Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-04 / 102. szám
/ •JÚriav 1974. MÄJUS 4., SZOMBAT Az esztétikai nevelés szolgálatában Isko/agaléria Ráckevén és Vácott Negyven perc Pest megyéről Dokumentumfilm Váchartyán, Kisnémedi és Püspökszilágy megváltozott életéröl Bíró Zsuzsa rajza Mogyorós Gabriella csendélete Képzőművészeti életünk sokrétű gyarapodásának egyik újdonsága az iskolagaléria. Budapesten a József Attila gimnáziumban nyílt kiállítóterem, a salgótarjáni Bolyai János középiskola Derkovits Gyula galériájában nemrég mutatták be Róna Emy grafikusművész tárlatát. Örvendetes, hogy Pest megyében a ráckevei gimnázium Ady-galériája mellett a váci Sztáron Sándor gimnázium is helyet biztosított a képzőművészetnek azzal, hogy régi és mostani tanulóifjúságának válogatott rajzaiból szervezett állandó kiállítást. Mindez a jövő műbafátjainak és művészeinek létszámát emeli, gyarapítja a festői-szobrászi utánpótlást, a kultúra egyik „műhelye”. A volt Sztáron-diákok közül Mizser Pál festőművész lett az idők során a Duna- műhely egyik vezető alakja. Megilletődve szemléljük a hajdani gimnazista Mizser egyik intim szénrajzát, ahol már motoz a tehetség. Az a tehetség, mely a mostani növendékek közül elsősorban Mogyorós Gabriella munkáiban érződik. Olyan tisztán rendezett hálózatos csendélete, mely jövőt, kibontakozást ígér. Lehet, hogy vele fog hamarosan gazdagodni a váci Duna-műhely, mely a szentendrei művészet ellenpontjaként országos feladatot teljesít. A tárlat műveit szemlélve, Gáspár Emil régi képét is örömmel fedeztük fel. Tegnap diák volt, ma rajztanár, hblnaj) művész. íme, a fejlődés útja, mely a mai váci gimnazisták köréből Ba- ráth Anikó, Szunyogh Ildikó, Csurgat Judit, Nagy László, Kovács Anikó, Miskolczy Andrea, Falta Eszter, Bacsa Judit, Bíró Zsuzsa lehetősé' geit is meghatározza. Az elért eredményekben komoly része van Peukert Károly festőművésznek, aki 1964-ig volt gimnázium rajztanára és Paál Eleknek, aki most gondozza az ifjú tehetségeket. E tények két dolgot sürgetnek: megyénk középfokú intézményeiben valósítsák meg egyre több helyen az esztétikai nevelést szolgáló iskolagalériát, s azt, hogy előbb- utóbb rendezzék meg a diákfestők kiállítását az iskola- galériák bővülő anyagából. L. M. A napokban érdekes Pest megyei dokumentumfilm munkálatai fejeződtek be a televízióban. Müller Magda író-szerkesztő és Dobray György rendező forgatócsoportja Állnak már az oszlopok címmel negyvenperces filmet készített három szomszédos Pest megyei falu, Váchartyán, Kisnémedi és Püspökszilágy megváltozott életéről. A forgatás előkészítése még tavaly novemberben kezdődött. Először az író-szerkesztő Müller Magda ismerkedett a falvakkal, a családokkal, az emberekkel, többek között a filmben is szereplő Soetfried, Csípő és Tóth családdal, s a Volán hartyáni vállalatának pártbizottsági titkárával, Györvári Ferenccel, Baranyi József műszaki vezetővel, Tóth János tsz- elnökkel, és a többi falusi lakossal-dolgozóval. Az elkészült forgatókönyv alapján január elején kezdődött meg a 17 tagú stáb helyszíni munkája. Már az első napokban igen kellemes, jó kapcsolatok szövődtek a falusiak és a televíziósok között. Nem kis részben ennek köszönhető, hogy a forgató- csoport minden tagja szívesen, jó kedvvel vállalta a reggel 6-tól este 10-ig tartó, csaknem kéthetes munkanem mindennapos nehézségeit. És nyilvánvalóan ennek a jó kapcsolatnak is köszönhető, hogy a film minden résztvevői e-szereplő je természetes őszinteséggel nyilatkozik meg, bármiről legyen szó, magánügyekről vagy a közösség legfontosabb dolgairól. Ez az őszinte, természetes hang az új dokumentumfilm egyik nagy értéke. A legfontosabb persze az újszerű, izgalmas problematika, amelynek kibontása közben feltárul a három falu mai élete. A bemutató időpontját később tűzik ki. ö. L. Színházi esték A múlt nyáron történt Vampilov-bemntatö a Nemzeti Színházban A