Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-01 / 100. szám
1974. MÁJUS 1., SZERDA xMíriav 9 Városszéli tavasz J/'ísz a vonat. Megyek a ta- ~ uas2 után. Füveik, fák, bokrok, illatok után. Mintha növényavatási ünnepségre készülődne a természet, a földhányások karzatán galambok gyülekeznénk, büszkén fölmagasodva a fák kibontják zöld selymű lobogóikat, a vetések hallgatag, rendezett sorokba tömörülnek, üdvözlő beszédet sugalmaz a szél, s díszlépésben gyűrűzik a folyó a még oly távoli tengerek felé is. Hiányzott a tavasz, hiányzott idegeinkből, mindennapjainkból, hiányzott a tavasz a gyárak, házaik, játszóterek változó, de örök érvényű háttereként. Hatalmas, élő organikus szervezetét lassan támasztotta fel március, nevelgette a kamasz április, s ime, május boldog s boldogító ifjú felnőtté érlelte. Falutól városig terjed. országtól országig a füvek, virágzó fák, termést fölnevelő PARDI ANNA: Május szántások, szemet gyönyörködtető parkok, erdők panorámájának nemzetközi szolidaritásában. A virágok érzelmeket rejtegetnék, derűt és jókedvet évszázadokon át módosuló szirom- és levélformáikkal, ők egyszerűen, öncélúan szépek. A kerti virágok hasznossága az esztétikum. megújulás harmóniájában építkezik a táj, kora hajnaltól a déli harangszóig, harangszótól alkonyaiig. Mennyi csicsergés, játékosság, madárfütty, lomb-meditáció, s ugyanakkor rejtve a szárakban, gyökerekben, mennyi megfeszített, szorgos munka, küzdelem a napfény, eső kedvező körülményeiért, ápoló, gondos munkáskézért. Csak általa valósul meg élet a földön. A határozott céllal történő erőkifejtés a leglényegesebb mozzanat az emberré válás ősidői óta változatlanul. oldog az az ember, aki szereti a munkát. Aki megtalálja hivatását és konok elszántsággal, kalapácsot, vésőt vagy bármilyen munkaeszközt markoló kezével monumentálisán a hétköznapok fölé nő. Az immel-ámmal véglett munka silányítja az embert, az örömmel végzett munka fölmagasztalja. Az a titkos folyamat, amely a növények száraiban, leveleiben végbemegy, végbemegy bennünk is, hogy célratörő lendülettel megszervezzük az egyéni adottságok számára kedvező körülményeket, a tanulást, a tudás tápsóit bejuttatva a fiatal évek fogékony talajába, s lengessük a homályos, rossz ösztönü vágy vadhajtásait. Milyen pótolhatatlan támasztéka az embernek a vállalkozások nagyszerűsége, az elvégzem-megelégszem-újra- kézdem folyamata ... Visz a vonat. Megyek a tavasz után. Füvek, fák, bokrok, illatok után. Május van, május elseje. \/1 inden évben eljön, friss bizsergés, lelkesedés parádézik a szemekben, zászlók szöknek a magasba, ünnepi meghatottságban állnak a fák és tisztelegnek az ég előtt, mintahogy az emberek tisztelegnek a munka eszméje előtt. VITÓ ZOLTÁN: Ikarusz A munka titkát őrizték az estók; s végre magasba szállhatott tova. Kábítá friss szabadság mámora, — s hogy a szárnyról olvadni kezd a festék, nem látta... Szállt, kérdezve sem; „hova?”, de már alatta izmos férfi-testét a mélység és az éhes tenger lesték, és hirtelen megtudta, hogy soha... Agyába villant minden, ami van, s az is, mire bátor szíve csak vágyott; merész tervek, szép otthona, szerelme.. „ s közben zuhant, zuhant, zuhant csak egyre, — s még hallotta, amint szörnyet kiáltott a légbesikló Daidalosz: — „Fiam!” KASSÁK LAJOS: Mesteremberek Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok és hősök sem vagyunk, kiket vad csinnadratta kísért a csatába s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken, és a ménkőver* mezőkön szerte, szerte az egész világban. A kék firmamcntum alatt most bitang vérben ftirdenek az órák... De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján: szótlanul és teljesen, mint maga a megbonthatatlan anyag. Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század. Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zendül a friss erő, s holnap már áldomást tartunk az új falakon. Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal! Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak Eiffel-torony mását. Bazait talpú hidakat. A terekre új jeleket, zengő acélból s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotivokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai. Cj színeket ■ keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk és megejtjük az érett pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld. s örüljenek az új költők, akik az új idők új arcát éneklik előttünk: ROMÁBAN, PÁRIZSBAN, MOSZKVÁBAN, BERLINBEN, LONDONBAN és BUDAPESTEN. FAZEKAS LAJOS: Váróterem Az állomás külső vágányain vagonok állnak tele türelemmel. A raktárak körül ünnepi csönd. A sínek mellett ballagó ember. Váróterem. Vonatravárók: férfi, asszony, gyermek, telezsongják a szűk, meleg termet; s komoly munkások — kis népgyűlés — egy asztalnál, szót szóba fonnak, s terveikből kikerekedik formája a jövendő dolognak. ORSOVAI EMIL: A május Ha megremeg a mondhatatlan erdőrengeteg, mely lépteid nyomán kibont, emlék-nedves rügyek s háború-mart sebhelyes föld-rögök között, hegyoldal s legmagasabb ág fölé új szél kapaszkodik, s ha kékebb lesz az ég, mint szíved fanyar mélyén őrzött édes íz, — a május beszél. Amikor szádban érzed vásott múlt savát, s egyszerre fogytán sok-sok régi év, elfúlt lélegzeted, s ha visszafájnak társak jajjai, a tompa ütlegek, VIHAR BÉLA: Köszöntés egy gyümölcsfához Lombhajad koszorúját a szerelem sugártejével öntözi sugárkorsajából a hold. A fuvallatban megremegsz, miként a zászlók selymes fodra, így állsz egy esti kert közepén tétován, vágyakozóan, karcsú gyümölcsfa, elvarázsolt, néma királyleány. Látom, most lassan kitárod köntösöd, amelyet az alkonyat suhanó orsója szőtt árnyakból, csendből, majd bimbód kék tüzét, e halvány gyertyalángot magasba emeled, s jellel válaszolnak reá az égi körben virrasztó örök csillagok. beszél s a sárgult újságpapír zárta sok nyomor-betű még most is gyújt, vádolni kezd, és sújt a „vesszen”, zúg az „egyesüljetek”, — a május beszél. Minden időnket mindig hallani S ha gondolod, hogy véred pirosát hullatni kezdték rég és hull ma is, akár a gyenge eső tárt mezők fölött, mikor mi bátor élni mind kihajt s egy soha-nem-volt nyárrá érne már, — jól gondolod. A május beszéL — Jaj, de érdekes — a lány nevetett. Hol van az a nevetés?... Ott, ott megy a járdán! Közben eltévesztette szem elől. Ügy tetszett, megugrik mellében a szíve. Szaporázta a lépteit. Üjra megpillantotta őket... Hosszan hallgattak. Kezük lassan, az égi csillagóra mozdulásával ért egymáshoz, s finom játékba kezdtek ujjaik. Arcuk is találkozott. De furcsa módon nem csók volt az, valami több és kevesebb. A lány rezzent föl. — Nézd csak! Ott van a Göncölszekér. Látod te is? — Látom — válaszolta és nem tudott mit kezdeni magával. — Tényleg olyan akár egy szekér. — Olyan — nem akart sokat beszélni. Félt, hogy elmúlik a varázslat. Hiszen varázslat történt. A csillagok varázslata tartotta őket fogva. Ahogy elbűvölte már ezer és ezer éve az égre néző embereket. A lány talán nem is gondolt akkor semmire. Átélte öntudatián gyönyörűséggel a messzi fények csodáját. — Tudod mi van a csillagokon túl? — Másik csillagok. — És azokon túl? — Ügy kérdezett, mint egy kisgyerek. — Üjabb csillagok, újabb világok. — Hát sehol sincs ennek vége? — Arca kinyílt, az égnek tartotta. — Nem tudom, talán van. A tudósok... — a lány közbevágott, Ö, a tudósok!... Én tőled kérdezem. — Én is azoktól tudom. A könyvekből. És a... — újra közbevágott. A sötétben is látta a lány vállának türelmetlen rándulását. ■------—------------- Te mit gondolsz erről az egészről? — | — KÖliyVek... | Körbe fordult feltartott kézzel, mintha -----------------------csak táncolna. — Én azt gondolom... — elhallgatott. Sokat töprengett ezen. Néha a feje is belefájdult. Már egy éve is lehetett, amikor negyedikes gimnazista korában megfogalmazta: az emberi képzelet nem végtelen. Hiszen a végtelent sem tudja elképzelni Megérti-e ezt á lány? — Szóval, én azt gondolom, hogy ezt megismerni teljesen sose lehet. — Sose? — Riadtság vibrált az arcán. — Soha. — Száz év múlva se? — Száz?... — Balázs mosolygott. — Ezer meg ezer év múlva se. — Az nem lehet... — elhallgatott. Balázs halkan folytatta. — Tudod, én azt gondolom, hogy bár mind többet ismerünk meg a világból, a csillagokból, legalább annyi új, ismeretlen dolog is elénk tűnik. És ennek nincs, talán nem is lehet vége. — Um... '— szűrte kis sóhaj után a lány. Mondani is akart valamit, de a gépkocsi fényszórójának pásztája közeledett. Félreálltak az út szélére. Balázs rettegett, hogy elviszi magával a, varázslatot. Gyorsan mondta. — Gondold csak el, milyen rossz lenne, ha én megismernélek téged. Teljesen és véglegesen. Nem maradna egyetlen kis rejtett zug sem benned?! — Engem? De hiszen én nem vagyok csillag meg világ. — Dehogynem. — Megörült a szónak. Beszélnie kell, hogy sose múljon el ez a csillagos este. — Te is világ vagy. Külön világ. Ilyen több nincs és nem is lesz soha. Minden ember az... — micsoda szamárságokat mondott! Abbahagyta, bár kétségbeesetten akart kapaszkodni az időbe. Ne múljon! Ahhoz el kellene érnie a csillagokat. — Én komolyan a csillagokat kérdeztem az előbb, — mondta a lány. — Csak a csillagokat. :-----------------—— roppant sebességgel száguldanak és I — Azt mondják, | tőlünk is, egymástól is egyre távolod----- ------------------- nak — mondta és arra gondolt, hogy ők ketten sose távolodjanak. — Tőlünk? Hiszen nem látni! — Balázs akkor már érettségizett, a lány másodikos gimnazista volt. Mire is gondolt akkor? Igen, szívesen lett volna csillagász. Ezt kellett volna beírni a kérdőívbe: csillagász. E helyett azt írta be: pilóta, s otthon maradt szülőfalujában, mert nem indult abban az évben évfolyam. De nem is akart másutt lenni. Állandó repülést jelentettek a napok. — Hát persze, hogy nem látni, mert olyan iszonyúan messze vannak, hogy a távolságot sem tudjuk elképzelni. Gondolnád, hogy az ott — mutatott találomra egy csillagra — sokkal nagyobb, mint a mi Napunk? Pedig az is egymil- liószor nagyobb, mint a Föld!? — Egymilliószor? — Már örökké látja a lány csodálkozástól kissé elnyílt száját. Rajza világított arca hátterén. — Igen, kiszámították. — Hogyan? — Kérdezte, de Balázs tudta, érezte, hogy ez nem is érdekli. Az előbbit sem fogta föl. Csak éppen átvillant benne valami sejtelem, lélek-, vagy világrészecske, ami elgyöngíti az embert, de egyúttal ki is kapcsolja a feneketlen tűnődésből. Kezdett vége lenni a varázslatnak. Hirtelen jutott eszébe valami. — Hogy hogyan, azt most nem mondom el. Inkább mást mondok, jó? — Jó. ,-----—-----, hogy a palócok minek nevezik a Göncöl| — Illdod-e, I szekeret?-------------------- — Miért éppen a palócok? — ezen nevetni ke llett. — Jót kérdezel. De ezt se tudják. Csak azt, hogy a Göncöl nagyon régi szó. Talán egy táltos neve volt valaha és... — a lány nem győzte kivárni. — Azt mondd, mi a palóc neve — Kincső. — Kincső? — Megnyalta a szája szélét, újjai a fiúét tapintották egy pillanatig, majd féloldalasán elfordult. *— De szép! Te honnét tudod? — Olvastam valahol. — Mindig ilyeneket mondasz — szólt durcásan. — Mert mindig ilyeneket kérdezel — Nevettek. — Igen, nagyon szép. — Lassan, a szóban rejtőzködő dallam szerint mondta: kincsé. — Kin-cső — utánozta a lány is. — Gyönyörű. Én még ilyen szép szót nem hallottam. — Ugye? — Váratlanul suhant át rajta valami. — Igen. — Hát akkor... — ezt ki is kell mondani azonnal a faluvégi csillagok füle hallatára. — Akkor legyen a tied ez a szó! — Az enyém? — Mosolygott. — Igen. Neked adom... Nem, nem is. Ez legyén a neved! — A nevem? — Hol bújkál az a nevetés? — Igen. Ezután én mindig így szólítalak, ha veled vagyok. Vagy... Vagy magamban is. Jó? .----—-----j — a többi elveszett a csillagok között. Arra nem I — JÓ... I emlékszik, hogyan ért véget az az este. Miről-------------- beszélgettek még?... Szélroham suhant végig ai ut cán. Nem látta Kincsőt. Futni kezdett a járókelők között Embereket lökött meg. Hol van? Zihálva állt meg az aluljárónál. Kigombolta a kabátját, nem bánta a szelet Az égre nézett, talán a csillagokat kutatta a tekintet. Arra gondolt, ma biztosan havazik. Holnapra fehér lesz a város. Pedig a tisztán ragyogó esti eget akarta látni. Azt, amit elhagyott. De hirtelen azt se tudta, hol keresné rajta a Göncölszekeret? Regős Béla grafikája
