Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-06 / 4. szám
\ 8 MSI UBCYtl <J£írlap 1974. JANUÁR 6., VASÁRNAP SLÁWOMIR m07F.trKacajhordó ^ettünk egy hordót, ková’ szos uoorkának, és kint hagytuk a lépcsőházban. Sötét a lépcsőházunk, így hát mi sem volt könnyebb, mint megbotlani a hordóban. Már első este, amikor a konyhában ültünk, mindnyájan, hirtelen nagy csattanás-puffanás hallatszott: nagyapó jött épp haza a határból, megbotlott a hordóban, s minthogy alaposan megütötte magát, nagyszerűen mulattunk rajta, majd halálra kacagtuk magunkat. Ettől fogva minden este ösz- szegyüitünk a konyhában és -estük, nem jön-e valaki. Mi- nelyt meghallottuk a jellegzetes zajt, nyomban kitört belőlünk a kacagás, s mikor aztán oesántikált a jövevény, szinte gurultunk a nevetéstől. Megesett, hogy az egyik szomszéd Kétszer egymásután esett hasra, s a bácsikám valóságos nevetőgörcsöt kapott; amikor pedig a tejes eltörte a lábát, a nagynénémet hátba kellett veregetni, mert elakadt a lélegzete, s nem is csoda, annyira mulatságos volt! Egy idő múlva a sógorom azt javasolta, legfőbb ideje kamatoztatni akaratlan találmányunkat. Elhatároztuk, hogy szórakoztató vállalatot alapítunk. Plakátot tűztünk ki, ezzel a felirattal: „Kacajhordó — hátsó épület, az udvarban balra, a lépcsőn föl.” A sógor aranyozott lábszárvédőben árulta a jegyeket az udvaron, s azután mindnyájan leültünk a konyhában és vártuk az ügyfeleket Az ügyfelek jöttek, fizettek, beléptek a lépcsőházba, megbotlottak a hordóban és elestek, s a könnyeink is potyogtak a kacagástól. 1? ovid idő alatt olyan je- lentékeny jövedelemre tettünk szert, hogy komolyan gondolhattunk serdülő gyermekeink felsőfokú taníttatására. Vállalatunk tökéletesítése érdekében a befektetéstől sem riadtunk vissza; ráadásul csapófedelet vágtunk a padlóba, s ezentúl az ügyfél közvetlenül a hordóba botlás után leesett a pincébe. így még sokkal mulatságosabb volt. Irigyeink — mert mindig vannak Irigy emberek — ami-T kor látták, hogy milyen jól ♦ megy az üzlet, nyakunkra J küldtek egy pénzügyi ellenőrt Az ellenőr azonban olyan t tökéletesen botlott meg és vá- I gódott hasra, hogy nyomban t megállapította: becsülettel végezzük a dolgunkat, s nem alkalmatlankodott tovább. Egyik este a konyhában üldögéltünk, ahogy szoktunk. Szomorú, esős nap volt, mind örültünk, hogy egy kis szórakozásnak nézünk elébe. Nem ígérkezett különösebb látogatottság: csupán egy jegyet adott el a sógor, — ugyanis épp vasúti szerencsétlenség történt, s mindenki odament bámészkodni. Ülünk, yárunk. Halljuk, hogy valaki jön föl a lépcsőn. Mindjárt kezdődik a muri! Fülelünk — semmi. Se csattanás, se puffanás, se sikoly, vagy jajgatás. Csupán nyílik az ajtó és ott áll a kliens. Körülnéz és azt kérdi: „Hol az a hordó?” — Hogy jött be? — kérdi a sógor csodálkozva. — Hiszen sötét van a lépcsőházban! — Gyufával világítottam magamnak — mondja amaz. — Csaló! — kiáltott fel a sógor elkeseredetten, s fültö- vön vágta. "p’s igaza is volt Bizonyos ■*-* elemi tisztességgel mégiscsak tartozik az egyén a maszek vállalatnak. (Kerényi Grácia fordítása) KISS DENES: Téli hazatérés Csillagpihéken gyerekkor száll Hófehér mezőn ' messze kószál agysejtek dombján völgyén az emlék csipkeruhát sző rá a hó Hahó! Hahó! Szánkózni jó de hol vagy már nagyapó?! Hol a barátok a dombról kiáltásból hol van a hang? Nem lehet már hazatérnem régi derűs hófehérben Bár a múlt is velem kószál csillagpihén gyerekkor száll! LAZAR ERVIN: Történet, kisgyerekkel — És a Nyuszi? — Milyen nyuszi? — Aki a piros tojásaikat hozza. — Az .. az nem hal meg — mondta a nagymama. — Es a Télapó? — A Télapó se. — És miért? Ha te is meg én is, anyu is meg a nagypapa is, akkor ők miért nem? — Mert... azért mert ők a mesében vannak — mondta a nagymama. — Nagyszerű, hogy te meséket írsz — mondta nekem Illés. — Miért nagyszerű? — Mert most beleírsz engem egy mesébe Jó? — Jó. — És a nagymamát is. — Jó. — És a nagypapát, anyut aput, a Sumi kutyát... a Sa mi kutyát is bele tudod írni a mesébe? — Bele. — Meg a Nánit is? — A Nánit is. — És ezt a söprűt meg ezt a széket, a kéményt, a házat, a füstöt is, a füstöt is írd bele, az se haljon meg, és a felhőket meg a Budapestet meg a Tamásit meg ezt a hangyát, jó? Bele tudod írni ezt a hangyát? — Bele. — És magadat is írd bele. — Persze, magamat is beleírom. És beleírtam mindenkit, az apját, az anyját, a nagymamát, a nagypapát. Nánit és a Sumi kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket is és magamat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bár az a gyanúm, Illés... na de minek mondjam, két jóbarát szavak nélkül is megérti egymást. HRISZTO BOTEV: Osztozás Dzsessz Vörös Béla reliefje Társak vagyunk örömben, gondban, a szívünk egy ütemre dobban; utunk is egy s történjék bármi sohasem fogjuk ezt megbánni Az utókor megméri tettünk és ítélkezik majd felettünk. Még nem lobban csillag elébünk? Mindegy! Előre! Dong a léptünk. Éltünk küszködve, néha szebben, messze vetődve, idegenben; nevettünk — sokszor hadakoztunk —, ezután is mindent megosztunk. Már tiszta fénnyel int a Holnap, ne bánd, ha a gazok gúnyolnak! Szánkat némán összeszorítjuk, nem csikarják ki drága titkunk. Minket az élet vad csatáján nem győzhet le az arany bálvány: előre rontunk száz csatán át s dalba öntjük népünk vágyát. Gondolat, érzés: ez a fegyver, megküzd majd roppant seregekkel. Adott szavunk szent —, menjünk bátran: megosztozunk most a halálban! (Képes Géza fordítása) *125 éve született Hriszto Botev, akit a bolgár Petőfinek nevezhetünk. Költészetükben és életükben sok a közös vonás. Hordozói voltak koruk nagy eszmélnek, harcba szálltak ezekért az eszmékért, és életüket Is feláldozták a szabadságért. RÁKOSY GERGELY: Staff kartárs kocsit tart A kocsija egy Jiirdetőoszlop mellett egy Trabant és egy Wartburg között állt. Hanyagul odasétált, s mintegy csak véletlenül rátette kezét a ponyvára. Megnyugodva érezte a karosszéria biztos, sima tömörségét a durva vásznon keresztül. — Megvan? A fene egye meg ezt a házimesterkölyköt, a pimaszul szétmeredő tüskés hajával, ártatlannak tetsző, s mégis vérforra- tóan éneklő hangjával. Egyáltalán ez az egész rohadék gangos bérház — maszek detektívtanya. Lehet, hogy a modem házaknak sok hibájuk van, de hogy egyáltalán a gangot kiküszöbölték, az legalább olyan korszakalkotó dolog, mint az űrrepülés. Végighúzta a tenyerét, s a lehetőséghez képest könnyed, unott hangon felelte: — Nem azt nézem, hanem hogy poros-e a ponyva, mert holnap leugrom a Balatonra, ugyanis... — Na tessék, még jó, hogy az élettörténetét el nem mondja ennek a pimasz kölyöknek. Rettenetes dühösen önmagára hirtelen elhallgatott, önkéntelen mozdulattal megdörgölte a homlokát, aztán a gyereknek háttal, a kocsi felé fordulva két mély lélegzetet