Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-12 / 109. szám

1974. MÁJUS 12., VASARNAP tJűHav Számíthatnak a gyárra Lakáskulcsok — közös segítséggel Egymillió lakás — tizenöt év forintjai, akarása, építőmun­kája. Egymillió otthon, több millió ember megváltozott életének megváltozott színhe­lye. Egymillió — s mégis ke­vés. Űjabb tervre, programra, akarásra, forintra, munkára van szükség. Hogy végre a la­kás ne az élet célja — évti­zedek fizikai, idegi fáradsá­gának testet öltött szimbólu­ma — hanem az élet egysze­rű és szükséges feltétele, esz­köze legyen. Jelzők nélkül A meglevő lakásgondokat nem érdemes dramatizálni, szociográfusok, filmesek, té­vések olyan helyszíneket mu­tattak már be, hogy ezeket nem lehet „túlszárnyalni”. De nem kevesebbről beszélnek jelzők, s érzelmi fordulatok nélkül a kérelmet fogalma­zók indokolása sem. íme né­hány „egyszerű” mondat: ' Tízezer forint kamatmentes kölcsönt kérve: „Két gyerme­künk van, a feleségem jelen­leg gyermekgondozási segé­lyen van, egy keresetből kép­telenek vagyunk építkezni. Az építkezés azért sürgős, mert abban a szobánkban főzünk is, ahol a gyerekek és mi alszunk”. (Valkai László, esz­tergaüzem) Szintén tízezer forintért: ^Családi házat építek, a pén­zem elfogyott, hogy tovább tudjam folytatni, pénzre van szükségem, ezért kérem szí­ves támogatásukat”. (Kiss Zol­tán, köszörűüzemi beállító) Negyvenezer forintért: „A családi házat szüleimmel együtt építem, ők nyugdíja­sok és a 90 éves nagymamát tartják. (Bállá László tmk- művezető) Maximális pénzösszegű anya­gi támogatásért: „Jelenleg egy kis, sajátkezűleg épített fa­házban lakunk feleségemmel, amely egy helyiségből áll. Szüleim nyugdíjasok és fele­ségem szülei nem élnek, ezért semmiféle anyagi támogatás­ra nem számíthatunk”. (Szár- nyasi László, felesége nevében, aki a gyárban eszterga-meós) A kérvényeket a Magyar Gördülőcsapágy Művek diósdi gyárának szakszervezeti bi­zottságára nyújtották be. Az igazságos rangsorolás Németh István, a számviteli osztály vezetője gyorsan ki­keresi a „nagykönyvből” a la­kásra vonatkozó adatokat: a diósdi csapágygyár 1973. évi fejlesztési alapjából házépí­tésre Tóth István garázs­mester 24 ezer, Hasszán Ist­ván, a kísérleti üzem dolgo­zója huszonháromezer forint­tot kapott. A részesedési alap­ból tizenhatan 10 ezer forin­tos, huszonnyolcán ötezer fo­rintos kamatmentes kölcsönt vehettek fel. Vagyis tavaly a diósdi gyárban 347 ezer fo­rintot fordítottak a lakásgon­dok megoldására, enyhítésére. És még egy adat a statiszti­kából: az idei első negyed­évben már 270 ezer forintot fizettek ki; harmincegy dol­gozójuk nem hiába számí­tott a gyárra. Az adatokat tartalommal Szeibert László, a szakszerve­zeti bizottság titkára tölti meg: — Még egy számot monda­nék, 1971 óta 685 ezer fo­rintot fizettünk ki lakásra, kölcsönként. Hogy mennyit adhatunk, az az évközi része­sedés nagyságától függ. A gyári rekonstrukció költsége miatt jelentős előrelépésre nem számíthatunk, pedig for­gótőkénknek ötszázezer forintra kellene nőnie, hogy ne kell­jen a kérelmezőnek például egy évig várnia. Ilyen helyzetben különösen fontos az igénylők közötti igazságos rangsorolás. A diós­di gyárban körültekintően vizsgálják a feltételeket, így a családi körülményeket, a gyermekek számát, figyelem­mel vannak az