Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-06 / 4. szám
1974. JANUAR 6., VASÁRNAP 9 Koncert Schönberg Armand festménye DEMÉNY OTTÓ: Emlék Nem emlékszem csak forró jó szagodra mint állatját ki rejteket keres a tél besodort lábaid elé én csak egy marék meleget akartam s az a zug éppen megfelelt de csodákban véletlenekben oly gazdag életem — egyebe nincs is - hát gyere dőlj le begyújtva a kályha minden tiéd a takaró á Járna vedd át árvaságom felét s már nem is tudom hogy szerettelek otthonomat fészek-nyugalmam s a testedből fölizzó meleget kenyér ízét kalandtalan regényt napjaidba hömpölygő életemmel KÖVES JÓZSEF: Végállomás „Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!»» Tóth Árpád o Ez egyszer végiggondolta. Még hazafelé menet. Tegyük fel, hogy igazat beszél a tudomány. A világ végtelen. Végtelen számúak a bolygórendszerek. Végtelensok életet ölelnek a hidegnek tűnő csillagok. Ha van köztük olyan bolygó is, amelyik ugyanakkor s ugyanúgy alakult, mint a Föld? Ha ugyanakkora távolságra van a Naptól? Ha egyszerre forrongtak s egyszerre hűltek ki. Ha egy- időben jelent meg rajtuk az élet. Az állatvilág. Ha... Akkor együtt kezdődött történelmünk is. Együtt zajlott le a törökvilág. A második világháború. Az első űrrepülés. Akkor ott is van Magyarország. Van Budapest, van Rot- tenbiller utca. És van Pefcró Miklós és van Vera ... Tegyük fel — folytatta —, hogy valamiképpen elindulhatok a végtelenbe, az ő megkeresésére. Ha én elindulok, ő is elindul. Ugyanazon a pályán, ugyanolyan sebességgel. Félúton kell találkoznunk. Múló ideig átfedjük egymást, egyek leszünk — de nem vesszük észre. Aztán ő megérkezik a Földre én meg az ő Földjére. A cserét senki sem fedezi fel. Mi sem. Az emberek — magunk is — úgy éljük tovább életünket, mintha semmi sem történt volna. Ettől elkeseredett. © — Szemembe ment a korom. — Várj csak...! Nézz rám! Fölfelé... Most jobb? — Még fáj... — Felhúzzam az ablakot? — Szeretem, ha vágja az arcomat a szél. Mintha lebegnék. (Homlokához érek, és forró leszek; jó, hogy szeret.) — Nem fejezted be ... Szeretném, ha mindent elmondanál róla. (Igen, mindig őszinte leszek hozzád, megígértem; nem tudok hazudni, de most szívesen megtenném; túlságosan jólesik, hogy mesélhetek.) — Előtte senkid sem volt? — Ügy nem. Jártam fiúkkal, de egyet se szerettem közülük. — Aztán jött Béla ... — Nem jött. Ott volt a közelemben ... Fölöttünk lakott, a másodikon. Sokszor találkoztunk. Köszöntünk egymásnak és kész ... — A felesége csinos volt? — Azt hiszem, szép volt. Kreol, fekete, mint egy spanyol táncosnő. Amikor megtudta, hogy én és Béla ... Szóval lejött, nem kiabált, nem hisztizett, de olyan volt a szeme, mint a penge. Jobban fél tem, mintha veszekedett volna. — És Béla? — Nem volt szép. Talán még jóképű sem. Zömök, alig magasabb nálad. De humora volt, s olyan vidám az arca, jólesett ránézni. Egyszer ösz- szefütöttünk a villamoson. Vé- gignevettem az utat. Jól éreztem magam a társaságában. Kiderült, hogy közel van egymáshoz a munkahelyünk is. Azontúl reggelenként már gyakran utaztunk együtt. Akkor még nem gondoltam semmire, csak nagyon jó volt vele lenni. — Ez mikor volt? — Januárban lesz nyolc éve. Egyszer a Vörösmarty téren találkoztunk. Véletlenül. Jókedvű volt, belémkarclt, és azt mondta: jöjjön. Vera csira, igyunk meg egy konyakot — Meglepődtél? — Egyáltalán. Annyira ter- n észetes volt, mintha mindig együtt jártunk volna. Az Annita mentünk, ott Béia eima- gy arázta örömét: megnyerte egy