Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-21 / 92. szám
8 1974. ÁPRILIS 21., VASÁRNAP BÁBA MIHÁLY: Kell az a kis mozgás TV apák óta nyugtalan volt. Nem tud- ■L' ta megszokni a tétlenséget. Kerengett a szobában, mintha töprengve keresett volna valamit, valami fontosat. y — Menj le a parkba sétálni, gyorsabban eltelik úgy a nap — szólt rá a felesége, amikor megunta nézni embere tétlen kószálását. Lement. Aztán mindennap. Már kora reggel. Sétált a parkban, vagy a pádon üldögélt. Botjával megütött egy kavicsot, nézte, hogyan pörög a park homokos útján, hogyan szökken egyet és tűnik el az alacsony fűben. Körülnézett. Másik kavicsot keresett. Nem volt egy sem a pad közelében. A kicsikkel meg nem akart játszani. Csak a port verte volna fel. Felállt, körülsétált a parkban. Még csendes, néptelen volt. A gyerekek csak tíz óra után szállták meg és estig olyan zsibongás volt a vén fák alatt, mint a zsibvásáron. A harmadik fordulónál érezte, hogy elfáradt, hogy lassabban kell lépkednie. Arca megrándult. Azelőtt sohasem érezte, hogy fáj a lába. Hiába, neki árt a pihenés. Ez teszi beteggé. Y isszaült a padra. Botját maga elé szúrta, rátámaszkodott. Régebben ez sem köllett, ez a görbe fa, gondolta, ez a pótláb. Nincs öröm abban, ha másra kell támaszkodni. A park végében feltűnt egy fehérüstökös fej. Amikor közelebb lépkedett hozzá, csak akkor vette szemügyre a köpcös alakot. Lassú, nehézkes járással közeledett. Már látta néhányszor az utcán, de nem ismerte. Űj lakó, bizonyára új lakó — gondolta. A köpcös ember megállt a pad előtt. — Jó reggelt — köszönt. — Adj isten — mondta, és fürkészve nézett a jövevény arcába. — Szép időnk van — telepedett le mellé a köpcös. — Maga is? Ránézett, nem értette. — Már úgy értem, hogy nyugdíjas? A köpcös bólintott. — Kiss Árpád kovács — nyújtotta kezét a köpcös —, már minthogy nyugdíjas kovács. — Seres A.ntal nyugalmazott postás. Mosolygott. Nehezen tanulta meg ezt a két szót együtt: nyugalmazott postás. A kovács is mosolygott, aztán beletúrt fehér üstökébe és beszélni kezdett. Valóban új lakó volt a környéken. Két hete költözött a lányához, mert a legkisebbik fia megnősült és otthagyta neki a lakást. — Szoba-konyhás a lakás, ott nem maradhattam. A lányoméknak három szobájuk van. Az egyik szobában én lakom az unokámmal. Haj, de nagy betyár, pedig még csak tízesztendős. Szeretni fogják a lányok, mert nagy huncut. Engem is szerettek, amíg fekete volt az üstököm... Most már... — legyintett. ÍV'I osolygott a postás. Nagy kópé le- hetett, gondolta, es mit ért el vele? Mégis megöregedfett. Az ilyenen írogattán a leveleket a lányoknak, az ilyenek címezték így: Szépremenyü l\agy Erzsikének. Mindig mosolygott, ha ilyen cimzésű levelet forgatott a kezében. — Hát, nincs igazam? — zökkentette ki gondolatából a kovács. — De ... de ... — mondta, és botjával egy borítékot rajzolt a homokba. Aztán elsimította. Mintha már kézbesítette volna. — Sakkozni tud? — kérdezte a kovács. — Nem vagyok bajnok. — Én sem. Dp jó időtöltés. Olvasni nem tudok, fáj a szemem. A köpcös kovács egy kis sakktáblát szedett elő zsebéből, és rakni kezdte fel az apró figurákat. — Na, most kipihenheti a sok mász- kálást — nevetett a kovács. — Hány évig hurcolta a levélhordó táskát? — Ötvenkettőig. Még tizennégy se voltam, amikor először a nyakamba akasztották. A térdemet verte. — Szent Jeremiás! — kacagott a kovács. — Hogy bírta eddig? — Bírtam. Hatvan házam volt. ösz- szesen kétszáztizenhat emelet. Naponta fel, meg le, mert csak egy-két házban volt lift. Egyszer kiszámítottam, hogy hány lépést tettem egy nap, meg hány lépcsőfokot másztam meg. Magam .se akartam elhinni. És sose fájt a lábam. Most pedig már bot kell. Az én lámák árt ez a sok pihenés. A kovács bólogatott és előre tolta a parasztot. — Veszélyben a csikó. — Az nincs, mert ugrik, és így magának sakk. A park homokozójában már zsi- bongtak a gyerekek. A padok lassan megteltek. A keskeny ösvényeken gyermekkocsik nyikorogtak. — Sakk? Hm, nem is olyan rossz játékos maga, Antal... — Ne mondjon már ilyet, Árpád — mosolyodott el a postás, amikor új ismerősének keresztnevét kimondta. — Egyszer, húsz éve is van már annak, bajnokságot nyertem — nevetett a kovács. •— Húsz korsó sört. Kutyaszerencsém volt. Most mór nincs ... Előretolta a királynőt. A postás a futóval elmenekült. — Amíg szép az idő, addig jó — mondta —, mert mindennap kijövök, járok egyet. A lábam miatt. De mi lesz, ha esni fog? A kovács elgondolkozott. Beletúrt hajába. — Mi lenne? Esni fog. Bár csak esne már. Nagyon elkelne az eső. Szóval, hadd essen, engem nem zavar. Megyek a klubba. Kettő is van a közelben. Ha az egyikben elunom magamat, megyek a másikba. — Sakkozni? — Nemcsak sakkozni. Verem én a blattot is. Meg beszélgetni. Ügyis keveset beszéltem életemben. Tudja, Antal, a kovácsműhelyben olyan csengés-bongás van mindig, hogy még annak sem lehet egy szavát sem érteni, aki ordít. Kézjellel beszélgettünk egymással, mint a némák. A klubba is azért megyek, mert otthon egész nap nincs kivel szót váltani. Tudja, özvegy vagyok. A fiatalok meg csak este jönnek haza. — Sakk-matt! — mondta a postás, elégedetten. — Na, tessék! Mindig így járok: ha beszélek, elvesztem a partit. De majd most — dörzsölte össze tenyerét a kovács boldogan, mintha örült volna, hogy elvesztette a játszmát. — Szóval, eljöhetne velem maga is, Antal, a klubba. Magunk fajta emberek járnak oda. Ha esik az eső, oda megyünk. Bárcsak esne már — szusszantott nagyot a kovács. TI él már régen elmúlt, amikor a pos- tás nyugtalanul botja után kapott. — Az asszony nem is sejti hol vagyok ... — Csak nem féltékeny? — kacagott a kovács. — Ugyan már! De sose maradtam el ilyen sokáig, amióta nyugdíjas vagyok. — Akkor menjünk, baj ne legyen — mondta komolyan a kovács. — Holnap én is korábban jövök. A postást az ajtóban várta a felesége. Sápadt, nyugtalan volt az arca. Amikor meglátta vidáman kocogó férjét, széttárta karját: — Hol voltál, Antal? A postás mosolygott. — A kovács komámmal sakkoztam. — A kováccsal? — Igen. Nemrégen költözött ide, a lányához. És már két klubot is talált a közelben. Nyugdíjasfclubot. Odajárunk majd, ha esik az eső. Kell az a kis mozgás. A lábamnak. Szerelem Zentai Pál grafikája CARLO MANDZONI: Olaszok Veneranda úr kinyitotta emeleti ablakát, kihajolt rajta és lekiáltott annak a férfinak, aki az ablaka alatt haladt. — Halló, uram! — Nekem szól? Mit kíván tőlem? GYŐRI LÁSZLÓ: Lakótelep Egy fölnagyított szívdobogás veri a házat. Hallgatom. Betonfal dübög földtől-égig, tíz emelet magasságig, s föntről lefelé, s föl-le, föl-le valami vad vérpercegés dobban bele a fülekbe. Nem is vad, csak egy megfontolt nyugalmú szív jár körbe-körbe, hogy nem tudok aludni se, csak forgolódom és fölkelek ebből a robajos betonból s fényt hallgatok a hang helyett. Attól vad, hogy olyan szigorú konoksággal jön, jön a lépcsőkön lefelé, akár a gyilkos, és sehol egy másik fültanú. Altató dolga az egész — az orvos biztos ezt mondaná —, a dobogás, a szívpercegés, de én nem szedek altatókat, mert nem hiszek még az orvosoknak itt Alekszandr Grin manója jár. MAJOR JÁNOS Majd számon kérheted Bársonyos barka bólogat. Hínár, békalencse, moszat gyöngyöket izzad, csalitok mélyén fácánok békés fészkeire látok, fű- s virágillat áramlik sebesen. Lágy fuvallat dombról-dombra, mint akinek semmi dolga, szelíden suhan. Fényes halászháló lebben, és a lassú uszályokra gondol a vén Duna. 2. Egyszer majd számonkérheted országos csavargásaim zarándokútjait, a kényszerű toporgások holtidejét, te hirtelen-szőke hajú, akit úgy szeretek, mint növények a fényt, \ meleget, ahogy összekuszált életünk kívánja az igazságot, te egyetlen-egy — a három és fél milliárd közül. — Meg akarom önnek mondani, hogy merre van a Rossini utca ... Előbb egyenese a fasoron, majd jobbra a harmadik keresztutca. Ott van! — Nagyszerű. Csakhogy én egyáltalán nem a Rossini utcába igyekszem. Nincs ott semmi dolgom — válaszolta a megszólított. — Van-e ott dolga, vagy sem, a Rossini utca ott található. ahol mondtam. És ha ön nem akarja, akkor is ott van, és ott is marad! — Nagyon helyes, de bocsásson meg, ez engem nem érdekel! — Tudom, hogy ez önt hidegen hagyja. — Akkor miért háborgat engem ezzel? — Nem tudhattam, hogy mi a szándéka. Nincsen a homlokára írva... A másik most már ideges lett. — Nos, rendben van, ha éppen a Rossini utcába igyekeztem volna, akkor is; miért tart föl emiatt? — Semmiért, természetesen. Egyszerűen csak meg akartam mondani, hogy merre van a Rossini utca. Szívességből. önnek talán közömbös az, hogy én kész vagyok ilyen szívességre? — Én magam is nagyon jól tudom, merre van a Rossini utca. — Ha tudja, hogy merre van a Rossini utca, akkor miért tart föl engem ebben a hideg időben, a nyitott ablaknál?! És haragos mozdulattal becsapta a táblákat. Fordította: Antalfy István „.gyere, Kisunokám, induljunk akkor, mondta az öregember kissé mutáló hangján, éveinek ijesztő rázúdulásában szinte már csak ez bántotta, ez is csupán azért, mert a menye néhányszor otrombán gúnyolódott olykor valóban mulatságos kappanhangján, gyere, már sietnünk kell, mert még elkésünk a tanévnyitó ünnepségről, pedig azon igazán illik pontosan ott lennie annak, aki most kezdi az általános iskolát, bezárta a lakás ajtaját, megfogta a kisnövésű fiú leplezetlen szeretettel feléje nyújtott kezét, s csontos, száraz ujjaival gyöngéden befonta a csöpp ujjacskákat és idegvégződései nyomban átáramlottak beléje a gyerek zsenge bőrének, testmelegének bizsergetően jó érzése, most már aztán igazán -ki kell lépnünk, igyekezzünk, Kisunokám, családjában ma már egyedül a kisfiúval szeretett beszélgetni, mert az mintha tőle örökölte volna egyénisége alapvonásait, s még nem ha. tottak rá olyan kiábrándító-eltaszító erővel fia és menye zsörtölődő, vagy éppenséggel durván türelmetlen, élcelődő megjegyzései, ahogyan a tízéves Gizára hatottak, látod, mégsem kell egyedül beállítanod a tanévnyitóra, mint a mama mondta tegnap este, igaz, okos. nagy fiú vagy már, de azért az életben megvan mindennek a maga rendje, annak is, hogy kit mikor, hová kell elkísérni, ahová egyedül nem tud, vagy nem képes eljutni, vagy egyedül nem illik, oda, ugye, valakinek mindig el kell kísérnie a családból, mert a család a leghűségesebb védelmezője, támasza az embernek, ugye, ezt is mondtam már neked, Kisunokám, — igen Apóka, felelt a kisfiú, de tudod, hogy azért én sosem bánom, ha ismételsz is valamit, mert szeretek veled beszélgetni, Apóka, én is nagyon szeretek veled beszélgetni, Kisunokám, mondta hálásan az öreg, és érezte, hogy már ettől a kis gyöngédségtől is befutja szemét a könny, igyekezett visszagyűrni, mert ezt sem szerette az öregségben, hogy annyira el tud erőtlenedni a valaha oly erős test és lélek, hogy megdöbbent azon, amikor az ötven után először fölfedezte természetének ezt a megváltozását, mondd. Apóka, te elkísérted a suliba Papacsot is, amikor ő ment elsőbe, kérdezte a kisfiú, miközben mindketten szinte egy ütemre szedték a lábukat a nagy sietségoen, mert már hallatszott a közeli iskolaudvarról a készülődő ünnepség zsivajgása, a gyerek kurta lábacskája, az öreg meg vónsége miatt lépett oly rövideket, hát persze, hogy elkísértem őt is, mit gondolsz, hogy is engedtem volna el egyedül, hiszen engem is elkísért édesapám, amikor én kezdtem iskolába járni, emlékszem, akkor is ilyen gyönyörűséges szeptember elseje volt, fejét picit megemelve megaszalódott arcát a nap felé fordította, s így tett néhány lépést, valamivel óvatosabban, s éppen ilyen jó szagú volt a levegő, vagyis ilyesféle, csak még felségesebb, hiszen tudod, hogy falun gyerekeskedett Apóka, erdőktől körülvéve, és ilyenkor még illatoztak a beszántatlan tarlók, de még szédítőbben a szőlősdombok, gyümölcskertek és a csűrökbe begyűjtött széna meg lucerna, dehát városban ebből már semmit sem talál meg az ember, no, próbáljuk még szaporábban, majd meglátod, mennyi virág lesz az iskolában, jaj, csakugyan, látod, ezt egészen elfeledtük, hogy ilyenkor GERGELY MIHÁLY: Kíséretek virágot illik vinni, de mások biztosan nem feledték, majd meglátod, mennyi rózsa, szegfű, őszirózsa, dália lesz az iskolában, mint az én kiskoromban volt, ó, most is érzem illatukat, de csodás is volt az a nap, amikor édesapám odavezetett Bálint József elé és azt mondta, hát, tanító úr, elhoztam a fiamat, neveljen belőle derék embert, és Papacs miért nem tudott engem elkísérni, szólt közben a gyerek, vagy a Mamacs, ő is elkísérhetett volna, miért Apókának kell velem jönnie ilyen messzire, amikor nincs is jói mostanában, jaj, Kisunokám, hát mert nekik mindig olyan sok a dolguk, hiszen tudod, mindig csak a rohanás, majd meglátod te is, ha nagy leszel, megérkeztek az Colába, egyenesen az udvarra mentek a szélesre kitárt kapun át, a gyerek egy puszit adott Apókának, s már rohant is, mert megpillantotta a sorakozó elsősök között a legjobb pajtását, Apóka pedig odaballagott az ünnepségre várakozó szülők, nagyszülők csoportjához, olyan sokan voltak, mint a tanévnyitóra váró nyolc osztály gyerekei, a leghátsóbbak már az udvart két oldalról határoló kis patak partjáig szorultak, hogy leüljön Apóka, ahhoz későn érkezett, hogy valaki átadhassa neki a helyét, előbbre kellett volna furakodnia, akkor talán megszánja valamelyik fiatal apa, de nem tette, csak megállt a leghátsók között, magastermetű volt, valaha szálfaegyenes, mint favágó apja, meggyengült szemével pislogva bámulta a zsongó gyerekhadat, és a szive egyre sajgóbban fájt, mert mintha magát is ott látná köztük, mintha ő állna ott Kisunoka alakjában a tanító néni mellett, óriás apja meg itt, a szülők között, oldalán pedig Édesanya, a szépséges arcú, a jóságos szívű, ó, milyen féltőn fogták őt közre ketten is, amikor kezdődő életének arra az első, komoly útjára elkísérték, es most eszébe jutott az a tűzforróan meleg nyári nap is, amikor kikísérték a temetőbe Nagyit, nagyszülei közül az egyetlent, akit ismerhetett, alig volt négyéves, de édesapja őt is odaállította az udvarra kitett koporsót körülvevő család tagjai közé, igaz, maga mellé, s jobb kezével mindvégig magához húzta-ölelte. néha meg-megszorította, biztosan azért, hogy átadjon neki egy keveset az ő erejéből, pedig most tisztán hallotta édesanyja szavait is, jaj, kedves, talán mégsem kellene a gyereket a koporsóhoz állítani, Erzsiék vigyáznak rá a temetés idejére, megmondták, nem való még ilyen gyereknek, és erre apja szavai is tisztán fölzendültek az elmerült múltból, legyen csak ott a gyerek Nagyi mellett, aki veled együtt nevelte, sokszor megetette, elringatta, ismerje csak meg, hogy ez is hozzátartozik az élethez, a halál, és neki valóban kitörölhetetlen élménye maradt az a halállal való első találkozás, mert temetésre addig valóban nem vitték magukkal a szülei, noha látott temetéseket a szomszédságban, de az mégis más volt, kívülről bámészkodni, kíváncsi nézőként, de amikor oda kell állni a fekete láda mellé, melyben különös módon mozdulatlanná dermedve fekszik, aki addig hozzánk tartozott, akit szerettünk és szeretett minket, és ahogyan Édesanya elsiratta-jajongta Nagyit, mintha zsoltárt énekelne, és Édesapa csak állt kőmereven, meg sem rebbenő szemmel nézett a fekete ládára, mintha ő, fák és erdő mestere, átláthatna a fán is. és mindvégig Nagyit, édesanyját nézte, ahogy ott feküdt szépen felöltöztetve, gyönyörű fekete brokátkendőjével külön is végig betakarva, amit még Nagy-Nagyitól örökölt, es azran az is esz^be jutott most, hogyan kísérte el őt Édesapa a laktanyába, amikor bevonult, aztán elkísérte, amikor megházasodott, Édessel megesküdött, és elkísérte őket