egyedülálló el­tartókra, követelmény a gyá­ri jó munkateljesítmény, s a legalább ötéves törzsgárda- tagság. A fiatalok helyesen, jogos előnyöket élveznek: ha a férj és a feleség is a gyár­ban dolgozik, a kettőjük mun­kaviszonyéveit összeadják, s így is el lehet érni a törzs- gárdaszintet. A KlSZ-bizott- ság javaslata pedig a tízéves törzsgárdatagságnak felel meg. A kollektív szerződésekbe ke­rülő ilyen szabályok által is jelentősen nő az ifjúsági szer­vezet tekintélye. — Ami pedig a lakásépítést illeti: a diósdi új 1170 laká­sos lakótelepen 90 otthonra tartunk majd igényt. A meg­épülő kolónián hat év alatt mintegy hárommillió forintot költünk lakásokra — persze minden attól függ, hogy szo­ciális fejlesztésre mennyit ka­punk —, s így a KISZ és a szakszervezet felmérése sze­rint kielégíthetjük az igé­nyeket. A tervek szerint a la­kások nyolcvan százalékát KISZ-korosztályúak, húsz szá­zalékát pedig nagy családosok tilalmat rendelnek el a már­nára, ami a fogás egynegye­dét teszi ki. De ettől még nem fogyatkozna vészesen az állomány, csakhogy itt van­nak azok a marhanagy ha­jók, kétezernégyszáz lovas motorral, olyanok, mint a Theodor Körner, kavarnak akkora hullámot, amelynek sodra mind a partra veti az ivadékot. Akkor hát miért azt a kevés halászt, aki még van, akarják megfosztani a kenyérkeresettől, kérdi... A nagy erejű Toldi moto­roskomp, Vác város kedven­ce kürtölve indul át a Pokol­csárdához. Pár métert halad csak, azután leállnak a mo­torok, mert odalentről — vil­logva, szirénázva — föltűnik o szárnyashajó, s a szabá­lyok szerint, amint ez látótá­volságba került, az átkelőjá­ratnak partközeiben kell ma­radnia. A Toldi parancsnoki hídján öles termetű, barnára sült férfi áll, Fábián István hajóvezető Tahitótfaluból, aki fiatal kora ellenére meglehe­tős hírnévre tett szert a duna­kanyari folyószakasz vízenjá- rói között. Néhány esztende­je történt, hogy szinte szériá­ban, napokon belül, ö'nkéutes rendőrként elfogott egy öreg nénire támadó rablót, föl­tartóztatott egy autótolvaj társaságot, s társaival — há­rom matróz, egy gépész és egy gépkezelő teljesít vele szolgálatot egyidejűleg — ki­mentett a sodráshói tizenöt úttörőt, akik egy fregattával borultak a Dunába. Akkor tüntették ki a Közbiztonsági Érem arany fokozatával. Parton, de víz mellett Ebéd után a városka parti sétányán találkozom Gyur- csics Istvánnal, a Pest me­gyei Kishajózási és Javító Vállalat forgalmi osztályve­zetőjével, aki a huszonhárom átkelőjárat propellereiből sa 295 tonna vízkiszorítású, 24 személygépkocsit s 600 em­bert megbíró motoroskomp­ból, továbbá a Dunakanyar kirándulóhajóból álló flotta parancsnoka. Ellenőrző kőr­útjain immár gépkocsin köz­lekedik, pedig valamikor ma­ga is hajós volt — matróz, kormányos, hajóvezető —, ki­kötőben született, a bulgáriai Vidinben, járta a Dunát Ré­gen sbvrgtóí Réniig, otthon volt Becsben, Linzben, Po­zsonyban csakúgy, mint Tur- nu Severinben, Russéban, Brailában, vagy gyerrrtekkorá- nak színhelyén: Mohácson. Hajózott a Tiszán és a Drá­ván is, emlékezetéből még föltűnik egy-egy lóvontatta uszály is. Míg fiatal az ember, kalandvágyóbb. töb­bet bír, más kirándulni, és megint más dolgozni a vizen, mondja, míg szemét körüljár- tatja a partrakönyöklő he­gyeken. Ahol lakik, Szent­endrén, esténként beárad az ablakokon a folyó nyers il­lata; vízen nőtt ember azért a víztől el nem szakadhat. Apor Zoltán kapják — és a lakásgondot „kipipálhatjuk” — mondja az szb-titkár. 