Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-09 / 133. szám

f 8 'nm 1974. JŰNItTS 9., VASAFNAT* „Szép Szó”-val a művelődésért Jegyzetek egy antológiáról A hagyományokhoz híven az idei könyvhéten is kéz­be veheti az olvasó a Népszava: Szép Szó című irodalmi mellékletéből válogatott antológiát. (Szer­kesztette: Szalontai Mihály, lektorálta Gerő János.) Egy napilap irodalmi-kulturális tevékenységének külö­nös erőpróbája a kötet, könyvhöz ugyanis más igény- nyél nyúl az olvasó, mint ahogyan az újság mellékle­tere lapoz a zsúfolt villamoson; vagy a hétvégi ebéd után otthon lepihenve. A könyvben derül ki igazán, hogy az „újságcsinálás” folyamatában időálló olvasmá­nyokat tudott-e nyújtani az olvasónak, van-e szilárd tájékozódási pontja és szellemi sugárzása a lapnak. Nagy kulturális, politikai jelentősége van ennek, hatal­mas olvasótáborhoz közvetíti ugyanis a Szép Szó mel­léklet, hetente az irodalmat, és olvasóközönségének je­lentős rétege számára, ez az egyik legfontosabb iroda­lomközvetítő csatorna. A szépirodalmi ciklusokat lapozgatva rangos ne­vekkel és jó versekkel találkozunk: Illyés Gyula, Weö­res Sándor, Vas István, Várnai Zseni, s a középnemze­dék — Nagy László, Simon István, Garai Gábor, La­dányi Mihály, — mellett az utánuk jövő fiatalabbak sem hiányoznak: Ratkó József, Burányi Ferenc, Utassy József, Apáti Miklós, Tamás Menyhért stb. A felsoro­lás közel sem teljes, negyvenegy költő szerepéi ugyan­is egy-egy verssel a válogatásban. A felsorolt nevek­ből is látszik, hogy a szerkesztő nagyon helyesen iro­dalmunk egészében akar gondolkodni; az egyenlősdi helyett azonban jobban segítette volna az olvasók tájé­kozódását, a hangsúlyok jobb elhelyezése, a Szép Szó törekvését kifejező költők kiemelése. Változatos témájú elbeszélések kaptak helyet a vá­logatásban. Cseres Tibor és Bertha Bulcsú hősei ide­geikben hordják a múltat, Cseresnél a háború, Berthá- nál az ötvenes évek eseményei szólnak bele hőseik mai életébe. A múlttal, az emlékekkel való szembesítés nem tragikus meghatározottsággal már, de befolyásoló té­nyező még életükben. Siklós János elbeszélése, híradás a mélyből: a világ szegény, sokgyerekes hibbant, ige­hirdető portréja a sorstragédiák szelével érinti meg az olvasót. Galambos Lajos elbeszélése, viszont két mun­kában, gondban megfáradt, mégis erős tartású, öreg természetes egymásra találását rajzolja meg. Rákosy Gergely írása különös, szorongató, lírai játék: a töb­biekért élni és szólni akaró, önmagát feláldozó kis hal meséje. Újhelyi János, két fiatal szakember kommu­nistává érését ábrázolja hangzatos, nagy szavak nél­kül, a hétköznapi valóság közegében küzdő, töprengő, fiatalemberek, belső fejlődésének rajza, híradás a fel­nőtté érett fiatal nemzedék gondjairól, elképzeléseiről. E vázlatos tematikai áttekintés is érzékelteti a Szép Szó szerkesztői törekvését. Merész irodalmi kísér­letek, vagy zaklatott történelmi-társadalmi konf­liktusokkal birkózó novellák nincsenek az antoló­giában. A hétköznapok megélt világának higgadt elemzése, a mindennapi élet emberi Iconfliktusainak hi­teles ábrázolása áll előtérben: a „kilátó” helyet az „utca látószögének” vállalására vallanak ezek az írá­sok. Ez a tudatosan vállalt „köznapi mérték” nem mond ellent az irodalmi színvonalnak, amit a váloga­tás legjobb írásai bizonyítanak. Ez a realista szemlélet fogalmazódik meg a köz­vetlen írói vallomásokban, jegyzetekben is. Fekete Gyula arról értekezik, hogy mindig az adott valóság a próbaköve gondolkodásunk igazságtartalmának. Thiery Árpád a mindennapi cselekvésben méri az elkötele­zettség, a szocialista magatartás normáit, érdemes idéz­ni vallomásából néhány gondolatot: „A jól végzett munka, és a tisztességes emberi magatartás önmagá­ban is elkötelezettség, s a magam résziről sokkal tisz­tábbnak és értékesebbnek tartom, mint a látszat-elkö­telezettséget.” E rövid recenzióban csak érzékeltetni lehet a ta­nulmányciklus gondolati és tematikai gazdagságát. Kü­lönös figyelmet szentel a Szép Szó a művelődéspoliti­ka aktuális kérdéseinek. Aczél Györgynek a SZOT 1973. jún. 29-i ülésén elhangzott előadása a művelődésnek, a kulturális fejlődésnek, a szocialista életforma kialakítá­sában, szocialista demokrácia megerősítésében betöltött szerepét elemzi. Virizlay Gyula hasonló szempontok alapján vizsgálja a munkásműveltség jelen helyzetét és feladatait. Darvas József és Király István, az irodalom felől közelítve fogalmazzák meg cselekvő szocialista életforma normáit, s a szocialista kultúra ebben betöl­tött szerepét Király István a „mindennapok forradal- miságát”, a „forradalmi közeire tekintést” tartja nap­jaink legfőbb etikai követelményének: „A kommuniz­must építő társadalomnak ez a legfőbb célja: a köl­tők szaváért, az ember álmáért, az otthon jogáért kí­ván helytállni a hétköznapokban.” Érdekes, tudományos igényű, népszerűsítő cikkeket olvashatunk még a történelemtudomány (László Gyula, Kovács Endre), az irodalomtudomány (Czine Mihály), valamint a művészetek (Aradi Nóra, Szalontai Mihály) köréből. Tartalmas megemlékezések, jelentős irodalmi évfordulóinkról, s a Szép Szóban szereplő képzőművé­szeket, bemutató portrék, a Szép Szó galériája — köz­te Losonci Miklósnak, a lapunkban is ismert — mű- kritikusnak, a Szentendréhez is kötődő Károlyi András­ról szóló elemzése — egészítik ki a képet. J ól dokumentálja az antológia a Népszava: Szép Szó mellékletének sokrétű tevékenységét: a legszéle­sebb olvasóközönségnek közvetíti közérthetően, igényesen szocialista irodalmunk, kultúránk ér­tékeit ANGYAL JÄNOS SZOLNOKI ANDRÁS: Receptek mögött Moro beletörült a mozsár­ba, kissé vállból, azzal a jel­legzetes félfordulattal, aztán átszólt a mellette várakozó­nak: — No, olvasd fiam ... Mit jelent ez a két betű? — Recipe — felelte a fiú. — Magyarul: végy! így kezdődik minden orvosi előirat. — Igen, így 'kezdődik ... — ismételte az öreg és eltűnő­dött. Hányszor kérdezte a ho­mályba süppedő évek során, s hányszor felelték neki! Végy füvet, gyökeret, vagy más anyagot, ennyit és ennyit, és készíts belőle főzetet, forráza- tot, vagy pilulát. Hol vannak már azok a noviciusok? Egész család. Néha megsüvegelik az utcán, hirtelen azt se tudja: melyik? Dehát mindegy az; fő, hogy egy kicsit őt folytat­ja mind, akkor is, ha már ngm köszön vissza. Felnézett a vállas, inkább atléta, mint tudósforma fiú­ra. s kihúzta magát, hogy leg­alább a fülét meszelje. Tet­szett neki, hogy olyan pajko­san kukkant szét a szemüvege mögül, mintha mindig tréfára készülődne. „Ejha, de magasra nőttél! — No, várj csak, adod te még alább is!” De a fiú csak olvasta a vényt, hibátla­nul, s amint a végére ért, fog­ta a kézimérleget, játszatta az ujjai közt, ahogy az öregtől látta, bemérte a porokat sorba és keverte, osztotta, ahogy du­kál. Móró szótlan nézte, s de­rült. Minek is zavarta volna? Első nap látta, hogy kezéhez áll a szarukanál, a feje is fog — ezzel nem vall szégyent ;'a többit meg majd rárakják az évek. Tegnap feldobta azt a ménkőnehéz rézmozsarat, s játszott vele, mint a labdával. Hadd játsszon! Majd megcsen­desedik. Itt csak kis időt tölt, visszaköveteli az egyetem, nem látja egy darabig, aztán rövid hetekre megint áz övé; így te­lik két év, három, közösen fa­ragják, s egyszercsak fuccs!, indul a többi után. A kollégák a telefonhívás miatt ugratják. De, hát cso­da.? ... Egész nap csipognak