Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

8

rear

Htod

kJCívlap

1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK

HORTOBÁGYI

Dévényi Antal rajza

Az újságok gyakran írnak arról, nogy ideje lenne már nálunk is létrehozni egy házasságközvetítő irodát, hisz ©nélkül ítéletnapig várhatjuk a találkozást autóbuszon, vagy másutt a rokonlelkű nagy Ö-vel. Esküszöm, elkelne néhány házasságközvetítő iroda nálunk ... Vártam is, egyre vártam a létrejöttüket, s közben megöregedtem. — De semmi vész, boldogulok én magam is — gondoltam —, és elhatároztam, hogy hirdetni fogok. „177 cm, 74 kg, ritkuló hajú, gyomorfekélyes, 35 éves férfi, befejezetlen felsőfokú végzettséggel, aki imádja a húsos derelyét és Kafkát, feleséget keres egyetemi végzettségű, jól főző, művészetet kedvelő #'.telligens 20—22 éves szőke nő személyében. A címem ez és ez ...”

A lakásom közelében ragasztottam ki a hirdetésemet és vártam. Féiőra múlva csöngettek. Ajtót nyitok: a küszöbön eny szédítően fiatal, szőke hölgy.

— A hirdetésre jöttem — közölte zavartan.

— Fáradjon beljebb.

— Egyszobás a lakása?

— Igen.

— Hány négyzetméter?

— Húsz.

— De a fürdőhelyiség csak külön van?

— Igen.

— Nos; — mondta a szőke —, nekem nyolc.

— Ez azt jelenti — kockáztattam meg a kérdést —, hogy belémszeretett?

L KORSZUNSZKIJ:

Házassági

hirdetés

— Hát mi mást?

— Hagyja itt a címét, majd értesítem.

Ahogy elment, újra szólt a csengő. Újabb menyasszony. Ez is szimpatikus.

— Mi az, te akarsz nősülni? — kérdezte.

— Én.

No, ennek — gondoltam — művelt ember benyomását keltő kérdéseket kell feltennem.

— Szereti-e Lorcát? — kérdeztem.

— Nincs ilyen ismerősöm. De mennyi a fizetésed?

— Hatvan rubel.

Undorral nézett rám, és elment

Nem mondtam neki igazat, rert a fizetésem száz rubel, d<_ hát én azt akarom, hogyne a pénzemért szeressenek.

Belesandítottam a tükörbe és elszomorodtam: vajon be- lémszeret-e valaki?

Újra csengettek. Középkorú, molett nő állt az ajtóban, felső ajka fölött jól kivehető bajúszkával. Levetette a nemezcsizmát és így szólt:

— Már régen keresem magát.

Szerelmes szemekkel nézett rám.

— Kolja vagyok.

— Tamara Sztyepánovná.

Vajon, hogy lehetne ettől

megszabadulni — gondoltam izgatottan.

— Én csak 60 rubelt kapok — tájékoztattam a nőt.

— Nem tesz semmit — legyintett. — Kihízlallak.

— Nemrég szabadultam!

— Na, és — nyugtatott meg Tamara Sztyepánovná. — Megtartlak magamnak. Vacsorát főzök.

És ezzel elkezdte kipakolni szatyra tartalmát. Közben áhítattal nézett rám.

Mit tegyek — gondoltam —, valóban ennyire szeret?

— Olvasná szokott-e? —érdeklődött Tamara.

— Analfabéta vagyok.

— Nem baj, majd megtanítalak.

— De nekem két gyerekem van! — csökönyösködtem tovább.

— Meglehet — nyugtatott meg. — Nekem is kettő van.

— Lakásom sincs!

— Sebaj. Ellakunk a váróteremben.

— Idióta vagyok, tegnap jöttem ki a kórházból.

— Gondolod, én normális vagyok?

Láttam, ez egy életre be- lémesett. Mentem, hogy levegyem a kiragasztott hirdetést. Az ajtóm előtt hosszú sor állt.

— Már nem aktuális — közöltem velük. Van menyasszo- nvom.

A várakozók szétszéledtek.

Többé nem tértem vissza otthonomba.

Oroszból fordította: Baraté Rozália

Nézegetem a kirakatokat,

mit veszek, ha pénzem lesz. Legelőször ezt a nagy, világos íróasztalt, három fiókkal, üres papírt teszek az egyikbe, indigót meg ceruzákat a másikba, néhány dossziét a harmadikba, azokban gyűjtöm majd a jegyzeteimet, meg az írásaimat. Az asztalra csak egy naptárt teszek, hogy elférjen rajta az írógép, mert természetesen az is kell. Amióta az első novellát megírtam, minden kirakat előtt megállók, lesem, lehet-e kapni, pirosat veszek, vagy kéket és persze acélbetűst, hogy sokáig tartson. Kell egy írógép, mert akkor talán nem érzem, hogy mindig mindennel elmaradok, nem érzem ezt a versenyfutást. egy íróasztal és egy írógép, semmi másra nincs szükségem, csak hogy egy kis zugban elbújhassak, hátat fordítva mindennek és mindenkinek, akkor talán nem kell majd listát vezetnem arról, mi mindent szeretnék még megírni. Berendezek magamnak egy sarkot, és nem engedek oda senkit. Szerelek a falra egy polcot, szögelek mellé képeket, veszek egy lámpát, ragasztok rá cigarettás dobozokat, meg veszek egy forgószéket. Imi is, olvasni is ott fogok, oda viszem a kisrá- diót, a zene elnyomja majd a hangokat a hátam mögött.

Sétálok az utcán, nézegetem a kirakatokat. A könyvesboltot nem tudom kikerülni, bemegyek, nézegetek, válogatok, valamit vennem kell. Felteszem otthon a szekrény tetejére, Andris dühöng, lakásra gyűjtünk, minek folyton könyvet venni, sose keveredünk ki innen, egy éve nem ettünk tisztességesen, csak az üzemi konyhán, meg ha elmentünk valamelyikünk szüleihez ebédelni, és én könyvet veszek. Andrisnak igaza van, de nem tudok ellenállni a csábításnak, legszívesebben megvenném a fél boltot, szerencsére sok pénz soha nincs ná- am. Vigasztalásul odaadom Andrisnak a doboz cigit, mádja a Philip Morrist, és már hónapok óta nem vett magának, pedig mielőtt ide öttünk lakni, kéthetenként elszívott egy dobozzal. Nem udom kiengesztelni, ezen is csak dühöng, harminchat kidobott forint, sose lesz lakásunk. Igaza van, mégsem tudom szó nélkül hallgatni, gyű- ik a gyomromban a feszültség, kiabálok vele, mit akar azzal az átkozott negyvenezer orinttal, egy éve egyszer vol- unk színházban, kétszer moziban, konzerven élünk meg pirítóson, nincs egy tisztességes télikabátja, megkeresünk hávi ötezret és mégse jutunk semmire, és lagalább reményünk lenne, hogy egyszer kiütünk innen, de sose jutunk ci, gyerekünk se lehet, mert Margit néni nem hallgat gye- eksírást. Iszonyúan igazságta- an vagyok, de nem tudom bbahagyni. Andris ijedten zárítgatja a könnyeimet, utol- ára két évvel ezelőtt kiabál- am vele, amikor befejeztem z egyetemet és nem akartam anítani, inkább elmentem egy üzemi laphoz újságírónak, Andrisnak nem tetszett, úgy olt, hogy egy iskolába kerü- ünk. Pesten, micsoda ritka zerencse, de én kiabáltam, ogy nem hagyok beleszólni z életembe, mert rossz tanár

SZÉKELY LAJOS:

IN MEMÓRIÁM 1945

Emlékszel az utolsó lépcsőfokra?

Emlékszel, milyen félve lépted át? Emlékszel, hogy megszokta már szemed a sötétség reszkető, búvó sikátorát?

Mondd, hitted-e, hogy újra bátran, napba nézve lépheti lábad át a pincegádor bombabiztos hajszálvonalát?

Emlékszel, elfeledtük talán egy

perc alatt,

hogy óvott az az ujjnyivékony ajtó, és nem kenyérért — szóért szaladtuk át, hírért, jó szóért a szomszéd fasort;

Élsz? — Élek, és Ö is Él, s az első pillanat Öröme koszorúzza a hunyó hamvakat... Emlékezz!... Most és mindörökké — Voltunk, vagyunk, leszünk —

És voltak Ök, és vannak,

S emlékük szivünkben Örökre él...

KOZMA JUDIT:

Portugál írógép

lennék, de írni istenbizony tudok, ha ő ezt nem is érti, ugyanolyan elszántan mondtam a magamét, mint most, csakhogy akkor igazam volt, most meg csak azért kiabálok, mert megláttam azt a nyavalyás portugál írógépet, háromezer háromszázért. Andris nem szól egy szót sem, pedig jobb lenne, ha kiabálna, de ő csak simogatja a hajamat, türelmesen kivárja, amíg elhallgatok. aztán kimegy a konyhába kávét főzni.

