Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-09 / 133. szám
1974. JÚNIUS 9., VASÄRNAP sOMm 9 MEZEY KATALIN VERSEI: Mondóka meghajtok ím a jegenyéknél bocsásd meg, hogy magasabbra növök én a jegenyéknél meghajtok a szikla köveknél bocsásd meg, hogy erősebb leszek a köveknél meghajtok a füzes tavaknál bocsásd meg hogy szabadabb leszek a vizeknél Visszájára magam lettem ami lettem s mind akire íenekedtem kardot von most énmellettem tárt ajtókon zár nyikordul minden visszájára fordul Este ablakomon megrebben a vászon billeg a függöny szárnya rég elment vonatod oltom a villanyt szobám mint a hajó úszik a házak flottájával órámban már a hajnali csörgés ANNUS JO. 'ZSEFApám szabadsága mJ gy napon New Yorkban az elektromosipari dol- gőzök sztrájkja miatt elsötétültek a tv-képernyők. Milliók verték dühükben az asztalt odahaza, Barkins úr viszont a saját haja tépte a hallban lévő tv- készüléke előtt, mert a középsúlyú bokszmeccset volt kénytelen nélkülözni. Átrohant a hálószobájába, hogy ottani készülékét is bekapcsolja. de felesége rászólt: _ Nem akar működni az it teni készüléked, egyszerre sötét lett. Talán a hallban még működik. Vagy az antennával volna baj? Egyáltalán van-e áram? — Ön kicsoda? — kérdezte meglepődve Barkins úr. — Ugyan. Hát, Edit vagyok, c feleséged. — Ahá — nyugodott meg Barkins —, akkor ezek a gyerekek az enyémek! Nahát, hogy megnőttek. Nemrég alig 2—3 kilós, kis fasirthúsoknak láttam őket. — Pedig 13 és 15 évesek! •— mondta a feleség. — Nagyszerű! Üdvözöllek benneteket, gyerekek! — Heló! — mosolyogtak vissza azok. Aztán az egyik gyerek odasúgta az anyjának, — Ki ez a pohos alak? ART BUCHWALD: A tv áldása _ Hallgass, Henrik! Az ap ád. Barkins úr kissé kínos helyzetben folytatta: — Emlékszem, még a „Háromszor megölve, s mégsem megelégedve” című filmsorozat idején volt egy kislányom, aki tudott gitározni. Most gitározhatna a tv-műsor helyett. — Az Suzy volt! — felelte a felesége. — Már rég férjhez ment. Az esküvőre nem emlékezhetsz, mert, mint mindin, akkor is éppen tv-t néztél. — Mi a csoda! — lepődött rr,en Barkins úr. — Remélem, ezek után, hogy egy jó ideig eltart ez az áramhiány, és nem lesz tv-adás. ördögien érdekes, becsületemre, megismerkedni az embernek közelebbről is a családjával!... Fordította: Dénes Géza S oha nem volt baj eddig az évi szabadsággal. Kétszer két nap kell anyám kukoricájának kapálására, három a törésre, szárvágásra. Néhány nap a téli disznótorokra, a' többit meg minden évben elviszik a lakodalmak, keresztelők, temetések. Az idén megbolondult a banda. Tóth Lali most nősült, nászúira megy. Méghozzá Csehszlovákiába. Fene hallott még ilyet. Sovány Miskát Hévízre viszi a szakszervezet. Halászék a Bácskába mennek rokonokhoz. Vagy 20 éve nem látták egymást, most egyszeriben fölébredt bennük a nagy ácsinkózás. Uradzik már mindenki! A főnök úgy döntött hát, hogy egyszerre küldi el az egész brigádot. Olyan szárazság van, hogy a béka is az ártézi kútra jár inni, a Tisza nem fenyeget. A partot meg- foldozták, ahol a télen felszaggatta. Halaszthatatlan munka nincs, menjen hát mindenki! Pihenjenek! E lső nap az udvart tette rendbe apám! Két izmos kőrisfakarót faragott; s tuskó mellett földbe verte őket, egymástól fél méternyire. Minden gallyhulladékat összeszedett, s ebbe a kalodába szorította a legkisebbet is. Amikor elég magasra gyűlt a rengeteg ág. hajlékony fűzfavesszőből kötelet ügyeskedett. Csinos kévébe hurkolta, majd testesebb végével a földhöz ütögette őket. Megelégedve nézte, milyen katonásan besorakoztak. összegereblyézte a szemetet, s egy vesszőkosárral a nagygödörbe hordta. Az egyik fuvarnál megbotlott az ól előtti járdán. — Na, megállj! — szólt a sorból kibámészkodó téglára Letette a kast, hozta a kisbal tát. Felszedett egy fél sort, aztán újra helyére tapogatta Karót vert a kis diófa mellé Kikötötte. Régen látja, hogy szomszéd kerítése felé húz, de soha nem jutott rá idő. Meg- szögelte a kertkaput, a disznóól verébdeszkáját. A hátsó szomszéd felőli kerítés aljá nyers akácból faragott kukákkal fogatta le. — No, nincs tovább sopán- kodás, anya! — telepedett le este a vacsorához. — Megigazítottam a kerítést. — Éppen ideje! Én egész nap csak azon rágtam magam hogy ugyan hány ment át hány talált vissza? Hanem a galambpadlást is letakaríthatnád. — Reggel avval kezdem. A tyúkóllal folytatta. Délután meg egy kivénhedt szilvafát húzott be a kertből. Feldarabolta, bepréselte a többi tűzrevaló közé. Hordott aprófát a szín alá, a konyhába, a kiskamrába. Legyen tartalék Estefelé már csak ténfergett mint a falusi pap aratásban Az eresz alatt megállt. Néhány percig belehallgatott a hatos hírekbe. Félrehúzta a konyhaajtó függönyét, s beszólt anyámnak: — Kimék tán a háztájiba, anya. — Ugyan, mi a fenének? Hát nem tudsz te egy percre leülni? Mit akarsz kint? — Hátha fattvazni kell a kukoricát. Akkor holnap kiballagnék. — Dehogy kell, hiszen most kapáltuk! — Gyorsan nő ám ilyen jó időben! Mert a kukoricának a meleg az istene ... Meg a malacoknak is hoznék egy kis zöldet. — Van a kertben is. — Az már vénecske — mondta apám, de ekkor már a kiskaput nyikorgatta. — Aztán igyekezz vissza! Jó félóra múlva kész az étel. — Jövök én. Vacsora után kiült az ól sarkára, kezében egy könnyű kapával. — Most ráérek, meglesem a pockot! Éjfél múlt, amikor bejött. — No, megjelent-e? — neszeit föl anyám. — Látod, milyen nagy dezenter! Most nem jött. Reggel a brigádvezető kiáltott be anyámnak: — Indul a krumpliszedés! — Már megyek is! — kapkodta anyám a szatyrot, vizes üveget, viseltes kötényt —, csak készítek ennek az embernek. — Mentek? — kérdezte apám. — Kingécre? — Igen. Te meg pihenj, azért vagy szabadságon. — Jó. jó. Az utca végén járhatott az asszonycsapat, apám már a kisikamrában dúdolgatott. Előhúzta a fényes ásót, meg az ügyes kis lapátot. Kicsit megijesztette az élüket egy részeiével, aztán mindkettőt felkötözte a biciklire. A kisdűlőn ment, mint aki topni készül. A nyám csodálkozva állt meg délután a zárt ajtó előtt. — Hé! Alszol? Senki nem felelt. — Akikor ez nincs itthon. A kulcs is a helyén. Node, semmi baj. Szabadságon van, időzhet egy kicsit valahol. Úgyis kell ecetet hozni a zöldbabra, majd megnézem Gáláknál. Nyitva volt a kapu, bekiáltott: — Ez az én emberem nem járt itt? — Nem láttam már egy hete — kocogott ki Etel né- ném. — Tán elveszett? — Csak nem, hát nem aprópénz az. Elmehetett valahová. — Tán ő is rákapott mára kocsmára? — Nem hinném. Ezt az újat t■ tmég nem is látta belülről. Apám épp a szerszámokkal bíbelődik, amikor anyám visz- szatér. Az ásó sehogy nem akar kibújni az ülés alól, pedig régen meglazította a vékony kötelet. — Hát te ugyan hol jártál? — kérdi emelt hangon anyám. Megáll, a kezét is csípőre teszi. Felkészült a szópárbajra. Apám felnéz, de nem válaszol. Egyetlen pil-( lantással megállapította, hogy anyám nagyon jól tudja, merre járt. Mit mondjon hát? Gondolkodik. — Csali nem a kubikban? — hangzik az újabb szigorú kérdés. Most sem felel. Végre sikerül a fal mellé állítani az ásót. Jobb térdével megtámasztja a biciklit, leállítja a lapátot is. Csendesen szólal meg: — Nem érted te ezt, anya. Ez a mondat is olaj a tűzre. Röpködnek a perlekedő szavak: — Nem értem. Én nem értem? Hát azt tényleg nem értem, hogy mi a fenének kellett most kimenned? Tán azt hitted, elviszi a szél a gátat, vagy betemeti a csatornát, ha te nem vagy ott? A többi pihen. meg