Pest Megyi Hírlap, 1974. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-10 / 34. szám
8 ^xJCfriap 1974. FEBRUÁR 10., VASÁRNAP K ét asszony találkozott a pályaudvar előtt: Kiss- né és Nagyné. Melegen üdvözölték egymást, elhangzott az ilyenkor szokásos „ezer éve nem láttam”, azután Kissné megkérdezte: — Miért olyan ideges? — Minden okom megvan rá — sóhajtott Nagyné. — Képzelje, reggel elment a lányom hazulról a hivatalába, az Eximpexhez és délfelé azzal állított haza, hogy férjhez- ment. Nem is tudtam, hogy van vőlegénye. — Nahát! És tegnap még nem is szólt egy szót sem a fiúról? — Egy mukkot sem. — Na és ki a kedves ve je? — Mit tudom én?? — Hát nem együtt jöttek meg a házasságkötés után? — Dehogy jöttek együtt. A vejem elutazott. — Egyedül ment nászútra? — Nem nászútra. Fellépése volt Lajosmizsén. Dobos egy zenekarban. Nem mondhatta le a fellépést, mert még kezdő és örül, hogy dolgozhat. PALÁSTI LÁSZLÓ: Az ő lánya nem olyan..'. — Ö is hivatalba jár. De vele nincs semmi bajom. Az én lányom nem olyan. — Hogy érti ezt? •— Na, ne sértődjön meg. Csak azt akartam mondani, hogy amennyiben valaki komolyan udvarolna neki, az én Ilonkám megmondaná nekem, bemutatná, a fiú eljárna hozzánk, lenne eljegyzés és szép esküvő a házasságkötő teremben. — ök is ott esküdtek. Sajnos, én csak a fényképet láttam. — Nézze, az a fontos, hogy szeretik egymást. — Lehet, hogy a fiú szereti az én Andreámat, de ő nem azért ment hozzá. — Hanem? — Elmondom, no, de mit ácsorgunk itt a pályaudvar előtt? Sétáljunk vagy üljünk be valahová [W i em lehet, a lányomat l&NjS várom, Debrecenből. A UÉkJ nővéremhez utazott két napra, akinek tegnap volt a születésnapja. Engem is megGYARMATI FARKAS DEZSŐ Gondok vonulnak (Váci Mihály emlékére) Megvakult a világ! A nap égő szeme kifolyt, arcán fájdalom nyáladzik, mint csiga a zöld levelen. A tengerek az ég felé fordultak. Partjaikra az értelem gyöngykagylókat nemzett, ékszeréül a fénytelen Földnek. Az út mentén letérdelnek sorban a fák. közöttük gondok vonulnak feldíszítve. A rét oltárán villanypózna-gyertyák gyúlnak. s a szél zsolozsmát mormol a nyírségi tanyák kinnhagyott házain. Petróleum-mécsek imbolyognak, mint távoli kikötők jelzőfényei, éberen virrasztanak gémeskutak, az elhagyott tanyák ittmaradt őrei. Andorai Mária grafikája Olyan fenségesen jó volt a vacsora, hogy bűn lett volna rá vizet inni, hitvesi engedéllyel leugrottam hát a sarki kocsmába, egy pohár sörre, Leültem az egyetlen üres asztalhoz, aztán minden cél nélkül, csak megszokásból, körülsétáltattam tekintetemet. Sétálgató tekintetem megakadt a szemközti asztalnál. Annál az asztalnál pontosan féltucat húsz év körüli, válo- gatottan csinos nőszemély üldögélt. Mi az, hogy üldögélt! Ök hatan keményen mulatoztak. Kortyolgatták a jófajta konyakot, szódával, s kipirult pofájukon láttam, hogy bizony icipicit már be is csics- csentettek. Nyilván ünnepeltek valamit. Születésnapot, névnapot, leánybúcsút, vagy az is lehet, hogy éppen szívbéli fájdalmakat altattak el így. Ezen tűnődtem, s arra kaptam fel a fejemet, hogy a hat lány csivitelése hirtelen megszakadt. S azt kellett látnom, hogy mind a hat tekintet rám mered, ök hatan fixíroztak engem, az egy szál, védtelen férfit. Mit tehettem volna kínomban? Szemérmesen lehunytam a szememet Erre harsányan összeborultak. Mintha parázson ültem volna, felpattantam, szaladtam a mosdóba megnézni, hátha félrecsúszott a nyakkendőm, hátha komikusán szemembe lóg a hajam, hátha tintás az orrom hegye. De nem. Rendben volt az arcom is, az öltözékem is. Visz- szaültem a sörömhöz, ők peSIMON LAJOS: Fixíroztak dig továbbra is kegyetlenül fixíroztak. Kínomban-keservemben emlékezetemben kotorásztam: mit is tesznek a magányosan üldögélő nők, ha fixírozzák őket a férfiak? Még éretlen ifjú koromból tudom, hogy a nők olyankor elfoglaltságot keresnek. Elővesz' a hivatalban félbehagyott kötést, horgolást, avagy szatyrukból előkerül valami folyóirat vagy regény, esetleg napilap, láttam olyan hölgyet is, aki végső elkeseredésében — illik, nem illik — a körömreszelőnél talált menedéket. így kellene hát nekem is védekeznem. De jaj, mivel se kötni, se horgolni nem szoktam, pamutok, cérnák, kötő- és horgolótűk nem leledzenek a zsebemben, ily módon nem terelhettem el a hölgyek figyelmét magamról. Köpyp természetesen nem volt nálam, sőt napilap sem lapult a zsebemben. És ők mind sze- mérmetlenebbül fixíroztak engem, az egy szál védtelen férfit. Később kuncogva félhangos megjegyzéseket tettek, számra, fülemre, orromhegyé- re. Ezt már nem lehetett tűrni. Felhajtottam a sörömet, fizettem, s menekültem. Menekülés közben még egyszer végighordoztam tekintetemet a kocsmán, és elkeserített a közöny. Mert azt kellett látnom, hogy a kocsmában voltak hölgyek. Volt kövér is, sovány is, csúnya is, csinos is. Ám ennyi nőszemély között nem akadt egy lovagias hölgy, aki értem, az egy szál magányos férfiért, felemelte volna a szavát. Sőt: az öklét... ersze, persze. És mondja Nagyné, szépen dobol? — A lányom azt mondja, hogy túl hangosan. Albérletben lakik és folyton veszekszik vele a főbérlő, amikor gyakorol. — És most maguknál fog dobolni. Hát nem irigylem magát, kedves Nagyné. — Eddig olyan szép, csendes lakásunk volt — sóhajtott az asszony, azután megkérdezte: — És a maga lánya? Az is nagy lehet már... Budakalászi utca T. Tóth Tibor rajza hívtak, sajnos, nem tudtam lemenni. De meséljen. Miért ment férjhez a lánya, ha nem szereti azt a dobost? — Fogadásból. Van ugyani* Andreának egy új barátnője, akivel fogadott: ki megy előbb férjhez. A fogadás szerint, aki megelőzi a másikat, az nyer. — És mit nyer? — Egy gyönyörű pulóvert; amelyet a Kossuth Lajos utcában láttak meg egy kirakatban. Aranylamé. — Nahát! Ilyesmiben fogadni! És ezért férjhezmen- ni ! Amikor nem is szereti azt a dobost. Az én lányom nem tenne ilyesmit. De vigasztalódjék, kedvesem, ha a ve je befut, nagyon sok pénzt fog keresni. — Ezzel vigasztal? Magának könnyű, a maga lánya, az más. bban a pillanatban fiatal, csinos lány lépett melléjük: — Szia mama! — Azután Nagynéhoz fordult: — Kis* Ilonka Annamária vagyok. — Szép lánya van — mondta Nagyné. — Gratulálok! — Szép és jó. Na, hogy utaztál? — Remekül. Ja és nehogy elfelejtsem, tegnap férjhez- mentem Debreceniben. És képzeld, nyertem egy gyönyör* aranylamé pulóvert. DAMIANO MALABAILA: A Mimete néhány felhasználási módja-——------- az utolsó, akinek a háromdimenziós sokszoroI A Világon | sí tógép a kezébe kerülhet: Gilberto. Ennek------------------ ellenére rögtön megkaparintotta a Mimetét, egy hónappal a piacra dobás után, és három hónappal az előtt, hogy az ismert rendelkezés megtiltotta készítését és használatát, tehát Gilbertónak bőven volt ideje arra, hogy bajba keveredjék. A készülék akkor került a kezébe, amikor képtelen voltam bármit is tenni: a San Vittore börtönben tartózkodtam, hogy megfizessek úttörő munkámért, és álmomban sem jutott eszembe, hogy ki és miképpen folytatja majd tevékenységemet. Gilberto századunk fia. Harmincnégy éves, derék tisztviselő, öröktől fogva jó barátom. Nem iszik, nem dohányzik, csupán egyetlen szenvedélye van: gyötri a holt anyagot. Van egy kamrája, műhelynek nevezi, ott reszel, fűrészel, forraszt, ragaszt, csiszol. Órát, hűtőszekrényt, villanyborotvát javit; szerkentyűket készít, hogy reggel begyújtsa a vízmelegítőt, aztán fotocellás zárakat, repülőgépmodelleket, akusztikus szondákat, amelyekkel eljátszadozik a tengerben. Ami pedig az autót illeti, pár hónapnál tovább egyik sem bírja nála: örökké szétszedi és újra összeszereli, fényezi, olajozza, átalakítja őket, mindenféle mütyürkéket szerel rájuk, aztán megunja az egészet, és eladja. Felesége, Emma (bűbájos teremtés) bámulatra méltó türelemmel viseli el mindezt. Éppen hogy hazatértem a börtönből, amikor csengetett a telefon: Gilberto jelentkezett. Áradt belőle a lelkesedés: húsz napja van a birtokában a Mimete, és azóta húsz nappalt és húsz éjszakát szánt rá. Lihegve mesélte el, mily csodálatos kísérleteket végzett, és milyeneket fog még végezni; valamint beiratkozott egy gyorstalpaló kibernetikai és elektronikai kurzusra. Elvégzett kísérletei sajnálatosan hasonlítottak az enyé- mekre, amelyekért oly drágán megfizettem; próbáltam megmagyarázni neki, de hasztalan: telefonon nehéz félbeszakítani azt, akivel társalgunk, Gilbertót különösen. Aztán mégis véget vetettem a társalgásnak, letettem a kagylót, és mentem a dolgomra. Két nap múlva újra szólt a telefon: Gilberto hangja feszült a megrendültségtől, de vitathatatlan büszkeség sütött belőle. — Azonnal beszélnünk kell. — Miért? Mi történt? — Másodpéldányt csináltam a feleségemből — felelte. * I —--------------- befutott, és elmesélte dőre vállalkozását. I Kft Óra múlva | Megkapta a Mimetét, elvégezte vala----------------------- mennyi kezdő szokásos mókáit (a tojás, a csomag cigaretta, a könyv s a többi), de aztán belefáradt, a Mimetét a műhelybe vitte, és az utolsó csapszegig szétszedte. Egész éjszaka törte a fejét, tanulmányozta az értekezéseket, és rájött, hogy nem lehetetlenség a modellt egyliteresből nagyobbá átalakítani, és nem is nehéz. Nyomban írt a NATCA-nak, és nem tudom, milyen ürüggyel, hozatott 200 font speciális pabulumot, vett mindenféle lemezt, idomdarabot és tömítést, és egy hét alatt elvégezte a munkát. Hát ez Gilberto: veszélyes férfiú, apró, ártalmas Prométheusz, leleményes és felelőtlen, dölyfös és ostoba. Mint már mondottam, századunk fia, sőt: századunk jelképe. Mindig arra gondoltam, hogy egy szép napon képes, és összefabrikál egy atombombát, ledobja a városra, hogy „lássa a hatását”. Ha jól értettem, Gilbertóban még nem élt pontos elképzelés, amikor elhatározta, hogy felnagyítja a sokszorosítógépet, legfeljebb az — ami tipikusan gilbertói —, hogy „csinál magának” egy nagyobb sokszorosítót, a saját két kezével és viszonylag olcsón. Mint mondotta, az az iszonyú ötlet, hogy másodpéldányt csinál a feleségéből, csak később merült fel benne, amikor elnézte mélyen alvó feleségét. Ügy látszik, nem lehetett különösebben nehéz számára: Gilberto erős és türelmes férfiú, a matracot és rajta Emmát az ágyról átcsúsztatta a sokszorosítógép tartályába: több mint egy óráig tartott, de Emma nem ébredt fel. j—— nem látom tisztán, Gilbertót mi is ösztönözte | lijjyaltalán | arra, hogy még egy feleséget alkosson ma------------------ gának, és ezzel megsértsen jó néhány isteni és emberi törvényt. Mint a világ legtermészetesebb dolgát mesélte el, hogy szerelmes Emmába, hogy Emma nélkülözhetetlen számára, és ezért üdvös dolognak tartotta, hogy két példánya legyen belőle. Lehet, hogy jóhiszeműen mesélte (Gilberto mindig jóhiszemű), és a maga módján, gyerekesen, hogy úgy mondjam: alulról felfelé, valóban szerelmes Emmába, de szilárd meggyőződésem, hogy egész más meggondolásokból csinált másodpéldányt a feleségéből, rosszul értelmezett kalandvágyból, pontosan azért, hogy „lássa a hatását”. Megkérdeztem, arra nem gondolt-e, hogy mielőtt ily szokatlan módon rendelkezik Emmával, megbeszélje vele a dolgot, beleegyezését kérje. A haja tövéig elvörösödött: ennél sakkal rosszabbat csinált, Emma ugyanis nem magától aludt oly mélyen: altatót adott neki. — És most hol tartasz a két feleségeddel? — Nem tudom, még nem döntöttem. Egyelőre mindkettő alszik. Majd holnap meglátjuk. Másnap semmit nem láttunk, vagy legalábbis én nem láttam semmit. Az egyhónapos kényszerű semmittevés után hosz- szabb utazásra indultam, két hétig távol voltam Milánótól. Tudtam, mi vár rám, amikor visszatérek: segítenem kell Gilbertónak, hogy kimásszon a slamasztikából, mint akkor is, amikor gőzhajtású porszívót csinált, és megajándékozta vele hivatali főnöke feleségét. f-r------—------- alighogy hazaértem, sürgős családi tanácsba I l iS valóban: | hívtak Gilberto, jómagam és a két Emma-------------------- részvételével A hölgyekben volt annyi jó íz lés, hogy megjelölték magukat: a második, a törvénytelen, egyszerű fehér szalagot viselt a hajában, ettől kissé apácás lett a külseje. Egyébként fesztelenül hordta I. Emma ruháit; szemmel láthatóan minden tekintetben azonos volt a tulajdonossal: az arca, a foga, a haja, a hangja, a beszédmódja, egy vékony forradás a homlokán, a tartóshullám, a járása, a nemrég véget ért nyaralásban szerzett barna bőr. Láttam azonban, hogy erősen náthás. Várakozásommal ellentétben úgy tetszett, hogy mindhárman igen vidámak. Gilberto ostobán büszkének mutatkozott, nem is annyira azért, amit művelt, hanem inkább, mert a kél