1170 új otthon Űj „városrész” született és születik Diósdon. Az építés hajtóereje a tanács, személy szerint Demény László ta­nácselnök : — Az országos lakásépítési program részeként egy 360 lakásos, ifjúsági lakótelep épí­tése fejeződik be az idén — a Budai Járási Építőipari Szö­vetkezet kivitelezésében. A tervek szerint az utolsó la­kást szeptemberben átadjuk, s már a napokban elkezdtük a telep útjának építését. A csapágygyáriaknak, s a diós- diaknak a közművesítéshez semmilyen hozzájárulást nem kellett fizetniük, míg más cé­gek — a Magyar Rádió és Te­levízió és a Honvédelmi Mi­nisztérium — jelentős anyagi támogatással segítette az épí­tést. E munka után is jelen­tős feladat vár ránk: elkészült a beruházási programja — az OTP Pest megyei Igazgatósá­ga az anyagi fedezetet is biz­tosította — egy új, 1170 ott­honból álló lakótelepnek. E terület előközművesítése már az idén megkezdődik, s a ter­vek szerint 1976-tól évente kétszáz lakást szeretnénk át­adni. A megye vezetőinek tá­mogatásával, a Pest megyei Beruházási Vállalat szakem­bereinek aktív munkájával, úgy gondoljuk, e terv is meg­valósul. És így a kitűnő kap­csolatnak megfelelően a csapr ógygyár igényeit is ki tudjuk elégíteni... Miért nem több ? A gyár szakszervezeti bi­zottságának titkárától még egy kérdésre kértem felele­tet: nem lehetne valahogy mégis emelni a kamatmentes kölcsönre szánt összeget? A tudakolódzásra egy nagy táb­lázat rubrikái Válaszolnak. Imigyen: a gyár részesedési alapja egymillió 973 ezer 600 forint. Ezt teljes egészé­ben kimerítik. Hogy mire? Például 320 ezer forintot ét­keztetésre fordítanak, 350 ezret üdültetésre, 297 ezret szociális, kulturális felada­tokra, 120 ezret segélyekre, 30 ezret ösztöndíjakra, 110 ezret a munkaverseny jutalmazá­sára, 106 ezret a kiváló dol­gozók elismerésére. És senki ne adja össze a forintokat, mert a táblázatról csak a legnagyobb összegeket írtam ki — a lényeg: minden fo­rintnak helye van. Bármit csak a másik rovására lehet növelni. És senki sem mond­hatja felelősséggel, hogy pél­dául a segélyezésnél fonto­sabb a lakáskölcsön. Így törekszünk a társadalmi célra: a lakás ne az élet „végső” értelme és beteljese­dése, hanem egyszerűen szükséges feltétele, eszköze le­gyen. Fóti Peter Az egészség és a szépség művésze Lassan ötven éve, hogy a kolozsvári gimnáziumban kedvtelve nézegette a rajzta­nár a kis Kalotai-gyerek lap­jait. Mondogatta is a töb­bieknek: „Látják, így kell ezt csinálni!” Kalotai Tibor ahányszor hazament rajzóra után, el­mesélte, mit mondott a ta­nárja. Édesapja rábólintott. „Hát én is azt mondom fiam, jó, ha valakinek ügyes a keze. Te is nyomdász le­szel utánam, aztán elmégy Münchenbe. Ott ellesed a grafikusoktól az igazi mű­vészetet.” Órák Szonyinél Mégsem így történt. Ka­lotai Tibor az orvosegyetemet választotta. Budapesten al­bérletben lakott a Bakáts-té- ren. A szigorlatok idején, ha kinézett az ablakon, a "temp­lomtornyon látta először, hogy már hajnalodik. Hanem tanu­lás közben is néha úgy érez­te, elő a rajzlappal. Valaki­től megtudta, hogy nem mesz- szire onnan, a Baross utcá­ban lakik — a mai Medi­cina könyvesbolt felett — Szőnyi István festőművész. Egy délután elszántan be­csengetett hozzá, Szőnyi fo­gadta, beszélgettek, végül megnézte a vázlatait, akva- relljeit. Megkérdezte tőle: „Aztán fiatalember, mi akar lenni?" Amikor meghallotta, csó­válta a fejét: „Sajnálhatja fiam, hogy nem a művészpá­lyát választotta.” Ezután megengedte, hogy egy hónapig naponta eljár­jon a műtermébe szemlélőd­ni, az alapvető tudnivalókat elsajátítani... Abonyba úgy kerültek, hogy a háború után Budapesten egyszerűen nem tudtak meg­élni. Nem volt a világon sem­mijük, csupán egy röntgen- készülékük. Attól pedig nem vált volna meg Kalotai Ti­bor, abban volt apai-anyai öröksége. „Míg fordul a helyzet, vé­ge az inflációnak, addig ma­radunk”, mondogatták egy­másnak vigasztalásul. Ne­héz volt a két városi ember­nek az alföldi községben. Tüdőgondozó az istállóban Micsoda életet, milyen egészségügyi viszonyokat ta­láltak! A por, a háború utá­ni szegénység nyomán a tü­dőbaj aratott. Csak egy or­vos volt még kívüle a szét­terült nagy faluban, a vala­mikori járási székhelyen. Mindennél fontosabb a tbc gyógyítása — döntötte el magában. Sok utánajárással és segítséggel berendezték a tüdőgondozót — egy romos istállóban, amelynek az első hetekben sem ajtaja, sem ab­laka nem volt Kalotai saját röntgenkészüléke és egy szék volt a berendezés. Ehhez kap­tak később bútort az elhagyott jayak kormánybiztosságától. Építőipari gépszerelő, iv- és lánghegesztő, panther autódaru-kezelő, villanyszerelő, víz-, gáz- és fűtésszerelő, kőműves, asztalos, burkoló, épületlakatos, ács, vasbetonszerelő, tetőfedő és szigetelő, bádogos, festő, parkettás, gépkocsiszerelő, könnyűgépkezelő szakmunkásokat, gépkocsivezetőket, betanított és segédmunkásokat (16 évüket betöltött fiúkat is), rakodókat, kubikosokat AZONNALI BELÉPÉSSEL FEL VESZÜNK Jelentkezni lehet: a „PROSPERITÁS” KSZ Munkaügyi osztályán Budapest IX., Viola u. 45. Ez volt 1946-ban, a hatodik rendelő Pest megyében, ide jöttek a járás más falvai- ból is a betegek. A megalakulás után tíz évig nem volt megállás. Kalotai doktor megszerezte a tüdőgyó­gyász szakképzettséget. Az abonyi rendelőben napi 150— 200 átvilágítást végzett, emel­lett rendszeresen bejárt Ceg­lédre, a tbc-gondozó intézet vezető orvosaként. Hanem, míg az általános egészségügyi helyzet javult, a doktor mind rosszabbul érezte magát. Fáradt volt, egyre csak fogyott „Olyan vagyok, mint a Topolinónk, azt is örökké ja­vítjuk, mégse szuperál.” Na, persze, az öreg autó nem csoda, ha nem bírta a föld- utakat, a beteglá­togatást a sáros tanyavüágbam. A doktor azonban még fiaital volt, éveit tekinitve ereje teljében. (Most tölti be a hatvankettőt, az idén.) Végül meg­találták a bajt: inaktív tbc. Deb­recenben gyógyí­tották. Utána is­mét visszajött Abonyba, körzeti orvosnak. Általá­nos orvosi műkö­dése során lett belgyógyász-fő­orvos. Míg beszélge­tünk, tekintetem körbefogja a há­rom szobát. Mennyezettől le­felé, szinte a pad­lóig képek: nem egy kéz munkája. A mások alkotásaiban __ Néhány valóban szép da rab van közöttük, védett művek is akadnak. Felépítet­tük ezt a házat, a fiunk szakmát kapott a kezébe — tv'-műszerész lett —, és van egy öreg, sárga Skodánk. Ez a vagyonunk. Ameddig le­hetett, képet vettünk. Ma már nem telik rá. A mosta­ni árverések ötven-hatvan­ezer/ forintos árai messze túlszárnyalják a mi lehető­ségeinket. Az évek során egy-egy Csontváry-, Rud- nay-, Kövér Gyula-, Vastagh György-, Bruck- és két Glatz OszJcár-képet vettünk. — Húsz évig sem ecset, sem ceruza nem volt a ke­zemben, mert nem jutott rá idő. A művészet utáni vágy azonban ott motoszkált to­vábbra is bennem, legalább a mások alkotásaiban sze­rettem volna gyönyörködni. Elég volt, ha akármilyen ké­ső este megálltam valame­lyik kép előtt, már megnyug­tatott. — És ezek itt körben, a többiek, saját munkái? — Igen. Egyszercsak azt vettem észre, engedett, a fe­szes tempó. Jóformán biz­tosított lett mindenki a fa­luban, de már nem ketten voltunk körzeti orvosok, ha­nem hatan. Már nem mondja a fél falu, szaladj, hívd u Kalotait. Műhellyé alakult az egyik szobasarok. Egymás után kí­vánkoztak papírra az átélt évék benyomásai. Két ízben rendeztek a műveiből tárla­tot. „Csak az egészség szép“ Később felesége javasla­tára áttért az olajra. Hogy sikeres lett a találkozás, mu­tatják a hangulatos, színes és mégis visszafogott tónusú képek. Táj és figura egy­aránt életre kél az ecsetje alatt: az esti homályban de­rengő tolcaji pincesor, a ha­vas táj felett repülő varjak. a mosás az abonyi udvaron. Ekkoriban történt, Etelka napján nem volt virág, de­cemberben a faluban. Töp­rengett, mit nyújtson át a kedvesnek? Hirtelen ötlet­tel elő a vásznat. Óra sem telt belei csodálatos fehér­Egy szép kép: a Lisztet szitáló nő (olaj). piros szegfűcsokrot vará­zsolt — örökre virítót. A karján kötés: reuma­tikus fájdalom gyötri. Ott­hon papucs a beteg lábán, az is megdagadt. De olyan hévvel beszél az életéről, a festészetről és a gyógyító munkájáról, o kettő ötvöző­déséről, hogy szinte lehetet­len mondanivalóját széjjel­választani. Életében, szavai­ban ölelkeznek. — A színek érzékelése, a széphez való vonzódás segít a munkámban is. Csak az egészség szép. Bejön a pa­ciens és a színtelenségéből máris látom, hogy valami nincs rendben. Nékám pro­fesszor szokta mondani, ha a beteg a kézfejét fájdítja, nem elég azt nézni, látni kell az egész embert. En még a régi iskola híve va­gyok, nekem nagyon fontos o beszélgetés, az anamnézis. Persze, sokat számit, hogy huszonnyolc éve itt élek. Is­merek mindenkit. Ha hozzám jönnek ezzel-azzal, tudom, hogy az alapbaj sokszor az otthoni viszály kodás ban ke­resendő. Mind általánosab­bá válik a vegetetív neu­rózis, érezteti hatását némi­leg a belterjesség, az erős egymás közötti házasodás, mert férjet-feleséget ma is csak a nagyfaluból válasz­tanak. Dívik a rumos sör. Él még a virtus, van miből, mert általában a családok jól keresnek. Tsz és ipar is van a faluban. Hajtják ma­gukat, felépül a szép ház. berendezik, fut a kocsi, eköz­ben megrokkannak. Az uta­zás, a bejárás hihetetlen megterhelés. Míg egészen fia­tal az ember, elmegy, de ahogy múlnak az évek, egy­re jobban megviseli az állan­dó, sokk. A kővetkező ecsetvonás A főorvos rendszeresen részt vesz a továbbképzése­ken. még, ha ez betegeitől sok idejét elrabolja is. Ta­valy a két képesítés mellé megkapta a harmadikat. Tag­ja a MAOTE-nak, általános szakorvos lett. Festőállványa ott áll a szekrény mellett most is. Né­ha két kezelés között eléje áll, latolgatja, mi lesz a kö­vetkező ecsetvonás. Komáromi Magda á a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents