Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-23 / 145. szám
4 1974. JÜNIUS 23., VASÄRNAP Pusztázó embereken Cifraszűrök, céhemlékek NÉPMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS NAGYKŐRÖSÖN Érdemes-e műkedvelő előadásokra járni? Tucatnyi szebbnél szebb, gazdagon díszített cifraszűr várta az érdeklődőket Nagykőrösön, az Arany János Múzeum szombaton délután megnyílt időszaki kiállításán. A pusztázó emberek fehér posztóból készült, itt látható becses ruhadarabjainak egyikét- másikát ugyan alaposan megviselte már az idő (hiszen többségük a múlt század derekán készült), de még így is beszédesen tanúskodnak készítőik; az alföldi szűrszabók eredeti tehetségéről. A díszes cifraszűr a múlt században vált igen kedveltté a szekerező és pásztorkodó emberek között, s az utókorra maradt példányok hűen megőrizték az alföldi tájak, a Hajdúság, a Jászság, a Kis- és Nagy-Kunság, valamint Szeged, Kecskemét, Nagykőrös vidékének népművészeti sajátosságait. Az alföldi cifraszűrök melTurán jő szomszédságban él Zsiga Ilona (jobbra), a Népművészet mestere és Bozó Györgyné népművész. Délelőttönként együtt varragat- nak, s fürge ujjaik nyomán csodás minta színesedik, alakul a térítőkön. Mindketten az augusztusban megrendezendő lett számos más érdekesség is látható a nagykőrösi kiállításon. Bemutatják például a helyi szűrszabó céh ébenfa be- rakásos, intarziás (1830-ból származó) céhládáját, Szabó József szűrszabólegény múlt század eleji vándorkönyvét, Semperjei József kiskunfélegyházi szűrszabómester mintarajzait, munkaeszközeit. A kiállítást — amely Mik- losovits László grafikusművész és Novák László néprajz- kutató munkáját dicséri és amely méltó folytatása a nagykőrösi néprajzi kiállításoknak — Papp Gábor művészettörténész, a Művészet című folyóirat főszerekesztő-helyet- tese nyitotta meg. Színes diaképekkel illusztrált érdekes előadással vezette be a népes hallgatóságot a népművészet világába. A kiállítás szeptember 15-ig tekinthető meg. K. A. Kisjankó Bori-pályázatra, s kiállításra készülnek. Egy-egy fehér, illetve egy-egy színes térítővel neveznek. Remélhetőleg csak úgy, mint az elmúlt 11 év során, már több ízben, most is díjat hoznak a túrni népművészet nem kis dicsőségére. Az emberek a^t gondolják, nem érdemes. Ami igaz, az igaz: nem egészen oktalanul gondolják ezt. Húsz-egynéhány esztendővel ezelőtt a műkedvelés, mint tudjuk, nagyon egyszerűen, sematikus kezdetlegességgel tárta a közönség elé a világot és az életet. Később viszont, mint szintén tudjuk, túlságosan bonyolultan komplikáltan. Rokonszenves előadás - gyér érdeklődés Csakhogy azóta az amatőr színházak házatáján minden megváltozott. Űj fellendülés, műkedvelő-reneszánsz tanúi vagyunk. De a közönség éppúgy nem, vagy alig látogatja előadásaikat, mint régen. A Dunakeszi művészeti napok programjában például több alkalommal is a közönség elé lépett a rokonszenves helyi Radnóti-színpad, méghozzá külön erre az alkalomra készült műsoraival. Szerepléseik, sajnos, gyér érdeklődést váltottak ki. Jóformán szinte csak fiatalok voltak rájuk kíváncsiak, nyilván a színpad es a szereplők barátai. Az idősebb korosztályt mindössze néhány néző képviselte a község művelődési otthonában és a házgyárban is, ahová — a művészeti napok jó hagyományait követve — szintén