szórakozik, te meg ingyen dolgozol! Ki hallott még ilyet? Csendben kanalazzák a levest. Apám kétszer szed. A palacsintából is emberesen fogyaszt. Megmosakszik, tiszta papucsba lép, becsoszog a szobába. Anyám szó nélkül veti meg az ágyat. Leül, egy rossz nadrágot foltoz. Apám jókat nyög, amikor lefekszik. Feje alá rakja a két tenyerét. — Sürgős az a folt? —kérdi. — Sürgős, nem sürgöß, ráérek még lefeküdni. Tudom, te elfáradtál. Azt szeretnéd, hr oltanám a villanyt, hogy ne süssön a szemedbe. De minek kellett kimenned? Tudtam! Szinte éreztem már reggel! Mondtad tegnapelőtt, hegy nagyon kapkodva dolgozott a nép az utolsó napon. Miskáék is három óra hosz- száig sütötték a szalonnát, aztán meg csak úgy, ahogy esik ... Fogadni mernék, hogy azt igazítottad ki mindenki után. — Pontosan — mondja apám derűsen, de nyomaték- kai. Oldalra fordul, jelezvén, hogy befejezte a beszélgetést. A feddő szavak nyomják kicsit. Nagyot szusszantva alszik el. Az arca kisimul, mint öreg délutánra a csatornaoldal... Abonyi utca Heiling György metszete közbeszólok.) — Ti meghülyültetek!? Eddig nem veszekedtetek. Mi történt veletek? Kati: — Ez megy, mióta az öregek elutaztak, minden szavamba beleköt... kezdem unni... Pityu: — Én meg téged unlak, érted? Én: (Rezignáltam) — Mióta laktok együtt? Ök ketten: — Tíz napja. ' Felállók a fotelból, javaslom, hogy nézzük Ineg Kriszta elhagyott szobáját. Átmegyünk a szomszédos helyiségbe. Kezdődik a második menet. Gong! Kati: (A szoba jobb oldali sarkába mutat.) — Ott lesz a franciaágy! Pityu: (Megcsóválja a fejét.) — Nem ott lesz! (A szoba balsarkába mutat.) — Csak ott fér el. a vak is látja. Kati: (Kétségbeesetten néz rám.) — Látod, megint kezdi! Pityu: (Nagyvonalúan bólint.) — Rendben van, legyen ott. (Az ablak melletti falra mutat.) — De akkor a gardrób szekrénynek itt kell lennie. Kati: (Felcsattan.) — Megmondtam, nem lesz gardrób szekrény. Pityu: — Hogy-hogy nem lesz? Kati: — Veszünk egy kétajtós szekrényt a ruháknak és kész. (Magyarázóan néz rám.) Fogasos rész ugyanis nincs a jugo garnitúrában. Pityu: (Kajánul.) — Majd szöget verünk a falba akasztónak! Kati: (Megvakarja a nyakát.) — Tudod hosv hol?! Anyádéknál.. . Pityu: (Felhördül.) — Megint az anyámat szidod?! Két összeszűkült szempár néz farkasszemet egymással. Újra bevetem magam. Én: — A franciaágyról beszéljetek, milyen lesz? Kati: — Természetesen fehér, két oldalán éjjeliszekrényekkel. Pityu: — Piros ..esz, éjjeliszekrények nélkül. Én: — Tudjátok mennyibe kerül egy franciaágy? Kati: (Csodálkozva.) — Mennyibe? Én: — Mint a jugo garnitúra, legalább harmincezerbe ... Kati: (A világ legtermészetesebb hangján.) — S az sok? Majd az apu megveszi! Nyolcéves korom óta rám se néz, most jóváteheti a bűnét. Én: — Menjünk, csináljuk meg a vacsorát! Mit akartok enni? Közjáték a harmadik menet előtt. A konyhában kiderült, hogy az eltelt tíz nap alatt Pityuék jószerével rántotthúson és na- túrszeletejn éltek, ugyanis Katinak fogalma sincs a főzéshez. Felajánlom nekik, hogy csinálok jó pörköltet, lelkesen fogadják az ajánlatomat. A következő pillanatban megbánom az ígéretemet, ahogy forgatom a kezemben a szép sertésdiót, látom, nagyon sovány, semmiképpen nem alkalmas pörköltnek. Most már mindegy ... Kati hagymametélés közben bevallja, csorognak hozzá a könnyei, hogy ma még csak egy kockasajtot evett, s alig lát az éhségtől... Ja, kérem, a'fogyókúra az kemény dolog! A pörkölttel valóban sok bajom támadt, de tíz órára csak elkészült... Közben megittunk két liter bort, Kati is fenékig hajtotta minden esetben a poharát, úgy hogy igencsak csillogtak a szemei, mire a vacsora elkészült. A sertésdióból készült pörköltet öt perc alatt felfaltuk. Jóllakottan