk, ebben állapodtunk meg. Mert mi úgynevezett művelt emberek vagyunk. A bőröndöt megtörölted ? — Alisán jelentem, igen. — Akkor mehetünk — vet azt bőmig egy pillantást a tükörbe az asszony, s kis kézitáskájával kitipeg a folyosóra. — De, hiszen az előbb mondtad ... — Az akkor volt! — Jól van, szívem... Kitámolyog a súlyos rönddel. Már az ajtót is bezárta, de Ili nem mozdul. A villanyórát nézi. — Tizedikén jön — int a fejével, — Ki tudod fizetni? Ügy gazdálkodj! Na, várj! Itt van még kétszáz. — Van nekem... — Tedd el! Ismerlek ... — Kösz! Te egy angyal vágy! — Ugyan! Nem áll jól neked. A virágokra gondolj. De ne locsold őket ész nélkül, mert kirohadinak. Naponta kell, de keveset. Amennyit könnyen elnyel a föld. Érted? — Igen, szívem. És reggel, vagy este? — Reggel. Ijedten pillant az órájára. Te jóisten! Még fél sincs és itt vagyunk. Ez már az állomás! Mit csinálunk annyi ideig? Talán a pénztárnál lesznek néhányan. Sokan vannak, de abban a pillanatban, amikor megadó ténfergéssel beáll a sorba, a mellette lévő pénztárablak is kivágódik. Karvalyorrú nő dugja ki a fejét. Szája félig tele, kis asztalkájáról most sepri le az uzsonna morzsáit, de kiszól; — Tessék! Itt is lehet. Zömök vaspadra telepednek, amelynek Lába oroszlánkor mökben végződik. Azokkal kapaszkodik az olajos padlón. — Ki volt az? — kérdezi Ili. — Melyik? — Kettővel előtted az a festett hajú démon. — Nem ismerem. — Dehogynem! Abban a pepita kiskosztümben. Ügy néztem, a Padrákné'. Nahát, fiam! És az! Nézd! Most jön vissza. Emlékszel, milyen volt, amikor odaköltöztek anyuék mellé? Koszos, piszkos hajjal járt, az orrát nem tudta megtörölni. Most meg... tessék! Alig mer a földre lépni. Azt beszélik, Tanczán, a főorvos kocsikáztatja. Hogy mit lát benne? Hisz ez egy rettenetes buta nő! — Már ne haragudj, de ezt meg honnan tudod? — Hallanád beszélni, te is azt mondanád. A múltkor ott afíektá; t a fodrásznál. Azt mondta; ha egy ilyen férfi volna ebben a nyomorult városban, mint az a Sica! Mutogatta a képes lapban, s egyre mondta: isteni ez a Sica! Nem bírtam tovább, közbeszóltam- remélem, nem zavarja, hogy az Szika és nem Sica. Micsoda? Még neki állt feljebb! A végén én maradtam a pácban, mert az a béka manikűrös lány is a pártjára állt... — Ne haragudj, hogy megzavarlak, de lassan mennünk kell. Álljunk kijjebb, mert azonnal befut. Nem lesz rendes helyed. — Jó, menjünk. Mit is akartam még mondani? Ja, a gázt. Vigyázz vele. Mindig én szoktam kezelni, nehogy valami bajt csinálj vele! — Ugyan, szívem! Nem vagyok gyerek. — De az vagy! Bizony egy nagy buta gyerek vagy! Egyem a buksi fejedet! — simogatja meg Ili, s gyengéden magához vonja. Elérzékenyül- ten csókolják meg egymást. A búcsú percei a cinizmus álarca alá is bebújnak. Fojtogatnak, az asszony kövér könnycseppet maiszol szét az arcán. — Ugye, azért írsz? — Írok — Jó. Nagyon fogom várni.' Előbb Ili, aztán ő néz az órára. — Már itt kellene lennie. — Igen, nálam is ötvenöt. — Nálam is. Hallgatnak. Fejük fölött zúgni kezd a megafon. Recsegő női hang szól: — Közöljük a tisztéit utazó- közönséggel, hogy a Kétvár felől érkező harminchét nulla ötvenkettes személyvonat előreláthatóan ötven percet késik.. — Hüüüűh! — sóhajt mélyet a peronon álló tömeg. — Vissza a restibe! — kon- dul középen egy borgőzös hang. — Sétáljunk egyet — súgja a mellettük álló csinos fruskának egy bozontos fiú. Csak ők nem szólnak. Körülöttük kitisztul a huzatos csarnok. Ott állnak mélán, mereven, mint két ottfelejtett üres bőrönd ... Csendélet Mohácsi Regős Ferenc linómetszete Árnyékos vadvizek Árnyékos vadvizek partjain nő a sás. Áll a nád, napokig nyomja a hallgatás. Egy bíbic elsuhan, part mentén fölragyog. Néha nagyot kiált: visszhangzik rá a domb. Árnyékos vadvizek partjain nő a sás. Áll a nád, napokig nincs más vígasztalás. Klasszikus ipari táj Víz éled, szomjas vagyok, leköröz á nap és előúszik; odalenn a gyárkemények énekkara zeng. Füst, füst sálat köt a hegy nyakára, hosszú vonatok csikorognak, szigorú vasdaruk zsiráfnyaka dereng. Piros rongy-farokkal röpül egy teherautó csupasz ecetfák között, olajtartályok között. Víz éled, szomjas vagyok, drótkerítésen átlesnek a szén-, vaskúpok: klasszikus ipari táj. Villamoskocsi -hullám hömpölyög. Leköröz a nap és előúszik, lent-fönt csillagok, csikós sorompó nyitva áll. Billent kövön fiatal asszony ballag, ezer férfi és ezer nő kopog utána, kanyarog a kabát-folyó. Újság, füst. göcsörtös ököl. Besuhan a busz és tovább fújtat. Repedt-vas-arcok meredeznek az üvege mögül. Víz éled, szomjas vagyok. Szél és korom. Egy ház állán a moziplakát sárga nyelve lóg. ÖRVÖS LAJOS: Pedig igazán nem Péntek | Bordás Kázmér f nem hullik homloká- ba, csák olyan kurta kis frizurája van, ha ugyan nevezhető így hajzata. S a hely, ahol lakik, az sem épp elbűvölő. Nem messze a Duna, de mégsem látszik ide. Az ódon kisváros patinás belseje vagy húsz percre innét, de ő is csak úgy sétál oda, mint a városnéző turisták. Milyen jó lett volna, ha ott lakhat a holtág partján, az egyik borostyánnal'befuttatott egyemeletes házban, melynek egyetlen erkélye a bárkákkal övezett csöndes Duna-ágra néz, túlnan a szigetre, s lent arra a sétányra, ahol vasárnap délelőttönként, jó időben, egy-egy csinos nő is elsétál, s akire oly szívesen esett volna Bordás Kázmér tanár úr tekintete az erkélyről. De nincs borostyánnal befuttatott ház, nincs erkély, nincs bárkákkal övezett vízpart, csak ez a falusias kis utca Péterke nénivel, akitől albérleti szobáját bérli. S az udvaron az a Fiat 500-as, amire azért kuporgatta össze pénzét, hogy azzal vigye este betegeihez Ivánka Mária gyermekorvosnőt, ha majd elnyerte kezét. De Ivánka Mária édesanyja, egy alacsony, kövér asszonyság, közéjük állt. Máriának még tetszett volna a tűnődő természetű, gondolataiba mélyedt Bordás Kázmér, de anyja, egy hajdani jómódú asztalos és szőlősgazda özvegye, harsányan kioktatta: „Nem azért taníttattunk, lányom, hogy most egy kis éhenkórász tanárhoz menjél. Különben sem tetszik az a sovány képe, az a nagy homloka... mit rejteget mögötte?! Igen széles gondolkodású ember, ezt mondod mindég. De egy lakásra még nem telt a széles gondolkodásából. Te orvos vagy, szeretnek a városban, két évi munkáddal többre mentél, mintha tíz éven át tanítottál volna. Ennek a fiúnak csak nagyúri vágyai vannak, az apja is olyan éhenkórász tanár volt, hagyd el békességben ! ... — Miféle nagyúri vágyai vannak? — csodálkozott el Mária. — Hát az a kocsi is! — Azt a használt kocsit miattam vette, hogy el tudjon szállítaná esténként a betegeimhez. — És a Pesten vásárolt, angol szövetből csináltatott öltöny? — Az én kezemet akarta megkérni benne. Nekem akart tetszeni, hiú természet. — No és a svájci karóra, a világító számokkal, meg a fémszíjjal? Minek az egy ilyen éhenkórásznak, akinek még lakása sincs! — Itt vette az óraboltban, nem is volt olyan drága és pontosan jár. Fontos a munkájához. — Szóval ő ezt hozza a házba, a pontos időt, aztán beül az egyetlen jó ruhájában a fonott karszékbe a tornácon! — Rendes, komoly gyerek, édesanyám. — Igen, jól mondod, gyerek. Nem is felnőtt az, hanem gyerek még. S bár Mária közel érezte magát Kázmér- hoz, mégis hajlott az anyai szóra. Hátha akad még valami komolyabb egzisztencia is az útjába. Nem okozna-e súrlódást köztük, hogy ez csak dolgozik, gondolkodik, s alig keres vele őhozzá képest. Nem, igaza van anyának. Csak amikor azt hallották a nyár elején, hogy Bordás Kázmért kinevezték tanárnak a főiskolára, akkor emelte fel hangját Mária, hogy ugye, ő mindig mondta, s akkor szólította fel anyját, hogy ne álljon többé az útjukba, írjon egy szép levelet Kázmér- nak, s hívja meg vacsorára. Kacsasültre, vörösborra, csokoládétortára és feketére. Az asszonyság érezte, hogy bakot lőtt. Egy főiskolai tanár mégiscsak más. Fizetésben is, meg címben is. És asztalhoz ült, papírra véste a meghívó levelet. Ezt kapta meg péntek délelőtt Bordás Kázmér kinevezett főiskolai tanár. Elolvasta vagy négyszer és szokása szerint hosszan eltűnődött rajta. Aztán összegyűrte és a papírkosárba dobta. .--------------------------r pedig felöltötte kockás,I Másnap reggel | barna, angol öltönyét,-------------------------- felhúzta svájci Karóráját, melyen a sötétben világítanak a számok, s beült még az előző napon tisztára mosott használt kis autójába. Me gindult a Duna-parton, a betonúton. Kinevezték a főiskolára tanárnak. Szeptemberben már ott kezdi az új tanévet. De azért mégsem boldog. Percre pontosan jár az órája, s ha néha rápillant, úgy csillog rajta minden, hogy hunyorogni kezd tőle. Ezen kesernyésen elmosolyodott. Dehát minek csillog? Még zavarja is egy kicsit, mert nem szokta meg, hogy ráessen az emberek pillantása, nem szerette a feltűnést, s most ezen az órán is megakadhat egy-egy ember pillantása. Pedig nem is volt olyan csúnya ... Ebben az angol öltönyben is kényelmetlenül érezte volna magát az önkiszolgáló étterem pultjánál, ahol étkezett, s ahol néhány becsípett ember is időzött mindég. Minden arra szolgált volna, hogyha kisétál Máriával vasárnap a városkába, örüljön neki valaki. Mária. De ha nem örül, akkor mire jó az egész? Ügy érezte magát, mint valami Robinson, aki kincseket lel a magányos szigeten, amelynél hajótörést szenvedett, s most egyedül gyönyörködhet kincseiben. És úgy érezte, hogy minden kincsnél többet érne most Péntek, a hűséges indián, aki felbukkan a szigeten, megosztja vele magányát, örömét, gondjait. De Péntek csak nem akart felbukkanni. A szépséges, vad Duna-parton nyelte kis autójával a kilométereket, jobbról pedig egy fás emelkedőn, ahol vasúti sínek vezettek, feltűnt pöfögő, fekete masinájával egy tehervonat. Hol kibukkant a fák közül, hol csak do- hogása hallatszott. S még ez a kísérő zene is enyhítette most keserűségét. Milyen szép a világ! De miért szép, ha..í Éltkor egy táblát pillantott meg lent a la- pályos parton, nagy pirosbetűs táblát: Élő hal kapható. Élő hal kapható? De hisz ez nagyszerű! Akkor élő embernek is kell ott lennie. De csak egy kis faházat látott, a parton egy öreg halászbárkát, s túlnan fákkal, cserjékkel borított szigetet. Lefékezett, s egy keskeny földúton át legurult a lejtőn. Amikor kiszállt, két pöttöm kutya futott feléje. A ház mögül meg kezeslábasba öltözött, nagy darab, barnáshajú, széparcú, erős. fiatal nő bukkant fel. — Ne féljen, nem harapnak! — szólt oda nevetve. — Igazán kár — felelte kicsit epés mosoly- lyal —, legalább széttépték volna az egyetlen szép öltönyömet. A fiatal nő kétkedve nézte. — Az egyetlen ? — Hát úgy. hogy ez a legjobb ruhám. De talán nem is lett volna kár érte. j— --------------:---------. a férfi hangjából kiI A nő megérezte | csendülő keserűséget; hal őr volt. aki az orvhalászoktól vigyázza a partot, míg a két halász valahol a vízen tanyázik. — Halat kíván? — kérdezte olyan enyhe, halk hangon, mely mintha nem is napbarnította arcában vöröslő duzzadt szájából jött volna. — Jöjjön a bárkára, ott a hal. Ott le is ülhet, ha nem félti a ruháját. — Ó, — legyintett a férfi —, majd vigyázok. Átballagtak a pallón a fekete bárkára, melynek padkáján Bordás Kázmér nyomban