művelődési ház tervpályázatát. — Építészmérnök volt? — És rajzolt is. Szép dolgokat csinált. Mindig fákat rajzolt. A fa volt a szenvedélye. Egy rézkarca megvan még. Csak két fa van rajta, nem tudom, milyen, mert azt hiszem, őt sem izgatta a fajtájuk. Csak a lényeg: két fa, magasak, kar- csúak, vagy inkább csak törékenyek. .. A koronájuk összeér, olyan fájdalommal támaszkodnak egymáshoz a szélben, mint két egymást féltő szerelmes... De szinte érezni, hogy kiállják a vihart. (Nem így gondoltam, azt hittem, hamar elmeséli; fáj, hogy ennyire emlékszik mindenre.) — Szóval kony-akoztatok. Aztán? — Táncolni hívott egy bárba. Kérdeztem, mit fog szólni a felesége. Legyintett: — Ma nem érdekel, úgysem bírnám ki otthon. Táncoltunk, és ittunk. Azt mondtam, ő is olyan, mint minden férfi, szeret ki- maradozni. Nevetett: — Persze, én is férfi vagyok. —Ügy néz ki a dolog — mondtam, de nem is tudom, miért. — Azt hiszi? — kérdezett vissza. — Pedig mostanában alig érzem Ezt akkor nem értettem, mint ahogy azt sem, miért esett olyan jól a válasza. Éppen az Orfeó Negróra táncoltunk. Ismered: Hol jársz, van-e már, aki hív... Új csók, ami átmelegít ... — Persze. Folytasd! — Tánc közben megcsókolta a nyakam, és magához húzott. (Én is a nyakadat csókoltam meg először, az anyajegyet, ott a jobb oldalon; akkor még csak tetszettél, nem is gondoltam, hogy mindent felborítok, csak, hogy egyetlen hétig veled legyek.) — Aztán csókolóztunk. Már tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű ügy, mint a többi volt. Másnap reggel találkoztunk. Megkérdezte, emlékszem-e az éjszakára. Mondtam, minden pillanatra. Ahogy befordultunk a sarkon, megcsókolt. — Mikor feküdtetek le először? — Február negyedikén. Becsöngetett. Egyedül voltam ... (Őrjítő, mennyire emlékszik a dátumokra.) \ — Meddig tartott? — Fél évig. — A felesége mikor tudta meg? — Akkor már régen tudta. Gyűlölt engem — Okkfl. — Nem volt rá oka! Szerettem Bélát Talán jobban, mint ő. — És Béla nem akart válni? — Akart. De a szülei miatt... Túlságosan szerette őket, félt, hogy nem értenék meg ... Akkor Béla megmondta, hogy abba kell hagynunk, nem bírja idegekkel... Sajnáltam. — Hogy nézett ki Béla? — Mondtam már. Zömök volt... — Mint én? — Mint te. Hasonlítasz rá. — Nagyon? — Nem tudom. Van bennetek valami azonos. — Mi az? — Képtelen lennék megmagyarázni. akadtunk. Újra kezdődött minden. De válni sem akart. Azt hiszem, nem szerette a környezetváltozást... Aztán összekaptúnk valami apróságon, és elment. (Most már végig kell hallgatnom.) — Többé nem is láttad? — Egyszer. Váratlanul jött. Egy karcot hozott, azt a két fát... Ez a valóság, mondta, s ami történt, nem igaz. Többé nem láttam ... (Mi látjuk még egymást?) — Emlékszel, mikor találkoztunk először? — Buta kérdés. Decemberben! Valamikor december elején. — Húszadika volt... (Legalább én ne emlékeznék ilyen pontosan.) — Béla után jött Bandi? — Igen. Nem tartott sokáig. Három hónap volt az egész. — Szeretett? — Azt hiszem. — És te? — Nem tudom ... Jólesett, hogy van. örültem neki, szükségem volt rá. — Bandi hogy nézett ki? — Erős volt, széles vállú, nálad egy kicsit alacsonyabb. — Zömök, mint én ... — Igen. — Meg mint Béla, ugye? (Mennyi keserűség van a hangjában.) — Mindjárt Pesten leszünk. — Mindjárt... — Hazakísérsz? — Nem. (Eddig mindig elkísértél; most vége az útnak, és te nem viszel haza.) — Mi történt? — Sietek. (A fák elmaradnak, jönnek az őrházak, a váltók, az első kék busz, és én nem tudom, mi történt közöttünk