nyúltunk el az asztal mellett. Pityu újra megtöltötte a poharainkat — s aztán elkezdődött a harmadik menet. Utólag be kell ismernem, hogy a harmadik menetet az én buta kérdésem indította el. Ez pedig a következőképpen hangzott: — Mi van a hollandokkal, Pityu? írtak? No, itt megint meg kell állnom! Pityu huszonhárom! éves korára bejárta a világot, hátizsákkal, turistaként, többnyire egyedül. Egyetlenegyszer, két évvel ezelőtt egy jugoszláviai túrára magával vitte Katit is. Az út során holland hippikhez csatlakoztak, Pityu jól érezte magát velük, Kati nem, utálta a koszos, szabados viselkedésű németalföldieket. A túrát Magyarországon fejezték be. Bejárták az egész országot. A búcsúzásnál megegyeztek, hogy jövőre Pityu lesz a vendég a tulipánok országában. Nos, Pityu a következő évben, azaz tavaly, újra a vállára kötötte a hátizsákját és ejindult Európába, de a barátok cserbenhagyták, nem várták a megbeszélt időben és helyen. Pityut mindez nem zavarta különösebben. Végigjárta Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, Spanyolországot, aztán hazajött. De bonyolította a helyzetet, hogy karácsonykor jelentkeztek a hollandok — úgy látszik nagyon megszerették hazánkat—, ott álltak ismét Pityu lakása előtt és boldogan vigyorogtak, hogy itt vagyunk újra, jaj de jó! S a jolelkű kamasz megbocsátott, újra végigjárta a hollandokkal az ezúttal télies, kissé havas szép magyar tájakat. Csakhogy Kati ezt már nem tudta elviselni... De erről a harmadik menet szól. Gong! Én: (Ismételve magamat.) — Mi van a hollandokkal, Pityu? írtak? Pityu: (Kati felé vigyorogva.) — írtak. A nyáron újra jönnek. \ Kati: (Az asztalra csap, szikrázó szemekkel kiáltja:) — Vagy ők, vagy én! Ha mégegyszer szóba- állsz velük, engem többet nem látsz! Pityu: — De, Katikám, ne légy igazságtalan ... Kati: — Vége! Érted, vége a csavargó korszakodnak, nem tűröm tovább! Pityu: (Szelíden.) — De Katikám, én sohasem csavarogtam volna egyedül, ha te is velem jössz... Kati: — Tavaly például hívtál? Pityu: — Hívtalak. Kati: (Fuldokolva.) — Hogy tudsz ilyen arcátlanul hazudni! Pityu: (Szelíden.) — Jugoszláviában is együtt voltunk, népi igaz? Kati: — Bár ne mentem volna el: ezerszer megbántam. Pityu: (Megkeményíti a hangját.) — Én is! Minden percünket tönkretettél, lehetetlenül viselkedtél, ha mi fürödni akartunk, te... Kati: (Üvölt.) — Hát akkor vedd el azokat a hollandokat, s hagyjál nekem békét! Pityu: (Dermedt csend után.) — Ezt a kijelentésedet még megbánod. De ha már itt tartunk, amikor visszajöttem tavaly nyugatról, te két hétig eltűntél, kérdeztem, hogy hol voltál? Kati: — Anyám elárulta, hogy a Balatonon vagyok. És még sem jöttél utánam. Pityu: — Mert nem volt pénzem, most is van még hétezer forint adósságom. Kati: (Kissé kacéran.) — Pedig érdemes lett volna lejönnöd ... Pityu: (Gyanakodva.) — Hogy-hogy? Kati: (Gyűlölettel.) — Attilával voltam, a barátoddal, a volt vőlegényemmel. Mit gondolsz, csak neked lehet?!..T Pityu: (Meggyőződéssel.) — Ezt nem hiszem el. Attiláról nem hiszem el... Rólad igen... Kati feláll, kirohan a konyhából. Hamarosan halljuk a lakásajtó csapódását. Elment. Mosolyogva jegyzem meg: — Hát kisfiam, ti is jól kezditek a házaséletet. Epilógus: Két nappal később Pityu felhívott telefonon. A — Te. ne haragudj már, hülyén viselkedtünk csütörtök este ... — Nincs semmi baj. — Kati, tudod, az allergiája... Ha előjön, nem lehet bírni vele. — Kibékültetek? — Hát persze! — S a hollandok? — Jönnek júliusban. — Jól van, Pityukám. — És azért eljössz tanúnak? — Micsoda kérdés! — Kösz, rendes vagy, szia. — Szia. Pityu. Izgatottan várom a szepterrb»rt Pityu és Kati esküvőjét. Vajon sikerül e akkorra megküzdeniük egymással?
