Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-05 / 103. szám

1974. MÁJUS 5.. VASÁRNAP sMMap PABLO CASALS: Megnyílik a világ C i ordonkázni először tá- f *.enegy eves Koromban uanouam. EkKor Kez­előnőn ei hosszú es Olyannyi­ra szeretett üaráti Kapcsola­tom a csellóval! Zongoristá­ból, hegedűsből és cseuistáooi aiió trio hangversenyezett V endreiioen és apám eivitt a koncertre. A KatoiiKus Köz­pont kis termeoen tartó ttan helybéliek, halászok, parasz­ton. előtt, akiK, mint az ilyen alkalommal általában, ün­neplőbe öltöztek. A csellista Josep Garcia volt, a barcelo­nai városi zeneiskola taná­ra, szép, magas honnokú, kun- korodó bajszu ember, szinte illett az alakja a hangszeré­hez. Ahogy megláttam a gor­donkát, megigézve bámultam rá — még sosem láttam csel­lót. Már az első hangok le­nyűgözően hatottak rám, úgy éreztem, még a lélegzetem is eláll. Volt valami gyöngéd, szép és emberi — Igen, na­gyon emberi — ebben a hang­ban. Ilyen gyönyörűt még so­hasem hallottam. Ragyog,-ma boldogságtól. Az első darab után így szóltam apámhoz: — Apa, ez a legcsodálatosabb hangszer, amit hallottam. Ezen akarok játszani! A koncert után egyre csak a csellóról beszéltem, és kö­nyörögtem apámnak, vegyen nekem egyet. Ennek már több mint nyolcvan éve, azóta hű­ségesen kitartok e hangszer mellett, társam és . barátom lett egész életemben. Persze, a hegedű, a zongora, meg más hangszer is örömet szerzett, de számomra a cselló valami egészen különleges és egye­dülálló. Kezdetben a hegedűt is úgy tartottam a kezemben, mint a csellót. A nyám megértette, mi ját­szódik le bennem. — Pabló úgy lelkesedik a csellóért — mondta apámnak —. lehetővé kell tenni szá­mára, hogy csellózni tanul­jon. Vendréllben nincs kép­zett ember, aki megfelelően taníthatná. El kell intéznünk, hogy a barcelonai zeneiskolá­ba járhasson. Apám elképedve hallgatta. — Mi a csudát beszélsz? — kérdezte. — Hogyan mehetne Pablo Barcelonába? Hol van nekünk erre pénzünk? De anyám kijelentette: — Majd -megtaláljuk a módját. Én magam viszem el. Pablo zenész, egész természete az, erre hivatott. Valahová feltét­(Részlet a világhírű csellista öröm és báuat című emlék­irataiból.) Anya gyermekével simonyj imw­Itthon A-TrtLsit Kiss Attila rajza Nézd, ma a hold, a narancs telihold a Körös tükörén lebegő. Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi itthoni jó levegő volt-é a hiány, ott, az idegenben: ok jajra, panaszra — szegény? Kéznél az a gally, kéznél az az emlék, s megkapaszkodni remény kínálja magát. — Nézd. itt ha botolnál, kar nyúlna feléd, ölelő: felfogni esésed. — Még élsz, amíg élhetsz, csak itt lehet kedv meg erő viselni a jót: az itthoni jót, meg viselni az itthoni fájást. Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep, s elföd a vihartól az itthoni nyárfás. Nem járatták még eleget véled a bolondját távoli földek s messzi egek? Ha kérdenéd, mi a dolgod — s hogy van-e még? — csak itt jöhet rá felelet. hogy ami történik, annak meg kell történnie. Persze nem azt akarom mondani, hogy sem­mit sem kell tennünk jelien helyzetünkben, vagy azért, amire törekszünk. Állandóan változik körülöttünk minden — ilyen a természet, és mi is változunk szakadatlanul, hi­szen a természet részei va­gyunk. Az a dolgunk, hogy állan­dóan jobbá tegyük magunkat. De azért, úgy hiszem, vala­mennyiünknek megvan a sor­sunk. egyes érzelmekkel utaz­tam el Vendrellből. Ez volt az otthonom, itt töltöttem el gyermekségemet. Bicikliztem a kanyargó utcá­kon, apám zongorázott és lec­kéket adott kis házunk nappa­li szobájában, sok-sok kedves órát töltöttem el a templom­ban, -birkóztam és