hirtelen.) — Még mindig szereted? — Kit? — Bélát. — Miket tudsz kérdezni! Bolondság ... Évekkel ezelőtt volt A Déliig megyünk? — Neked közelebb van. Én Kelenföldön buszra szállók. — És holnap? Mi lesz holnap? — Nem tudom. Talán majd rólam mesélsz valakinek. Álltok az ablaknál, és mondod. Olyan volt, mint te, zömök... Talán egy kicsit magasabb nálad. — Megbolondultál? Mikor elindultunk, még örültél nekem! — Minden út befejeződik! — Nem szeretsz már? — Fontos ez? Kiszállok... együtt tölthetünk legalább egy vasárnapot. Zolika is nagyon vár...” Csuda jó a zárójeles tüske! Mintha nem magyarázta volna el részletesen, hogy miért nem szabad e.gy generálozott ötszázas kiskocsival, hozzá rekkenő melegben regimentéket cipelni! De hát magyarázhat az ember! És: mi van akkor, ha ők zavartalanul együtt tölthetnek egy vasárnapot? Te isten, hány és hány vasárnapot töltöttek ők már együtt zavartalanul! Meg a Zolika! Milliószor megkérte már a feleségét, hogy ne Zolikáz- za Zolit. Zoli már önmagában is becézés. Hiába: Zölikázza. Alsónadrágban maszkáit fel-alá, konyha, előszoba, szoba, minden ajtó tárva-nyitva, egyáltalán nem volt álmos. „Vajon az agyonfinomkodás nem éppúgy megöl mindent, mint a kendőzetlen durvaság? — morfondírozott. — Igen, én is Misiké vagyok, ott állok ezzel a rohadt pocakommal, kilencvennégy kilósán az előtt a kis szúnyog házmestergyerek előtt, és ismételgetem: lepisilték. Jó, hogy azt nem mondtam, lepityilték, pitty, pitty, pitty. Mert ha valamit lepityilnek, isten, van akkor? Lepityilték, hát lepityilték. Egy lepityilésre jóformán még felháborodni sem lehet, hát még elégtételt követelni, együttérzést kívánni? — Na, megszünteti ő majd ezt a gügyögést, nem Lesz Lencsike sem, és pityilés sem, hanem ... Fél kettő elmúlt, mire végre elaludt, de reggel ötkor már talpon volt. Ekkor hasított bele, hogy az akkuról elfeledkezett. Hátha kimerült. Éjszaka szépen feltöltődött volna, volt egy trafója hálózati áramra. De nem, nem volt semmi baj. Ellenőrizte az olajszintet, utánapumpálta egy kicsit a gumikat, letörölte az ablakokat, a rendszámtáblákat, a lámpákat, a villogókat, s fél nyolckor már útnak is indulhatott. A tankolás még elvett jó félórát, millió kocsi állt a Benzinkútnál, az idő meg közben erősen felmelegedett. így csak lassan mert menni, nehogy besüljenek a gyűrűi, de tízre már így is Székesfehérváron volt. Itt megállt egy feketére, hogy hűljön a motor. Fél tizenegykor indult tovább. Aligánál a bal hátsóba defektet kapott, talán nem is igazi defekt volt, csak egy régi saller vált le az aszfaltolvasztó melegben, de nem vizsgálgatta. feltette a pótkereket, s a defektest bevágta a csomagtartóba. Háromnegyed kettőkor fordult be az üdülőhöz vezető ho- mokútra. Egy biciklista vágott út előtte, megnyomta a dudagombot. Vagy a gomb ragadt be. vagy a vezetéknél támadt érintkezés, de a duda még akkor is magas fejhangon üvöltött, mikor az üdülő előtt fékezett, A felesége már ott állt a kapuban. ' — Misikém! ESZCVCSZfttCn ugrott ki a kocsiból, felrántotta a motorfedőt — ha ez az ótok duda még egy-két percig így üvölt, akkor lőttek az akkujának. — Misikém!! — már neheztelés, sőt némi fenyegetés is érződött az asszony hangjában. „Édes istenem, persze azt hiszi, hogy a dudát az országútiéi idáig üdvözlésképpen nyomtam,Kmint egy őrült!” — gondolta magában a férfi, s nem is kiáltotta, inkább a dudával szinkronban vonította: — Az akkum!!! Hol is van ez a drót?... Az asszonynak nem volt türelme várni, túlkiabált mindent: — Már azt hittük nem is jössz! Zolika lenn van a vizen. Zolika! Hol vagy te drót? Végre meglelte, belémarkolt, vad erővel kitépte a csatlakozó csavarok alól. Phű! Ebéd alatt sorra vette, mit is kell okvetlenül elvégeznie. Leellenőrizni az akkut. A dudát bekötni. Gumit kiáztatni. — Miért hittétek, hogy nem jövök? — Ne haragudj, még a vonat is leér ide három óra alatt. — Ahá — mondta a férfi, a gyomra remegett. — Igen. A vonat. A személy. Hiába aházol, így van. És nekem gyanús ez az egész... , — Bárcsak... — kiáltotta Staff, lecsapta villáját. Felállt, kiment az autóhoz, mire az asszony is odaért, már a drótokkal matatott. Az asszony figyelte, majd jó hosszú idő múltán, de mintha éppen csak az imént hagyták volna abba, megszólalt: — Hát akkor mi történt, ha szabadna megkérdeznem? Elengedte hirtelen a drótokat a férfi. Most tulajdonképpen nem is itt állt, hanem otthon az előszobatükör előtt, nem, nem is ott, nem is ő volt, hanem a hirdetőoszlopnak dülleszkedett, s pimasz sündisznóhaja volt. —• Megmondom — mondta jelentőségteljesen. — Lepisál- ták a ponyvámat! Érted, Lenke? A Lenke külön. is megrendítette az asszonyt, dermedten állt, valami rettenetes visszavágáson törte a fejét. De gondolkodni sem tudott. A férfi kihasználta az alkalmat, a csomagtartóhoz ugrott, előrántotta a kereket, s odadugta a gumit az asszony orra alá. — Szagold! i— mondta. Ha nem érted a szót, hát szagold! — Hát ez ... Hát ez már! — dadogta az asszony, majd szi- szegő-keményen: — Tudod mit, szégyellő magad! Szégyellő! — Megfordult, s befutott az üdülőbe. Azért mire mindennel végzett, estére, indulásig, megenyhült valahogy a hangulat. Mikor begyújtotta a motort, az asz- szony még külön is szólt a gyereknek: — Zolika, integess apukának szénen. ViSSZflfpIí* semmi különösebb esemény nem történt, s bár csak éjfél előtt öt perccel került ágyba — a megszáradt ponyvát lecipe’te. miegymás —, mire a bim-bam óra a tizenkettőt ütni kezdte, már mélyen aludt Staff Mihály. Álmában a hirdetőoszlopnak támaszkodott, tüskahaját borzolta a szél.., (Gyorsan megy a vonat, kattogva viszi el ezt a szép hetet, Vera, elmaradtak az esték, a szobánk, a tánczene, egyik állomás a inásik után, öt perc, tíz perc, húsz perc, fél évek, és elmúlik az élet; Béla legalább alkotott valamit, építész volt és rajzoló, de én. mit alkothatok én, csak emlékeket, mert egyedül ehhez van képességem.) — Mindjárt Pesten leszünk. Folytatod? — Elcserélték a lakást, hogy véletlenül se találkozzunk. Egyszer mégis össze— De holnap hívjál, jó? — Nem tudom. Szervusz. — Várj, majd leadom a táskád! Ha nem hívsz, én hívlak! (Szétborzolta a hajad a szél, szürkés az arcod ott a vonatablakban; dühít a kattogás.) — Vera! Hallod, Vera?! Nem hívlak föl! Én téged szerettelek!!! © Ezután gondolta végig. És berúgott aznap éjszaka. SZILÁGYI JUDITH: Semmi nem történt Semmi nem történt kedves, csak valaki átfutott a szürke heteken, a mosogatóié s a házasság szentsége között, piros gombolyagot dobott felém amit eszembe sem jutott nem elkapni, amibe én puhán beburkolóztam, elveim hirtelen elúsztak messzire mintha hínár lebegne a vízen, mint mikor a mérgesgomba egyszerre ehető lesz, oly hirtelen, hogy nem tudom megemészteni. Te fehér féltés-szálakba csavarsz, gyöngédség-fotelből nézel kedvedre, bocsáss meg, semmi nem történt, kedves, csak valaki átfutott a szürke heteken, a mosogatóié s a házasság szentsége között, piros gombolyagot dobott felém, amibe én puhán beburkolóztam, s amit eszembe sem jutott nem elkapni.