Szégyellem magam, hiszen nem Andris tehet róla. hogy a szüléink nem tudtak nekünk lakást venni, és Margit néni igazán nagyon aranyos, megenged nekünk mindent, a szoba is tágas, végül is egészen jól ki lehet bírni. Legalábbis addig, amíg valamelyikünkkel nem történik valami, amitől szeretne egy kicsit egyedül lenni, most sem kellene veszekednünk, ha el tudnék bújni valahová, ahol kifújhatom a mérgem. Otthon sem volt külön szobám, de kényelmesen elfértek a ruháim a szekrényben, nem kellett a könyveimet a szekrény tetején tárolni a kenyérpirító meg a kávéfőző mellett, és kiülhettem a konyhába, ha valami bajom volt, nem zúdítottam anyámékra a dühömet

Kavargatom a kávét, Andris nem szól, csak simogatja a kezem, és én sem szólok semmit, nem tudom kimondani, hogy ne haragudjon, azt szeretném, ha már vége lenne ennek az átkozott napnak, ha végre reggel lenne, Andris elmenne dolgozni, és én kedvemre kibőghetném magam. Andris előtt nem akarok sírni, úgyse tud segíteni rajtam, a tehetetlenség szorítja a torkom, úgy látszik, Andris érzi, hogy jobb, ha nem szól, és én nagyon hálás vagyok neki ezért a hallgatásért

Cigarettát a(j a számba, és mosolyog, idd meg a kávét, mert elhűl, kedves a hangja és nyugodt, pedig látom a szemén, milyen önfegyelem kell a nyugalomhoz, és én keresem a szavakat, de végre elmondom neki, milyen régen szeretnék egy íróasztalt és egy írógépet, hogy ne kelljen folyton a szerkesztőségben ülnöm, ahol mindig van valaki, és sose lehet nyugodtan dolgozni, mert valami mindig történik, mennyi mindent megírhatnék pedig, ha itthon is tudnék dolgozni, meg aztán gyerekkorom óta azt szerettem volna, hogy legyen egy sarok, ahová nem megy rajtam kívül senki, valahogy elnyöszörgöm, hogy mindennap megnézem a kirakatokat, és elképzelem, milyen lesz az a sarok a szobában, egy as'ztal, egy szék, egy lámpa és egy polc a falon. Máris jobban érzem magam. hogy végigmondtám, az egész nem is tűnik olyan fontosnak, hiszen enélkül is egész jói lehet élni, menjünk inkább és szellőztessük ki a fejünket.

Sétálunk, kirakatokat nézegetünk. Válogatunk, mérlegelünk, ez a szekrény nagy, nem fér be a lakásba, ebbe kevés a polc, hová rakjuk akkor a ruháinkat, ennek a színe nem tetszik, no. ez már talán jó lesz. Berendezzük a konyhát is, viláaoszöld garnitúrát veszünk, hűtőszekrényt meg mosogatót, nem, azt mégsem. hiszen az be van építve, de a villanymelegítőt átszereljük gázra és a fürdőszobába megvesszük azt az automata mosógépet. A következő kirakatnál megveszünk egy padlóvázát, kávéskészlet nem kell, abból van három, likőröst is kaptunk kettőt, ott állnak a szekrényben egymás mellett, mert mustárospohárból isszuk a kávét, a karácsonyi pezsgőt meg a születésnapi konyakot.

Fázni kezdek, Andris kézen fog. na, gyere, igyunk valamit, bemegyünk a bisztróba, szólni se tudok a meglepetéstől, a konyak felmelegít. Gyalog megyünk haza, lassan elmúlik a rosszkedvem. Gyorsan elalszom, reggel arra ébredek, hogy besüt a nap az ablakon. Nehezen múlik a nap, lézengek a fáradtságtól, mire végre indulhatok. Andris vár a kapuban, megcsókol, kézen fog, aztán futunk a taxiállomáshoz, mi történt, betörtél, kérdezem, de Andris csak annyit mond, hogy most ne kérdezzek semmit, majd otthon mindent elmesél.

Margit néni mosolyogva fogad, bejön velünk a szobába, nekem eláll a szavam, az ablaknál ott az íróasztal, a falon polc, és az asztalon a portugál írógép, háromezer háromszázért, a lámpát holnap megveheted, mondja Andris, halkan kimennek a szobából, már csak harminc- ötezer forintunk van, de azért lesz egyszer lakásunk is, a kabátom se veszem le, csak végigvágom magam az ágyon és bőgök.

Gyorsan mennek a napok, mi újra elmegyünk minden másodikán a takarékba, lassan, de azért gyűlik a pénzünk, még legfeljebb két év és lesz lakásunk, Andris esténként dolgozik, ül az íróasztalnál, és olvas meg jegyzetel, doktorit ír, áhítatos csönd van a szobában. Néha én is dolgozom, de többnyire hasalok az ágyon és olvasok.

írtam néhány novellát, a-o’-ot Éva. a szerkesztőség titkárnője legépelte szép, fehér papírra, hibátlanul.

LOVRITY ENDRE:

Míg metszi a fákat az ember

N

agyon büszke volt Józsi a kertre. Négy éve telepítette, mindjárt, ahogy az építkezéssel elkészültek Ezt is második műszakban. Tavaly már megmutatta egyikmásik a termést, az idén aztán rendre termőre fordulnak. Vigyázni kell. különösen az őszibarackkal. A középső ágat kell kivágni, hadd legyen terülős a fa, hogy sok napfényt kapjon a termés.