ellátogatott az együttes. A lelkes amatőr társaság feltétlenül nagyobb érdeklődést érdemelt volna. Amit egyebek közt az js bizonyít, hogy akik véletlenül vetődtek be a házgyári ebédlő előcsarnokába, ahol a produkció zajlott, kivétel nélkül végignézték az előadást. Mindennek ellenére, mégis igaz, hogy a műkedvelésnek az a reneszánsza, amelyről napjainkban annyit beszélünk, egyelőre kizárólag a színpadok tájékára korlátozódik. A közönséghez még nem jutott el. A nézők magatartása változatlan. Mennyország a létra tetején Persze, tudunk bizonyos ellenvetésekről; ezeknek megfogalmazásában a már nem fiatal nézők járnak elöl. A dunakeszi Radnóti-színpad egyik előadásán például — még természetesen a kezdés előtt — behoztak a nézők elé két közönséges, álló ruhafogast. Mindkettőn nagy betűs fölirat: az egyik az élet, a mások o tudás fája. Azitán behoztak még egy magas, kétágú létrát, legtetején azon is felirattal: mennyország. A másféle előadásokhoz szokott idősebb nézők minderre csakugyan meghökkenhettek. Ezek a kellékek azonban nem a pénztelenség okozta megalkuvás miatt, nem kény- szerűségből kerültek á színpadra. A két ruhafogas és a létra nagyon is odavaló volt: felidézték és kifejezték a produkció groteszk stílusának hangulatát. Más eszközökkel ez az előadás, Pierre Boulle A kígyó kudarca című különös művének adaptációja, feltétlenül jóval gyengébb, erőtlenebb lett volna. A maguk útját járják Szólni kell arról az eredetiségről is, amit a műkedve- lésnek ebben a reneszánszában az együttesek, a Radnóti-színpad is, műsorválasztásban képvisel. Nem a nagy, hivatásos színházakat utánozzák, hanem a maguk útját járják. A kígyó kudarcát, Pierre Boulle-nak, a Híd a Kwai-folyón és A majmok bolygója nálunk is jól ismert, népszerű szerzőjének ezt a művét a hivatásos együttesek nem játsszák. Akárcsak egy másik, a Radnóti-színpadnak szintén a művészeti napokra készült produkcióját, Sánta Ferenc Nácik című novellájának dramatizált változatát. Az a nézői ellenvetés sem Régi, szép hagyomány felelevenítésének lehettek tanúi a megjelent érdeklődők Dunakeszin. A József Attila Művelődési Központban tegnap délelőtt rendezték meg, a művészeti napok programjának részeként a helyi üzemek munkás- fiataljainak szavalóversenyét. A versenyre — az előzetes felmérő után — minden üzem és gyár a legjobbjait küldte. Cserepkai Lászlónénak, a nagyközségi KISZ-bizottság titkárának üdvözlő szavai után a fiatalok egy-egy kötelező és szabadon választott verset mondtak el. Legtöbben József Attila költeményeit tolmácsolták, de sokán választották Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Petőfi Sándor alkotásait Sokszor csattant fel a taps, és nem alaptalanul. A fiatalok szép élménnyel ajándékozták meg a hallgatóságot. A zsűri hosszas vita után hirdetett eredményt. Az első díjat és a vele járó serleget Pajter Klára, a gyártelepi gyógyszertár asszisztense nyerte, őt követte Mojzer igaz, hogy a műkedvelő előadásokat kidolgozottságuk alacsony színvonala, tehát valójában kidolgozatlanságuk miatt nem érdemes látogatni. A dunakeszi színpad produkciója is meggyőzó cáfolat lehet erre. Kitűnő versek - műkedvelő remeklések Uray György kitűnő rendezése például — s ebben semmi túlzás nincs — a hivatásosok teljesítményeivel vetekszik, nyugodtan mérhető- értékelhető