figurák, samanov, a vizsgálóbíró, egy sikeres pálya első kudarca miatti sértődésének sebeit hurcolja. Va- lentyina, a kamaszkorból alig kilépett felszolgáló kislány, a maga csöndes és félszeg módján egy viszonzatlan — Samanov iránt érzett — szerelem tüskéit viseli. Gyorga- csev, az iszákos ács, azért menekül a vodkához, mert a háború idején nem várt rá hűségesen a felesége. Anna, Gyorgacsev félrelépett felesége, ezt a vétkét cipeli mázsás teherként. Páska, a fiuk — akinek nem Gyorgacsev az apja —, pökhendi erőszakossággal próbálja leplezni azt, hogy nem leli a helyét ebben a keserűségtől és haragtól szikrázó körben. Zina, a szép patikusnő, saját sorsa kibl- csaklásait és a gyorsan múló vonzerő tartósítását szeretné kúrálni-biztosítani a Sama- novhoz fűződő felemás viszonnyal. Mecsetkim, az aktakukac vénlegény, magányos- i sok szinte tértől függetlenek. ságára keresne vigaszt Va- lentyima szerelmében. Jere- mejev, az öreg vadász, munkában eltöltött ütvén esztendejét akarja nyugdíj képessé tenni, de hiába — nincsenek papírjai. Pomigalov, Valen- tyima apja pedig a maga kis- szerűségének kompenzálását reméli a lánya és Mecsetkin érdekházasságától. A darab, csupa sérült, kínlódó, önmagától és másoktól menekülő sorsú ember mozog az 1972-ben harmincöt éves korában a Bajkál-tó- ba fulladt szibériai drámaíró, Alekszandr Vampilov színpadán. Az isten háta mögötti falucskában, valahol a végtelen tajgán, olyan szenvedélyek és szenvedések hullám- zanak, amelyek végső soron túl is emelik a hősöket a szű- kebb helyszín földrajzilag megkötő koordinátáin. A lényeg ugyanis a sorsok morális konfliktusa, s e konfliktuMiért szép? A festészet felfedezései A televízióból ismerős olvasóink előtt az, amit most bemutatunk, mert hisszük: ez az ismeretség egyáltalán nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, felkelthette az érdeklődést iránta. A tévénézők bizonyára emlékeznek arra a nem is olyan régi sorozatra, amely A festészet kalandja címet viselte. Ennek a kalandnak is megvan a maga kalandja: nem a mi televíziónk mutatta be először. Továbbá: a televíziós sorozat csak folytatása a műnek, amely könyvben már joggal nagy érdeklődést váltott ki, s amely most megjelent a Gondolat kiadásában, tartalmához illő ízléses formában, és sok képpel, két kötetben, A festészet felfedezése gyűjtőcímmel, A látás művészete, illetve A megítélés művészete kötetcímekkel. De nem is csupán e könyvig nyúlik vissza a tévéDen látottak előtörténete, hanem a háború utáni évekbe. Akkor, 1947-ben indította a művészetnek megértő közönséget hódító útjára a Pour l’art (A művészetért) mozgalmat vándorkiállításokkal, előadássorozatokkal, hangversenyekkel a könyv szerzője, René Berger, a belga származású, franciául író és Svájcban élő művészettörténész, aki jelenleg a lausanne-i Szép- művészeti Múzeum igazgatója és — mint műkritikus — az UNESCO keretében tevékenykedő Művészeti Kritikusok Szövetségének elnöke Sem szubjektív, sem objektív Descartes-ot idézve előszavában könyve célját úgy határozza meg Berger, hogy legyen az „értekezés a módszerről az értelem helyes irányítására és az igazság keresésére” a műalkotást érdeklő kérdésekben. Szerényen megjegyzi, hogy e munkája nem a szakemberekhez, a művészekhez és a művészettörténészekhez kíván szólni, hanem a közönséghez. Valójában úgy ír a művészetről, a művekről, megközelítésükről, hogy az érdeklődő, de nem hozzáértő kedvet kap nézővé válni, és e könyv — mint egy élvezetes, szemet bűvölő olvasókönyv — segítségével értővé lehet. E közérthetősége egyáltalán nem zárja ki azt sem, hogy szakember vegye a kezébe, és — uram bocsá! — tanuljon tőle. Természetesen nem festeni tanít, hanem arra, hogy miként közeledhetünk a műalkotásokhoz, s végül arra, hogy milyen legyen az esztétikai megítélés. Sem szubjektív, sem objektív — mondja. * Értelem és érzelem Talán furcsának tűnik ez a válasz, de Berger megindokolja. A szubjektív „ítélet” nem ítélet, pusztán benyomás, másoknak semmit sem mond. Objektiven viszont — minthogy az esztétikai érték nem tárgyi jellegű — nem közelíthetjük meg a műalkotást. Mint az esztétikai megközelítés, a magyarázat sem nélkülözheti sem az értelmi, sem az érzelmi megismerést. Mi ennek az útja? Veszélyes pontokba foglalni, hiszen, ha valaki megtanulja e pontokat, attól még nem válik műértővé. Berger mégis megkísérli pontokba szedni a megismerés útját, hozzátéve, hogy ez csak útmutatás, és egész könyvével hangsúlyozva, hogy ehhez is iskola kell. Ilyen iskola maga ez a könyv! A művészet nyelve Az emberek jó része a valóság fényképi utánzását kéri számon a műalkotástól, észre sem véve, hogy egy-egy általa is nagyra becsült örökbecsű, látszólag a valóság látványát visszaadó mű is mennyire eltér a látványtól, mennyire más, önálló és a modem műalkotásokkal azonos művészeti törvényszerűségeken alapul. Berger végigvezeti az olvasót a művészet építőkövein, a vonaltól a kompozícióig, a tartalom és a forma egységéig. A képzőművészeti alkotások is megkövetelik, hogy „olvassák” őket, mondja, mégpedig a természetüknek megfelelő módon. Ha bármely nyelven olvasni kívánunk, ismernünk kell az írást, a nyelv hangjait, szavait, nyelvtanát. Így van ez a művészettel is. S mint egy jó tankönyv, végigkalauzol a művészet hangjain, szavain, nyelvtanán, de „beszédgyakorlatokat” is tart: műveket elemez előttünk, s mindezt érdekfeszítő, valóban a felfedezés erejével ható módon. Költő a festőkről Ugyancsak a modern festészet kapuját nyitogatja előttünk, de más módón Guillaume Apollinaire- nek, a nagy francia költenék A kubista festők című kötete. A Corvina kiadásában most magyarul is megjelent könyv 1913-ban látott először nyomdafestéket. A kubista kifejezés eredetileg gúnynév volt — Henri Matisse mondta ki először 1908-ban egy házakat ábrázoló kép kockaszerű formái miatt —, s még évekig harcolni kellett az új festők elfogadtatásáért. Ennek érdekében született Apollinaire kötete, amelyet ugyancsak nem egyértelmű lelkesedéssel fogadott a kritika. Egyáltalán: a jóindulatú — de a költő „különös” állásfoglalásán csodálkozó — ismertetés volt a legtöbb, amit kiváltott, ezenkívül jobbára ékelődtek rajta vagy hallgattak róla a lapok és folyóiratok. Pedig Apollinaire állásfoglalása alapjában nem volt váratlan. Már korábban is elismeréssel nyilatkozott például Picassóvól vagy Braque- ról (Picassót 1912-ben Michelange- lóhoz és Rembrandthoz hasonlította), segített létrehozni a kubistáit közé sorolt művészek kiállítását. A kubista elnevezést azonban hosszú ideig kerülte — könyvének fő címéül sem ezt, hanem az Esztétikai elmélkedéseket szánta —, mert eről- tetettnek érezte e festők változatos stílusainak egyetlen irányzat címkéjével való jellemzését, a festészet megújítására való törekvést értékelte, és tartózkodott attól, hogy ezt zárt szisztémává, dogmává merevítsék. Apollinaire költői nyelven szól az új festőkről — Picassóról, Braque- ról, Metzinger-ről, GZeizes-ről, Lau- rencin-ról, Gris-ről, Léger-ről, Pi- cabiáról, Duchampról és Ducham- Villonról, az építészről —, emlékezik meg a „vámos” Rousseau-ról, elmélkedik a művészetről. Nem magyarázatokkal visz közelebb a modern alkotásokhoz, hanem költői meglátásokkal világítja meg sajátosságaikat, villantja föl az élményt. trA nagy költőknek és a nagy művészeknek az a társadalmi szerepük — mondja egy helyütt —, hogy szüntelenül megújítsák azt a látszatot, amelyet a természet ölt magára az emberek szemében." Érzékletes megfogalmazás! Azt a gondolatot hirdeti, hogy az előző korok művészete akarva-akaratlanul meghatározója lett szemléletünknek, azt látjuk szépnek, amire tanított. Stílus és absztrakció Más megközelítését nyújtja a modern művészetnek Werner Hofmanl A modern művészet alapjai című könyve, amelyet ugyancsak a Corvina adott ki. A bécsi művészettörténeti iskolából kinőtt művészettörténész több