mindenfélét játszottam iskolatársaimmal — sehogysem akarózott el­hagyni ezeket a kedves, meg­hitt dolgokat. Hisz csak tizen­egy és fél éves voltam, ez még zenész számára sem nagy idő. Barcelona csak mintegy ötven mérföldnyire van Vend- relltől, de mintha idegen or­szágba utaztam volna. Milyen lesz? Hol fogok lakni? Kik lesznek a barátaim és taní­tóim? Ugyanakkor persze az izgalomtól is remegtem ... Együtt utaztunk anyámmal. Ahogy apám a búcsúzásnál gyöngéden átölelt az állomá­son, arra gondoltam, amit egy­szer mondott, amikor megha- rapott egy kutya és a kórház­ba vittek: — Csak azt mondo­gasd magadnak: egy férfi so­sem sír. feledkezni arról, hogy az igazgató kétszer vagy háromszor is lemagázta. — Olyan emberek ők, , .. , ,. ..., ______L__________________akiknek az eletuk is benne van ebben az üzemben... Tetszik neki, hogy az igazgató papír nél­kül beszél. Megszokta már tőle, mégis min­dig, újra és újra elcsodálkozik ezen. — Ács Antal nevét csak tisztelettel lehet kiejteni... Készült erre a pillanatra, most mégis elpi­rul, esetlenül odébbcsúszik a széken, nyak­izmai rángatózni kezdenek. A tolakodó pil­lantásokat az egész testével érzékeli. Mint­ha megérintenék és gátlástalanul végigta­pogatnák. Nagyon nem szeretné, ha sajnál­nák vagy leereszkedően mosolyognának raj­ta. A fotós ott táncol előttük, a vakulámpa brutálisan villog a szemébe. — Mindig rendes ember volt — mondja az igazgató. — Sosem volt egy hangos szava... Ez a dicséret bosszantja. Minek kell ilyes­miket fecsegni? Olyan ez, mintha azt közöl­nék róla, hogy nem férfi. Rövid ideig eltöp­reng ezen, végül higgadtan leinti magát. Nem azért van itt, hogy a szavakon lovagoljon. Most az a dolga, hogy nyugodtan üljön a helyén, nyugodtan várja ki a végét. Ez a dolga, semmi értelme sincs felesleges és már megmásíthatatlan dolgokon törnie a fejét.' — Majd utána jól fenékbe billentem a fiút. .. A hátsó sorókban türelmetlenül fészke­lődnek, a fiatalok máris unják az egész ce­remóniát. Nagy a jövés-menés, az ajtó nyi­korgása idegesíti Ács Antalt. Fél órát iga­zán kibírhatnának a fenekükön. Ferenczy óvatosan megböki a térdét. — A góré szentet csinál belőled. A mennybe visz... Bohócot csinál belőlem, gondolja. Megaláz itt, mindenki előtt. Az igazgató pedig, mintha rá akarna duplázni, mintha csak őt akarná igazolni, arról beszél, hogy Ács Antal a leg­nehezebb időkben is mindig példás maga­tartást tanúsított, hogy csendes volt, sze­rény, fegyelmezett. Nagy kísértés . .------L--------------- fogja el, hogy felpattan­jon és tiltakozva közbevágjon, Vonásai el­torzulnak a hirtelen dühtől és szégyentől. Hát ilyen nyomorult féreg volt ő? Ilyen nyamvadék? Mélységes keserűség önti el, a szíve táján éles, metsző fájdalmat érez. Az egészben az a legrosszabb, hogy egy szóval sem tiltakozhat. De mit is mondhatna? ösz- szeszorul a gyomra a kínlódástól. Talán más­képp kellett volna élnie? De hogyan? Lehe­tett volna más is, mint amilyen volt? Hő- zöngenie, pofáznia kellett volna? Kritizálni? Beleszólni mindenbe? Nem elég az, hogy dolgozott? És talán nem akárhogy ... Meny­nyi szemétséget, mennyi disznóságot látott, atyaisten! Ha csak itt körülnéz a teremben, ha jól megnézi az elnökséget, akadnak né- hányan, akikről tud egyet és mást. — Majd a végén kitálalok, várjatok csak... — mo­tyogja végső kétségbeesésében. — Majd meg­tudjátok, hogy kicsoda az az Ács Antal. — És reménytelenül, bágyadtan gondolja: ez az utolsó alkalom. A beszédre már nem figyel oda. Magába- roskadtan, élettelenül bámulja lába előtt a csillogó parkettet. Töprengéséből időnként felrázza a taps, olyankor automatikusan, fáradt mozdulatokkal összeveri a tenyerét. Ismét bevonul a dalárda. A férfiak köz­ben ihattak valamit, mert fesztelenebbül, harsogóbban kezdenek neki: „Kö-hö-szön- tünk, te hű ba-ha-rát...” Ács Antalt rosszullét környékezi, szédül és émelyeg. Attól fél, annyi ereje sem lesz majd, hogy felálljon.- Megharó jelenet _ jegyzi meg az igazgató és könnyű mosollyal, hosszan, elége­detten bólogat. A mint mondják, az öre­geket elnyomják a családban. Nos, ha ez így is van, B.-ékre nem vonatkozik. Náluk a nagymama igen nagy kegyben áll. Nem múlik el névnap, szü­letésnap felköszöntetlenül, ka­rácsonykor, húsvétkor, nem­zetközi nőnapon nagyanyó éppúgy megkapja a maga ajándékait, mint bármely más tagja a családnak, azaz, hogy úgyabbul, mert neki különös gonddal válogatják ?ci a ked­vére valót. Ez meg azért van, mert bár a nagymama közeledik a ki- lencvenhez, de az igényei nem csökkennek az idő múlásával. Ahogy ő mondja, nem mu­száj néki mindig kapni vala­mit, de ha már kap. akkor ne szúrják ki a szemét filléres bóvlival. Az édességet példá­nak okáért nem kedveli, cu­korkának, csokoládénak nem örül, nyalánksággal nem lehet örömet szerezni neki. Sokat ad viszont a külsejé­re. Fiától születésnapra egy kalapot kapott, órákig próbál­ta a tükör előtt: vajon felve- heti-e színházba, moziba, vagy csak afféle szaladgálás kalap ez, hentesnél, közértben meg­járja, de jobb helyen nem il­lik mutatkozni benne ... Mi­vel a kalap megfelelt, név­napjára a menye hozzá illő táskával lepte meg. Nagyanyó gonddal mustrálta az ajándé­kot. Nem szeretne — mondta — olyan táslcát, amiből túl sok van, ami szembeköszön neki az utcán. Az unokák már nem is tudom milyen alka­lommal sállal kedveskedtek neki. Ennek nagyon örült a NOVOBACZKY SÁNDOR: Ajándék nagymamának nagyanyó: a kalapnak, kesz­tyűnek, sálnak és a táskának össze kell stimmelnie, még a magamfajta öregasszonynál is — magyarázta a gyerekeknek —, sőt nálam még inkább, az én koromban irgalmatlanul meg­szólják az embert, ha elha­nyagoltan jár. De talán mindennél többet ad a cipőre. Ha lábbelit vesz­nek neki, ügyelni kell, ne le­gyen túl kicsi, túl nagy, túl feltűnő, túl egyhangú, ahogyan ő mondja, szolidan kövesse a divatot, de azért kényelmes legyen, mert bizony gyere­keim, a macskaSköves úttes­ten sajog már az én öreg lá­bam. Amikor megkérdezték, mit kívánna karácsonyra, csiz­mát kért, nem mert ez a di­vat, de ha a piacon sorba kell állni a kofánál, megfázik az ember lába. Nagymama már évek óta ruhaneműt, sőt utcára való ru­haneműt, felsőruhát, kabátot, sálat, kesztyűt, cipőt kap ajándékba. És a kabátok, ci­pők, kesztyűk, sálak, kalapok évek óta érintetlenül sorakoz­nak a szekrényében, szépen becsomagol va, azonmód, ahogy kapta. — Mondjátok csak — kér­dem B.-éket —, miért csinál­játok ezt? Tulajdonképpen miért vesztek neki csupa hasz­navehetetlen holmit, utcára való kijárását? Hiszen sze­gény nagymama, ti tudjátok legjobban, hosszú évek óta nem hagyhatja el a lakást, nem megy az utcára, se á piacra, se a közértbe, se szín­házba, se moziba, mert már nem tud járni. Évek óta nem volt rajta nagykabát, kalap, kesztyű, táska. Nincs hová fel­vennie. Vennétek neki inkább házipapucsot, hálóinget mele­get, zsebkendőt, törölközőt, egyebet, amiben helyhez kö­töttségében is kedvét lelhe­ti... — Megtehetnénk, igaz — mondják B.-ék —, de nézd csak, a cipőnek, csizmának, ut­cai kabátnak, kesztyűnek job­ban örül. Amíg ilyeneket kap, addig — kijárhatna a piacra, a henteshez, elmehetne a ba­rátnőihez, ha „éppen úgy adódna” és bizonyára azt gon­dolja, mi, akik ezeket a hol­mikat hozzuk, mi is tudjuk, hogy ő tulajdonképpen épp­úgy kisétálhatna a kapun, mint bárki más, csak éppen valamilyen ostoba ok miatt a kijárás átmenetileg szünetet Legközelebb egy összecsukható ernyőt veszünk neki. Hátha el­ered az eső. NAGY GÁSPÁR VERSEI: Csikó Emeli csillagos fejét imént született kiscsikóm, a járáson ott találtam én, futottam, „kiscsikó, fődeje kiscsikó”! „Nagymama, mama, nagymama”! vonszoltam szegényt oda, hogy lássa gyönyörű paripám, melyre nem ülök soha. Az istálló falán örökre minden fehér, kit hason rúg legszebb lova, gyorsan meghal és leporolja a vért. Kiscsikó, kiscsikó! azok a bánatos szemek! hová kerül sajogni értem fújtató szügyed? ömlött a könnyem, mikor szekérhez kötve elrobogott, látom, ahogy visszanéz, s talán Hollandiáig szétrúgja a vagont! Sasok Követ esznek a sasok kő közé rakják fészkük szabadságnak tárják szárnyuk kövek nehezítik repülésük BESZE IMRE: Dunakanyar i. Mióta álltok itt, ti zöld és barna fürtös hegy-fejek? Mióta él a parton az a tölgy, amelynek ágai közt apró felleg hentereg? Mióta él a kő a parton — s mióta szül kisded kavicsot a hordalék-vajúdó vízsodor?-----------mióta alszik, álmában kanyargón a tükrösen szép vízfodor — — — II. Ha vízben állsz, száraz napokra gondolsz, s kapkodva úszol partra levegő után — a parton tüske, üvegszilánk vár, lábadba harap a vadcsalán. De mégis, ez a jó: víz és part között, sebzetten, szárazon és fuldokolva is. tudod, hogy ÉLSZ. III. Füledbe csend szorul, orrodba hal-szagú, meleg hullámverés. És látod: a túlsó parton a torony fölött is indul rohamra valami furcsa hullám-alakú sötétedés. lenül el kell mennie. Nincs más választásunk. Mindez azonban egyálta­lán nem. győzte meg apámat, hiszen már az járt az eszé­ben, hogy az asztal osság lesz a kenyerem. — Nagyzáki má­niád van — mondta anyám­nak. Egyre gyakrabban és egyre hevesebben vitatkoztak a dol­gon. Ez bizony nagyon bán­tott, éreztem, engem kell el­marasztalni a kettőjük közöt­ti nézeteltérésért, és gondol­koztam, hogy tudnék véget vetni ennek, de sehogysem jöttem rá, mit tegyek. Végül, kelletlenül ugyan, apám be­adta a derekát. Irt a barcelo­nai városi zeneiskolának és megkérdezte, felvennének-e. Azt is megemlítette, hogy kis, háromnegyedes csellóra lesz szükségem és érdeklődött, tudnak-e olyan hangszerkészí­tőt, aki csinálna ilyent a szá-! momra. K edvező válasz jött és már közelgett a barcelonai utazás, de apám még ekkor is hangoztatta borús sejtelmeit. — Kedves Carlos — mondo­gatta anyám —, biztos lehetsz benne, hogy ez a helyes. Én­nek meg kell történnie. Csak ez való Pablónak. Apám azonban csak rázta a fejét. — Nem értem, nem ér­tem. Anyám pedig így szólt: — Tudom, Carlos, de bízzál á do­logban. Bíznod kell, igenis bíznod. Igazán rendkívüli volt ez a helyzet. Anyám tanult valami zenét, de persze, nem volt ze­nész, mint apám. Mégis tudta, milyen jövő vár rám. Azt hi­szem, tudta ő azt már az ele­jén is, mintha valami külö­nös megérzése, sajátos előér- zete lett volna. Tudta és en­nek érteimében cselekedett oly határozottan, biztosan és nyugodtan, hogy nem győztem bámulni érte. És nemcsak bar­celonai tanulmányaim alkal­mával volt ilyen, hanem más­kor is, amikor válaszút előtt álltam pályámon. Ilyen volt öcséi m, Luis és Enrique dol­gaiban is. Még gyerekek vol­tak, ő azonban már tudta, mi­lyen útra lépjenek. És később, amikor a világon már min­denfelé lián gversenyeztem és némi siker is kísért, boldog volt, de nagy hatást nem gya­korolt rá, hisz már jó előre tudta, hogy így lesz. Az életben magam is rájöt­tem, miben hitt anyám. Kiala­kult bennem az a felfogás,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents