Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-12 / 109. szám

8

1974. MÁJUS 13., VASARNAP

SMßgp

Lira és képzőművészet találkozása

Szép versek, 1973

A múlt század elején még külön élt líránk és „képírásunk”’. Voltak felvillanások: Kisfaludy Ká- *oly egyszerre volt költő, festő és drámaíró, Madarász V ifcíor Hunyadi Lászlója Arany János történeti balladáinak ikertestvére, de Markó Károly festői minősége mesz- sze elmarad Vörösmarty filozófiai hevületű versmono- logjaitól, így nem lehet esz- metársa sem. A kiegyenlítődés Vajda János és Padi László azonos értékű erdőlátomásaiban jelentkezik versekben és festményeken, s ez folytatódik József Attila és Derkovits Gyula rokon hangvételében. Ady költői robbanása képzőművészetünk távlatait is megnövelte, a vásárhelyi iskola és a Nyolcak tőle is ihletődtek. Eddig egyetlen egy költőnk akadt, Juhász Gyula, aki versekkel érzékelte az egész látóhatárt a milói Vénusztól Rodinig, s leírásainak alföldi mélységeiben eljutott Nagy István eszményeinek teljes megértéséig, hiszen ő kezdeményezte.

M

inderre a Szép Versek most megjelent, 1973- as kötetében tallózva gondol az ember, miközben olyan benyomása támad, hogy lírák önnön határait elhagyva, de törvényeit őrizve, egyre inkább kíséri képzőművészetünk értékvonulását. Ez a közeledés a két művészeti ág inspirativ együttműködését és találkozását jelenti, a magyar vers képzőművészeti alkotások műelemzését és értelmezését vállalja, olyan sikeres portrét vázol fel szobrászokról és festőkről. Nem a leírás uralkodik, hanem a felfedezés.

Megsokasodtak a képzőművészettel foglalkozó költemények e kötetben. Sajátos műtörténetírás ez; rádöbbené- sekkel érvel, a ritmus szövevényes medreiben kutatja a képi igazságot. Ágh István „Remetekerti szobor” és „Bolgár ikon” üzenetét fogja fel a vers antennáival; Pest megye szülötte, a SZOT-díjjal most kitüntetett Baranyai Ferenc a „csenevész akác” íestőiségét ragadja meg.

Sokasodik a festő-költő barátság. Szalay Ferenc Buda Ferencről, a költőről készített igényes portrét, aki viszonzásul Révész Napsugár kőrajzait kíséri megkülönböztetett figyelemmel.

F

igyelemre méltó Csanádi Imre sorozata. Versben támasztja fel a nagy-. szentmiklósi aranykincset, Li- Szung festményét, ismeretlen budai kőfaragómester Gyám- kő-fejecskéjét a XIV. század végéről. Költészettel értelmezi M. S. mester táblaképét, Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc képmását, Goya, Székely Bertalan, Szinyei Merse Pál, Dejneka műveit. Nem egyszerű leírások ezek, hanem felfedezések: II. Lajos > tragédiáját és Szinyei Merse | Pál Oszikéit kutatja festmé- j nyék felületén a költemény, I Az egész világ suttog, kiált t jelenlétet az 1973-as Szép Ver- ; sekben. Fodor András a firen- , zei San Miniato al Monte for- j máit idézi, Garai Gábor Mo-' net tavirózsáit. Nagy László j Berki Viola gyöngéden egyé- | ni rajzait gyűjti verssé érzé-J kenv árnyalással.

Az utazás nemcsak élmény,; hanem tapasztalat. Orbán Ot-1 tó Indiában járt, s lírai zsák- J mánnyal érkezett haza. Tán- { coló Sivájának harsány moz- i dulata a góllövő csatár he- ; vességével tart párhuzamot.! Rákos S' lor Gilgames és 1 Csontváry cédrusának találkozását szervezi meg a költemény időhatárokat egyesítő hullámhosszán.

Egyáltalán: a képzőművészet költői kíséretét az 1973- as évben sodró egyetemesség jellemzi. Rába György „Áz öreg Kassák” távlatait jegyzi fel költői szavakkal, Simon István májusi bükköt figyel Szinyei Merse Pál impresszionista szemével, Szalai Csaba „Veres Péter szobra” .előtt a „Könyves pályamunkás” hitének „piros mozdonyáról” ír.

Zelk Zoltán azt a Kondor Bélát ’ hívja versnek, aki utolsó korszakában Szentendrén alkotott, s

„rajzlapra hívott poklot, háborút,

az apokalipszis csödöreit, hogy ceruzájával leszúrja őket, hogy végül forma, rend legyen holtakkal bevetett műtermében”. '

V

ersek és képek találkozásában az a felemelő, hogy nem elégszenek meg a leírással, hanem közös nyelvhasználatra törekedve a költők és képzőművészek határait bővítik, egyúttal saját törvényeiket is. örvendetesen párhuzamos költészet és festészet, szobrászat haladási iránya; ez már együttműködés. Weöres Sándor, Illés Árpád, Pilinszky János, Kondor Béla, Illyés Gyula, Borsos Miklós azonos áramlású vers, szobor, festmény fogaton közlekednek ikercsillag rokonsággal egybevágó értékrenddel. Ezt a folyamatot bővíteni szükséges, hiszen a két művészeti ág' fejlődésének gyorsulását eredményezheti. Régóta érlelődött, ami 1973-ban megvalósult: a magyar Ura és képzőművészet szellemi együtt- léte közös, baráti műhellyé alakult.

Losonci Miklós

/g kérdés voltaképpen —/S~ az, hogy van-e fL- határa a lustaságnak? Péter szerint, ha van is, ez a határ oly távoli, hogy aligha érdemes figyelmet fordítani létezésére; életének eddigi tapasztalatai arra szorították, hogy előnyösebb a mértéktartó várakozás, mint a hebehurgya kapkodás, az akarnok igyekvés, amelyből előbb-utóbb felsülés, sőt megszégyenülés származhat csupán

Ha sürgős dolga akadt — ritkán —, amelyet már semmiképpen sem bírt tovább halasztani, s valóban nagy el- szánással, mintegy lovasrohammal nekilátott munkájának — a hozzákészülés után — mindig eszébe jutottak az

P GYÖRGY LÁSZLÓ:

Kibúvó

Műtermi csendélet

A

Hajós Éva festménye

(A művésznőnek a dabasi járási hivatal dísztermében bemutatott anyagából, amelyet csütörtöki számunkban méltattunk.)

élet olyan kis apróságai, melyek mos esetben el sem jutottak tudatáig, de ilyenkor hihetetlenül fontosakká váltak. Mint Írogató ember, aki azzal kérést a kenyerét, hogy havonta pontosan meghatározott számú teljesen üres papirost teleir állítólag fontos dolgokkal, az évek során jó néhány rögeszmét gyökerez- tetett meg magában, így mindenekelőtt azt, amit úgynevezett „alkotói közülmények" szó alatt szokás emlegetni. Erre rendkívül kényes volt. Ha felesége a reggeli kapkodásban vetetten hagyta az ágyat, Péter először gondosan beágyazott, ügyelve arra, hogy a félbehajtott paplanok felső része (ahol a fej érintkezik az- agy- gyal) felülre és a behelyezés irányával ellentétes irányba kerüljön. A lepedő csak négyrét hajtva kerülhetett a re- kamié fiókjába, úgy, hogy a széthajtás után pontosan ugyanúgy kerülhessen vissza este, ahogyan volt. Majd lepakolta az asztalt, a poharakat, kiürült üvegeket — ilyenek általában voltak — zacs- kóstej-tartót a benne fityegő tasakkal, a kenyér- és felvágotthéjakat kivitte a konyhába. Utána a csupaszbarnán tárulkozó asztalhoz ült. Jegyzeteit részint az asztalra, részint szeszélyes, csak az ő számára logikus rendben a padlóra és a mellette álló fotel ölébe helyezte, s maga elé tett egy fehér kéziratpapírt.

— Most kezdem, határozta el, s tűnődni kezdett . az első mondaton. (Űjságíró-gyakor- nak korából emlékezett, hogy az első mondatnak kulcsszerepe van. Az emberek többsége e\ sem olvas egy tárcát, ha az első mondat nem kelti fel a figyelmét.)