A kis Józsi, a fia elunta a nézést. Önálló tevékenységet keresett magának. Lécekből, karókból egész tákolmányt emelt a kert ház felőli végén, ahol vadon nő a torma. Találgathatja az ember, hogy vár az, avagy bunker.

Jó, hogy itt matat a gyerek. Rá lehet bízni kisebb dolgokat.

— Eredj csak fiam. kérj még édesanyádtól rafiát!

Mert az a meggyfa olyan ferdén nőtt. Karót kell leverni, ki kell kötni, hadd húzza vissza a derekát.

A kisfiú térül-fordul. Fürge mozgása egyenesen tartozéka nyurga termetének. Megvillan okos szemében az öröm, hogy jól elvégezte a rábízott feladatot.

Józsi megint metsz. Nézi a termő rügyeket. Hallja a gyerek pufogtatását. Indiánost játszik. Kibújik a nap. könnyen megy a munka. Az ember észre sem vészi, hogy elkalandozik a gondolata.

J

ózsinak eszébe villant, ő is hogy szeretett hadijátékokat játszani. Talán éppen ekkora volt, mint a fia. A kertben csak néhány öreg fa szomorkodott akkor, a ház még hosszában állt, s a vályogfal gyakran levetette a pelyvás sarat, amivel tapasztani szokták. Nagyanyját látta bele abba a hajdani képbe, moslékosvödrökkel a kezében, nagyapját a vasvillával, amint szénát vet a saroglyába.

Szeretett játszani.

Decemberhez képest szokatlanul enyhe idő volt, hajadonfőtt lehetett szaladgálni az udvaron. A „homokhegy” mindig ott állt, ahol most az új épület előszobája. Ha megfogyatkozott, hoztak egy szekérderékkal.

Egyszer is a homokhegyet vette birtokba, várat épített. Már két alagúttal is elkészült,

amikor az édesanyja rajtakapta és beparancsolta a melegre. Teri, a nővére babaruhákat gyártott papírból. Öt nem érdekelte az ilyen játék. Különben sem tudott kijönni Terivel, aki már az utolsó osztályt járta, ő meg csak másodikos volt.

Szeretett volna szabadulni. Azon törte a fejét, hogy kiszökik, megkeresi a kavicsokat a ház végénél, a Csongáék felől. A kavicsok azt a célt szolgálták volna, hogy golyók legyenek egy nem létező csúzliba. A bőr és az ágas is megvolt, csak megfelelő gumi hiányzott. Ennél fogva a formás kavicsokat sem érdemes őrizgetni, hanem meg kell próbálni puszta kézzel — a kút kávája mellől leselkedve — célba venni velük a verebeket, amikor sokan összegyülekeznek az eperfán.

Hiába szökött ki, a leshez nyugalom is kell. Bosszankodott a vadászat sikertelenségén, mert az anyja meg a nagyapja kint tett-vett az udvaron, szecskát készítettek a tehénnek, meg a magára maradt öreg Rárónak. Nem szeretett odamenni, mint azelőtt, benézni az istállóba, mert eszébe jutott Cuki. a szép csillagos homlokú fekete paripa. Elvitte a háború Arról meg az édesapja jutott eszébe, az ő erős katonaédesapja, akiről, semmi hír.

A nagyanyja napközben a tűzhely mellett ült, és kötött. Ilyenkor szavát is alig lehet venni, többször sír, mint beszél. De sírni is csak magában szokott, kivörösödnek a szemhéjai, s arcának árkai megnedve- sednek a könnyektől. Szerette a nagyanyját, de ez a változás nem tetszett neki, furcsa félelemmel töltötte el. Feléjük nem voltak harcok, nem értette egészen, miért rossz az a háború. Egy ideig iskolába se kellett menni, viszont az ablakból nyugodtan megcsodálhatta azt a sok ágyút, harckocsit meg tankot, ahogy elhaladtak a ház előtt a bevonuló hadoszlopok. Akkor kezdődött ez a dolog a nagyanyjával: elhúzta őt az ablaktól és zokogásban tört ki.

— Mi lesz kicsim, ha nem lesz édesapád — hajtogatta.

Mikor meg az anyja vigasztalni próbálta, az öregasszony ellenségesen nekitámadt.

— Könnyű neked, Terus — mondta —, találhatsz másikat, de nekem csak egy fiam van.

I

i z a furcsa, fölkavart érzés idegenítette el Aniontól is pedig Anton nem bántotta egyiküket sem. Nyugodt, kevés beszédű ember lehetett. A hallgatag orosz néhány héttel előbb jött oda a lityin ánttal meg a tolmáccsal. Élelmiszerraktárát ren-