vett, vad elszántsággal arra, hogyha , a kölyök még szól valamit, akkor házmester ide, házmester oda, megmondja neki a magáét. De a gyerek hallgatott. Némasága is ingerlő volt persze, de ez ellen nem volt mit tenni, nem lehetett. Egy nagy teherautó zúgott el az úton. megkavarta a fülledten tespedő esti levegőt, a ponyva is meglibbent. S e meg- libbenésre esett a második dühös, mély lélegzet. Ez nem igaz! Táguló orrlyukakkal még egyet szippantott, lejjebb hajolt, még egyet, fél térdre ereszkedett, és ott lenn az aszfalt közelében még egy hatalmasat. Felegyenesedett, megfordult, megsemmisülten dadogta: — Lepisilték. A házme.stergy.e.rek alig másfél méterre tőle egykedvűen dülleszkedett a hirdetőoszlopnak, mintha nem is hallotta volna, a saját homlokára bökött, s azt mondta: — A homloka. Maszatos. Ismét megdörgölte a ponyvától koszos kezével homlokát, de közben már szúrósan nézte a tüskehajú kölyköt. ö volt. Biztos, ő volt. Halálbiztos. Meg tudta volna ölni. Kitépni hosz- szú kezét, lábát, mint valami légynek. Azért jön itt azzal, hogy a homloka poros, mellébeszél, ahogy az már ilyen esetekben szokásos. Tiszta képlet. Már-már hozzáugrott — de hát az ő nehéz teste, pocakja, s ez a nyurga kölyök, futhatna utána kifulladásig. És mondjuk, rendőr kerül elő. „Miért kergeti ezt a gyereket?” ö lihegve: „Kérem, lepisilte...” — „Látta?” — „Gyanítom”. Még neki lenne baja belőle. A rendőr ellapozna a személyi igazolvány foglalkozásrovatáig. „Magának, Staff kartárs, mint tanácsi dolgozónak tudnia kellene...” hosszú magyarázat következne. Neki pedig ma még be kell pakolnia, fel kell készülnie. Megfékezte magát, de a szag ekkor újra az orra alá csavarodott, a hangját már nem volt képes megfékezni. — Lepisilték! — üvöltötte. — Te pisilted le? — Fenn a másodikon és a negyediken ablakok nyíltak. — Pisilte a franc — mondta a gyerek. Az üvöltés egyáltalán nem zavarta, apja, aki húsz évig hengerdében dolgozott, általában ilyen hangerővel beszélt a kis másfél szobás házmesteri lakásban. A negyediken hátraszólt egy hang a szoba mélyére: — Levizelték a Staff autóját — Akinek nincs autója, annak már ez is valami. Berohant a házmesterhez, a gyerek utána ódalgott. — Horváth elvtárs — mondta —, példátlan eset történt! — A gyerek már ott állt, ezúttal a hirdetőoszlop helyett a konyhaajtónak dülleszkedve. A' házfelügyelő most vacsorázhatott, az asztalra könyökölve a fogát piszkálta. — Példátlan eset! Lepisilték az autóm ponyváját. — Valami kutya, nyilván — mondta Horváth, ezúttal dünnyögve, mert még a fogpiszkálót sem vette ki a szájából. — A kankutya, hajaj, csak felemeli a lábát, felmered nagyokosán az égre, zitty, és kész. — Nem kutya volt — mondta Staff, de a házfelügyelő teljesen figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, mert még nem fejezte be a mondókáját. így vacsora után, csendes nyári estéken szívesen ejtett néhány szót erről-arról, a világ dolgairól, akármiről. — Ez mind rendben is van — folytatta —, csak azt nem értem, hogy újabban miért terjed el annyira ez a kutyabolon- déria. Már a mi házunk is kész állatkert. És külön manikűröshöz, fodrászhoz viszik őket. Rímmelik őket, vagy mi a szakramentum. Ki érti ezt? Hát nincs az embereknek elég bajuk? Én a magam részéről azt is hárojnszor meggondolom, hogy mikor húzzam le a szőrt a pofámról, mások meg drága pénzért a kutyájukat rímmeltetik. — Trímmeltetik — jegyezte meg Staff türelmetlenül. — Mindegy az — legyintett Horváth. — Nem az a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy ott van például ez a Csizmaziáné a harmadikról, azzal a hájas, nagyszőrű lihegő dögjével Magát rímmeltetné az ilyen mosószappannal meg súrolókefével! Ez nem fér a fejembe. — Lepisilték a ponyvámat! — mondta Staff. — Hát mondtam magának, kutya, felemeli a lábát, zitty, kész. — Nem kutya — mondta Staff határozottan. — Nafene! — most már rendes hangerővel bömbölt Horváth. Végre kivette a fogpiszkálót a szájából. — Hát ezt honnan tudja? — Maga is mondja, hogy'a kutya zitty és kész. Hát itt nagyobb mennyiségről van szó. — Nem figyelte meg a szavamat — harsogta a házfelügyelő. — Mert azt ugyan mondtam, hogy zitty és kész, de azt is mondtam, hogy ez a kutyáknál amolyan drótnélküli távíró. Egyik feladja a táviratát, aztán sorra jön a többi. Sok kicsi pedig sokra megy. Staff sóhajtott, s ekkor éneklő hangon megszólalt a gyerek: — Azt mondta, hogy én voltam. — Micsodaaa? — már az egész udvar zengett. Rádöngetett az asztalra a házfelügyelő, ha modern a ház, leszakad az asztal négy lába a pincébe, százkét kilós öklei voltak Hor- váthnak. — Azt mondta —, énekelte ismét a gyerek. — Nem kérem, ez tévedés — mondta Staff gyorsan —, mondtam ugyan, de kérdőjellel? — Mondta vagy nem mondta? — a házmester már újra emelte az öklét. — Kérdeztem! Csupáncsak kérdeztem. Hogy esetleg, talán, véletlenül. Az apa a fiára nézett. A fiú nem akarta még tovább feszíteni a húrt, bár a tettes valóban nem ő volt, de gondolta, ez az egy asztaldöngetés is elég lesz Staffnak emlékeztetőül, különben is, ha apja véglegesen begurul, annak beláthatatlan következményei lehettek volna az ő számára is. — Hát lehet — mondta ajkbiggyesztve. — De esetleg, talán meg ilyesmi, az nem volt. Mire Staff felért a negyedikre, dühében gyalog ment, s átöltözött overállba, már az egész házban elterjedt a hír...Pro- hászka bácsi a második emelet korlátján kihajolva menten tiltakozott is, hogy egy ilyen leizélt ponyvát azon a liften szállítsanak, „amelyen kisdedeket, tejet és élelmiszert szállít a nép!” Staff tehát gyalog cipelte fel a ponyvát, s mire nagykeservesen kimosta, kicsavarta, kicsepegtette, felteregette és az úszó fürdőszobát és konyhát nagyjából rendbe tette, éppen tizenkettőt ütött a szobában a kredencen trónoló bim-bam óra. A bim-bam óra a felesége hozománya volt. Utálta. Többek közt e miatt az óra miatt is sosem lehetett egyedül. Járt vagy nem járt mindegy, jelen volt. Az óraütésről eszébe jutott a felesége levele. „Remélem — írta többek között az asszony —. hogy időben érkezel, ha már lehozni nem tudtál (vagy nem • akartál ?), s zavartalanul /1/tartincsák Illés a ba- Ifl rátom. Ez már biz- tos. Miért ne lehetne az embernék egy ötéves barátja?! Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jóbarát arról beszél, ami az eszébe ötlik. Ami a szívébe ötlik. — Te meséket írsz? — kérdezte Illés. — Igen — mondtam. — Hát az jó, nagyon jó — örült Illés —, ugye írsz nekem egy mesét. — Kettőt is — mondtam nagyképűen. — Csak egy kell. Egyetlenegy — mondta Illés. Mert megkérdezte a nagymamáját: — Mondd, nagymama, te meghalsz? — Meg. Egyszer meghalok ' — mondta a nagymama. — Es én — kérdezte Illés — én is? ; — Te is — mondta a nagy- < mama —, egyszer mindenki ' meghal. — A nagypapa is? ! — Az is. — Anyu is? ] — Igen.