Tétován lapozgatta a cetliket, s a golyóstoll gombját nyomogatta. Ekkor jutott eszébe, hogy a konyhaszekrény aljában kell még egy kis mara- f dék konyaknak lennie. Felug- » rótt és kiment a konyhába. A félhomályos helyiség áporo- dott szaga világosan felbontható volt. Egy rész kávé, két rész zöldhagyma, két rész felvágottszag keveredett öt rész nedves mosogató- és felmosórongy-szaggal. Ismerte. Az alsó polcon megtalálta a konyakosüvegét. „Fél deci” méregette. Bevitte a szobába, és kitöltötte. Hirtelen kínzó éhséget érzett. „Reggel ettem utoljára’ — jutott eszebe. Kisietett s szinte {elszakította a Konyhaszekrény ajtaját. Halk reccsenes után az ajtó engedelmesen kifordult, majd leválva sakairol leesett a kövezetre.

Peter nagy nyugalommal elfordult. Keresett egy üres szögletet a telezsúfolt konyhaasztalon, majd összeszorított ököllel teljes erejéből odaütött, hogy az asztallap meg- döndiilt, a rajta sorjázó tányérok, bögrék, poharak össze- csörrentek. Jóleső fájdalmat érzett. Sziszegett. Félig nevetve, hangosan kezdett káromkodni. Sebesen, de vigyázva, hogy a jelzők és határozók burjánzása ne törje meg a körmondat logikáját. A végén már élvezte. (Egyébként az ajtó hónapok óta ki-kiakadt, egyetlen szeg tartotta, s így egyáltalán nem lepődött meg, hogy végre is kiesett.) Felvette az ajtót és odatámasztotta a szekrényhez. Visszament a szobába éhségéről teljesen megfeledkezve, s a közjátéktól kissé felvillanyozva leírta az első mondatot: „A kérdés voltaképpen az, hogy van-e határa a lustaságnak?” Tetszett neki. Ebből bármi kijöhet, és határozottan blikfan- gos.

Felhajtotta a konyakot. Az ismerős ízek végigfutottak a nyelvén. Az órájára pillantott. Hat óra. Fél órán belül hazajön Zsóka és elmeséli, hogy ma ki bántotta meg. Megcsókolja, az ölébe ül, és vacsorát készít majd. Fél óra kevés már, hogy megírja ezt a tárcát. Majd vacsora után. Különben i: kész az első mondat, ez a legnehezebb.

Újra kiment a konyhába. Miután az írást vacsora utánra halasztotta, hogy lelkiismeretét nyugtassa, előkereste a kalapácsot, elővett néhány szöget, és perceken belül visszaszögezte a konyhaszekrényre az ajtócskát. Teljesen elégedettnek érezte magát. Zsóka örülni fog. jutott eszébe, és huncutul elmosolyodott. Elégedetten pakolta el a kalapácsot. Munkát végzett.

Fel-alá járkált a lakásban, fütyürészett. Elmúlt az ideges szorongás, ami mindig feszítette. ha írni készült. Helyreigazította a könyveket a polcon, a szőnyeget kisimította. Elégedetten mérte fel a szobát.

„Minden feltétel adva van c munkához” — állapította meg. Azaz ... Elbizonytalanodva ránézett az órájára. Negyed hét. Zsóka még mindig nem érkezett meg. Felkapta a táskáját és leszaladt a boltba sörért.

SIKLÓS JÁNOS:

Hajnalban kel a nap

■--------—— most egészen

I Ez a bet | más módon---------------- kezdődött. Eltért minden eddigi hétfőtől. Azt gondoltam, hogy engem már nem érhet meglepetés, mert mögöttem maradt az ijesztő meglepetések világa. Hétfőn, 1945. január tizenötödikén. elindultam Pestről, a Bajza utcából, gyalogosan haza, Szegedre. A vasúti sínek után mentem, mert tudtam, hogy a sínek hazavezetnek.

A sötétedéssel értem Motorra, vecsernyére harangoztak a templomban. Csönd volt. csak a kis harang zengett és hangja messze, a havas szántóföldeken halkult el. a nyugalmas síkság fölött.

Ilyen szép harangszót én még sohasem hallottam. A békesség csöndjében álltam

egymagámban és reszketett a mellem, pedig nem féltem már.

A reggeli szürkületben még hatalmas csövű ágyúk tor- kolattüzénél csetlettem-bot- lottam a Podmaniczky utca. meg a Nyugati pályaudvar körül. Szanaszét heverő hu* 1- lákon léptem ót és a budai vár vörös lángcsóváját láttam egy pillanatig fölvillanni, azután a sínek mellett osontam... Hátha sikerül, és akkor életben maradok.

u i újra, amiI HetiO lett | korra a Ti- ----------------- szánál elértem a várost átölelő körtöltést és dél tájban már ottho

nos utcákon vitt a lábam. Ismerős jött velem szemben a túloldalon, hirtelenjében nem is tudtam, köszönjek-e. vagy tegyek úgy, mintha nem ismernék rá. A „különös” szomszédasszony volt, aki az én számomra a világ legszebb asszonyának számított. Nem tévedhettem nagyot, igénybe vettem anyám esztétikai tapasztalását és ő is megerősített abban, hogy ez a Jutka igazán ritkaszép asszony. De mindjárt lehűtött, hogy ne gondoljak vele, mert hiszen oly messzire vagyunk mi egymástól, mint az ég a földtől. Három esztendeje, hogy ide költöztek, a mi utcánkba, egy nagy házat építettek, és igen szépen berendezték. A férje főtörzsőrmester volt a katonaságnál, csontos, magas termetű, gőgös, fekete ember, aki vigyázta az asz- szony minden lépését. Sűrűn kiálltam én az utcaajtóba, hogy meglássam legalább, ha térül-fordul valamiért. Eleinte köszöngettem is neki. de nem viszonozta. Egyszer udvariasan felajánlottam a segítségemet, hogy a nehéz, teli szatyrát majd cipelem. Fagyos mondatával — köszönöm, nem szükséges — elutasított. Hiába, én csak egy terpentinszagú, politúrfoltos- kezű asztalosinas voltam, aki hetenként a kis kocsiba fogta magát, és szállította a rendelőknek az elkészült bútorokat. A Jutka meg úri as z- szony, mindig szép ruhában járt, finom tiszta illat libbent a nyomában, amerre megfordult, hát igaza van anyámnak, miért is nézne rám.

Azért most mégis köszöntem, de csak főbólintással Megállt, és megkérdezte, honnan jövök.

— Pestről.

— Nem találkozott a férjemmel?

— Nem.

— Már fél éve nem tudok róla semmit.

—:--------------: a kocsiúton.

I Átmentem | Tétován eléje------------------ álltam, szakállasán, soványan, sápadtan és bemutatkoztam.

— Ne tréfáljon, hát ismerem.

— Én is.

— Azt is tudja, hogy a nevem Jutka?

— Azt is.

— Rettenetes ez a bizonytalanság. Magamban élek es nem is értem, hogy mi lesz.

Olyan idegesség fogott el, hogy alig tudtam nyugodtan beszélni. De inkább ő tartott szóval, én meg néztem szép, ovális, barna arcát, nagy, fekete szemét, gondosan festett száját. Akartam másfelé tekinteni, de nem tudtam. Észrevette és Hangosan elnevette magát.

— Mesélje el; hol járt és hogyan került haza?

— Most mondjam el?

— Hát... biztosan nagyon fáradt.

— Azért elmesélem.

Visszafordultam, lassan sétálgatva mentünk a város felé és időrendben is kúsza történeteket mondtam a háborúról. Közben észrevettem, hogy gyűrött, piszkos posztópantallóm, elnyűtt szürke zekém, kopott kucsmám nem illik a szép, fekete bundás. hócsizmás, szőrmesapkás

hölgy öltözékéhez. Ez a felismerés megszégyenített.

— Nem megyek tovább — álltam meg a nagy kőrútnál.

— Igaza van, a szülei még nem is tudják, hogy itthon van.

— Én már itthon vagyok, de az öcsém elvesztettem.

— Hol? — kérdezte látható érdeklődéssel.

— Még veszprémi tartózkodásunk idején, mert időközben engem behívtak Kisbérre katonának, és onnan elszöktem.

— Az öccse hány éves?

— Tizenhat. Én meg huszonegy. Sorozás után lévő. hadköteles voltam.

— Én meg most leszek huszonegy, tavasszal. május 19-én.

PFT-----, i a témák, és

| E

lapadtak | nem tudtam.------------------ miről is beszéljek vele. Hallgattam. Néhány másodperc múltán elköszönt.

— Majd ismét összetalálkozunk és folytatja — mondta búcsúzóul.

Elfelejtettem a Podmaniczky utcát, a hullákat és a tór- kolattüzeket, a gyaloglást, meg a monori harangszót. mert hiszen föl nem fogtam, hogy mi történhetett itt. Megszólított, beszélgetett velem. és azelőtt még a piaci szatyrát sem foghattam a kezembe. Ez is több volt már. mint egyszerű hétköznapi meglepetés.

Na, és akkor áprilisban is

hétfő volt. Már korán reggel hivatott az üzemi tanács elnöke és közölte velem, hogy szerdán beállók gyárigazga- tó-gyakorn oknak. Ügy készüljek, hogy hajnalban útra kelünk. Pakoljak a táskába néhány alsórieműt, mert onnan bajos lesz naponta hazajárni.

— Hát ezt én nem értem, kérem szépen — próbáltam puhatolózni, de szóhoz sem jutottam.

Az a kiváló munkásforradalmár, akinek tiszta, szép emlékét életem végéig őrzöm, elmondta nekem, hogy egészen más a helyzet, mint tavaly (ezerkilencszáznegy- vennégy) tavaszon, amikor a gyárból — nem jószántom- ból — elmentem. A Szegedi Kenderfonógyár Rt.-t a front átvonulása után lefoglalta a munkásság és november tizenkilencedikén megalakították — először az országban — az üzemi tanácsot, és mindjárt megindították a termelést Nagy mennyiségű kenderárut kér a front, Hitler még nincs legyőzve

A félkész anyagokat pedig a kendertermelő és -kikészítő telepek szállítják: Vajhát. Kiskirályság (ma Eperjes), Tuka. Komódi stb. a2 ottani telepvezetők tehetetlenek. vagv szabotálnak, vagy a jóég tudja, mi van velük, de alig érkezik be félkész termék, és rohamosan fogy a központi készlet. Ezen változtatni kell.

— Munkásokat küldünk ki. Ez a döntésünk — fejezte be az alacsony termetű. széles vállú. bajuszos munkásforradalmár.

| Nem hagytam | Eleinte áp------------------------ rilisi tréfának gondoltam, igaz, hogy másodika volt már, de afféle megkésett elsejei bolondság lesz ez, mert tegnap vasárnap volt. De gyorsan beláttam, itt egyáltalán nem viccelődnek. Néhány Schöns- tein-füzetet olvastam, meg Kautzky-könyvet, ezért hát csak keveset értek a komolyabb politikai ügyekhez. Na, és én inkább újságíró szeretnék lenni. Gyerekkoromban elolvastam mindenféle Móra Ferenc-lrást, ami a kezembe került (és valamennyi a kezembe került), s otthon már titokban újságírósko- dom. Most akarok egy írást vinni a Délmagyarországnak, hátha elfogadják — próbáltam kifarolni a bajból. (Elfogadták az írást, és meg is jelent Tóth Jutka néven.)

— Újságírás? Űjságírás... most kenderre és lenre van szükség — röffent rám az elnök.

— Arra is. meg erre is.

— A Móra Ferencet meg

ne emlegesse, mert abból

csak egy volt — epéskedett velem.

— Éppen azért tartom nagyra. írásait meg a saját dolgozószobájában olvastam el a halála után.

— Hogyan került maga oda?

— Anyám révén, aid náluk volt alkalmazásban. Na, és azon a címen is, hogy

Pankának, a legkisebb húgomnak. Móra Ferenc lánva a körösztanyja — mutogattam a kivagyiságomat. ■

— Az üzemi tanács döntését közöltem magával, fiam Ez. persze, nem kötelező. Elmehet. És hát gondolkozzon.

Szépen kidobtak — gondoltam magamban.

— Miért éppen szerdán indulunk? Nem lehetne csütörtökön inkább? — kérdettem vissza az ajtóból.