Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-05 / 103. szám

8 1974. MÁJUS 5., VASÁRNAP kXiiiim I----------—- barátomnak álta­I Sanyi I Iában sikere volt-------------- a nők körül — me gtette mindig a magáét az egzotikus foglalkozás varázsa, a matrózruha, amire nem utol­sósorban ezért vágyakoztunk annyian gyermekkorunkban, a szívszorító matrózruha, amely természetessé és idővel jelen­téktelenné teszi a nők szerel­mét. s ami idővel elamberte- lenít. Ezúttal mégis rosszul jött ki a lépés. Félúton a festők vá­rosa. a bulgáriai Szozopol és Isztambul között felszökött a láza, s hiába végzett tüdőgyul­ladásával pár nap alatt a pe­nicillin, nem szállhatott partra Isztambulban — az onnan épp haza induló Balatonnal beteg- szabadságra küldték. A kifakult őszi tenger, ame­lyen nem ' fehérlettek most a medúzák lebesrő kilométerkö­vei, egykedvűen himbálta a Balatont. A betegszoba ágyán heverve Sanyi naphosszat bá­multa a fogason összeesve fi- tvegö egyenruhát, s csak azért nem káromkodott, mert bízott még Brajában — Brailában, ahol a lányoknak (ha tenge­rész az ember) elég egy üveg sört kínálni. Brailában két napot veszte­geltek. Napközben zengett- bongott a hajó. míg leszerel­ték a felépítménvt. és este kék­lett a pincér zsebe a hűsza- soktól. s a parton a lányok en­gedelmesen nyakai tik a haió sörét. A barátom pedig — „Fe­küdnöd kell még” — ágyán he­vert. elszántan lapozgatva A boldog embert, megsainálta azt a nőt, aki elsőnek útjába akad.------------------------------ Pes­[ Partra szállván | ten, -------------------------------- sie­tett mindent elintézni, hogy még az éjszakai személlyel ha­zaindulhasson. Éppen hogy el­érte. Már mozgott a vonat, MENYHÉRT JENŐ: Rossz RUDNAI GABOR: Mese Seholsincs-országban Lakik az éri mátkám, soha-napi nászon asszonnyá imádnám. Friss fenyőszappannal dörzsölném be testét, hűvös vízhullámok, tisztává ereznék. Velem szárítkozna. Velem nedvesedne, hűvösről tüzesre hozzám kedvesedne. Seholsincs-országban Laliik az én mátkám, soha-napi nászon asszonnyá imádnám. passz amikor felugrott rá. Beljebb nyomakodván megállapította, hogy a büfékocsiba vitte a sze­rencse. Mindenekelőtt bevett két konyakot, s ezek lendüle­tével — majd leszakadt róla a vastag téli kimenő, ahogy ki­tépte magát a pult előtti nyüzsgésből — indult terep­szemlére. Lassan haladt kocsi­ról kocsira: a folyosókon me­revülő pillantású katonák du­ruzsoltak falhoz szorított, fénylő arcú lányok fülébe, bent a kocsikban fülledt testszag, pára gomolygott, s egymásra dőlve, bizonytalan neszekkel aludtak az utasok. A harmadik kocsiig jutha­tott el, amikor egyszerre meg­torpant: a kocsi közepe táján az ülés teljes hosszában vé­gignyúlva megtermett nő he­vert — lenyűgöző csípője ha­talmas félholdként emelkedett ki az éjszakad világítás deren­géséből. Le nem véve róla a szemét lépett közelebb, állt meg a szemközti ülésnél. Tekintete végigsiklott a nagy, arányos testen, s az arcon állapodott meg. A nő nem aludt. Meg- megrebbenő szemhéjjal, álmo­san hallgatta a másik ülésen sutyorgó két öregembert. — Mostanában nemigen já­rok — mondta bizalmas bűn­tudattal a kívül ülő. — Ta­vasszal még el-elmentem, de egyre felfáztam. Nagyon hi­deg ... — magyarázta lágyan pislogva hatalmas kucsmája alól. — Nem azon múlik az. Is­ten nemcsak a templomban van — oldozta fel a másik. — Ahogy mondja, apám! Mindig az kiabál, akinek a háza ég! — huppant le mel­léjük a matróz. > ■ ------------j elhallgattak. | A z öregek | A kuc&más ' szeppenten bólintott, a másik még akart mondani valamit, de aztán nem szólt. Az idegen hangra kinyílt egy pillanatra a nő sze­me is, de szinte azonnal be is csukódott A zátonyra futott matróz rá­gyújtva már-már új taktikán törte a fejét, amikor az ön­gyújtó kattanására a nő hir­telen felült, s az addig pár­nául szolgáló retiküljéből elő­húzva egy szál Munkást tüzet kért. Sándor elegáns mozdu­lattal, csaknem már a zseb­ben felkattintva rántotta elő a gyújtót. A nő leszíva az első slukkot, nyugodtan vizsgálgat- ta a fiút. Az öregek egyre hall­gattak, az ablaknál ülő rosz­szallón meredt kifelé a sötét­be, a másik zavartan, tanács­talanul üldögélt, s csak a kö­vetkező állomásnál élénkült fel ismét. Fürgén felpattant, lekapta a cófcmókját a cso­magtartóról. — Isten áldja! — fordult társához. Nem kapott választ. — Hát akkor... — motyogta, s elkullogott a kijá­rat felé. Amikor a vonat ismét elin­dult, az ablaknál ülő öregem­ber sértődött hangon szólt oda a nőnek: — Alszom. — Ez bó­lintott, majd várakozóan a fiúra nézett. Sándor előreha­jolt, s az öreg felé intve fejé­vel tompított, bizalmas han­gon megkérdezte: — Együtt vannak? — Az apósom — nézett oda a nő is. — Hazafelé? — Nem — hangzott kissé elutasítóan a válasz. — Hát? — Az uramhoz. Űjhelybe. — Ott dolgozik? — lankadt le a matróz érdeklődése. — Nem. — Hát? — Ott van... — mondta kelletlenül az asszony. — Kórházban talán — ma- kacskodott a fiú. — Nem.... Börtönben. Ve­rekedésért__ Megszúrt va­la kit. — Nem látszol valami szo­morúnak! — gondolta felvi­dulva a matróz, s hanyagul hátrább dőlve elnyomta ő is a cigarettáját. — És... mió­ta? — kérdezte, jelentőség- teljes szünetet tartva a két szó között. — Harmadik éve — jött só­hajtva a válasz. — Három év — szűrte fo­ga között a szót Sanyi szó­rakozottan, — Három év... — ingatta fejét hamis együtt­érzéssel, miközben pillantá­sa leplezetlenül tapogatta a nő testét. .------------------------: elgondolkoz­I Az asszony | va nézett------------------------- maga elé, ma jd töredezetten beszél­ni kezdett: — Egészen le­fogyott. Lötyög rajta a ru­ha. .. a combja is.... egészen vékony lett.... Pedig mi­lyen combja volt! — forró­sodott át a hangja —, mint egy lányé, egy tizennyolc éves lányé, itt fent egészen össze­ért — szorította rá a kezét saját combtövére. Felnézett, s találkozván a fiú pillan­tásával, egyszerre elhallga­tott. Fokozatosan vörösödve állta a merev tekintetet, ke­ze meg-megrándult. A mat­róz moccanatlanul bűvölte pár pillanatig még, aztán ke­gyetlenül, diadalmasan elmo­solyodott. A nő feleszmélt, nehézkesen hátradőlt, az ülé­sen matató keze isimét elő­húzott a táskából egy ciga­rettát: — Lenne szíves... — mormolta zavartan. A matróz ezúttal lassan vette elő az öngyújtót. — Majd csak kint — nyomta a nő kezébe, fejével a folyosó felé bökve. — Ne füstöljünk itt az apósának — tette hoz­zá áinokul. Az asszony gyors pillan­tást vetett, az alvó öreg­emberre, aztán anélkül, hogy a fiúra nézett volna, fogta a retiküljét és lassan kiment a kupéból. A matróz jólesően nyúj­tózkodott, felidézve maga előtt a csípő megpillantásá­nak percét. Három %v — csettintett elégedetten, s el- vigyorodott. Meghúzigatta a derékszíját, s szemét állan­dóan az öregen tartva kifelé kezdett araszolni az ülésen. Az öregember mélyen aludt, alig pihegett, nyaka furcsán megbicsaklott. A sovány, rán­cos, eres-inas nyak láttán vi- szolygó szánalom fogta el, az­tán váratlanul valami zavar­féle keveredett érzésébe: fel - idéződött előtte a férj, az öreg­ember fiának hasonlóan so­vány, szánalmas combja, s egyszerre megértette: becs­telen, sportszerűtlen dologra készül. Néhány pillanatig za­varodottan tétovázott. Aztán heves méreg fogta el — „ha én nem, megteszi más” —, s nagy lendülettel felállt. A dobbanásra az alvó felriadt, s ijedten a menyét kutatta. — Nyugi, öreg, nyugi. Csak kiment — ült vissza a mat­róz dühösen. — Aludjon csak! — S mert az csak tekergette a menye után a fejét, hogy megnyugtassa, maga is hát­radőlt, lehunyta a szemét. Előbbi zavara már elmúlt, csak a méreg ette, de most — úgy érezte — mégsem mehe­tett ki. Ült, dühödten leszo­rítva szemhéját. Percek tel. tek el így, aztán hallotta, hogy visszajött a nő és inge­rülten suttogva tárgyal vala­mit apósával. Most már nem nyithatta ki a szemét sem­miképpen sem, ült tehát, míg­nem elkábult. .---------------------keltette fel, | A kalauz | a végállo­--------------------- máson. Reg­gel volt, a kocsi már csak­nem kiürült, az utolsó utasok éppen akkor soroltak kifelé az ajtón. Köztük az öreg­ember is, mögötte, kissé tá­mogatva őt, másik kezében nehéz kosarat cipelve az asz- szony. Nem nézett vissza. — Fel sem keltett — gon­dolta a barátom, aztán meg­látta az ablak előtti kis asz­talkán az öngyújtót. Dühö­sen, szégyentől vörös arccal förmedt a türelmesen álldo­gáló kalauzra: — Megyek már, nem látja!? A SZUKONCEV: Párbeszéd a kocsiról N o, hogy tetszik a járgá­nyom ? Elegáns, mi ? — Mikor szerezted? — Fél éve. Nem számít­va a várakozási időt. Egyéb­ként parancsolj... — Csak arra lennék kíván­csi, hogy a segédfényszóró ré­gen tönkrement? — Ja, az érdekel? Hát kér­lek azt valamelyik hülye ver­te be... De ettől eltekintve, remélem, van fogalmad arról, mit jelent az, amikor szom­batonként kikocsizok az er­dőbe? Ah, levegő kérlek, le­vegő !... Káprázatos! — Mi az, tönkrement a bel­ső gumid? — Három nappal ezelőtt va­laki véletlenül kinyitotta a csomagtartót és elemelte a pótgumit... Ám ettől függet­lenül kérlek, a levegő, az az áhított isteni tiszta levegő!... Én mondom neked, ilyenkor kenyérre lehetne kenni! Ma­dárdal kérlek, csupa madár- dal minden... Fű! Fa! Virá­gok! Öh, kész áldás egy ko­csi. .. — Miért nem építesz ga­rázst? — Tudod, még tavaly fel­iratkoztam garázsügyben. Az egész dolog Szerpuhov kezé­Szentendrei háztetők Szánthó Imre metszete be került. Állítólag már ké­szül a terv... Te, azt mond­ják, rengeteg gombát lehet szedni... — Ma vasárnap van, miért nem mégy valahová? — Nem, ma nem érek rá. Vityka megígérte, hogy hoz egy védőgyűrűt, ha kap... Te, idefigyelj, elmehetünk ide-oda, sőt, még az Okára is sügért fogni. — Már voltál az Okán? — Még nem, de minden előttem áll — A múlt vasárnap lát­tam, hogy igyekeztél vala­hová. — Ja, műszaki vizsgán vol­tam. — És aztán onnan hová mentél? — Hát egy vontató segít­ségével bemelegítettem. De ettől eltekintve az Okán én feltétlenül... — Mi szükség volt arra a vontatóra? — Hát tudod, valamelyik tökfej hanyagságból az úton hagyta a dömperét, és én nem vettem észre, szóval... — És? — És a sárhányóm az kis­sé összenyomódott. — Mire te?... — Hát a hűtő az ugyebár azóta ereszt, de jön Vityka és megnézi... — Aha, és mi az ott a hát­só ülésen? Kispárna és pap­lan? — Kérlek, néha-néha úgy elmereng az ember, hogy mindenről megfeledkezik és ugye ilyenkor kint alszik a kocsiban. Ám kora reggel, amikor átsuhan a városon!... Levegő!... Tisztaság!..., — Aha, és miért ilyen ko­szos a járgányod? Megmos­hatnád. — Mikor lenne nekem időm arra? Majd most, ha kime­gyek az Okához, megmosom a folyóban. Ah, micsoda gyö­nyörűség !... — Szólj a feleségednek, majd az is segít. — Hát tudod, az asszony elhagyott... — Hogy-hogy? — Pontosabban én hagy­tam ott őt... Ide figyelj, nem vennéd meg ezt a ko­csit? Jutányos áron adnám... — De kérlek, nekem eszem ágában sincs kocsit venni. — Barátom, nagyon olcsón adnám... — Bocsáss meg, de... — Használd egészséggel. Ó, micsoda gyönyörűség az, ami­kor a természet lágy ölén... A levegő, barátom... A le­vegő. .. És a madárdal... Fordította: Krecsmáryné Baraté Rozália PINTÉR TAMÁS: Az utolsó alkalom Amint kerékpárral . ., , . , ..-----------------------1____az igazgatosagi épü­let elé érkezik, megnézi az óráját. Azt mond­ták, az ünnepség hétkor kezdődik. És azt is mondták, hogy talán a minisztériumból is le­jön valaki. A számlapot nem látja jól, elő kell kotornia a szemüvegét. Háromnegyed múlt hat perccel. Ács Antal lelakatolja a ke­rékpárt, a nadrágcsipeszeket a mosástól ki­fakult ballon zsebébe teszi. Kezd hűvösödni. A parkolóban kocsik fénylenek, a szemerkélő eső csendesen áztatja a gondosan ápolt vi­rágágyakat. Bent nagy a nyüzsgés, valame­lyik félreeső irodában a dalárda próbálja megtalálni az összhangot: „Kö-hö-szön-tünk, te hű ba-ha-rát.. — Eigen... Most szívesen rágyújtana, de már nincs rá idő. Mindig is ezzel volt a legtöbb baja. Az idővel. Most meg mintha még vadabbul fel­gyorsult volna, fut át az agyán, amikor kissé nehézkesen, a karfát fogva felfelé megy a lépcsőn. A terem bejáratánál ^ lány fogadja. Még valamennyire eléje is mennek, moso­lyuk pontosan időzített, de teljesen őszinte. Ács Antal reggel óta csak az ünnepségre gondol, most mégis meglepődik. Sovány, ba­rátságos arca elszürkül, a tekintete gyereke­sen tanácstalan. Ügy néz körül, mint akit az álmából vertek fel. — Micsoda cirkusz... — motyogja. A hang öreges, elégedetlenkedő. Lesegítik róla a kabátot, valaki vacsoraje­gyet nyom a kezébe. „Italból két adag, öreg­fiú.” A teremből a szemébe csap a neonlám­pák fénye, a helyiség tömve van, fülledt, me­leg levegő és egyhangú moraj áramlik ki­felé. A lányok ismerősek, de nevük nem jut eszébe. Öcska, elnyűtt, festékfoltos kezeslá­basban szokta látni őket, a bömbölő táskará­diót mindenhová magukkal cipelik. Időnként, amikor szórópisztollyal dolgoznak és nem vigyáznak, eléggé, az arcukra is rászáll a fes­ték; kékre, sárgára, pirosra vagy zöldre szí- neződik a bőrük, ott ahol a maszk nem ta­karja. Így, kiöltözve, frissen mosott, leeresz­tett hajjal egészen mások. Igazán sajnálja, hogy 'nem jön rá a nevükre. Az egyiknek kü­lönösen hosszú, szőke, már-már ezüstösen fe­hér haja van. Lágyan mozgó, tömör melle Ács Antalt még zavartabbá teszi. A lány idegesítően szép. Csüggesztően az. „És akkor jött egy eredeti nagy szám, egy torpedó- mellű ...” Ez a fiatal lakatosok szövege. „Persze, tata, maga már rég kiszállt a ring- ből...” Pislogva krákog egyet, a zakóját igaz­gatja, céltalanul a zsebébe nyúl. A Nagy Szám táncosnői könnyedséggel oldalt lép, szolgálatkészen megérinti a könyökét. — Erre tessék. Hirtelen a teremben . .... .. . _______________________ talalj a magat. A lá ny nem tágít mellőle. Ettől még rosszabb a dolog. Kényelmetlenebb. Kínosabb. A Nagy Szám úgy kíséri végig a széksorok közötti enyhén lejtős úton, mintha ő egyedül netán be sem találna. Mint egy idegent, háborog magában. Mintha nem 6 javította volna meg itt az összes, rohadt, rosszul záródó ablakot. Az arcok feléje fordulnak, elmosódott voná­sok olvadnak össze, tarkók, fejek, határozat­lan arcélek. Néhányukat felismeri. Mere­ven és futólag odabólint, az integetést vala­hogy nem tartja idevalónak. Az emelvény és a közönség közötti senki szigetén öt egymás mellé rakott szék áll. Párnázott székek. Már csak az övé üres. A legelső. A négy ember sorban odanyújtja a kezét. „Megyünk a csatába, öregem?” Fe- renczy, Mälzer, Szabados, Vigh. Névsor sze­rint. Négy nyugdíjas. 0 az ötödik. „Talán valami dohányt is adnak ...” — Adhatnának — mondja. Most már sokkal jobban érzi magát. Bará­tok között van. Olyan férfiak között, akik­kel átkozottul nehéz időket élt át. Elképzel­hetetlenül sok minden szakadt a nyakukba, mégis tartják magukat. Elnyűhetetlen, te­herbíró nemzedék. Az utolsó ebből a fajtá­ból. „A magam részéről tojok a reumára, testvér...” Mindenképpen összetartoznak, egy szóból is megértik egymást. Bár ez nem igaz. Vagy nem egészen igaz. Szabadossal évek óta rosszban van. Amióta kiszúrta, hogy manipulál a munkalapokkal. Azóta kerülik egymást. Ferenczy pedig egy nagy szemét­láda. Egy nulla. Csak azért lehetett csoport- vezető, mert mindig tudja, hogy mikor, mit kell mondani. Karvalyok, gondolja magában. Alamuszi haszonlesők. Úristen, mennyi ala­muszi haszonleső... Az arca megkeménye­dik, élesebbek, határozottabbak rajta a rán­cok. De egy pillanat múlva már kiszáll be­lőle a méreg. Végeredményben azért mégis­csak a társai. Szeretnie kell őket... Csend vim. ^ nehéz, vörös bársonyfüg­göny lassan, hangtalanul széthúzódik. Az emelvényen asztal, az asztalnál az elnök­ség, mögöttük elszántan áll a dalárda. A terem tapsol A tekintetek a halomba rakott ajándékcsomagokra szegeződnek. Egyforma, vastag aranyzsinórral van átkötve mind­egyik. „Na, lesz még egy ólomkristály vá­zánk ...” Két reflektort bekapcsolnak, olyan a fény, mint egy műtőben. A fotós kattog- tatni kezdi a gépét. Frissen fénylenek a ha­talmas fikuszok tiszta levelei. — Az ünnepséget ezennel megnyitom ... Ács Antal sorra veszi az elnökség tagjait. Nincs közöttük idegen. Pedig azt mondták, a minisztériumból is jön valaki. A dalárda köszörül és rákezd. Kissé recseg a mikrofon. Bizsergő, könnyű szomorúság fogja el Ács Antalt. Olyan ez, mint amikor az ember fá­radtan átadja magát az enyhe láznak. Hát igen, negyvenöt év... Egy kicsit eltűnődik. Vajon ezek a mai, egyszálbelű hőbörgők ki­bírnak-e majd ennyit? Biztos, hogy kibír­nak, dönti el. Sokkal könnyebb minden. Szinte elviselhetetlenül melege van, a fe­hér nyloning kegyetlenül szorítja a nyakát Persze, legalább két számmal kisebb, mint amilyen kellene. A középső fiától kapta a névnapjára. „Valódi olasz ing, fater, ezt néz­ze meg...” De azért talán tudhatná, há­nyas nyakam van, gondolja ingerülten. Cson­tos, érdes bőrű kezét egymásra rakja, dere­kát végre teljesen nekidönti a szék puha támlájának. Azért igazán nem rossz gye­rek, ismeri el csöppnyi bűntudattal. — Felkérem az igazgató elvtársat, hogy tartsa meg... — Tartsd meg — mondja Ács Antal magá­ban. — Tartsd meg Dezső. — Barna, meleg szeme kötekedően villan. — Egészen elen­gedi magát, teljes odaadással figyel. Szé- gyenlősségénél, félszegségénél erősebb a kí­váncsisága: vajon mit fog mondani róla? Es azt se felejtsük el, hogy Acs Antal az igazgatót inas kora óta ismeri. „Nem biliárd­dákó ez, öcsi, hanem reszelő...” Ahogy most elnézi, egy dolog azért bántja. Nem tud el-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents