Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK

*‘‘k/CíHap

9 „

~"j Hidegebbek |

KISS ATTILA GRAFIKÁJA

VÁCI MIHÁLY:

LEGENDA

Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.

Majd él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is, majd házról házra jár, ügynökök nélkül is.

Dallá válik, mit esténként a puszták szele visz, legenda lesz és népmese, közmondás szava is, jövő, ígéret lesz, akit mindenki várva hisz.

Jövője lesz a múltja is — várják, majd visszajön nem úgy hiszik, mint azt, ki volt, de mint ki végre jön, a várva várt öröm, aki minden ablakon beköszön.

Hordják foguk között, mint tavaszi füvet, diákok élesztgetik, mint pásztor a tüzet, holtukban is őt éltetik, mint sírok a füzet.

Nevét rozstáblákba írják kedves gyalogutak, a lélek szájhoz emeli, ha rándul az ajak, mint vödrüket felemelik a fényre a kutak,

kazlak alatt a csók után majd legénynek a lány, fiú apának, apa a családnak vacsora után, róla beszél: — Volt valami, valami lesz talán...

VERESS MIKLÓS:

NAPTÁR- GYÓGYULÁSHOZ

Február március április szabadság — táguló tüdő

gyógyulok ámulok te telíts hóevő vízevő szélevő

április március február fagyfaló jégfaló múltfaló

remegő országgá operált lebenyeim megújító

február április március betegség-vágó villanás

a mellkasomban is okos mindennapos honfoglalás

hegedő seb a hátamon múló kardvirág-hatalom

hej te télsápadt fűsereg pusztaszer-hangyák győztesek

mezsgyehazányi nagy hitek földhöz gyökérhez kössetek

április április április hajtásod vagyok magam is

lettek az esték. Közeledett az ősz. A front is. Egymáshoz hajoltak az emberek, ha találkoztak az utcán.

— Németek jönnek.

Másnap a Kossuth-kerthez

igyekeztünk. Elmúlt a jó világ, a félmeztelenes idő. Stukán piros trikó lötyögött. Rám inget húzott reggel a nagyanyám.

— Ha elcsavarogsz, leverem a lábad — engedett ki az utcán.

De a tankok egyre jöttek. Elhallatszott a Porcsiny utcáig is. Nyugtalanul ültünk az eperfák alatt.

— Tigrisek — mondta Stuka. — Nagyobbak a házaknál is.

— Láttad?

— Nőm. De nagyobbak.

— Még a mézes Kocóék házánál is?

— Annál is.

Pedig az nagy ház volt. Több ablaka nézett az utcára. Egyikbe mindig kiírták: méz van eladó.

— Megnézzük?

— Nem engednek minket oda — óvatoskodtam.

— Azt hiszed?

— Azt.

— Majd meglátod.

Végigfutottunk a Hosszú utcán, ki az állomásig. A kert előtt hatalmas tankok sorakoztak. Zúgott, recsegett a környék. A fák közé álltak. Sírva dőltek el az akácok.

Sokan

figyelték, az újvárosiak hatháziak már ott várakoztak. Leültünk közéjük.

— Focizunk? — szólt valaki.

— Persze. Válasszunk.

Stuka közelebb húzódott

hozzám. Oldalba lökött.

— Tudok szőlőt — súgta.

— Szőlőt?

— Itt a közelben.

— Nem lenne rossz. Nagylelkűen mondtunk le a

fociról. Álmélkodtak a többiek. Egy percig. Aztán játsza- ni kezdtek.

A vasúton túl, mindjárt a Tomajra vivő út mellett kezdődött a Vénkert. Oda igyekeztünk. Még nem jártam arra. Stuka vidáman ment elöl. Ismerősen.

— És ha nincs is szőlő? — bátortalankod tam.

— Van.

— Én még sohasem ettem szőlőt.

— Most ehetsz.

— Sokat?

— Sokat

— Akkor jó.

Keskeny út vitt a táblák között. Néha feltűnt rajta valaki. Megszedte a fákat, leverte a diót, s a falunak fordult. Aranyat értek a kerti földek. De szőlőt még itt sem termesztettek, egy-két ember engedhette meg magának.

— Mindjárt odaérünk. Lépésről lépésre idegesebb

lettem. Gémeskúthoz értünk.

— Iszunk?

— Ihatunk.

Felhúztam

ka szétnézett.

— A diófánál van.

a vödröt, föléje hajoltam. Studeztek be náluk, a nagy kamrában, azt kellett Anionnak éjjel-nappal őriznie. Eleinte mindig a kezében szorongatta a puskát, de később már le-letette. Elszállt a bizalmatlansága. Nagyapja is megszokta, hogy külön őre van a háznak, és vacsora után átadja Anionnak a kapu kulcsát ahogy ő mondja, a „kljucs”-ot. Ez volt az első szó, ami közelebb hozta őket egymáshoz. Anton egész nap ráért, csak ritkán jöttek a dokumenttal valamiért. Igaz, nem sokat beszélgettek, de annyi kiderült, hogy Anton otthon asztalos.

Az apjáról nem esett szó. Anton könnyen rájöhetett, ki hiányzik a családból. Ha az öregasszony sírni kezdett, inkább vigasztalni próbálta.

— Nye bojszá mamka, Gitler kaput, vojna kaput.

H

iábavaló fáradozás volt. Ilyenkor letette a kötést, és eltakarta a tekintetét. Forrónak és hidegnek érezte egyszerre ezt a lázas és fojtogató csendet, ami ilyenkor következett. Akkoriban nem is veszekedtek Terivel, visszatartotta őket a megnevezhetetlen szorongás, ami környezetüktől rájuk ragadt. Azért is kívánkozott annyira a szabadba. De a verebek nem akartak leszállni az eperfára. Bánatában papírhajtogatásba fogott. Előbb csákót készített, aztán repülőt. A karcsú,

könnyed siklású papírrepülő nagyon megtetszett neki, még egyet készített, s próbálgatta külön-külön, aztán együtt is, melyik megy jobban.

Akkor történt, hogy az egyik papírmadár nekirepült a katona arcának. A kisfiú földbe gyökerezett lábakkal várakozott: mit fog szólni most Anton? A katona letette a puskát Lehajolt, fölvette a repülőt, egyik kezével magasra tartotta, a másikkal mutatta, hogy zúg.

— Zzzz — mondta, és eldobta a repülőt. Kivillant egészséges fogsora, ahogy nevetett.

— Zzzz — tört ki belőle az örömteli zúgás, ahogy visszadobta Antonnak.

Nem telt bele öt perc, már az udvaron re- pülőztek. Még kukoricaszemeket is hozott. Berakta a papír hajtásai közé, az volt a bomba. A lendülettől ki is pottyantak. ahogy elő van írva. Minél inkább belemelegedtek a játékba, annál több ötlettel, fortéllyal csinálták. Felszabadult nevetése felvillanyozta a katonát: Anton is gyerekes jókedvbe feledkezett.

— Én orosz — kiáltotta oda — te német!

Akár, ha megcsípte volna Antont. Hirtelen

abbahagyta a nevetést is a játékot is. Tekintetében sötéten lobban valami: fájdalom-e vagy harag?

SZ LUKÁCS IMRE:

KESERŰ CSILLAGOK

— Jó — bólintottam.

Ö is ivott. Kerékpáros állt meg mögöttünk. Jött a kúthoz. És hirtelen megfogta a kezünket.

— Most megvagytok, jómadarak — húzott minket a kunyhó felé. — Szőlő kellene, mi?

Védekeztünk. Hazudtunk. Még sohasem jártunk erre, most is csak véletlenül. Hiába. Nem tudtunk elmenekülni.

Bent a kunyhóban elengedte kezünket a szőlősgazda. Kulcsra zárta az ajtót.

— Csipoghattok. madárkáim. Ki fia vagy? — ordított rám.

— Én nem is tudom... Csak véletlenül jöttem erre.

— Véletlenül? Persze, szőlőt se akartatok lopni, mi?

— Nem is szeretem a szőlőt — mondtam.

— Te se? — kérdezte Stukát.

— Én sem.

— Kár. Megkínáltalak volna benneteket. Sok termett. És még nem győztétek ellopni se.

Stukára néztem. Vállát rándította.

— Ki fia vagy? — húzta meg a fülemet. — Ki vele.

Nem szóltam. Lángolt az arcom. Azt hittem, már régen nincs is meg a fülem. Aztán a másikhoz nyúlt. Könnyes lett a szemem.

— Beszélj, zsiványfajzat!

— Az Erdei Imréé — szólt hirtelen Stuka. — Az a nagyapja, azoknál van.

— Igaz?

Bólintottam.

Levette fülemről a kezét. Megütődött a szóra, tétovázott.

— Mit keresel itt?

— Megyünk a földre — segített Stuka.

— Ne ugass! — mordult rá a férfi. Felém fordult. — Tényleg a földre mentek?

— A dinnyeföldre — mondtam.

— Ugye a te nagyapád van a községházán?

— Az — hazudtam pirulás nélkül.

— Akkor eredj, de többet meg ne lássalak erre csavarogná

■j——|—|-------> a kerti úton.

Sz

aladtam | stukával se--------------------- törődtem.

Cs

ak a többieknél heveredtem le a gyepre. Még játszottak. Egyszer csak lobog a piros trikó.

— Elengedett?

— Kiugrottam az ablakon. Most már jöhet utánam.

— Gyerünk — ugrottam fel. Elbújtunk a Kossuth- kert szélinél, lehasaltunk a fák közé. Nemsokára jött a gazda. Nyugodtan hajtotta a pedált, tekingetett előre. A faluba igyekezett.

— Fáj a füled?

— Fáj.

— Piros, mint az ingem.

— Miért mondtad a nagyapám nevit?

— A belrendőrt is úgy hívják — nevetett Stuka. — Bevette a tukó.

Feküdtünk a megfonnyadt mezőn. A fák levelei is készülődtek már. Elmúlt a dél is. Fűszálat rágtam.

— Estig otthon marad.

— Kicsoda? — kérdeztem.

Stuka a szőlőskert irányába mutatott. A többiek elindultak haza. Mi vártunk. Vonat jött. Feküdtünk a fűben, néztük az egylovas zöld postakocsit. Később csend lett. Elnéptelenedett az állomás, a tankok sem zúgtak. Jó szag csapódott a sátrak felől.

— Te szereted a húst?

— Szeretem — mondtam.

— A szőlőt?

— Azt is.

— Visszamenjünk?

— Félek.

Stuka felült. Megbámulta a fülemet. Sokáig figyelte.

— Fáj?

— Nagyon.

— Gyerünk.

T—-------rí-------i lépkedtem

Ré

mülten J utána. A------------------- kerti úton

me

ntünk. Szégyelltem magam. Üres, őszies volt a vidék. Diófa mellett haladtunk.

— Kell?

— Nem. Nem kell — tiltakoztam. — Forduljunk vissza.

— Azt nem lehet

— Még lehet.

— Szőlő nélkül?

— Anélkül.

— Félsz? — kérdezte.

— Félek.

— Mitől?

— Tőle.

— Én nem félek.

— Nem is igaz — kiáltottam.

— Nem igaz?

— Nem.

Stuka leült az úton. Pedig a gémeskút közelében jártunk már. Senkit se láttunk.

— Látod, hogy nem félek?

— Látom.

— Szedjünk?

— Nekem csak két fürt kell.

Gatyaszárba dugtuk az inget. Szétnéztünk. És nekivágtunk.

— A fehéret szedjed. Az édesebb — szólt hozzám.

Ellőttünk roskadoztak a szőlőtőkék. Beugrottunk a sorok közé. Lehajoltunk és téptük a fürtöket.

— Az ingedbe tedd! — szólt rám.

Alig szakítottam néhány fürtöt, zajt hallottunk. Futás. Vadul szaladtunk az úton. Porcsík maradt nyomunkban. Kezünket hasunkra szorítottuk, ne szórjuk a szőlőt. Gyorsan közeledett a Kossuth- kert. Beugrottunk a fák alá.

— Már jöhetnek — lihegte Stuka. — Hátranéztünk, nem láttunk senkit. Lassítottunk.

— Halt! — kiáltott ránk valaki.

Megdermedtünk. Egy katona lépett közelebb a fák közül. Ijedten szorítottuk hasunkra a kezünket. Géppisztolyát ránk irányította. Érthetetlen szavakat mondott.

— Most mi lesz? — reszketett meg a hangom.

— Nem tudom — suttogta Stuka.

_______.--------- megállóit

I A német ] pár íépés-------------------nyire tőlünk. Féltem. A fegyverre bámultam. A német közben haragosan kiabált. Nem értettük. Izzadtságcseppek vonultak arcomon. Nem mertem a német katonára nézni.

A katona tovább magyarázott. Bal kezével mutogatott, rángatta kabátját is. Aztán felénk lökdösött kezével.

— Te, ez a szőlőt akarja.

— A szőlőt? — hebegtem.

— Rakjuk ki.

Előszedegettük a gatyakor- ca fölül. A katona felé kínáltuk. Az tovább mutogatott, géppisztolyával a földre intett néhányszor.

— Lefeküdjünk? — pitye- regtem továbbra is. Már hajlítottam a térdem.

— A fenét. Szőlő kell ennek. Tegyük le.

Mindent a földre raktunk. Óvatosan, bátortalanul. Félve pillantottunk a németre.

— Többet soha se vesszük el a másét — suttogtam.

Intett a fegyverével. Odébb léptünk. Közelebb ment a szőlőhöz. Nézte. Aztán felénk vetett egy pillantást. De mi nem mozdultunk. Halálra- váltan sápadoztunk. Egymásra se néztünk.

Lehajolt és markába vett egy szemet. Elhúzta száját Felegyenesedett, másik kezével oldalra tolta fegyverét. Újra mondott valamit. Nem értettük. Akkor már nem féltünk annyira. S bekapta a szőlőszemet. Aztán kiköpte.

— Fene a belibe — szólt halkan Stuka. — Akkor minek vette el?

Belerúgott a fűre letett fürtökbe. És újra ránk kiáltott. Aztán lábával gyorsan topogott a földön, mint aki utánunk fut. Pillanatok alatt eltűntünk az erdőből, lihegve szaladtunk hazáig. Lerogytunk a nagy eperfa alatt.

Kifújtuk magunkat. Később Stuka kotorászni kezdett inge alatt. Nem talált egyetlen egy szemet se.

— Te nem kóstoltad meg?

— Nem — válaszoltam.

7-77-71—------f—» jó ideig.

I Hallgattunk | Aztán mint -----------------------akinek hirtelen eszébe jut valami, Stuka felkiáltott.

— Mondtam, hogy az édesebbet szedjed.

Ezen sokáig nevettünk. Estig abba se hagytuk. Keserű csillagok vigyáztak bennünket.

— Nyem jó — mondta —, vojna nye haraso.

Nagyon megszeppent, megkísérelte fordítva kiosztani a szerepeket, de Anton nem játszott tovább. Visszament a szobába, leült a szokott helyére, az asztalhoz. Szomorú volt. Előbbi barátjában megint azt a kifürkészhetetlen idegent látta, aki első nap volt, mikor idejött nagy puskájával a vállán, akivel csak a nagyapja beszélhetett egyenrangú félként.

O

reganyó mellé húzódott, onnan nézegetett tágra kerekedett szemmel. Szólni nem mert, később még a tekintetét is lesütötte. Félt, hogy Teri, vagy valaki megsejti a komor hangulatot, ami szándékán kívül ugyan, de mégiscsak az ő hibájából kerekedett. Annyira elszontyolodott, hogy még a kavicsokat is elfelejtette a verebekkel együtt; el a haragját, ami a kiállhatatlan madámép- ség ellen annyiszor feltámadt benne.

Egyszer csak Anton tekintetét érezte magán. A száját is megharapta, csakhogy ne kelljen fölnézie. Mégis föl kellett vetnie a fejét. A katona szomorúsága már békés volt. Bizonyára nagyon szeretett volna szólni hozzá, mondani valami kedveset. Aztán a kezébe vette a sapkáját, a vatelinos katonasapka hajtókájában keresgélt. Intett, hogy menjen oda. ö félénken engedelmeskedett.

— Nye bojsza — mondta Anton, aztán kivett a sapkájából egy nyolcadrét hajtogatott húszpengost. — Neked — mondta —, és nyújtotta felé, aztán, hogy nem akarta elvenni, belecsapott vele a tenyerébe. Negynehezen elhitte, hogy az mind az övé.

Soha azelőtt nem volt ennyi pénze. Amint fölocsúdott, nyakába ugrott Antonnak. Erre Teri is előkerült. Rögtön kitalálta, hogy tizenkét színből álló festékkészletet kell venni pléhdobozban, ecsettel. Még marad is pénzük akkor. Öt a csúzliba való gumi izgatta, de olyat nem árultak sehol. Ráállt tehát.

A katona aznap vacsora után ukrán táncot mutatott be a családnak. Karácsony után, amikor el kellett mennie, na:\mama megint sírt, mintha Antonnak is szóltak volna a könnyek...

Háború volt.

F

ogta az ollót Józsi, hogy a középső ágak közül még kivágjon egyet. Ahogy nézte, tekintete a diófára siklott, meg a kis Józsira. A fiú fönn ringatózott a fa hegyében. — Gyere le — szólt oda —, még leszédülsz. — Nem lehet — felelt a kisfiú —, a sá- padtarcúak üldöznek bennünket, mert kiástuk a csatabárdot. Most fogom becsapni őket. — Hadd játsszon — gondolta Józsi.

S egy másik fához fogott.