a legmagasabbra emelt normákkal. Pontos, árnyalt és lényegre törekvő ez a rendezés, nem vész el — mint amatőröknél időnként tapasztalható — a külsőségekben. És igen figyelemre méltó a szereplők munkája is. Hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük, Tóth György öregje a Nácikban például valóságos műkedvelői remeklés. S igazán kifejezőnek tűnt Kaszás Imre és Lengyel István játéka, a másik Sánta-novella adaptációjában, a Halálnak halálában. A címben felvetett kérdésünkre ezek után nyilvánvalóan nem kell válaszolnunk. Másról sem beszéltünk, minthogy a műkedvelők nagyon is érdemesek a nézői figyelemre. ökrös László Gyula, a konzervgyár ifjúmunkása. A zsűri két harmadik díjat adott ki: ezen Oláh Anna, a Járműjavító betanított munkásnője és Pintér Fe- rencné, a konzervgyár dolgozója osztozott. A szavalóverseny legfiatalabb ja, a mindössze 13 esztendős Han- feld Ági, az 1-es számú általános iskola úttörője nyerte él a zsűri különdíját. Az eredményhirdetés után Katona István, a nagyközségi pártbizottság titkára elmondotta, hogy Dunakeszin néhány évtizeddel ezelőtt már élénk volt a munkások kulturális tevékenysége, szavalókörök, munkáskórusok öregbítették hírnevüket. E, mostani szavaló verseny hivatott feleleveníteni a hagyományokat, mégpedig úgy, hogy éppen a munkásfiatalokkal karöltve segítse a munkásmű- velődés előbbre jutását. A program befejezéseként Sellei Zoltán előadóművész tolmácsolásában Csokonai- és József Attila-verset hallhattak a nézők. F. Gy. TV-FIGYELÓ Megint csillagos. Nem vitás: pénteki műsorával ismét csillagos ötöst szerzett magának a zenei klub. Ez igen! Ahogy a nagykönyvben meg van írva, olyan volt ez a műsor: tartalmas és változatos, színes és tanulságos, magvas és szórakoztató. De nem is jól mondom. Mindenekelőtt izgalmas volt ez a műsor. Feszültein izgalmas, mint egy nagyon jó krimi. Pedig micsoda ijesztő témát választott erre az alkalomra a klub: a ma zenéjét. Nem is akartam végignézni. Gondoltam, belehallgatok csak egy kicsit, aztán elzárom a készüléket. Elég sok közhelyet szedtem össze már eddig is a témáról. Mi lényeges újdonságot hallhatnék hozzá? Aztán kiderült, hogy nem ismeretterjesztő vitaműsorról lesz szó. Megjelent a képernyőn egy csomó hosszú hajú és nem hosszú hajú fiatal, mind tehetségesek, egyébként, s Antal Imre, a klub robbanékony riportere közölte, a Zeneművészeti Főiskola zeneszerző szakos hallgatói ők. A műsorban műveikkel, stílus- gyakorlataikkal és eredeti alkotásaikkal ismerkedünk. Már ez is jóval több volt, mint amire számítottam. De még nem minden. Amikor megszólalt az első zenemű, egy harmadéves hallgató dolgoza- ta-kórusműve, már tudtam, végignézem az adást. Mert nagyon izgalmas dolgok kerültek szóba. • Olyasmit hallottunk, amit soha és sehol másutt. Részesei lehettünk annak, ami eddig csak a beavatottak, a szakemberek titka volt. Sőt a műsort nézve-hall- gatva mintha mi is a zeneszerzői szak hallgatói lettünk volna. Hol másutt kerülhettünk volna szemtől-szembe stílusgyakorlatokkal és eredeti művekkel is egyszerre? Ráadásul nem is akármilyen művekkel. A gyakorlatok meggyőzhették a nézőket arról, hogy ezek a fiatalok ismerik a mesterséget, a szakmát, az eredeti művek pedig, hogy a növendékeknek saját mondandójuk is van. Nagyon jó szolgálatokat tett a műsor a mai zenének. A máskor közönségijesztő modern muzsika ebben az adásban nem hatott idegennek. Egyetlen kioktató szó sem hangzott el az adásban, senki nézőre nem pirítottak rá, amiért nem szereti a mai zenét. Művek hangzottak el, azok agitáltak — nagyon hatásosan — a modem muzsika mellett. Sok ilyen műsort kívánunk magunknak és a televíziónak. Ö. L. Szirmot bont a pamutvirág Gárdos Katalin felvétele DUNAKESZI MŰVÉSZETI NAPOK Munkásfiatalok szavalóversenye VÁLYOGVETŐK A hazánkban ©lo cigányok saját hierarchiája szerint a vályogvetők állnak a legalsó grádicson. Munkájukra pedig szükség van, hiszen a gyorsan épülő falusi házakhoz a téglaipar — bár rekonstrukciója és modernizálása folyamatos és termelékenysége is nő — még nem tud elegendő anyagot biztosítani. A falusi családi házak 30— 40 százaléka még most is vályogból épüL Ez az ősi építőanyag — természetesen erős beton- vagy kőalapon — 100 —150 évig is erősen áll. (Kivétel az árvíz-veszélyeztetett terület.) S a vályogfal még olcsóbb a téglánál és nem lesz salétromos. Kenyeret ad a sár évszázadok óta azoknak, akik vályogot formáznak (vetnek) belőle. Őseiktől tanult módszerrel végzik ezt a munkát; nem változott semmi — az életkörülményük is alig. Az ország különböző részein élnek szétszórva, falvak szélén, putrikban. Tavaly több vályogvető cigánycsoport között jártam. Már az elején nem értettem: miért végzik szívesen az egyik legnehezebb fizikai munkát rendszeresen, minden nyáron, míg más, esetleg könnyebb munkát vonakodnak ebben az időben elvégezni? Pontos választ nem találtam. Több családiház-építőtől megkérdeztem, hogy miért nem saját maguk vetik ki a házhoz szükséges vályogot, hiszen úgy sokkal olcsóbb lenne. A válaszok különbözőek voltak: — A sár egy hét alatt kiveszi az emberből az erőt... — Ott fél nap múlva kiderül, hogy hol van összetoldva az ember dereka... — Cigánynak való munka az.., Ezek az emberek mind fizikai munkások voltak, akik bármilyen más nehéz munkát elvégeznek, de ezt az egyet nem. Vályogvetőnek talán születni kell? Apáról fiúra száll ez a „mesterség”? Mesterség-e egyáltalán? A napokban egy Cegléd környéki cigánycsoportot figyeltem meg. Idénymunka a vályogvetés. Májustól szeptemberig tart. Három-négy család társul össze és foglal el egy bizonyos területet. Az első két nap a legnehezebb. Ezalatt vetnek ki 5—6000 vályogot, és a szinte még nyers formákból 150 centi magas kunyhókat építenek. Tetejére kaszált füvet, vagy kukoricaszárat tesznek. Ezekben a kunyhókban laknak a munka befejezéséig. Mosakodásra, mosásra a régi bányagödrök letisztult vizét használják. Ivóvizet a közeli házakból hoznak. A kunyhók környékén megszokott kép: szekér, legelő lovak, játszó gyerekek, száradó nylon ingek. Ezt az inget szeretik a legjobban, mert csak ki kell öblíteni és egy óra múlva tiszta inget vehetnek magukra. A ló: vagyontárgy; veszekedések, leszámolások okozója. • Az alapanyag — a sár — készítése hat műveletből áll: O szintezés: az agyag felső részén lévő gyep, fű, szemét eltávolítása a tiszta agyagigO leásás: a tiszta agyagot 4—5 ásónyom szélesen leássák, az alsó kavicsos rétegig, és szétterítik. © locsolás: az agyagot bőven meglocsolják és ázni hagyják. O kapálás: az átázott agyagot kis araszokban átkapálják és közben tapossák, hogy ne maradjon benne „göröngy”. törekezés: az átázott, átkapált agyagot beterítik törekkel, majd ismét átkapálják és közben tapossák. © tömörítés: a kész sarat a gödör széléhez húzzák, és a kapa aljával lesimítják, hogy ne száradjon ki. • Nagyon fontos, hogy a következő munkasorozat helyének, a vetési területnek — piacénak — sima legyen a felülete. A gyepes részt lekaszálják, és leszórják törekkel, hogy a kész vályog ne ragadjon le. A gödröket, kocsinyomokat betöltik agyaggal, és ledöngölik. A vályog vetése három műveletből áll: O Talicskába rakják a kész sarat, és a „placcra” tolják. Szorosan egymás mögé öntik nyolc-tíz méter hosz- szan. Vízzel teli vödröt hoz magával a vető. A formálót két-három vályog kivetése után megvizezik belül, hogy a kész vályog ne ragadjon bele, sima oldalakkal csússzon ki. © Két kézzel annyi sarat vágnak le, amennyi általában egy vályoghoz kell. Összegörgetik és a vetőbe dobják. Ököllel megnyomkodják, ügyelve arra, hogy sarkos legyen a vályog. Kora hajnalban kezdik a munkát. Tizenegy óráig dolgoznak, és délután három óráig pihennek az erős napsütés miatt. Ezalatt forgatják, kúpolják a megszáradt vályogokat. Este az első szúnyogcsípésig dolgoznak. A vályog vetése az asszonyok feladata. A szoknyájukat alul összetűzik és amíg egy sort — 100—150 darabot — nem vetnek ki, hajolva maradnak. Egy nő naponta 1500 —2000 vályogot vet. Az alapanyagot a férfiak készítik. Egy talicska sár 80 —100 kiló. Vékony, inas lábukkal „kacsázva” tolják a megpúpozott talicskát. Munkájuk, erejük motorja az ital és az indulat. ..— Ha ezt a Lajos eltolja, akkor én Í6.” Így aztán egymásra licitálva dolgoznak. A sárba dugva hűl a bor. Sűrűn emelgetik az üveget. Valaki halkan dúdolni kezd. A többiek is átveszik és egyre hangosabban énekelik a gyors ritmusú dalt. „Cigányfi a híd tövibe, asszonyt venne, de nincs mire. ..” Egyikük kiugrik a gödörből és táncolni kezd. A lábára ragdt sár apró darabokban hullik le. A munka megáll, körbeállják, tapsolnak, énekelnek. (Egy építőipari brigádvezető mondta: Jól dolgoznak ezek, de ha valamelyik énekelni kezd, vége a melónak. Még a legnagyobb hajtásban is leállnak táncolni.”) Az agyag szárítja a bőrt Kézen, lábon 4—5 napon belül repedések lesznek. Leggyakrabban az ujjvégeik repednek ki. Sárba nyúláskor a kötőanyagként használt tö- rek vagy szalma könnyen a köröm vagy a megrepedt bőr alá kerüL Kellemetlen; fáj. Azt mondják viszont, hogy a vísszeres lábnak jót tesz a sár. A vályogvetőknek SZTK- júk nincs. Fizetnek ugyan kereseti adót, de biztosítást nem, mert nagyon magas lenne az összeg. Orvoshoz sem mennek szívesen. Találkoztam olyan asszonnyal, aki a szülést követő második napon kijött a kórházból és a hetedik napon már dolgozott. Két ellensége van a vályogvetőknek : A frissen vert vályogot szétmossa az eső. A szétmosott vályogokat össze kell szedni és újra vetni. Ezért nézegetik sűrűn az eget. (Ha bárányfe1- hő van az égen, három napon belül eső lesz.) Ilyenkor sietnek kúpokba rakni a kész vályogokat, mert így a legrosz- szabb esetben is csak az alsó nyolc ázik szét. A másik ellenség; a kóbor állatok. Éjszaka sok kutya, macska, esetleg szárnyas kóborol. Ha rálépnek a szélső, frissen vert vályogra, az lesüllyed a lábuk nyomán. A megrémült állatok soha nem lépnek vissza, hanem végig-