korszakon átívelő összefüggéseket keres a különböző' művészeti ágakban. Bemutatja, hogy a formai és tárgyi tartalmaknak a modem művészetre jellemző radikalizálódása és polarizálódása hosszas előtörté- netű forrásokból táplálkozik. A polarizálódás — a nagy realisztika és a nagy absztrakció elsőként Kan- dinszkij által kimutatott két pólusa körül -r- esztétikájának egyik alapgondolata. Könyvében ennek és a három stílusfoknak a gondolata körül fejti ki alapfeltételeit, visszatekint az elmúlt századok művészetére, majd részletesen foglalkozik a „vízválasztó” XIX. századdal. Ilyeténképpen elméleti alapokon, a korábbi előzményekből bontja ki a XX. századi művészet képét. Elemzi a különböző izmusokat és a jellegzetes megnyilvánulások bemutatására egyes művészek munkásságát, elsősorban a XX. század négy „evangélistájának”, Seurat-nak, Gauguin-nek, van Goghnak és Cé- z,mne-nak a szerepét veszi sorra. Részletesebben foglalkozik az ugyancsak úttörő szerepű Kandinszkij, Mondrian és Duchamp esztétikájával is, s külön fejezetet szán Klee- nek is. A szimbolikus művészet mellett tör a szerző lándzsát, mondván, hogy, ha a művészetek kibővítik tapasztalatainkat, „úgy a szimbolikus művészet — amelyhez századunk döntő fontosságú manifesztációit soroljuk — összehasonlíthatatlanul öntudatosabb és meglepetésszerűbb módon teszik ezt, mint a természet utánzásának művészete”. N. F, bár az, hogy éppen Szibériában és éppen napjainkban robbantak ki, kétségtelenül színezi megjelenési formájukat. Az igazságért harcoló, s a korrupció szirtjein hajótörést szenvedő vizsgálÓDÍró, vagy az emberségében, férfibüszkeségében megalázott Gyorgacsev magán-tragédiái ugyanakkor beletorkollnak egy nagyobb összefüggésbe, a kis helyen összezárt emberek sorsának elkerülhetetlen vonzási és taszítási erőterébe. Vampilov így tudja megteremteni azt a mikrovilágot, amely nagyobb léptékű világgá tágul, a színpad, a drámaírás törvényei szerint. Csaknem megdöbbentő, menynyire tudott drámát írni ez a fiatalember, mennyire magabiztosan kezelte a szabályokat, s mennyire elvonatkoztatta anyagát azoktól; menynyire finom lélekrajzra képes, s mennyire világosan fogalmaz; milyen kitűnőek a szerepek, mily erőteljesek a dialógusok, mekkora biztonsággal építi a jeleneteket. Az előadás. ^ Nemzeti Színház előadását fiatal rendező, a színháznál e muruká- v; 1 még csak második színpadra állítását végző Nagy András László rendezte. A látottak nem mindig győztek meg elképzelései helyességéről. Mintha túlságosan elhitte volna, hogy Vampilov Cse- hovra függesztett szemmel írta ezt a művét. Ebből aztán az következett, hogy úgy rendezte meg, mint egy nagyon mai felhangokkal teli Cse- hov-művet. Pedig Vampilov csak a technikát tanulja el, s az írott szöveg sokkal szélsőségesebb, a szikrázó összecsapásoktól a keserű humorig, a karikírozó alakrajztól a gyöngéd líráig terjedő megfogalmazásokat sugallna. Ugyanakkor e stílus nem viseli el azokat a modernkedő, kimerevített színpadképeket, melyeket — megint csak a szöveg ismeretében — nem is indokol semmi. Talán helyesebb lett volna tapasztaltabb és Vampilov stílusát jobban megértő rendezőre bízni ezt a bemutatót. A szereplők. Hogy a színészeken semmi nem múlik, azt. Sinkó László (vizsgálóbíró), Sinkovits Imre (Gyorgacsev), Tyll Attila (Mecsetkin). Moór Mariann (Zina) kitűnő alakításai igazolják. Pápai Erzsi, mint Anna, kissé küszködik a nem egészen az ő színészi alkotásához illő szereppel. Maróti Gábor, mint Páska, megérez valamit a darab igazi stílusából. A meglepetés a Nemzetiben e szereppel debütáló Bodnár Erika Valen- tyinája. Félszeg, sérülékeny, kialakulatlan, de sugárzóan tiszta emberségű kislányt formál, olyant, akire maga a szerző bízta legfontosabb gondolatait, darabja reménykedő, szép végkicsengését, egy tisztultabb világ hitét. S azt a hitet is, hogy Valentyina példája talán másokat is iga- zabb emberségre sarkall. Takács István