neki a lányok! Mit tegyen, ha nem hagyják békén? ^Játszik velük, mint a mozsárral. Az is baj ? ... Elvégre egyszer fia­tal. Majd elunja... Az apjá­nak, tudom, nem telefonáltak. Ki csivitelt egy vonatfékező- nek? Legföljebb a forgalmista kiabált, hogy „Hé, Kalász, az istenfáját magának! Hová a dögnyavalyába tolatunk? ... Gyerünk má!... Kész van már?...” És Kalász József ro- hanvást iparkodott. Más világ volt az, ott egye meg a fene. — Ami a recepten írva va­gyon, látom, tudod. Most azt mondd meg: mi van mögötte? — Mögötte? — somolyodik el a bajuszkája alatt. — Talán alatta, a táraasztal... Gábor bácsi tette rá. — Buktál! — csap rá Móró, s dalol a benseje. — Márpedig, aki ezt nem tudja, jó patikus nem lehet. — S élvezi, hogy hebeg-habog, toporász az izomtorony. — Hát, nem tudom... Nem én. — Akkor idefigyelj... Sze­retném, ha megtanulnál mö­göttük olvasni. — A kutya­nyelv fölé hajolt, mint orvos egy ismeretlen szív fölé. — Nézd ... Az egyik mögött sá­padó gyermekarc, a torka fáj. A másik mögött egy asszony dobálja magát az ágyon. „Szükség esetén egv port.” De vajon még hányszor lesz rá szükség? A kéz már alig vár­ja... És a harmadik, a soka­dik; arcok, száz és ezer arc; elmegy a hatvan, mire mindet kibetűzöd. És tekintetek, két­ségbeesettek, könyörgők... és kezek, melyek széthasadnak, mint a bokrétafa ujjasán osz­tott levele, és kérnek tőled. Ezt látnod, hallanod kell, fiam, enélkül fabatkát ér a tudományod. A behemót léállt, itta a szavát. — Más is van, azt se vigyem sírba. Vidéken dolgoztam ak­koriban, lent az Alföldön, az istenhátamögött. Egy szem fiam volt, szerelemgyerek, még kicsinyke. Tudod te, mi­lyen hatalom volt a tüdőgyul­'ladás? Akibe belekapott, an­nak készíthették a koporsót. Az orvos nem mondta meg, fölirta a receptet. Az a recept sikította a fülembe, hogy: vé­ge! Hiába hadakoztam, elvit­te. Azóta a penicilin begörbí­tette azt a kaszát, s valahány­szor olvasom a vényen, lent a sarokban, hogy: pneumonia — kiáltani szeretnék a boldog­ságtól, hogy nincsen már ha­talma. Csakhogy ezt is megér­hettem, fiam. No, meg azt a másikat... Mert volt arra ka­szás elég. Túlontúl is sok. Tu­dod te, milyen idő volt az? Olyan szegénység, fekete sze­génység, mint némely göndör­szőrű mangalicamalac. — Tudom — hagyta rá a fiú. — Apámék tizen voltak testvérek, közülük is szedett hatot. Az volt a nagyobb be­tegség, apám mindig mondta. Az öreg szeme ravaszkásan megcsillant. — Akkor legalább nevessél a szomorúja után. Egy nap beállít az*orvos, fa­nyar beszédű, de tréfaértő em­ber. „Azt mondjad, patikus, mit írjak? Mert ami kellene, nem írhatom”. „Mi volna az?” — kérdem. „Kolbászt, oldalast, meg fe­hér cipót nem írhatok, öreg hiba. Mert az volna itt az iga­zi orvosság... Hát akkor mit?” „Tán szirupot, a répa levit!” — felelem. „Ügy, úgy... ezt eltaláltad” — mondja a doktor. „írok ne­kik cukorszirupot, naponta négy evőkanállal” — és az ol­dalát fogta nevettében. „De kifogok rajtuk! Hadd nyeljen a cselédember pulyája édeset, úgyse szívott az anyja melle óta!” S attól fogva mindegyre azt írt, én meg készítettem. „Hej, csak furfangos ember vagy te, Móró!” — mondogat­ta, ahányszor előjött, s pukka- dozott a nagybérlőn, meg a mennyei helytartón, akik az élet dolgát arrafelé igazították.­Móró a kutyanyelvre bökött. — Ez is az Rp. mögött van, nemcsak a gyermekhalál. A többit... láttad magad, ami azóta abba a parlagba töre­tett. Villany, téesz, orvoslakás, rendelő. így csak hamarább begörbednek azok a maradék kaszák. De negyedszáz év nem sok: egy villanat idő; s a ja­va még hátravan. Ezt is kösd be az eszedbe, oda, a telefonál­gató kislányok mellé. Vagy bánom is én, akárhová, de bent legyen, érted? Te zöld­fülű! ... No, olvasd a követke­zőt. — Recipe codeinum... — kezdte a fiú és hálásan né­zett rá. Fidel Castro Eduárd Iszájev dombormű ve (A világhírű szovjet ötvösművész budapesti kiállításának anyagából.) SÁRÁNDI JÓZSEF VERSEI: Itt és most szeretőm vers helyett természetben vágyik halhatatlanságra hát elmulatom vele itt mit én sem vihetnék a másvilágra Rácsok mögött Könnyeid a könnyeimbe'marnak Bántlak mikor szeretni akarlak Fülbe gyónva titkos árulásom Szerelembe másra-gondolásom Ránk csattant zárak mögött Rózsaszín rácsok mögött Építjük magunkat örömből Bennünk valaki dörömböl szorosan mel­UJHELYI JANUS: Vacsora hármasban Pityu telefonál: „Anyámék elutaztak Mátra- füredre, két hétre, szakszervezeti beutaló­val... Kati. addig hozzám költözik, irtó jó lenne, ha valamelyik este fel tudnál jönni, főznél valami kaját...” Pityu az unokaöcsém, huszonhárom éves, álmodozó szemű, nagy kamasz. Katival, a menyasszonyával öt éve ismerik egymást, fél éve volt az eljegyzésük. Pityu mezőgazdasági technikumot végzett Karcagon — az apja odavalósi —, jelenleg a Toxikológiai Intézet­ben dolgozik laboránsként. Kati fogtechnikus, elvált szülők gyermeke, egy évvel fiatalabb Pityunál. Szép fekete lány, hízásra hajlamos. A telefonhívást követő héten, csütörtök es­te mentem el Pityuékhoz. Kati nyitott ajtót, mikor meg akartam csókolni, védekezőén ma­ga elé kapta a kezét: „Csupa pattanás vagyok, megint előjött az allergiám”. Figyelmesen megnéztem a lány arcát, s valóban a szeme alatt, ott ahol az arccsont kidudorodik gom­bostűfej nagyságú piros pontokat véltem fel­fedezni a bőrén. Pityu a konyhában, a mosogatóban áztatta a húst. Kivettem a kezéből a szép darab ser­tésdiót, egy konyharuhába csavartam, letet­tem az asztalra, hadd pihenjen. Bementünk Pityu szobájába, s ezzel elkezdődött az első menet. Mármint Pityu és Kati között. De elő­zőleg még el kell mondanom valamit. Pityu és Kati szeptemberre tervezik az esküvőjüket, az egyik tanú én leszek majd. Lakásgondjuk nincs, a fiúnál fognak lakni; Pityuéknál 'há­rom és félszobás nagy lakásuk van az Attila úton. Egy hónapja Pityu egyetlen testvére, Kriszta, férjhezment és elköltözött otthonról, így két egymásba nyíló szoba áll majd a fia­tal pár rendelkezésére. A tervek szerint Pityu jelenlegi szobájából nappali lesz, ide kerül majd az a csodálatos jugoszláv szekrénysor, a hozzá tartozó asztallal, fotelokkal, amelyet Kati elvált apja nászajándékul vett a jegyes­párnak, csekély harminckétezer forintért. A vacsora napján a bútor még nem érkezett meg; kettőjük első menete az eljövendő ju­goszláv szekrénysor színe körül zajlott. Te­hát gong! Következik Pityu és Kati első me­nete. Kati: (Lakberendezési lapot forgat, rámutat az egyik képre, mutatja felém.) — Nahát ilyesmi lesz a miénk is, a színe talán világo­sabb egy árnyalattal. Pityu: — Marhaság, a mi szekrénysorunk egészen más. A színéről nem is beszélve, sok­kal világosabb barna. Kati: (Idegesen belemar az arcába, tovább lapoz. Üjra rámutat egy képre.) Ez az! Pont ilyen ... már mint a színe, ugyanaz a meleg barna. Pityu: — Ennél még sötétebb... A, egészen más lesz a miénk, ne fáraszd magad, ezek né­met bútorok, ilyet itt úgysem kapsz ... Kati: (Pörgeti a lapokat, felkiált.) — Itt van! Szószerint ez a szín! De komolyan! Pityu: (Elhúzza a száját) — Ugyan! Kati: (A sarokba vágja az újságot, vörösre gyúlt arccal néz Pityura.) — Tudod kivel szó­rakozzál? Pityu: (Nyugodtan.) — Kivel? Kidi: — Az anyáddal! Pityu: (Megemelkedik a székében, szelíd mosollyal kérdezi.) — Mit mondtál az anyám­ról, mi bajod vele? Én: (Régóta fészkelődöm a helyemen, mo3t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents